Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Pályaválasztás előtt állok és egy ideje nagyon erős hívást érzek a papságfelé. Hogyan lehetne papnak tanuli? Milyen képességek kellenek hozzá? hogy megy a pontszámítás?
Teljesen idegen nekem a téma sajnos, lehet hogy így nem lenne esélyem bekerülni?
Válaszát előr is köszönöm!
Ha teljesen idegen Önnek ez a téma, akkor vélhetően egyetlen esztendő nem lesz elegendő ahhoz, hogy kellőképpen fölkészüljön. Az adott Szeminárium vagy a hozzátartozó hittudományi főiskola honlapján minden bizonnyal megtalálhatók a fölvételi követelmények, de ezek még csak az alapot jelentik. A kispapságra való fölvételinél ugyanis a hittani ismeretek, szellemi képességek, lélektani rátermettség és egyebek vizsgálata mellett a legfőbb szempont az, hogy megvan-e a jelöltben a hivatástudat.
Mindenképpen szükséges a saját plébános vagy parókus személyes és írásbeli ajánlása, amely arra is kitér, hogy az illető mennyire kapcsolódott be az egyházközségi életbe. Ha valaki csak éppen a fölvételi előtti esztendőben mutat csak nagyobb buzgóságot, ez valószínű, nem elegendő ahhoz, hogy Krisztushoz és az Egyházhoz való odaadó hűségét igazolja. Ehhez legalább néhány évi gyakorló hitélet szükséges.
Azt javaslom, vegye föl a kapcsolatot a lakóhelye szerinti parókussal (plébánossal), és a részleteket ővele beszélje meg.
Tisztelt Lelkiatya!
Jómagam sokáig hittem és sokszor letértem annak útjáról. Így az idő múlásával a szabadhitet választottam, amiben nincsenek (elnézést) dogmatikus megkötések. Hogy idézzek mástól: a hit egy spirituális dolog, magánügy és személyre szabott.
De valahol mégis: anno a Vatikánban vettek nekem egy a Ferences rendiek keresztjét, mégis sok és nagy hozzá a kötődésem. Az egyetlen szent akit elfogadok Assziszi Szent Ferenc. És mint írtam szabadhitű vagyok. A keresztjének viselése nem mond ellent a szabad hitemnek?
Köszönettel,
Anonymus
Legalábbis annak a gondolatnak ellentmond, hogy mindenki maga élje meg a hitét, ne keressük annak közösségi vonatkozását. Én ebben az érdekes ragaszkodásban, amelyet említ, azt vélem fölfedezni, hogy Önnek a szíve mélyén mégis van kötődése az Egyházhoz. Hiszen Assisi Szent Ferenc az Egyház szentje volt. Elhiszem, hogy őt szereti legjobban, de talán ésszerű azt föltételezni, hogy a 2000 év alatt mégsem ő volt az egyetlen, aki az Egyházban hitelesen képviselte Krisztust, hűségesen követve az ő tanítását.
A hit valóban spirituális dolog, de nem csak az. Annak sokféle vetülete az egész életünkre kihat. Egyszerűen lehetetlen csak a lelkünkben megélni a hitet. Hiszen az hat az egész gondolkodásunkra, következésképp a cselekvéseinkre, döntéseinkre is. Egyszerűen nem lehet elválasztani a hitet és a cselekedeteket, a hitet és az életet. Márpedig az ember közösségi lény, az élete ezer szállal kapcsolódik a közösséghez. Így az életét átjáró hitének is számtalan közösségi vonatkozása van.
Azt javaslom, éppen Szent Ferenc közbenjárását kérve vizsgálja fölül az életét és a hitét. Legfőképpen Krisztushoz való kötődését erősítse. Isten ereje nélkül a legnagyobb jószándék, a legelszántabb emberi törekvés sem érheti el a célját. Minél több hasonló gondolkodású emberrel tudja tartani a kapcsolatot, tud ezekről a dolgokról beszélgetni, esetleg tud velük együtt imádkozni, annál erősebb lesz a hite, annál inkább át fogja járni az életét.
Kedves Lelkiatya!
