Kedves Lelkiatya.
Szeretném megkérdezni, hogy évközben is fel lehet venni a barna skapulárét, vagy csak kármelita ünnepen és csak kármelita templomban? Én már tagja vagyok a Kármelita Skapuláré Társaságnak, Miskolcon. Édesanyámnak is tetszik ez a lelkület, érdeklődik iránta, de Ő Miskolctól távol él, és eddig még nem tudtuk megoldani, hogy részt vegyen ünnepi kármelita misén a hazautazás, munkahely és a misék késő délutáni időpontja stb...miatt.
Máskor és máshol is felveheti? A barátnőmet is érdekli, de szintén ebben a helyzetben van.
A vászon skapulárét bármely pap föladhatja. Ajánlatos valamilyen ünnepen, főként Mária-ünnepen föladni. Utána az illető bármikor és bármely helyen használhatja. Természetesen hivalkodás nélkül. A vászon skapuláré egyszerűbb formája az érem. Ezt is bármikor lehet hordani, sőt, ajánlatos is minden nap fölvenni.
Kedves Lelkiatya!
Egyik beszélgetésben felmerült, hogy ha valaki komoly párkapcsolatban él szexuális életet (rendszeresen), akkor attól még meggyónhatja azt, és megáldozhat. Valószínűnek tartom, hogy ez nem így van, de nem tudom, hol írja ezt valamiféle hivatalos egyházi dokumentum.
Én magam soha nem tennék ilyet. Sajnos, nagyon gyenge vagyok, egyszerűen képtelen vagyok kitartani abban, hogy komoly kapcsolatban ne legyen semmiféle testi közeledés, de tudom, hogy ebben az esetben nem tudom megfogadni, hogy kerülöm a bűnre vezető alkalmat... így nem érvényes a gyónásom. Nagyon nagy fájdalom ez nekem, hogy nem tudom megtartani az Úr parancsát, de annyiszor próbáltam, mégis mindig ez lett a vége.
A Katekizmusban ezt olvassuk:
Bármi legyen is a motívuma, a szexuális képesség szándékos használata a normális házastársi kapcsolaton kívül lényegében mond ellent rendeltetésének. Ilyen esetben a szexuális élvezetet, melynek az erkölcsi rend szerint az igazi szerelem, a teljes, kölcsönös odaadás és az emberi élet továbbadása összefüggésében kell megvalósulnia, az e rend által megkövetelt szexuális kapcsolaton kívül keresik. (2352.)
A paráználkodás (lat. fornicatio) egy szabad állapotú férfi és nő házasságon kívüli testi egyesülése. Súlyosan ellenkezik a személyek méltóságával és az emberi szexualitással, amely természete szerint a házastársak javára, valamint gyermekek nemzésére és nevelésére rendeltetett. (2353.)
Amit ennek kapcsán saját gyengeségéről ír, azt kicsit pontosítanom kell. Nem azt tanítja az Egyház, hogy ne legyen semmi testi közeledés. Hiszen egy komoly szerelmi kapcsolatnak igénye van arra, hogy annak ne csak lelki-szellemi formája legyen, hanem a testünkben is kifejeződhessék. Ez nagyon fontos. Már egy szál virág átadása is ilyen, de ilyen a csók, az ölelés, a simogatás is. Ezek nagyon szép dolgok. Ezeket nem szabad kilúgozni a kapcsolatból a tisztaságra hivatkozva. Tény, hogy ezek hordozhatnak kísértést is, hogy a testi közeledés ezeken a pontokon is túlmenjen. Igen, erre ügyelni kell, de ez az óvatosság nem jelenti azt, hogy semmi testi kifejeződést nem engedünk a szeretetnek. Sok mindent szabad és érdemes is fölfedezni és élni velük. Arra kell figyelni, hogy mindez ne váljék érzékivé. Amikor elkezd követelőzni a test, és már nem a tiszta szerelmi vonzódás kifejezője, hanem az ösztön követelő ereje, akkor meg kell állni. Illetve, nem érdemes addig elmenni, mert akkor megállni már nagyon nehéz. Ugyanis, akit szeretünk, azt tiszteljük is, tiszteljük a tisztaságát, az ártatlanságát. Tudunk várni rá.
A szentgyónásról. Akkor nem lehet föloldozni valakit, ha egy háztartásban élnek a házasságon kívül. Így életük mindennapos része lehet a szexuális élet. Ha ez az állapot nem áll fenn, akkor azért van esély arra, hogy törekedjenek a tisztaságra. Még akkor is, ha ismeri saját gyöngeségét és gyakran elbukik. Mindig újra és újra meg kell fogadnia, hogy megáll a megfelelő határnál. Persze, erre törekednie is kell. Ha a fiatal úgy tartja, hogy ő ezt nem is bánja, és ezért nem is akarja megfogadni, hogy ezt kerüli, akkor nem lehet föloldozni. Egyébként igen.
