A pasztoráció lelkipásztorkodást jelent. Ha egy szerzetesnővér ezt tartja egyik fő feladatának, ez azt jelenti, hogy az imádságon túl sokszor van az emberek között azzal a céllal, hogy az örömhírt továbbadja, terjessze. A lelkipásztori munka (pasztoráció) nagyon sokféle lehet: hitoktatás, szentségekre fölkészítés, lelki vezetés, lelki beszélgetések, szociális gondoskodás, stb.

Az alábbi könyveket javaslom ebben a témában:
Bagdy Emőke: Hogyan legyünk boldogabbak?
Pál Ferenc: A függőségtől az intimitásig
Verena Kast: Búcsú az áldozatszereptól
Verena Kast: A léleknek idő kell
Verena Kast: Változás és megújulás
Anselm Grün: Találd meg a magad útját

Kedves A.!
Bocsásson meg, hogy hosszú ideig válaszolatlan maradt a kérdése. Ennek csupán technikai oka volt, nem pedig a kérdésének tartalma miatt húzódott el. Ezért most a nyílt fórumon válaszolok, mert mások is küszködhetnek hasonló gondolatokkal.
Bevezetőként el kell mondanom, hogy felnőtt megtérés esetén gyakori jelenség ez a lelki szárazság, a küzdelem a hitért. Ne csodálkozzék rajta, s én is azt mondom, tartson ki, mutassa meg az Úrnak és önmagának, hogy valóban szereti Őt, és kitart mellette a küzdelem idején is.
A föltett kérdései józan fölvetésnek tűnnek. Józannak, s kissé talán túlságosan is racionálisnak.
Bántja az igazságérzetét, hogy Jézusnak miért kellett ennyit szenvednie. Főként, mert úgy érzi, ez Önre nézve kifejezetten terhelő. Hasonlót érez Ádám és Éva bűnével kapcsolatban is. Bántja, hogy Ön nem tehet róla, mégis súlyos következményei vannak Önre nézve is.
Egyrészt le kell szögeznünk, hogy ezek emberi gondolatok csupán, ahogyan próbáljuk megragadni, megfogalmazni az áteredő bűn és a megváltás titkát. Van igazság abban, amit mond, hogy ez így nem járja, ez így nem igazság. De azért is, mert nem pontosan így van, ahogy mi emberileg megfogalmazzuk. A teológiai fogalmaknak mindig van egy bizonyos pontatlansága. Jézus megváltó szenvedése nem írható le egyszerűen azzal, hogy valakinek mégiscsak el kellett viselnie a mi büntetésünket, és ez Jézus lett. De a bűnbeesés esete sem ennyire egyszerű, hogy az ősszülők vétkeztek, mi meg viseljük ennek terhét. Sok protestáns eredetű szektás gyülekezet szereti ennyire ésszerűsíteni a megváltás titkát. Jól érzi, hogy így valami sántít.
Azt javaslom, próbálja meg más oldalról megközelíteni a bűneset és a megváltás tényét.
Egyrészt az eredeti bűn nem holmi fatális melléfogás. Mindnyájunk közös felelőssége. Úgy lehet elképzelni, mint egy nagy család közös döntését. Valamiképp mindnyájan részt veszünk benne. A döntés felelősségének oroszlánrésze az apára és anyára esik, de befolyásolják őket a nagyszülők és a gyermekek is. Ami döntés születik, abban valamiképp mindenki benne van, még ha nem is ugyanazzal a súllyal, a család minden tagja. A döntés következményeit pedig aztán mindenki egyformán viseli - persze, azt is mindenki a maga módján.
Ez a kép azt is bemutatja, hogy bár fontos a család döntése, de még fontosabb annak összetartozása és a közös sors vállalása. Senki sem húzhatja ki magát és húzhatja föl az orrát, hogy nézzétek, mit csináltatok, s emiatt mennyit kell szenvednem! Ez az egyéni érdek és sors túlhangsúlyozása meglehetős önző hozzáállás a kérdéshez. Mindnyájan szenvedünk a rossz döntés miatt, de az a dolgunk, hogy egymás kisegítsük ebben a rosszul sikerült helyzetben. Nagyjából ez a dolgunk a világban - legalábbis az emberek felé.
Van aztán valaki a családból, aki teljesen föláldozza magát a többiekért. Hogy hogyan, miként, ezt most ne feszegessük, ez nem bontható ki a képből, de egyébként is nehéz rá józan, értelemszerű magyarázatot adni. Nekem sem tetszik, nem tartom kielégítőnek, hogy Krisztus elénk áll, s az Atya nem látja a bűneinket, vagy, hogy valakinek mégiscsak szenvednie kellett helyettünk. Mondom, ezek teológiai megfontolások, van is bibliai alapja, de mégis titok marad a megváltás. Itt is az új látásmód, amit ajánlok, hogy megpróbálja a szeretet felől értelmezni. Nem azt firtatja, hogy mennyire igazságos ez az eljárásmód, hanem, hogy mi vezette Jézus abban, hogy a családért föláldozza magát? Ezt érdemes vizsgálni, ebben elmerülni. Ez kimeríthetetlen igazság, amely szintén erősen hathat az én magatartásomra.

