Kedves Lelkiatya.
Szeretném megkérdezni, hogy évközben is fel lehet venni a barna skapulárét, vagy csak kármelita ünnepen és csak kármelita templomban? Én már tagja vagyok a Kármelita Skapuláré Társaságnak, Miskolcon. Édesanyámnak is tetszik ez a lelkület, érdeklődik iránta, de Ő Miskolctól távol él, és eddig még nem tudtuk megoldani, hogy részt vegyen ünnepi kármelita misén a hazautazás, munkahely és a misék késő délutáni időpontja stb...miatt.
Máskor és máshol is felveheti? A barátnőmet is érdekli, de szintén ebben a helyzetben van.

Kedves Lelkiatya!

Egyik beszélgetésben felmerült, hogy ha valaki komoly párkapcsolatban él szexuális életet (rendszeresen), akkor attól még meggyónhatja azt, és megáldozhat. Valószínűnek tartom, hogy ez nem így van, de nem tudom, hol írja ezt valamiféle hivatalos egyházi dokumentum.

Én magam soha nem tennék ilyet. Sajnos, nagyon gyenge vagyok, egyszerűen képtelen vagyok kitartani abban, hogy komoly kapcsolatban ne legyen semmiféle testi közeledés, de tudom, hogy ebben az esetben nem tudom megfogadni, hogy kerülöm a bűnre vezető alkalmat... így nem érvényes a gyónásom. Nagyon nagy fájdalom ez nekem, hogy nem tudom megtartani az Úr parancsát, de annyiszor próbáltam, mégis mindig ez lett a vége.

Kedves Lelkiatya!
Hogyan kell keresztény módon viselkedni azokkal az emberekkel,akik lelkileg lefárasztanak bennünket a gondjaikkal,amikor épp mi is sok nehézséggel küzdünk?Meg hallgatni szivesen meghallgatok másokat,de amikor valaki panaszáradatot zúdit ránk és azon kesereg,hogy másoknak mi jutott,neki meg mi nem,akkor az már kezd sok lenni.Más az ha valaki beszél a bánatáról,még ha akár többször is mert küzd vele,de a folytonosan nyafogó,panaszkodó emberek megterhelöek olyannyira,hogy a saját dolgaink elvégzésében és az életünk épitésében is hátráltatnak bennünket.Egy könyvben olvastam,hogy van amikor a másik ember tényleg segitségre szorul,de mi nem tudunk neki segiteni,mert erönket meghaladja,és ilyenkor nem biztos,hogy mi vagyunk a megfelelö emberek a segitségnyújtásra.És az amit mindig megtehetünk,hogy imádkozunk érte.Helyes-e ilyenkor megmondani,hogy mi miben és mennyit tudunk segiteni?
Válaszát elöre is köszönöm!
Mara

Kedves Lelkiatya!

Azt szeretném kérdezni Öntől, hogy a félelem és az anyai aggódás között mi a különbség? Mindkettő azt jelenti, hogy kevés a hitem Istenben? Tudom, hogy Gyerekem útkeresése és állandó kudarcai az élettanulás része, de az anyai szívemmel ezt nehéz befogadnom és néha kicsit mérges vagyok az Urra, mert ugyan rábízom az életemet, de szülőként nehéz elfogadnom, hogy a gyerekem nem tudja megállni a helyét, magányos, kétségbeesett. Imádkozom, hogy jobb legyen neki, de én is tudom, hogy ez az életének a része, hogy saját kárán megtanulja, nem biztos, hogy jó dolog az ítélkezés, az önhittség stb. Nagyon nehéz ez a dolog, de nem tudom, hogy hogyan kezeljem. Nem tudok kívülálló lenni ebben az esetben!
Ön szerint nincs elegendő hitem, azért van bennem a szülői féltés?
Köszönöm válaszát! Anikó

Kedves Lelkiatya!
A vaj is állati eredetű élelmiszer!