Van egy félig-meddig közeli barátnöm,a harmincas éveiben,akinek sok problémája van.Már évek óta gyógykezelés alatt áll,mert nem jól érzi magát pszichikailag.Ezek a kezelések azonban meglátásom szerint nem segitenek neki.Ö sokszor ha bármi kis gond éri,azonnal nyugtatókat vesz be.A családjában sem túl jók a viszonyok,sokat veszekednek,és az édesanyja sok mindenért öt hibáztatja.Már tanácsoltam neki,hogy legyen keményebb a szüleivel,függetlenedjen tölük,de ö ezt mintha képtelen lenne megtenni.Sokat panaszkodik arról,hogy nincs munka,de amikor ajánlok neki olyan munkákat,amiket látok és hallok,sosem próbálja meg azokat.Pedig sajnos nem olyan világot élünk,hogy válogassunk a munkák között,kezdetnek bármilyen apró munka megtenné,még akár kisegitöi,vagy takaritoi állás is.Ezt tapasztalatból mondom.Nem tudok hogy segiteni neki.Már nagyon fárasztó,hogy szinte egy évtized óta ugyanazokat a problémákat mondogatja.Az utobbi idöben kicsit távolságtartobb is lettem mikor erröl beszél,egyszer azt is meglátta rajtam,hogy kissé ideges is lettem.Leterhel a munka,a tanulmányaim,és ugy érzem határt kellett szabnom.Azt mondja rajta semmi sem segit,ö már mindent megpróbált.Járt beszélgetésekre is egy keresztény terapeutához,azt mondja neki az sem segit.Hozzá én is jártam,és nekem segitett.Mondtam is neki,hogy követni kell az utasitásokat,amelyeket kap,mert csak úgy lehetséges elörerhaladni.Ha valaki valamire serkenti ö azt eröszakoskodásnak veszi.A társasági életben jobban leszoritkozik 2-3emberre,és ha ök nem tudnak neki segiteni,programokban részt venni akkor csalodik.Mintha nem akarná önmagáért vállalni a felelösséget,talán azért nem vállal munkát,és azért hagy ott mindent a legkisebb konfliktus után is.Ön hogyan látja az esetet?Mit lehetne tenni ebben az esetben?
Válaszát elöre is köszönöm!
Eli
Kedves Eli!
Teljesen megértem és átélem a tehetetlenség érzését az ismerősével kapcsolatban. Nagyon helyesen tette, hogy sok mindent megpróbált már a megsegítése érdekében. Az alapigazság azonban mégis az, hogy azon lehet segíteni, aki ezt maga is akarja. Még a Jóistenre vetített mondás is ezt igazolja: segíts magadon és az Isten is megsegít. Tehát majdnem azt mondhatjuk, az Úr is azon tud segíteni, aki erre nyitott, hát még mi, korlátolt képességű és tudású emberek.
Azt mondom, ne adja fel, továbbra is keresse a módját, hogyan tud segíteni a barátnőjén, ugyanakkor nem veheti a szívére sem ezeket a kudarcokat. Nyilván sok ok miatt sebzett az ő lelke, személyisége. Ezen elsősorban szakember tud csak segíteni, de mint látja, ehhez is kell az ő együttműködése.
Imádkozzék érte! Az idő múlásával nagyon sok minden változik bennünk, körülöttünk. Hátha eljön az ő számára is az a nap, amikor fölismeri, hogy legfőként csak saját magán tudhat segíteni. Ehhez neki is kérnie kell az Mindenható segítségét, de már ezt megelőzve Ön is jól teszi, ha az Istenre bízza ezt az embertársát, és imádkozik érte.
Kedves Lelkiatya.
Pénteken böjtöt szeretnék tartani. Vajas vagy zsíros kenyeret lehet ilyenkor enni?
A böjt többféle is lehet. Általában azt szoktuk tartani, hogy húsos és állati eredetű táplálékot kerülünk. Így a zsíros kenyeret nem javaslom böjti felajánlásként.
Tisztelt Lelkiatya!
Évekkel ezelőtt felkerestem az alábbi levelemmel, melyre válasz is érkezett(azt is mellékelem):
Kedves Lelkiatya!
Gorögkatolikus Dédapám, aki 1836-ban született Galíciában, Muszynka helységben, (jelenleg Lengyelország) szülei származásáról szeretnék adatokat megtudni. Dédapám keresztlevelét Tylicz parókián állították ki, mellyel rendelkezem.
Érdeklődöm, kihez fordulhatnák ez ügyben segítségért?