Kedves Lelkiatya!
Hogyan kell keresztény módon viselkedni azokkal az emberekkel,akik lelkileg lefárasztanak bennünket a gondjaikkal,amikor épp mi is sok nehézséggel küzdünk?Meg hallgatni szivesen meghallgatok másokat,de amikor valaki panaszáradatot zúdit ránk és azon kesereg,hogy másoknak mi jutott,neki meg mi nem,akkor az már kezd sok lenni.Más az ha valaki beszél a bánatáról,még ha akár többször is mert küzd vele,de a folytonosan nyafogó,panaszkodó emberek megterhelöek olyannyira,hogy a saját dolgaink elvégzésében és az életünk épitésében is hátráltatnak bennünket.Egy könyvben olvastam,hogy van amikor a másik ember tényleg segitségre szorul,de mi nem tudunk neki segiteni,mert erönket meghaladja,és ilyenkor nem biztos,hogy mi vagyunk a megfelelö emberek a segitségnyújtásra.És az amit mindig megtehetünk,hogy imádkozunk érte.Helyes-e ilyenkor megmondani,hogy mi miben és mennyit tudunk segiteni?
Válaszát elöre is köszönöm!
Mara
Kedves Mara!
Mindig szomorú és fájdalmas, amikor érezzük a határainkat. Szeretnénk többek lenni, többet adni, de be kell látnunk, hogy egy ponton túl ez nem megy. Már az is bölcsesség, ha ez ember fölismeri ezt a határát. Ez nem azt jelenti, hogy elutasítom, mégis elfogadom a gyöngeségem, a tehetetlenségem. Ha szükséges, ki is mondom: Bocsáss meg, nem tudok segíteni. Ennek ellenére együtt érzek vele, vele maradok, ha még tudok időt szánni rá. Ugyanakkor edződhetünk is az ilyen helyzetekben. Ha nehezünkre esik valakit elviselni, akkor ez inkább a szánalmat ébressze föl bennünk, ne a dühöt. Mennyire rossz éppen annak az embernek, aki mindenben csak a rosszat látja! Hogyne szánnám, hogyne esne meg rajta a szívem. Ha nincs több időm rá, megmondom neki. Persze, nagyon fontos, amit Ön is mond, hogy annál inkább imádkozzam érte. Ez még a lelkem békéjét is segíti, hogy belátom gyöngeségem, tehetetlenségem, de Istenhez fordulok, hogy Ő oldja meg helyettem. Ezzel nem szabad visszaélni, de élni vele annál inkább. Alapvető igazság, hogy sohasem én segítek, hanem az Isten segítő erejét közvetítem. Ezt pedig lehet sokféle módon. Ebben is a személyes Isten-kapcsolatom segít, hogy minél sokrétűbben tudjam végezni ezt a közvetítést.
Kedves Lelkiatya!
Azt szeretném kérdezni Öntől, hogy a félelem és az anyai aggódás között mi a különbség? Mindkettő azt jelenti, hogy kevés a hitem Istenben? Tudom, hogy Gyerekem útkeresése és állandó kudarcai az élettanulás része, de az anyai szívemmel ezt nehéz befogadnom és néha kicsit mérges vagyok az Urra, mert ugyan rábízom az életemet, de szülőként nehéz elfogadnom, hogy a gyerekem nem tudja megállni a helyét, magányos, kétségbeesett. Imádkozom, hogy jobb legyen neki, de én is tudom, hogy ez az életének a része, hogy saját kárán megtanulja, nem biztos, hogy jó dolog az ítélkezés, az önhittség stb. Nagyon nehéz ez a dolog, de nem tudom, hogy hogyan kezeljem. Nem tudok kívülálló lenni ebben az esetben!
Ön szerint nincs elegendő hitem, azért van bennem a szülői féltés?
Köszönöm válaszát! Anikó
Kedves Anikó!
Szerintem inkább nagyon szereti a gyermekét, azért aggódik érte ennyire. A szeretet helyes, az aggódás már nem. Teljesen természetes érzés, hogy féltő szeretettel figyeli, merre alakul a gyermeke sorsa, személyisége. De mindeközben bíznia kell az Istenben, hogy nem fogja Ő sem magára hagyni. Gondoljon arra, hogy Ön mennyire szereti a gyermekét, de az Isten Önnél sokkal jobban szereti őt. Csak az emberi értelem nem lát előre, és ezért vegyül félelem a természetes és nagyon is helyes szeretetbe. Ezt a jövőtől való félelmet kell, hogy fölváltsa az Istenbe vetett bizalom. Elegendő, ha Ő tudja a jövőt, teljesen Őrá kell bíznia, hogy mi fog történni. Az imádsága se kétségbeesett és aggódó legyen, mert az nem is imádság, hanem elkeseredettség. Ha nem is mindig úgy alakulnak a dolgok a gyermeke életében, mint Ön szeretné, azért csak bízzon a Mindenhatóban, hogy Ő elrendezi a sorsát. Ekkor fogja tudni valóban segíteni őt az imáival.