Kedves Lelkiatya!
Mostanában sokat foglalkozom az agykontroll témakörével és számos negatív véleményt is olvastam róla. Mint hívő, vallását gyakorló keresztény azt szeretném tudni, hogy valóban egyházellenesnek tekinthető -e a módszer? Egyik hitoktatóm egyszer azt mesélte, hogy valakit agykontroll közben szállt meg a gonosz. Lelkiatya szerint igaz lehet ez? Fontolgatom egy tanfolyam elvégzését, de ezzel a gondolattal a fejemben nem tudom, hogy mi tévő legyek.
Válaszát előre is köszönöm!

Kedves Lelkiatya!
Biztos elírás H. levelére adott válasz utolsó sora. Talán így szól helyesen: Hogyne tenne meg mindent Isten, hogy Önt is megajándékozza az örök boldogsággal.
Andi

Tisztelt Lelkiatya!

Ahogy egyre jobban belemerülök az életről és halálról való elmélkedésbe, felmerül bennem néhány kérdés. Sokat olvasgatok, most hirtelen meg nem tudnám mondani Önnek miket, igazából innen is onnan is. Kételyeim vannak azzal kapcsolatban hogy mi vár ránk a halál után. Részben az a sejtésem, hogy minden ember üdvözül a halál után, minden emberre ugyanaz vár, az örök valami, a megnyugvás, ami sokkal jobb a földi életnél, mindegy hogy hogyan élt, hiszen egyek vagyunk. Másfelől bizonyos írásokból pedig azt veszem ki, hogy az ember vagy örök kárhozatra vagy örök üdvösségre van ítélve aszerint hogy hogyan élt, bűnös volt-e vagy jó. Hogy jelképesen szóljak, vagy a mennyországba kerül vagy a pokolva. Bár tudom, korábban már írta Ön itt, hogy nincs ott semmilyen fortyogó tűz meg hasonlók, tehát nyilván tudom ezek inkább csak jelképes dolgok. De hogy meg lesznek-e különböztetve az emberek Isten szemében, ezt nem tudom. Hiszen úgy tudom, vagy inkább hiszem, hogy Isten mindenkit egyformán szeret, még a bűnösöket is, így nem hiszem hogy bárkinek rosszat akarna. Nem tudom melyik az igazság, de én félek, hogy hiába próbálok jó lenni, mégis rossz vagyok, mert lehet hogy nem is az alapján fogok örökre kárhozni vagy üdvözülni, hogy mennyire vagyok jó másokkal hanem hogy mennyire vagyok jó magammal. Ez utóbbiban gyengébb vagyok. Én nagyon félős vagyok, nagyon sokszor szorongok, sokszor igazából azt sem tudom mitől, félek az ártó szellemektől, a magánytól, a sötétségtől, meg még ezenkívül nem is tudom mitől, van amikor egyszerűen csak szorongok, de nem tudom mitől van az. S félek, hogyha ezt nem sikerül még életemben leküzdenem, ez vár rám a halál után is, csak örökre és még jobban, mert hogy így éltem. Másfelől pedig hallottam már olyat is, hogy a sorsunk már a születésünk illetve fogantatásunk pillanatában eldől, vagyis ahogy mondják meg van írva, tehát onnantól kezdve úgy sem tehetünk semmit. Vagy igen? Ön hogyan gondolja ezt, kell-e félnem valójában? Honnan tudhatja az ember hogy lelkiismerete szerint cselekszik és él, hogy tiszta-e a lelkiismerete? Lehet, hogy azért félek, mert nem tiszta a lelkiismeretem? Nem tudom, hogy a félelmeim bennem vannak, vagy kivül, vagy talán is-is? Válaszát előre is köszönöm!
H.

Tisztelt Lelkiatya!
Köszönöm a válaszát, én vagyok a "nem keresztszülő".
A gondom csak az, hogy a kérdésemre nem lelem a választ.
Most kell-e megbérmáltnak lenni, vagy sem? Bérmálkozni nem fogok, ez biztos. A keresztelőig már nem is férne bele, még ha akarnám sem.
Engem csak a hatályos egyházi előírás érdekelt, a bérmálkozással egyszer s mindenkorra elkéstem.