Válaszát érdeklődéssel várva
üdvözlettel:
Hormay Ákos
Kedves Hormay Ákos Úr! Sajnos mi ebben nem tudunk segítséget nyújtani. Az anyakönyvi föltárásokban a helyi parókusok tudnak közreműködni. Nincs más lehetőség, mint hogy megpróbálja fölvenni a kapcsolatot Tylicz parókusával, és onnan kér bővebb tájékoztatást. Egyébként ez egyáltalán nem lehetetlen, a parókusok - jó esetben - készséggel állnak rendelkezésre ilyen ügyekben. Sok sikert! Munkatársaim készsége révén azzal egészíthetem ki mindezt, hogy bár az érintett parókia anyakönyvi anyaga még nem, de a környezőké már megtalálható a következő címen: http://pilot.familysearch.org/recordsearch/start.html#p=waypoint&s=waypointsOnly&c=fs%3A1670491&w=
Annak idején az eperjesi anyakönyvi anyagban találtam is engem érdeklő adatokat. Sajnos most ezt a címet nem tudom előhívni. Lehet , hogy megváltozott? Közben talán, ahogy annak idején írta, a Tylicz-i anyakönyv is felkerült az internetre.
Ha ismételten tudna segíteni, nagyon örülnék és megköszönném.
Válaszát várva
Tisztelettel:
Hormay Ákos
Tisztelt Hormay Ákos úr!
Nekem gond nélkül sikerült megnyitnom a családfa kereső honlapot. Nem tudom, miben tudnánk még segíteni Önnek.
Kedves Lelkiatya!
Hitoktatói tanulmányokba fogtam,hétvégente van oktatás és levagyok döbbenve,hogy milyen sok szabad erkölcsü ember irja be ezt a szakot.Van,aki ateista,de érdeklödik a hit iránt,hogy megtudja cáfolni a hitbeli dolgokat,van ott állapotos nö is(akit ismerek korábbról,mert egy közösségbe jártunk)aki egyedül vállalt gyereket,ami egy szétment párkapcsolatából származik.Ezen a téren azelött se élt túl erkölcsös életete.Van ott egy idösebb nö is,aki érdeklödésként iratkozott be,egyébként vallásos,de törvénytelenül együtt él valakivel,özvegy asszony.Nemigazán egyezik a lányával,aki tisztaságban akarja élni az életét a házasságig.Az ö véleménye szerint ez nem lehetséges.Rosszul hatott rám ez a beszélgetés,amit vele folytattam.Utána azon gondolkodtam,lehet én nem járok helyes uton,ha már ez mindenkinek olyan természetes dolog...Nem szeretnék itélkezni,de kicsit összevagyok zavarodva ezeket a dolgokat illetöen.Ugy készültem beirni levelezöi hitoktatást,hogy ezenetúl még jobban fogok ügyelni a tiz parancsolat betartására,és a személyiségem fejlesztésére.De amikor ilyeneket látok és hallok másoktól akkor felteszem a kérdést van-e értelme igyekezni?Amin még felvagyok háborodva az a szabadosság a testi kapcsolatokban.Tényleg ennyire nem tudnak uralkodni egyes emberek a parázna vágyaikon,hogy azt minden elé helyezik?Volt a szükebb ismeretségi körömben is olyan lány,aki azt mondta jobban érezné magát testileg és lelkileg is ha lenne neki kivel ágyba bújni.Egy professzor szerint a paráznaság belsö rendezetlenség miatt alakul ki.Meg önzöségböl is fakad,ilyenkor többet kell szolgálni mások felé.
Válaszát elöre is köszönöm!
Szerintem inkább örvendetes, hogy egészen sokféle ember iratkozik be a teológiára. Hiszen az nem a jók jutalma, hanem a keresők útmutatója. Azért, mert valaki bűnöket követ el, még nem zárható el a Isten titkainak keresésétől. Éppen ezek fogják őt segíteni abban, hogy helyes útra találjon. Azt javaslom, hogy amikor hallgatótársainál efféle gyöngeségeket észlel, akkor imádkozzék értük. Ennél többet nem érdemes foglalkozni mások bűneivel.
Abban igaza van, hogy borzasztó nagy szabadosság uralkodik ma az emberek között. S nem tagadhatjuk, hogy ez erősen hat a keresztényekre is. Nem volna szabad, hogy így legyen, de nehezen tudunk ellene tenni bármit is. Fölháborodni viszont nem érdemes, mert azzal nem segítünk a helyzeten, csak saját magunkat büntetjük mások hibái miatt. A teológia oktatás viszont jó eszköz lehet arra, hogy akik hallják ezeket a bölcs igazságokat, melyeket Ön is idézett, azoknak van lehetőségük elgondolkodni, s esetleg az életüket is megváltoztatni.