Kedves Lelkiatya!
A vaj is állati eredetű élelmiszer!
Igen. A tejes ételek is állati eredetűnek minősülnek a keleti böjti fegyelem szerint.
Kedves Lelkiatya!
Mostanában sokat foglalkozom az agykontroll témakörével és számos negatív véleményt is olvastam róla. Mint hívő, vallását gyakorló keresztény azt szeretném tudni, hogy valóban egyházellenesnek tekinthető -e a módszer? Egyik hitoktatóm egyszer azt mesélte, hogy valakit agykontroll közben szállt meg a gonosz. Lelkiatya szerint igaz lehet ez? Fontolgatom egy tanfolyam elvégzését, de ezzel a gondolattal a fejemben nem tudom, hogy mi tévő legyek.
Válaszát előre is köszönöm!
Nem javaslom az agykontroll tanfolyam elvégzését. Bár kétségtelenül tartalmaz olyan fölfedezéseket az emberi agy hatékonyabb kihasználására, amely akár hasznos is lehet a mindennapi életben (memóriafejlesztés, figyelemösszpontosítás, stb.), de az egész rendszer szellemi háttere egyáltalán nem keresztény, sőt, keresztényellenes. Jóllehet, sajnos vannak papok, szerzetesek is, akik pártolják.
Az Isten-keresés helyébe az én-keresést, Isten akaratának teljesítése helyébe az én-megvalósítást állítja. Sikereket tud elérni a személy és a tudat alakítása terén, de ennek súlyos ára is van. Idézet: Az irányított meditációs beavatások és gyakorlások során addig nem ismert, lappangó pszichikai betegségek törhetnek elő a legkülönbözőbb megnyilvánulás formákban, sőt, előfordulhat a technikáktól és a szellemi segítőktől való függés, illetve szabadulási képtelenség is ( http://www.karizmatikus.hu/hitvedelem/teveszme-kritika-oesszefoglalo-irasok/209-agykontroll-kereszteny-szemmel#8.3.%20%20%20%20%20Az%20agykontroll%20igazi%20arca ).
Ilyen tanfolyam helyett végezzen el inkább egy lelkigyakorlatot! Azzal sokkal közelebb fog kerülni a Jóistenhez, de saját magához is.
Kedves Lelkiatya!
Biztos elírás H. levelére adott válasz utolsó sora. Talán így szól helyesen: Hogyne tenne meg mindent Isten, hogy Önt is megajándékozza az örök boldogsággal.
Andi
Köszönöm a figyelmességét. Hamar ki is javítottam. Isten áldja!
Tisztelt Lelkiatya!
Ahogy egyre jobban belemerülök az életről és halálról való elmélkedésbe, felmerül bennem néhány kérdés. Sokat olvasgatok, most hirtelen meg nem tudnám mondani Önnek miket, igazából innen is onnan is. Kételyeim vannak azzal kapcsolatban hogy mi vár ránk a halál után. Részben az a sejtésem, hogy minden ember üdvözül a halál után, minden emberre ugyanaz vár, az örök valami, a megnyugvás, ami sokkal jobb a földi életnél, mindegy hogy hogyan élt, hiszen egyek vagyunk. Másfelől bizonyos írásokból pedig azt veszem ki, hogy az ember vagy örök kárhozatra vagy örök üdvösségre van ítélve aszerint hogy hogyan élt, bűnös volt-e vagy jó. Hogy jelképesen szóljak, vagy a mennyországba kerül vagy a pokolva. Bár tudom, korábban már írta Ön itt, hogy nincs ott semmilyen fortyogó tűz meg hasonlók, tehát nyilván tudom ezek inkább csak jelképes dolgok. De hogy meg lesznek-e különböztetve az emberek Isten szemében, ezt nem tudom. Hiszen úgy tudom, vagy inkább hiszem, hogy Isten mindenkit egyformán szeret, még a bűnösöket is, így nem hiszem hogy bárkinek rosszat akarna. Nem tudom melyik az igazság, de én félek, hogy hiába próbálok jó lenni, mégis rossz vagyok, mert lehet hogy nem is az alapján fogok örökre kárhozni vagy üdvözülni, hogy mennyire vagyok jó másokkal hanem hogy mennyire vagyok jó magammal. Ez utóbbiban gyengébb vagyok. Én nagyon félős vagyok, nagyon sokszor szorongok, sokszor igazából azt sem tudom mitől, félek az ártó szellemektől, a magánytól, a sötétségtől, meg még ezenkívül nem is tudom mitől, van amikor egyszerűen csak szorongok, de nem tudom mitől van az. S félek, hogyha ezt nem sikerül még életemben leküzdenem, ez vár rám a halál után is, csak örökre és még jobban, mert hogy így éltem. Másfelől pedig hallottam már olyat is, hogy a sorsunk már a születésünk illetve fogantatásunk pillanatában eldől, vagyis ahogy mondják meg van írva, tehát onnantól kezdve úgy sem tehetünk semmit. Vagy igen? Ön hogyan gondolja ezt, kell-e félnem valójában? Honnan tudhatja az ember hogy lelkiismerete szerint cselekszik és él, hogy tiszta-e a lelkiismerete? Lehet, hogy azért félek, mert nem tiszta a lelkiismeretem? Nem tudom, hogy a félelmeim bennem vannak, vagy kivül, vagy talán is-is? Válaszát előre is köszönöm!