Kedves Lelkiatya!
Közel egy éve megtört egy közeli barátságom.Nagyon mélyen érintett,összetört a dolog.Ennek a dolognak a hatására elkezdtem terápiákra járni,egy keresztény terapeutához.Átbeszéltük az életem összes sérelmét,sok gyakorlati utasitást is kaptam a sérelmek és az életemben lévö dologok megoldásához.Ez sokat segit.De a dolgok nem mennek egyik napról a másikra.Sokat kell még gyakorolni a midennapokban adódó szituáciokban és a megbocsájtás terén is.Már valamennyivel rövidebb idö alatt tudom megoldani a dolgokat,nem billenek ki annyira az egyensúlyból.De ez a megtört barátságban nem megy...Értelemmel már megbocsájtottam,de ezt még mindig fájdalmas érzések kisérik.Egy társaságban voltunk ezzel a barátnömmel,amikor ö belépett majdnem elsirtam magam.Ö köszönt és rám mosolygott.Ezt viszonoztam,de távolságtartóan.Kellett jó tiz perc,hogy összeszedjem magamat,addig a könnyeimmel küzdöttem,meg úgy éreztem szivesen meghalnék,vagy megszünnék létezni,annyira fáj ez az egész.Növéremként szerettem öt.Mindketten hibásak vagyunk a történtekért,mert durván egymás lelkébe tapostunk.Ö ezt nem hinném,hogy tisztázná.Inkább elkerülö tipus,nálam meg inkább a konfrontáció müködik.Amikor próbáltam azelött tisztázni,azt a választ kaptam,hogy nem kellenek nagy átbeszélések,az ilyen jellegü üzeneteimet is semmibe vette.Nem tudok,hogy állni hozzá a helyzethez,ha próbálna velem beszélni társaságban,mintha mi sem történt volna,mert falak vannak közöttünk.És a dolgok kerülgetése,csak növelné a feszültséget.nem tehetünk úgy mintha mi sem történt volna.Láttam a tekintetében,hogy még benne is van neheztelés,mint bennem.Ha fájdalommal tölt el a dolog,az azt jelenti,hogy még nem engedtem el a dolgot.Nehezen tudom elfogadni,hogy szétment ez a barátság.Nagyon fáj.Nem tudom van-e módja a helyrehozásának,és az lehet-e ujból közeli barátság.Mindig fájna ha ez nem lenne lehetséges.Meg abban sem vagyok biztos,hogy képes vagyok jó barátságokat kialakitani.Most minden kapcsolatom olyan felszines,igy érzem.Ön mit tanácsolna?Hogyan közelitsek ehhez a helyzethez?Gyötör ez a dolog.Válaszát elöre is köszönöm!
Szomoru barátnö

Tisztelt Lelkiatya!

Van-e a Daphné-knak névnapjuk, és mikor?

Nagyon szépen köszönjük a választ!

Z.

Kedves Lelkiatya!

Segitségére volna szükségem! Nem tudom, mit tegyek. Kiskoromtol kezdve éreztem, hogy valamiben különös vagyok, és mindig más voltam mint a többi. Természetesen hivő voltam, de egy kicsit többet is éreztem annál. Azután, ahogy telt az idő, a fiatalság, meg a technologia elidegenitett ettől, és kételkedtem abban, hogy Isten valoban létezik-e... Nehéz volt mindig is az életem, és tele gondokkal, habár fiatal vagyok. Majdnem két éve a szüleim közt nagyok voltak a problémák, sok minden történt, ami nagyon megviselt engem, csak azt sosem mutattam ki. A lényeg az, hogy ezek a gondok után, édesanyám kivánságára, elvittem őt egy olyan helyre, ahol okultizmussal foglalkoznak (mivel, hogy ő nem olyan gyakorolt az autovezetésben, a hely pedig messze volt), észre sem véve, hogy valojában mit csinálok... Gondoltam megnyugszik egy kicsit,vagy, hogy valahogy kéne segietni magunkon, vagy már én sem tudom, hogy hogy engedhettem ezt meg. És ott valami szertartások (nem tudom hogyan nevezzem őket) után kaptunk tárgyakat, amit haza kellett vigyünk (pl viz palackban).
Nemsokára ezután olyan hihetetlenül rossz dolog történt velem, ami a legnagyobb rémálmom volt. Ez teljesen tönkretett engem. És én csak akkor láttam meg valojában, hogy mit csináltam a multban. Csak ezután kaptam vissza a hitemet teljesen Istenben, ami sokkal erősebb mint valaha volt. Az is lehet, hogy Isten ilyen modon akarta visszaadni elveszett hitemet.
A kérdésem az volna, hogy hogyan szabaduljak meg azoktol a targyaktol, amit kaptunk, mit csináljak velük? Mert nem is merek hozzájuk nyulni sem, és nem tetszik, hogy ott vannak. Vagy ne is bántsam?