Igen, valóban fontos, hogy ott legyen a kereszteléskor az édesapa és az édesanya is. Nem tudok elképzelni sem olyan indokot, hogy miért ne lennének ott mind a ketten.

Legalábbis szokatlan. Ha valami feminista megfontolás vezeti a családot, akkor mindenképp kerülendő ez a megoldás. Lehet, hogy most ez tűnik egyszerűbbnek, de később mennyire szeretné a most megkeresztelt gyermek, hogy neki is legyen keresztapja.
A keresztelés feltétele viszont csak egyetlen keresztszülő. Tehát ha csak keresztanya van keresztapa nélkül, ez még nem akadálya a keresztelésnek. Lehet ugyanakkor több keresztszülő is, ha valami miatt ezt szeretnék, csak nagyon fontos, hogy legalább egy legyen közülük, aki nagyon komolyan veszi ezt a feladatát, s egyrészt rendszeresen imádkozik a megkereszteltért, másrészt meg is tesz mindent, hogy egyre mélyüljön a keresztény hitben és életben.

Harmadfokú unokatestvérek közötti házasságot nem tiltja a katolikus egyház. Van rá példa, hogy szép házasságok születtek ilyen kapcsolatból is.

Ismereteim szerint Buji Ferencnek sok éve nincsen kapcsolata a Szent Atanáz Hittudományi Főiskolával.

Nem, a gonosz lélek nem tudja sem meghallani a kérésünket, sem teljesíteni azt. Erre egyedül Isten képes, aki a szívek mélyét ismeri. A gonosz lélek csak értelmes és következtet, de nem lát bele a lelkünkbe. Isten kezében van az életünk és azt csak egyedül mi tudjuk elrontani, senki más. Azzal ronthatjuk el, hogy nem Istenre hallgatunk, nem az Ő akarata szerint cselekszünk. A gonosz lélek ekkor tud ránk befolyást gyakorolni, ha a beleegyezésünkkel megnyitjuk neki a kaput. Az Istenhez imádkozó, Istent szerető ember, teljes védelmet élvez a gonosszal szemben. Még ha botladozik is, az is javára válik, azt is javára fordítja az emberszerető és végtelen hatalmú Isten.

A gyilkosság, az emberi élet kioltása a legsúlyosabb bűnök közé tartozik. Akkor is, ha egy ember követi el, akkor is, ha csoportosan vagy intézményesítve. Elrémisztő ereje van talán, de a bűnt és a bűnözést visszafogni bizonyosan nem tudja. Én nem hiszem, hogy Isten adott az embernek jogot a másik élete fölött ítéletet mondani. Abban is igaza van, hogy az ember nem tévedhetetlen, s ne adj' Isten még tévesen is lehet halálos ítéletet hozni.
Hogy Isten hogyan ítél, azt nem tudjuk. Abban biztosak lehetünk, hogy Ő végtelenül irgalmas. Megbocsáthatatlan bűn nincs, egyedül csak az, amikor a bűnös nem is kér bocsánatot, nem bánja a bűnét. Igen, azzal a Jóisten sem tud mit kezdeni, mert szeretetből tiszteletben tartja még ezt az ostoba álláspontunkat is. De biztos, hogy minden lehetséges módot fölkínál, hogy a bűnöst tettének fölismerésére és megbánására vezesse, hiszen, ez a lényeg. A halálbüntetés nem erre nem képes.

Azon csodálkozom, hogy Ön ezen csodálkozik. Egyrészt miért ne ismerhetnénk egymás lelkiségi hagyományait, értékeit. Sok görögkatolikus is van, aki szívesen imádkozza a rózsafüzért. Így sok római katolikus is, aki ismeri és használja a csotkit. Ráadásul a Jézus-ima, bár keleti gyökerű és a keleti egyházban fejlődött ki a ma is használt formája, azért mint imamód, Nyugaton is ismert volt, legalábbis a szerzetesek között. Igen dicséretes, ha egy római katolikus pap imádkozza a Jézus-imát.

Természetes és normális. S nincs is vele egyedül. Sőt, mindnyájunkban van fogékonyság a szépre, a tisztára, csak nem mindig kerül felszínre, nem mindig tudatosul bennünk, hogy ez mennyire jó. Minél fogékonyabb valaki ezekre az, egyáltalán nem látványos, de nagyon is mély értékekre, annál nagyobb hála él a szívében, azt lehet mondani, annál boldogabb. De az egyes ember is változékony, s van, amikor él benne ez az érzékenység, van, amikor inkább a tompaság jellemző rá. Az ilyen filmek segítenek nekünk, fölnyitják a szemünket közben pedig növekszik ez az érzékenységünk, növekszik a boldogságra való képességünk.
Természetesen ezen igaz értékek mögött mindig maga a Teremtő Isten van. Ő az, aki növeli bennünk a fogékonyságot, növeli ezáltal a boldogságunkat.