H.
Kedves H.!
Nincs mitől félnie. Megnyugodhat, mert valóban minden Isten szerető kezében van. Ön inkább félős természetű. Nyilván megvan ennek az oka, de azért ezen szépen lassan lehet változtatni is. Mondom, nincs mitől félnie, legkevésbé a Jóistentől vagy az Ő ítéletétől. Az igaz, hogy odaát van örök boldogság meg örök kárhozat is. Ez utóbbitól az Isten mentsen mindenkit! Azok jutnak oda, akik végérvényesen elfordulnak Istentől. Akik haláluk pillanatában nem Őmellette döntenek. Az Isten azért nem tudja őket megmenteni a kárhozattól, mert ők maguk választják ezzel a végső döntésükkel. De beszéljünk inkább a mennyországról, arról egyébként többet is tudunk. Az jut a mennybe, aki oda szeretne kerülni, aki kéri Istent, hogy fogadja be oda. Persze, nem csak szavakkal, hanem ezt kifejezi egész életével is. Sajnos, mindnyájan megtapasztaljuk a saját gyöngeségeinket, de ezek nem akadályoznak meg abban, hogy a mennybe jussunk. Mert Jézus éppen azért lett emberré, hogy megszabadítson minket ezektől a gyöngeségektől, bűnöktől, rossz természetünk következményeitől. Újra mondom, tehát, Önnek semmi oka nincs a félelemre. Imádkozzék sokat, kérjen bocsánatot, hogy még nem tud, még nem mer bízni eléggé az Úrban. Ezért vannak a félelmei. De ez lassan alakulni fog. Minél többet imádkozik, minél inkább él a szentségekkel (bűnbánat, Eukharisztia), annál inkább gyógyul a lelke, annál inkább fölismeri majd, hogy milyen hatalmas az Isten és mennyire szereti Önt. Hogyne tenne meg mindent, hogy Önt is megajándékozza az örök boldogsággal?
Tisztelt Lelkiatya!
Köszönöm a válaszát, én vagyok a "nem keresztszülő".
A gondom csak az, hogy a kérdésemre nem lelem a választ.
Most kell-e megbérmáltnak lenni, vagy sem? Bérmálkozni nem fogok, ez biztos. A keresztelőig már nem is férne bele, még ha akarnám sem.
Engem csak a hatályos egyházi előírás érdekelt, a bérmálkozással egyszer s mindenkorra elkéstem.
Bocsásson meg, ha nem voltam elég világos. Többet szerettem volna, mint csupán a jogszabályra utalni. Nos, valóban előírja az egyház, hogy a keresztszülőnek az első három bevezető szentségben részesült katolikus embernek kell lennie. Ez alól a saját megyéspüspök adhat fölmentést indokolt esetben. A Keleti Kódex (CCEO) 685., a Latin Kódex (CIC) 874. kánonja írja ezt elő.
Kedves Lelkiatya!