Tisztelt Lelkiatya!
Megvan a veszélye, hogy felkérnek keresztszülőnek. Én pedig ezt nem akarom, nem vagyok rá alkalmas, az én hitem és személyem nem ér annyit. A keresztszülőség pedig, úgy gondolom, nagy felelősség. Hát én ezt nem vállalhatom.
Úgy tudom, a keresztszülőnek megbérmáltnak kell lennie. Ha ez igaz, akkor hivatkozhatom erre, én nem vagyok megbérmálva. Nem szeretnék ugyanis senkit megbántani, de ha nincs "objektív" akadály, akkor simán el kell utasítanom a felkérést. A kérdésem természetesen az, hogy igaz-e ez.
Kétségtelen, hogy a keresztszülői feladat nagy felelősséggel jár. Az érvelése azonban meglep. Elhiszem, hogy elégedetlen a hitével és saját magával, a bűneit megvalló keresztény embernél ez természetes. De sosem szabad megfeledkezni arról, hogy mi nem magunknak köszönhetjük az erőnket és a teljesítményeinket, hanem az Isten kegyelmének. Ha Őbenne bízunk, ha Tőle várjuk az erőt, akkor szabad elvállalni ilyen szép és magasztos feladatokat még akkor is, ha önmagunkat nem érezzük rá alkalmasnak.
Ha Ön nincs még megbérmálva, mindenképp javaslom, hogy tegye meg, ne halogassa. A Szentlélek meg fogja adni éppen azt az erőt, ami most hiányzik Önből.
Ha mégsem szeretné vállalni a keresztszülőséget, akkor inkább hivatkozzék arra, hogy lelkileg nem érzi magár erre fölkészültnek. Ez igazabb és őszintébb válasz, mint a bérmálásra hiányára való hivatkozás.
Kedves lelkiatya!
Nyáron kresztanfolyamot kezdtem el. Alig vártam hogy vége legyen a vizsgáimnak és elkezdhessem én is mint sok hasonló fiatal. Egész nyaramat áldoztam fel hogy részt vehessek a tanfolyamon, maradéktalanul teljesítsek mindent. A mostanság már forgalomban vagyok. Tegnap mikor az oktatómmal vezettem, egyszer megijedtem. Azt mondta hogy ajánlja a pályaalkalmasságit, hogy ne sok pénzt áldozzunk rá feleslegesen. Az a gond , hogy a jogosítvány a célkitűzéseim közt szerepel. Kicsit szerencsétlennek érzem magamat. Miért pont én?! Nekem mindennel meg kell szenvedni?! Másnak miért könnyebb az élet?! Tudom, hogy senkinek sem könnyű. Mikor lesz már olyan hogy könnyedén, akadályok nélkül csinálok valamit? Mikor leszek már egyszer boldog én is?Mikor lesz már olyan hogy mások szenvednek meg valami miatt?! Miért látom azt hogy más mindig jól érzi magát nem törődve semmivel?! Nekem miért kell feláldozni akármit hogy nekem jobb legyen?!
Várom válaszát
Ági
Kedves Ági!
Mindenki, vagy legalábbis nagyon sokan azt gondolják, hogy másnak könnyebb az élet, mint neki. Ennek az az egyszerű oka, hogy mindenki a saját gondjait látja, máséból csak egészen keveset. S ha buta módon ezt a kettőt összehasonlítja, az az eredmény jön ki, hogy neki több szenvedés jutott, mint a másik embernek. Hangsúlyozom, ez teljes téves számítás. Mindenki annyi nehézséget kap, amennyire szüksége van. Persze, van, amikor összesűrűsödnek, s van, amikor kicsit kitisztulnak ezek a gondok. A borúlátó ember inkább az előbbieket, a derűlátó meg jobban az utóbbiakat veszi észre.
A célkitűzéseinknél fontos az önismeret és a helyes önfelmérés is. Bízom abban, hogy azért sikerülni fog Önnek a KRESZ-vizsgája, de nem kell méltatlankodni azon sem, ha kiderül, ez nem az Ön útja. Vannak ilyenek. Mindenkinek el kell fogadnia a gyöngeségeit is. Ha nem teszi, csak saját magát emészti, hiszen ezek miatt állandóan keseregni fog, de ezzel nem tud önmagát segíteni, csak a keserűségét növeli. Meg kell látni, mi az, ami valóban az enyém, amit kaptam az Úrtól, amivel használhatok másoknak. Ez az én utam, ezen teljesíthetem a feladatomat, ezen az úton lehetek boldog.