Előre köszönöm megértését és válaszát!

Kedves Lelkiatya!
Október 4-én az állatok világnapján veszítettem el a 21.életévében lévő cicámat. Két hét alatt vitte el egy májbetegség. Azóta is nagyon nehéz minden nap. Sok megpróbáltatás során mindig mellettünk volt, pl. amikor albérletbe menekültünk a lányommal. A lányom vele együtt nőtt fel és most nincs köztünk. Mi mindig hárman voltunk. Sok mindent megértett hosszú élete során. Tudom, hogy nagyon szép kort élt meg, de nekem minden nap nagyon hiányzik. Szüleimet régen elveszítettem és sok veszteség ért már az életbe. Nem tudom túltenni magamat rajta, szinte minden nap sírok miatta. Mi vigasztalhatja meg az embert, ha a legkedvesebb háziállatát elveszti?
Éva

Tisztelt Lelkiatya!


Nem tudom találkozott-e már Elisabeth Kübler-Ross nevével, könyveivel, bár valószínűnek tartom hogy igen. Ő egy neves pszichiáter volt, aki főként haldoklók ágya mellett volt, és ezt a témát kutatta, bár sokan elítélték. Nem rég vettem meg egyik könyvét, amelynek a címe: A halál mint ragyogó kezdet. Számomra nagy lelkierő kellett, hogy megvegyem ezt a könyvet, olvassam és feltegyem a polcomra. De úgy éreztem meg kellett tennem, olyan fokú érzékenység van bennem e téma iránt, főként mostanában. A könyvből idézek pár sort: "Azt hiszem, itt az ideje, hogy az emberek megtudják: a halál egyáltalán nem létezik, legalábbis nem úgy, ahogyan elképzeljük." "A halál átmenet egy új tudatállapotba, ahol az ember továbbra is érez, lát, hall, ért és nevet, és ahol képes a további gyarapodásra. Ebben a fényben tudatosodik bennünk, milyen lehetőségekkel rendelkeztünk életünk során, miközben végtelen szeretet árad felénk." "A meghalás élménye szinte megegyezik a születéssel. Ez is egyfajta születés: megszületés egy másfajta létezésre." A doktornő szimbolikus értelemben a halált ahhoz hasonlítja, mint amikor egy pillangó kilép a gubójából, a gubó és benne a lárva a túlhaladott emberi test, amire a pillangónak nincs tovább szüksége, hisz már szabad lélek, nincs a teste "börtönében". Bár még nem olvastam végig a könyvét, folyamatosan gyűjtöm hozzá az erőt. De sok olyat ír, amiket úgy érzek, már eddig is tudtam vagy sejtettem, pedig még csak 25 vagyok. Például Elisabeth Kübler-Ross szerint azért jövünk erre a világra, hogy megtanuljunk valamit, ki mit, és ki mennyi idő alatt. Bár azt nem teljesen értem, hogy érti azt, hogy halálunk után is érzünk, látunk, tapasztalunk, azt viszont jobban értem, hogy végtelen szeretet áramlik felénk. Tehát a doktornő szerint nem kell félnünk a haláltól, bár az emberek többsége fél és tabuként, holmi ijesztő dolognak tartja. Ehhez kapcsolódik még egy idézet tőle: "A halál pillanata páratlanul szép, felszabadító élmény, amit félelem és nehézség nélkül él át az ember." Most épp azon töprengtem, hogy én vajon félek-e a haláltól. Hogy kívánom-e inkább hogy ne születtem volna meg, hisz én nem kértem, hogy megszülessek, és akkor nem lenne szenvedés az életben, és nem is kellene meghalni, de rájöttem, hogy ha nem születtem volna meg, akkor is ugyanúgy nem lennék, mint ha élek és meghalok, tehát igazából semmi felett sincs hatalmam, egyedül a felett hogy az életemmel mit kezdek, de abban sem mindenben. Tehát felesleges félni, úgyis minden megtörténik, aminek meg kell történnie. És tudom azt is, hogy a legnagyobb dolog a szeretet, mégpedig a feltétel nélküli szeretet, ami sosem ér véget, ez az amit leginkább meg kell tanulnunk. Ennél szerintem nincs nagyobb törvény.
Önnek mi a véleménye Elisabeth Kübler-Rossról, illetve munkásságáról, gondolatairól? Létezik, hogy vannak emberek, akik tudnak "valamit", érzékenyebbek az ilyen dolgok iránt mint mások? Tudom, rendkívül összetett amit írtam, de szerintem érdemes elgondolkodni ezeken a dolgokon, és szerintem sok embert foglalkoztatnak ezek a kérdések.
Válaszát előre is köszönöm! H.