Közel egy éve megtört egy közeli barátságom.Nagyon mélyen érintett,összetört a dolog.Ennek a dolognak a hatására elkezdtem terápiákra járni,egy keresztény terapeutához.Átbeszéltük az életem összes sérelmét,sok gyakorlati utasitást is kaptam a sérelmek és az életemben lévö dologok megoldásához.Ez sokat segit.De a dolgok nem mennek egyik napról a másikra.Sokat kell még gyakorolni a midennapokban adódó szituáciokban és a megbocsájtás terén is.Már valamennyivel rövidebb idö alatt tudom megoldani a dolgokat,nem billenek ki annyira az egyensúlyból.De ez a megtört barátságban nem megy...Értelemmel már megbocsájtottam,de ezt még mindig fájdalmas érzések kisérik.Egy társaságban voltunk ezzel a barátnömmel,amikor ö belépett majdnem elsirtam magam.Ö köszönt és rám mosolygott.Ezt viszonoztam,de távolságtartóan.Kellett jó tiz perc,hogy összeszedjem magamat,addig a könnyeimmel küzdöttem,meg úgy éreztem szivesen meghalnék,vagy megszünnék létezni,annyira fáj ez az egész.Növéremként szerettem öt.Mindketten hibásak vagyunk a történtekért,mert durván egymás lelkébe tapostunk.Ö ezt nem hinném,hogy tisztázná.Inkább elkerülö tipus,nálam meg inkább a konfrontáció müködik.Amikor próbáltam azelött tisztázni,azt a választ kaptam,hogy nem kellenek nagy átbeszélések,az ilyen jellegü üzeneteimet is semmibe vette.Nem tudok,hogy állni hozzá a helyzethez,ha próbálna velem beszélni társaságban,mintha mi sem történt volna,mert falak vannak közöttünk.És a dolgok kerülgetése,csak növelné a feszültséget.nem tehetünk úgy mintha mi sem történt volna.Láttam a tekintetében,hogy még benne is van neheztelés,mint bennem.Ha fájdalommal tölt el a dolog,az azt jelenti,hogy még nem engedtem el a dolgot.Nehezen tudom elfogadni,hogy szétment ez a barátság.Nagyon fáj.Nem tudom van-e módja a helyrehozásának,és az lehet-e ujból közeli barátság.Mindig fájna ha ez nem lenne lehetséges.Meg abban sem vagyok biztos,hogy képes vagyok jó barátságokat kialakitani.Most minden kapcsolatom olyan felszines,igy érzem.Ön mit tanácsolna?Hogyan közelitsek ehhez a helyzethez?Gyötör ez a dolog.Válaszát elöre is köszönöm!
Szomoru barátnö
Kedves szomorú barátnő!
Ön bizonyára igen mély érzésű lélek. A barátságnak, a barátnőjének elvesztése nagyon mélyen érintette, láthatóan sokkal fájóbban, mint a barátnőjét. Ez egyébként egy nagyon jó tulajdonság. Az ilyen emberek veszik észre igazán az élet szépségeit, jobban tudnak örülni az Isten ajándékainak, de tény,hogy együtt jár vele az is, hogy nagyobb fájdalommal élik meg a veszteségeiket.
Ha Ön ilyen ember, akkor azt javaslom, hogy fordítsa ezt a tulajdonságát az Istennel való kapcsolatára. Ezt a mostani sebet, fájdalmat ővele beszélje át. Gondolom, a keresztény terapeuta is ezt tanácsolta - legalábbis, remélem. Ha tanácsolhatom, most egy ideig ne sokat foglalkozzék ezzel a barátnőjével. Úgysem tudnak nagyon mit kezdeni egymással. Minden próbálkozás sikertelennek tűnik. Hagyjon most ennek egy kis időt. S mondom, forduljon nagyobb figyelemmel az Úrhoz. Vizsgálja meg a saját szívét, az Istennel való kapcsolatát: nem esett-e abba a hibába, hogy eddig néhány embert jobban szeretett, mint az Istent, akinek az életét és mindenét köszönheti. Ez kettős gyógymód. A barátságon ütött seb is könnyebben gyógyul is, de nagyobb haszon, hogy a hite jelentősen mélyülni fog.
Tisztelt Lelkiatya!
Van-e a Daphné-knak névnapjuk, és mikor?
Nagyon szépen köszönjük a választ!
Z.
Daphné nem keresztény név. Egyelőre nincsen ilyen szent. Aki ezt a nevet kapta, annak választania kell egy keresztény nevet is mellé, hogy legyen valóságos védőszentje is. Ezt a keresztény nevet nem kell föltétlenül a hivatalos okmányokba bevezetni, mert nem ez a lényeg. Nem helyes ugyanis, ha csak pogány nevet adunk a gyermekeinknek.
A Daphné nevű olvasóinknak viszont azt is javaslom, hogy még nagyobb odaadással törekedjenek az életszentségre. Jó lenne, ha minél hamarabb lenne ilyen nevű szent is az Egyházban, s attól kezdve már ez is keresztény névvé válik, s az utókor nyugodtan így is használhatja.
Kedves Lelkiatya!