Ne feledje azt sem, hogy minden értékért meg kell küzdeni. Ami küzdelem nélkül érkezik, az nem érték!
S ne féljen az önfeláldozástól sem, akár részben, akár teljes egészében kell vállalnia. Talán már idéztem e rovatban Rónay György Szerápion legendájából: Mit lehet elvenni attól, aki mindent odaad? Mitől lehet megfosztani a semmiért sem törtetőt, semmihez sem ragaszkodót?
És még egy biztatás a Szentírásból: Eddig emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Hűséges az Isten, erőtökön felül nem hagy megkísérteni (1Kor 10,13).
Kedves Ági! Ne féljen a feladatoktól, és a kudarcoktól sem! Ezeken keresztül tanuljuk meg az életet. És soha ne hasonlítsa önmagát másokhoz, az életét mások életéhez! Ez óhatatlanul ítélkezéshez vezet, s mint az Ön esetében is, leginkább csak saját magát bünteti ezzel.
Kedves Lelkiatya!
Sok embernél látom, hogy mindenféle irányzatokhoz tartoznak, vagy akarnak tartozni. Magyarázzák a Bibliát, "tanítják" az embereket. Számomra sokkal többet mondanak azok az emberek, pl. Böjte Csaba, akik valóban tesznek a szegényekért, és cselekszik, amit a Biblia ír! (Bár Ő is írt könyvet.) Szeretnek, szeretetre tanítanak, másokon segítenek! Kell-e Nekünk mindenféle olvasnivaló a Biblián kívül, vagy csak tenni kell a dolgunkat, odafigyelve arra, hogy azzal Istent és az embereket szolgáljuk? Lehet, hogy többen csak beszélünk a Bibliai tanításairól, ahelyett, hogy azokat gyakorolnánk? Mi erről a véleménye?
Köszönöm: Anikó
Kedves Anikó!
Az én véleményem az, hogy mindkettőre szükség van. Minden nap olvasni kell a Bibliát, hogy rendszeresen találkozzunk az Úr szavával. Azt viszont tettekre is kell váltani, mert különben hiába olvassuk a szavakat. De érdemes más tanításokra is odafigyelni, akár írott formában, könyvek, egyéb írások útján, akár élő szóban érkezik hozzánk. Ezekből is sokat tanulhatunk. A rosszra hajló emberi természetünk miatt ugyanis hajlamosak vagyunk még az Úr szavait is kiforgatni, még ha nem is szándékosan, hanem csak tudatlanság miatt. Kellenek tanítók, akik magyarázzák az Isten szavát, nekünk pedig alázatra van szükségünk, hogy a tanítást el és befogadjuk. Nyilván attól veszünk, kapunk szívesen tanítást, aki már megvalósította az Evangélium életre váltását. Hála Istennek vannak ilyenek is közöttünk. S ezért kell nekünk magunknak is törekednünk a hiteles Krisztus-követésre, hogy a szavaink, mindenkor, minden helyzetben ezt a hitelességet hordozzák.
Tisztelt Lelkiatya!