Kedves Lelkiatya!
Egy nehéz kérdéssel fordulok Önhöz. Ismerkedem egy fiatalemberrel. Mindketten 30-on túl vagyunk. Lassan két hónapja tart, és az a gondunk mindkettőnknek, hogy csak ?elvagyunk?. Nincs szerelem. Úgy érzem, hogy nincs rajongás. Nekem mint nőnek akkor jönne elő, ha érezném, hogy rajonganak értem. De nyilván a másik félnél ez nem történhet parancsszóra. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mindketten sokat dolgozunk és 2 hó alatt nem túl sok időt tudtunk egymással tölteni, kirándulás, stb. Felmerült a részéről, hogy tartsunk pár nap szünetet, ami nekem nagyon fájt, mert ha egy férfi azt mondja, akkor az már nem jó. Persze már este közölte, hogy inkább folytassunk így, s majd lesz valahogy. Nekem nagyon sok csalódásom volt, és félek attól, hogy ?feleslegesen? megy az időm (35 éves leszek lassan) és a végén megint csak összetörik a szívem. Imádkozom rendszeresen, kérem az Urat, hogy mutasson utat, de nem látok. Mindketten türelmetlenek lennénk??? Úgy érzem, hogy a szerelem csak illúzió, nem attól lesz egy kapcsolat jó. Úgy érzem, igyekszem kedveskedni, odaadó lenni, s mintha kevés lenne. Környezetemben azt tapasztaltam, hogy ha hideg, tartózkodó, távolságtartó a nő, akkor a férfiak nyomulnak, szerelmesek. Én nem tudok és nem akarok taktikázni. Nem tudom mi lenne a megoldás. Igazából mindkettőnket ?zavar? ez az állapot. Én próbálok beszélni erről a dologról vele, de mindig az a válasz, hogy majd lesz valami. Majd kialakul. Gondoltam arra is, hogy ?eltűnök? pár napra, nem reagálok a hívásaira, stb. De helyes ez???? Nekem se esne jól ha ő ezt tenné. Vagy akkor talán előjönne, hogy mit is érez irántam? Az a legnagyobb gondom, hogy sose éreztem, hogy valaki akarna engem, társra, családra, gyerek vágyom. ?Nem jó az ember fiának egyedül lenni, rendelek mellé segítő társat?. Én elhiszem azt is hogy ő is sokat csalódott, és esetleg ő is fél, de meddig várjak-várjunk míg megnyílunk egymásnak? Megint azt érzem, hogy én nem vagyok jó, nem kellek senkinek, nem vagyok szerethető. Mit csinálok rosszul? Talán az is hibám, hogy nehezen hozok döntéseket, s ha valami nem jó, akkor képes vagyok beleragadni, tűrni. Magamban keresem a hibát. S mindig arra a következtetésre jutok, hogy azok a nők kellenek a férfiaknak akik elérhetetlenek, távolságtartóak stb. Segítsen kérem útmutatásaival, mert nagyon el vagyok keseredve. Köszönöm.