Segitségére volna szükségem! Nem tudom, mit tegyek. Kiskoromtol kezdve éreztem, hogy valamiben különös vagyok, és mindig más voltam mint a többi. Természetesen hivő voltam, de egy kicsit többet is éreztem annál. Azután, ahogy telt az idő, a fiatalság, meg a technologia elidegenitett ettől, és kételkedtem abban, hogy Isten valoban létezik-e... Nehéz volt mindig is az életem, és tele gondokkal, habár fiatal vagyok. Majdnem két éve a szüleim közt nagyok voltak a problémák, sok minden történt, ami nagyon megviselt engem, csak azt sosem mutattam ki. A lényeg az, hogy ezek a gondok után, édesanyám kivánságára, elvittem őt egy olyan helyre, ahol okultizmussal foglalkoznak (mivel, hogy ő nem olyan gyakorolt az autovezetésben, a hely pedig messze volt), észre sem véve, hogy valojában mit csinálok... Gondoltam megnyugszik egy kicsit,vagy, hogy valahogy kéne segietni magunkon, vagy már én sem tudom, hogy hogy engedhettem ezt meg. És ott valami szertartások (nem tudom hogyan nevezzem őket) után kaptunk tárgyakat, amit haza kellett vigyünk (pl viz palackban).
Nemsokára ezután olyan hihetetlenül rossz dolog történt velem, ami a legnagyobb rémálmom volt. Ez teljesen tönkretett engem. És én csak akkor láttam meg valojában, hogy mit csináltam a multban. Csak ezután kaptam vissza a hitemet teljesen Istenben, ami sokkal erősebb mint valaha volt. Az is lehet, hogy Isten ilyen modon akarta visszaadni elveszett hitemet.
A kérdésem az volna, hogy hogyan szabaduljak meg azoktol a targyaktol, amit kaptunk, mit csináljak velük? Mert nem is merek hozzájuk nyulni sem, és nem tetszik, hogy ott vannak. Vagy ne is bántsam?
Előre köszönöm megértését és válaszát!
Nagyon jól érzi, hogy ez veszélyes út volt, és még inkább hálás lehet, hogy ez a lépésük a drámaiságával éppen az Istenhez való közeledést eredményezte. Nagy kegyelem! Javaslom, hogy gyónja meg a dolgot - nem tudom, megtette-e már. Ez fontos. Majd pedig egész egyszerűen hajítsa ki ezeket a holmikat. Igazán nem kell tőlük félnie. Ha már gyónt, áldozott, akkor Önben mérhetetlenül nagyobb erők vannak, mint amilyen sötét erőkkel próbálták fölruházni ezeket a tárgyakat. Nem az elővigyázatosság, hanem pusztán a saját lelkük megnyugtatása végett mondom, hogy vigye el minél messzebb helyre és ott dobja a kukába. Nem lesz semmi baj. Utána pedig annál nagyobb szívvel örvendezzen és adjon hálát az Istennek ilyen hatalmas kegyelmi ajándékaiért.
Kedves Lelkiatya!
Október 4-én az állatok világnapján veszítettem el a 21.életévében lévő cicámat. Két hét alatt vitte el egy májbetegség. Azóta is nagyon nehéz minden nap. Sok megpróbáltatás során mindig mellettünk volt, pl. amikor albérletbe menekültünk a lányommal. A lányom vele együtt nőtt fel és most nincs köztünk. Mi mindig hárman voltunk. Sok mindent megértett hosszú élete során. Tudom, hogy nagyon szép kort élt meg, de nekem minden nap nagyon hiányzik. Szüleimet régen elveszítettem és sok veszteség ért már az életbe. Nem tudom túltenni magamat rajta, szinte minden nap sírok miatta. Mi vigasztalhatja meg az embert, ha a legkedvesebb háziállatát elveszti?
Éva
Kedves Éva!
Szerintem azért is erősödött Önben ekkora ragaszkodás a cica iránt, mert szinte összenőtt ez a szeretete a saját lánya iránti természetes édesanya ragaszkodással. Szabad elsiratni egy ilyen kiscicát is, hisz valóságos szomorúság az elvesztése, viszont azt tanácsolom, most ezt a helyzetet használják ki arra, hogy egy ideig nem szereznek be új cicát, hanem próbáljanak meg jobban egymásra figyelni. Bár szomorú az eset, mégis ezen az úton a javukra válhat.
Tisztelt Lelkiatya!