Gondolom Ön is látja, ha más nem a médiában, hogy milyen rosszul "működik" a világ. Sok az éhezés, az erőszak, háborúskodás, betegség, katasztrófa a világon, és a politikáról nem is beszélve, ami talán inkább rontja a helyzetet, mintsem javítana rajta. A gyűlölködés, ellenségeskedés, egymásra mutogatás is nagyon jellemző az emberekre. Én sem vagyok tökéletes persze. Mindig megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy hogyan tudnék én segíteni a világon, az embereken, akiknek szükségük van nagyon a segítségre. Mindig is olyan voltam, és most is olyan vagyok, hogy mindig a legelesettebbeknek akarok segíteni, azokat akarom szeretni, akiket senki sem szeret, mindenki elhanyagol. De innen Magyarország egy kisvárosából nem tudom "megmenteni" a világot. Persze tudom, lehetetlen küldetés is az egész világot megmenteni. Ugyanakkor tudom, hogy ha mindenki így gondolkodna, másokért akarna tenni, és nem pedig saját magának palotát építeni, akkor sokkal jobb lenne a világ. Nagyon igazat adok Teréz anyának, aki azt mondta: "Ha mindenki elsepregetne a saját portáján, akkor az egész világ tisztább lenne." vagy "Én tudom azt, amit te nem, és te tudod azt amit én nem, együtt nagy dolgokra lennénk képesek." De más embereket nem tudok megváltoztatni. Úgy érzem, ez a világ sosem lesz jobb. Miért van ennyi szenvedés? Talán azért, mert így megtanuljuk, mik az igazán fontos dolgok az életben. De sajnos én inkább csak dühöt, keserűséget érzek. Mindig is azt terveztem hogy majd kimegyek Afrikába önkéntesként segíteni a legrászorulóbbakon, de rá kellett jönnöm, hogy ehhez gyáva vagyok. Még ahhoz is kishitű vagyok, hogy elmenjek Pestre gyógypedagógiát tanulni, hogy egy segítőbb szakmám legyen, amilyet mindig is szerettem volna, nem pedig közgazdász lenni. Meg a családom itt van, amihez nagyon ragaszkodó vagyok. Nem tudom, hogy tudnék innen segíteni a világnak? Minden alkalmat megragadok, hogy adakozhassak, mindig szoktam egy kis pénzt bedobni adomány gyűjtő dobozokba, szoktam adományvonalakat hívni, de sajnos ilyen kis fizetésből nem sokat lehet. Van egy beteg kislány itt a városban, igyekszek neki gyűjteni a kupakokat, de többet nem nagyon tudok tenni. Persze odaadhatnám az összes megtakarított pénzem, de akkor meg nekem nem marad semmi. Lehet, hogy inkább önző vagyok, mint nagylelkű?
Ön szerint az embereknek össze kellene fogni vagy inkább az az igazság, hogy nem tudjuk megváltoztatni a világot, ezért minden ember csak magára számíthat? Elnézést, ha kicsit sok kérdést tettem fel, vagy bonyolult a mondanivalóm. Válaszát előre is köszönöm! H.
Kedves H.!
Abban teljesen igaza van, hogy ha mindenki úgy gondolkodna, ahogy most Ön leírta, akkor teljesen megváltozna a világ. De erről mi hiába beszélgetünk ketten, vagy akár olvassák még néhányan a neten, ettől nem fog megváltozni az emberek gondolkodása, magatartása. Azt is be kell látnunk, hogy még mi magunk is nehezen és lassan változunk, nem hogy az egész emberiség, amely ma mintegy 7 milliárd főt számlál. Mit is kezdjünk ekkora tömeggel? Ha Ön kimenne Afrikába, ott talán még több jót tudna tenni, de azoknak a személyeknek a száma is erősen korlátozott lenne, akiket ott tudna segíteni. Csak a nagyobb számú segítség miatt nem érdemes máshová menni.
Sorait olvasva nekem M. Gandhi mondata jutott az eszembe: Ha meg akarod változtatni a világot, kezdd azzal a kicsi darabbal, ami te magad vagy benne! Ekkora részért mindenképpen felelősek vagyunk. A 7 milliárd emberért bizonyosan nem. Ráadásul megváltani már nem is kell a világot, mert azt már a mi Urunk Jézus megtette. Lehet, hogy ez nem tűnik látványosnak, de mindennél többet jelent, hogy Neki köszönhetően bármilyen rossz is a világ, bármilyen gonoszak az emberek, mégis megnyílt számunkra a mennyország, és bűneink ellenére üdvözülhetünk.
Azt javaslom, minden nap tegyen annyi jót, amennyire lehetősége van a józan mértéknek megfelelően. Higgye el, ennél többet nem vár Öntől az Úr. (Például valóban nem adhatja oda az összes pénzét, mert akkor éhen halna, és utána már nem tudna többet segíteni!) Az is jó, ha látja, hogy ez ugyan elég kevés, de a többi a Mindenhatóra bízza. A Vele való együttműködés hatványozhatja meg a jóban való hatékonyságunkat. Teréz anya is az összes szent embernek sikerült. Ez legyen tehát az Ön legfőbb célkitűzése is. Váljon szentté az Isten kegyelméből! Akkor megjobbította a világnak ezt a kicsi részét, és jót is sokkal többet és hatékonyabban tud majd tenni.
Kedves Lelkiatya!