Kedves Delinke!
Amit leírt, abból arra következtek, hogy már elindult a gyógyulás útján. Persze, van még hátra jó pár lépés. Ha már beszéltek erről a férjével, akkor ez elég. Nem érdemes túl sokat sem rágódni rajta. Arra is önkéntelenül ráérzett, hogy merjen szembenézni az illető hölggyel. Nem véletlenül jelentett ez Önnek némi elégtételt, jó érzést. Arról van szó, hogy éppen Ön az, aki mellett a férje tisztességes emberré vált, ami őmellette egyáltalán nem történt meg. Ez joggal tölti el Önt örömmel, büszkeséggel. Az érte mondott imádság lehet egy egyszerű Üdvözlégy, semmi mást nem kell hozzá fogalmaznia.
Mindezzel együtt is további segítségre van szüksége. Születőfélben van Nyíregyházán a görögkatolikus családsegítő központ. Annak vezetőjével, Tóth András atyával már most fölvehetné a kapcsolatot, aki további fontos tanácsokat tud adni Önnek (tel.: 30/681-89-27, tothandras68@gmail.com).

Ez most nagyon nehéz Önnek. Nem túl vigasztaló, de azzal tudom erősíteni, hogy ez a mostani, lehetetlennek tűnő helyzet egy bizonyos ideig fog még tartani, addig kell kibírnia, de aztán vége lesz, és minden megváltozik. Ki fogja bírni. Én legalábbis nem látok lehetőséget a helyzet hatékony megváltoztatására. Kétségtelen, hogy el kell fogadnia az édesanyja szeszélyeit. Egyrészt, mert idős ember, de főként azért, mert az édesanyja. Vissza kell gondolnia azokra az évekre, amikor még ő volt fiatal, amikor sokat cselekedett, nyilván Önért is, az édesapjáért s ha vannak testvérei, akkor őértük is. Az idős embert nagy tisztelettel kell körülvennünk. Még akkor is, ha úgy érezzük, hogy túl sokat követelnek. Nagy türelem kell hozzájuk.
Azt tanácsolom, hogy minden nap imádkozzon érte. Hiszen rá is szorul, ha élete végére ennyire nehéz lett a természete. Arra biztatom, hogy viseljen el tőle mindent. Ha ezzel a szándékkal áll hozzá, akkor ki is fogja bírni. Ha viszont a határokat feszegeti, akkor abba őrül bele, hiszen igazságot tenni ilyen helyzetben nem is lehet. Ha imádkozik érte, ez Önt is megnyugtatja, és az ő halálának pillanatában is számítani fog.

Nem hallottam arról, hogy az Egyház hivatalos fórumon nyilatkozott volna ezzel a regénysorozattal kapcsolatban. Se ellene, se mellette. Bizonyára voltak papok, püspökök, akik közzétették a véleményüket, de az még nem az Egyház hivatalos álláspontja. Én is csak a saját véleményemet tudom elmondani. Kétségtelen, igen nagy fantáziával megírt történetfolyamról van szó. Ez serkentheti a fiatalok képzelő erejét. A nagy veszélye is ugyanez, mert a fiatalok nem mindig tudják elkülöníteni a valóságot a képzelt dolgoktól. Főként, ha ennyire meggyőző erővel van ez utóbbi megírva. Ebben látom tehát a veszélyét. Az értéke miatt van pap és egyházi vezető, akinek tetszik, a veszélyei miatt van, aki ellenérzéseket fogalmaz meg.
Tudomásom szerint az Egyház ma már nem alkalmazza a megjelenő könyvek ilyen jellegű értékelését, bírálatát, indexre tételét. Nagyobb szabadságot és felelősséget ad az olvasóknak.

Igen, ez teljesen normális. A legtermészetesebb, amikor ilyen fiatalon lelkesedik föl az ember az odaadó Isten-szolgálatra. Hozzáteszem, ez még nem biztos, hogy valós, hiteles szerzetesi hivatás, de mindenképpen azt jelzi, hogy Ön szeretné teljesen komolyan venni a hitét, nem elégszik meg pótmegoldásokkal. Helyes, bátran kövesse ezt. Legyen nyitott mindenre, amit az Úr Isten Öntől kér. Lehet, hogy most ellenzik a szülei, mert talán elképzelésük sincsen, hogy miféle szerzet ez a szerzetesség. Még Ön is keveset tud róla, ne csodálja, hogy a szülei még kevesebbet. Mindenképpen beszélje meg ezt a lelkivezetőjével vagy gyóntatójával. Ha eddig nem lett volna, akkor a saját parókusával/plébánosával. Meg fogja látni, hogy meglepően jó és használható válaszokat fog majd kapni. A szüleivel való összetűzéstől se féljen. Ha lehet, azt kerülje el, ne legyenek vitáik emiatt. De bátran őrizheti szívében Krisztus szavait: Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, nem méltó hozzám (Mt 10,37).