Nem tudom találkozott-e már Elisabeth Kübler-Ross nevével, könyveivel, bár valószínűnek tartom hogy igen. Ő egy neves pszichiáter volt, aki főként haldoklók ágya mellett volt, és ezt a témát kutatta, bár sokan elítélték. Nem rég vettem meg egyik könyvét, amelynek a címe: A halál mint ragyogó kezdet. Számomra nagy lelkierő kellett, hogy megvegyem ezt a könyvet, olvassam és feltegyem a polcomra. De úgy éreztem meg kellett tennem, olyan fokú érzékenység van bennem e téma iránt, főként mostanában. A könyvből idézek pár sort: "Azt hiszem, itt az ideje, hogy az emberek megtudják: a halál egyáltalán nem létezik, legalábbis nem úgy, ahogyan elképzeljük." "A halál átmenet egy új tudatállapotba, ahol az ember továbbra is érez, lát, hall, ért és nevet, és ahol képes a további gyarapodásra. Ebben a fényben tudatosodik bennünk, milyen lehetőségekkel rendelkeztünk életünk során, miközben végtelen szeretet árad felénk." "A meghalás élménye szinte megegyezik a születéssel. Ez is egyfajta születés: megszületés egy másfajta létezésre." A doktornő szimbolikus értelemben a halált ahhoz hasonlítja, mint amikor egy pillangó kilép a gubójából, a gubó és benne a lárva a túlhaladott emberi test, amire a pillangónak nincs tovább szüksége, hisz már szabad lélek, nincs a teste "börtönében". Bár még nem olvastam végig a könyvét, folyamatosan gyűjtöm hozzá az erőt. De sok olyat ír, amiket úgy érzek, már eddig is tudtam vagy sejtettem, pedig még csak 25 vagyok. Például Elisabeth Kübler-Ross szerint azért jövünk erre a világra, hogy megtanuljunk valamit, ki mit, és ki mennyi idő alatt. Bár azt nem teljesen értem, hogy érti azt, hogy halálunk után is érzünk, látunk, tapasztalunk, azt viszont jobban értem, hogy végtelen szeretet áramlik felénk. Tehát a doktornő szerint nem kell félnünk a haláltól, bár az emberek többsége fél és tabuként, holmi ijesztő dolognak tartja. Ehhez kapcsolódik még egy idézet tőle: "A halál pillanata páratlanul szép, felszabadító élmény, amit félelem és nehézség nélkül él át az ember." Most épp azon töprengtem, hogy én vajon félek-e a haláltól. Hogy kívánom-e inkább hogy ne születtem volna meg, hisz én nem kértem, hogy megszülessek, és akkor nem lenne szenvedés az életben, és nem is kellene meghalni, de rájöttem, hogy ha nem születtem volna meg, akkor is ugyanúgy nem lennék, mint ha élek és meghalok, tehát igazából semmi felett sincs hatalmam, egyedül a felett hogy az életemmel mit kezdek, de abban sem mindenben. Tehát felesleges félni, úgyis minden megtörténik, aminek meg kell történnie. És tudom azt is, hogy a legnagyobb dolog a szeretet, mégpedig a feltétel nélküli szeretet, ami sosem ér véget, ez az amit leginkább meg kell tanulnunk. Ennél szerintem nincs nagyobb törvény.
Önnek mi a véleménye Elisabeth Kübler-Rossról, illetve munkásságáról, gondolatairól? Létezik, hogy vannak emberek, akik tudnak "valamit", érzékenyebbek az ilyen dolgok iránt mint mások? Tudom, rendkívül összetett amit írtam, de szerintem érdemes elgondolkodni ezeken a dolgokon, és szerintem sok embert foglalkoztatnak ezek a kérdések.
Válaszát előre is köszönöm! H.
Elisabeth Kübler-Ross gyakorlati kutató pszichológus, aki hallatlan eredményeket ért el a haldokló lelkiállapotának és egyáltalán az ember halállal kapcsolatos lelkiállapotának ismeretei terén. Érdemes odafigyelni ezekre a tapasztalataira. Ha azonban a halál utáni állapotról nyilatkozik, az csak az ő személyes véleménye, nem pedig tudományos eredmény.
Hogy érdemes volt megszületni, az nem kérdés, hiszen ez az útja annak, hogy Istennel örök boldogságban élhessünk. Ez megér minden fájdalmat, küzdelmet, kudarcot és szenvedést. Ráadásul, aki ennek igazságára rátalál, az ezen nehézségek ellenére, vagy éppen ezekkel együtt már itt a földön boldog életet él. Szent János azt tanítja: Most az Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk (1Jn 3,2). Az Isten tehát minden megad nekünk, hogy eljuthassunk Hozzá, de teljesen főlünk függ, hogy valóban el is jutunk-e az üdvösségre. Szent Pál erre figyelmeztet: Félve-remegve munkáljátok üdvösségteket! (Fil 2,12) Szent Ágoston pedig így tanít: Isten megteremtett nélküled, de nem fog üdvözíteni nélküled. Igen, érdemes elgondolkodni ezeken a dolgokon, hiszen az élet legfontosabb kérdései ezek.
Kedves Lelkiatya!