Mi a véleménye a következő idézetről? "Az ember minden bizonnyal a legőrültebb faj. Egy láthatatlan Istenhez imádkozik és elpusztítja a látható természetet. Nem veszi észre, hogy a természet, amelyet elpusztít, maga Isten, amelyhez imádkozik." Én teljesen egyetértek ezzel, Lányom szerint ez butaság! Persze mindenkinek lehet más a véleménye, de szeretném tudni Ön hogyan vélekedik erről?
Köszönettel: Anikó
Régi bölcseleti gondolat ez, hogy a világ, a természet azonos magával az Istennel. Ezt nevezik panteizmusnak (=minden isten). Ha Isten csupán annyi volna, mint a teremtett világ, akkor nem lehetne őt Abszolútumnak tekinteni, hiszen láthatjuk, hogy a világ lehatárolt létező. Ezt igazolja egyebek között a világegyetem tágulása. Nem mondhatnánk mindenhatónak sem Istent, ha az anyagvilág kötöttségei Őrá is vonatkoznának. Sok-sok más egyéb kézenfekvő cáfolata van még ennek a filozófiai gondolkodásnak. Azért jelenik meg mégis időről időre, mert az emberi értelem számára tetszetős és elfogadható megoldásnak tűnik az Isten feljebbvalósága, mégis belefér az emberi értelem befogadó képességébe. Az Isten azonban sokkal több, mint amit az emberi értelem be tudna fogadni. Sok mindent megérthetünk az Ő titkaiból, de van egy pont, ahol az emberi értelem megáll, amin nem tud túllépni. A transzcendens világába képes eljutni az ember, de az értelem csak annak határáig tudja elkísérni. Isten tehát nem azonos a természettel, fölfoghatatlanul több annál.
Az említett állításnak az a része azonban mégis igaz, hogy őrültség pusztítani azt a világot, amely nekünk életteret ad, amelyet azért kaptunk a Teremtőtől, hogy műveljük és őrizzük azt (Ter 2,15).
Dicsőség a Jézus Krisztusnak!
Nem rég különös álmom volt, a főtére mentem álmomban amikor templomunk tornyára tekintetem és furcsa dolgot láttam, egy nagy piros sapka volt ráhúzva a toronyra, de úgy, hogy a keresztnek csak egy pici része látszott. Azóta is sokat gondolkodok ezen a különös álmon. Nagyon szeretem az egyházamat, aggódom miatta, mert a templomunk ürül kifele. Tavaly még egy kismisén 150-200 töltöttük meg a templomot mára már 60-120-an vagyunk. Én se vágyom már oda, inkább elmegyek más egyházközségekbe, ahol lelkileg feltudok töltődni. Létezik olyan, hogy a gonosz beköltözik a templomba, vagy az pusztítja községünket? Mit tegyek? Sokan zúgolódnak.De nem akarok senkit bántani és harcolni sem. Szeretnénk békességben élni szép és tanulságos szentmiséket hallgatni, hogy mindennapjainkat szeretetben tölthessük. Segítő válaszát előre is köszönöm: Annamária
Az mindenképp figyelemreméltó, hogy ilyen mély nyomott hagyott Önben ez a fura álom. Ezt azt jelenti, hogy őszintén aggódik az egyházért, a közösségért. Azt nem tudom elképzelni, hogy a gonosz beköltözne a templomba, sokkal inkább a plébános atya magatartásával magyarázható az elégedetlenség, békétlenség. Jól érzi, hogy az sem helyes magatartás, ha elhagyják az egyházközséget és keresnek maguknak másikat. Ilyen esetekben megnő a hívek felelőssége. Ha nem számíthatnak igazán az atyára, akkor saját maguk kezdeményezzenek imádságot, közösségi alkalmakat. Imádkozzanak például közösen az atyáért, hiszen nagyon sokat tehet az ilyen közös imádság. Ha a szentmisék nem is vonzóak, találjanak ki ahhoz kapcsolódó összetartó találkozásokat. A sapkás templomtorony képén nem érdemes sokat töprengeni, de az biztos, hogy a jelenséget késztetésnek veheti erre a nagyobb felelősségvállalásra, a még buzgóbb egyházi tevékenységre.
Kedves Lelkiatya!
Lehet, hogy ki kell menjek dolgozni Angliába. Azon gondolkoztam, hogyan fogom tudni mint gyakorolni rendesen a hitemet.Ez nekem nagyon fontos. Nem nagyon tudok angolul, nem hiszem, hogy egy angol nyelvű misét megértenék, vagy hogy tudnék gyónni angol nyelven. Van kint magyar közösség esetleg magyar római katolikus plébániaElőre is köszönöm.