Egy nehéz kérdéssel fordulok Önhöz. Ismerkedem egy fiatalemberrel. Mindketten 30-on túl vagyunk. Lassan két hónapja tart, és az a gondunk mindkettőnknek, hogy csak ?elvagyunk?. Nincs szerelem. Úgy érzem, hogy nincs rajongás. Nekem mint nőnek akkor jönne elő, ha érezném, hogy rajonganak értem. De nyilván a másik félnél ez nem történhet parancsszóra. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mindketten sokat dolgozunk és 2 hó alatt nem túl sok időt tudtunk egymással tölteni, kirándulás, stb. Felmerült a részéről, hogy tartsunk pár nap szünetet, ami nekem nagyon fájt, mert ha egy férfi azt mondja, akkor az már nem jó. Persze már este közölte, hogy inkább folytassunk így, s majd lesz valahogy. Nekem nagyon sok csalódásom volt, és félek attól, hogy ?feleslegesen? megy az időm (35 éves leszek lassan) és a végén megint csak összetörik a szívem. Imádkozom rendszeresen, kérem az Urat, hogy mutasson utat, de nem látok. Mindketten türelmetlenek lennénk??? Úgy érzem, hogy a szerelem csak illúzió, nem attól lesz egy kapcsolat jó. Úgy érzem, igyekszem kedveskedni, odaadó lenni, s mintha kevés lenne. Környezetemben azt tapasztaltam, hogy ha hideg, tartózkodó, távolságtartó a nő, akkor a férfiak nyomulnak, szerelmesek. Én nem tudok és nem akarok taktikázni. Nem tudom mi lenne a megoldás. Igazából mindkettőnket ?zavar? ez az állapot. Én próbálok beszélni erről a dologról vele, de mindig az a válasz, hogy majd lesz valami. Majd kialakul. Gondoltam arra is, hogy ?eltűnök? pár napra, nem reagálok a hívásaira, stb. De helyes ez???? Nekem se esne jól ha ő ezt tenné. Vagy akkor talán előjönne, hogy mit is érez irántam? Az a legnagyobb gondom, hogy sose éreztem, hogy valaki akarna engem, társra, családra, gyerek vágyom. ?Nem jó az ember fiának egyedül lenni, rendelek mellé segítő társat?. Én elhiszem azt is hogy ő is sokat csalódott, és esetleg ő is fél, de meddig várjak-várjunk míg megnyílunk egymásnak? Megint azt érzem, hogy én nem vagyok jó, nem kellek senkinek, nem vagyok szerethető. Mit csinálok rosszul? Talán az is hibám, hogy nehezen hozok döntéseket, s ha valami nem jó, akkor képes vagyok beleragadni, tűrni. Magamban keresem a hibát. S mindig arra a következtetésre jutok, hogy azok a nők kellenek a férfiaknak akik elérhetetlenek, távolságtartóak stb. Segítsen kérem útmutatásaival, mert nagyon el vagyok keseredve. Köszönöm.
Azt tanácsolom, ne keresse azt a szerelmet, amelyet fiatalabb korábban átélt vagy legalábbis elképzelt. A szerelem minden korban más, és annak megélése, természetesen függ a személyiségtől is. Ha mindketten társat keresnek és egymásra találtak, ne adják föl könnyen, de ne is hanyagolják el ennek a kapcsolatnak az építését. Nem helyes az sem, hogy majd lesz valahogy, de az sem, hogy szakítsanak, mert ez nem az, mint amire vágytak. Nem tartom rossz gondolatnak a pár napos szünetet. Ne féljen ennek kipróbálásától. Mert ha ez vet véget a kapcsolatuknak, akkor az bizonyosan nem fogja egybetartani, hogy ha nem tartanak ilyen szünetet. Bátran próbára lehet tenni önmagukat. De ezt mindenképpen beszéljék meg. Ne engedjen annak a kislányos gondolatnak, hogy eltűnik, s majd meglátja, hogyan reagál. Jól érzi, hogy ez Önnek sem esne jól. Megbeszélik, hogy egy kicsi szünetet tartanak, s alatta, utána megvizsgálják a szívük állapotát. Utána pedig beszéljék meg. Ismétlem, ne is adják föl olyan könnyen. Valószínű, a barátjának kellene kicsit többet tennie ezért a kapcsolatért, de ezt hiába mondom Önnek. De Ön se vesse a szemére, azzal nem segít semmit. Azt Önnek kell eldöntenie, hogy el tudja-e fogadni őt így, ezzel a magatartással, ezekkel a tulajdonságokkal. Helyes, hogy mindketten szeretnének társat, szeretnének gyermekeket. Elsősorban Ön vizsgálja meg a szívét, hogy tudná-e ezt az embert szeretni, el tudja-e képzelni, hogy ő legyen a gyermekei édesapja. Képzeletben helyezze bele magát abba a helyzetbe, hogy már házastársak, s arra gondoljon, hogyan tudna leginkább kedvében járni a (most még csak képzelet- vagy reménybeli) férjének. Ha ilyen gondolatokkal foglalkozik, akkor ezek némiképp tisztítják a gondolkodását erről a nagyon fontos kérdésről. Én látok esélyt arra, hogy Önök Isten akarata szerint házastársak legyenek, de ezért sokat kell tenniük Önöknek is.