Ha ki kell mennie, javaslom, vegye föl a kapcsolatot Csicsó János atyával. Elérhetőségei:
Chaplain: Rev. Fr. János Csicsó
0044-(0)20-8566-0271
hungarian.chaplaincy@btinternet.com
62 Little Ealing Lane
London W5 4EA
UK
Kedves Lelkiatya!
Szeretném tudni, lehet-e otthonomban egyedül a keresztutat az imakönyvből végig mondani és imádkozni.
Köszönettel:egy megtért.
Természetesen. Ennek semmi akadálya. Nagyon szép imádság, melyet, ha egyedül végez, a saját ritmusa szerint tud benne elmélyedni. Ugyanakkor mégis az Egyház imádságos gyakorlatából merít. Csak buzdítani tudom erre.
Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Kedves Lelkiatya!
Mivel nagyon szeretem a görög ritust,sokszor járok Szent Liturgiára,Akathisztoszt otthon is szoktuk énekelni.Bár tudom hogy vannak olyan olyan részek,amit atyának szabad,ha jól tudom..Mi csak kalózkodunk,mert szeretjük.Elmentem a pesterzsébeti templomba Szent Liturgiára,és ott keresztelőn vettem részt.A kérdéseim a következők:
1;Úgy tudom,hogy a keleti ritusban a keresztséggel együtt szolgáltatják ki az Eucharisztiát,és a Bérmálás szentségét.Kérdésem itt az,hogy akkor a megkeresztelt kisbabát minden héten meg is áldoztatják?Mert én voltam görögkatolikus elsőáldozáson,ahol nagyobb gyerekek voltak,úgy mint nálunk a rómaiaknál,de őket nem keresztelték meg..
2;A bérmálást nálunk csak püspök végezheti,vagy püspok által felhatalmazott áldozópap.A keleti ritusban is igy van?
3;Erzsébeten a templomban nem bemeritéses keresztelés volt,hanem leöntéses.Mitől függ hogy melyik templomban milyen keresztelés van?
Bocsánatot kérek,hogy ilyeneket kérdezek,de ott a templomban nem mertem,és nem is lett volna ilyen kérdésekre idő..
4;Egy-két görög kispapon láttam papi cilvil ruhát.Ezt a romai katolikus kispapok is szokták hordani.Önöknél is lehet nekik ilyet hordani?
Köszönöm,hogy feltehettem a kérdéseim!
Köszönöm válaszát!
Magdó
Kedves Magdó! A kérdései jórészt összefüggenek, ezért nem tételesen válaszolok. Bizonyára megbocsátja.
A magyarországi görögkatolikus gyakorlat az, hogy a keresztség szertartásában, illetve utána nyomban a bérmálást is ünneplik. Egyre terjedő gyakorlat - amellyel az ősibb hagyományhoz térnek vissza, hogy a bérmálás után az Eukharisztiában is részesítik a frissen megkereszteltet, még ha csecsemő is. Hiszen - lelke tisztaságát tekintve - mikor méltóbb rá, mint közvetlenül a keresztelés után? Minthogy azonban még kezdeti szakaszában van ennek a gyakorlatnak a bevezetése, ezért nem beszélhetünk kialakult módszerről. A legtöbb, csecsemő korában megkeresztelt gyermeket utána minden Szent Liturgián kiviszik áldozni is, de nem minden család teszi ezt meg. Ma még sokkal elterjedtebb a rómaiaktól átvett szokás, hogy csak 8-10 éves korban lesznek elsőáldozók a gyermekek.
Bérmálást minden áldozópap végezhet, csak a római rítusban ez a püspöknek fönntartott jog, amelyet viszont átruházhat bármely áldozópapra is. A keleti rítusban minden pap bérmál is, amikor keresztel. Viszont a külön végzett bérmáláshoz a püspöktől kell engedélyt kérnie.
Hasonló mondható el a bemerítéses keresztelésről is, mint a kisdedek áldoztatásáról. Nem régen kezdődött ez az újra fölelevenített gyakorlat, amellyel egyelőre kevés helyen találkozunk. Legtöbb helyen még nincsenek meg a kellő feltételek az ilyen kereszteléshez.
Papi civilt a mi kispapjaink és papjaink ugyanúgy hordhatnak és hordanak is, mint a római katolikusok. Nálunk talán mégis gyakoribb a reverenda viselete.
