Nem tudom, nem a változás korában van-e az édesanyja. Ez bizonyos mértékben megmagyarázná ezt a viselkedését. Ha igen, akkor sok türelemmel kell lennie feléje, és szeretettel ki kell várni ezt az átmeneti időszakot. Nem minden nő egyformán éli meg, vannak néha szélsőséges magatartásformák ebben a helyzetben.
Bár azt mondja, mások felől is ilyen bántásokat érez. Ha így van, akkor viszont nyilván nem lehet arra gondolni, hogy a körülötte élők mind megváltoztak. A megoldást mindig önmagunkban kell keresni.
Tud-e nyugtot találni a templomban? Van-e lehetősége, hogy rendszeresen elvonuljon, akár minden nap, s negyed órát, tíz percet az Úrral töltsön. Ő minden körülmények között megérti Önt és tudja a megoldást is. Jó, ha imádkozik a megnyugvásért, de ez ne csak megfogalmazott kérés legyen. Valóságosan is keressen megnyugvást az Úrban ezekkel a napi kis csöndekkel.

Bátorításul azzal kezdem, hogy ezt a kis könyvet Korzenszky Richárd, bencés atya fordította, tehát római katolikusok is ismerkedhetnek vele. Sok római katolikus hívő használja is a Jézus-imát. Így Ön is imádkozhatja nyugodtan. Fölhívom azonban a figyelmét arra, amit ez a könyv is ír, hogy a Jézus-imát csak akkor kezdje el az ember, ha van lelkivezetője. Lelkivezető nélkül valóságos veszélyeket rejt ez az imádság. Még az sem feltétlen szükséges, hogy az illető atya, akit megkér a lelkivezetésre, maga járatos legyen ebben az imában. Az kell csak, hogy maga is imádságos ember legyen, s ezzel a Lélekre való nyitottságával fogja tudni Önt vezetni, segíteni, tanácsokkal ellátni. A Jézus-ima valóban egyszerű és mégis nagyon mély imádság, de nagy kaland is. Ehhez a kalandhoz mindenképpen kell avatott vezető is.
Alkalmanként, persze, mondhatja a Jézus-imát, de ahhoz, hogy módszeresen nekilásson és a napi imájának részévé tegye, ahhoz előtte kérjen meg egy atyát erre a vezetésre.

Kedves Tamás!
Van némi igazság abban, amit mond, a haragja azonban mégsem jogos. Nyilván, mert a mi haragunk sohasem jogos. De meg is magyarázom részletesebben is. Valóban szomorú jelenség ez, amelyet hagymakupolás honfoglalásnak szoktak csúfolni. Azonban egyáltalán nem új keletű jelenség, hiszen a háborúk után nagyon sok helyen gyakorolták azt, hogy az újonnan kapott területekre saját nemzetiségű lakosok sokaságát telepítették. Így van ez a trianoni határon túl maradt területeinknek szinte mindegyikén. Ez szomorú tény, de korántsem egyedülálló, nem csak a magyarokat sújtja, hiszen a mai Ukrajna is ezt az akkori hasonló tartalmú rendelkezést sínyli meg. Csupán ennek egyházi vonatkozása is van, ezért olyan látványos a jelenség.
Ugyanakkor semmiképp sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy erről a jelenségről mi, magyarok is tehetünk. Egyrészt jóval kevesebb a magyar ajkú nagy család, mint a román. Tehát a román nemzetiségűek számának aránybeli növekedése nem csak a beköltöztetések miatt emelkedik. És sajnos ezt mondhatjuk el a vallási életről is. Bár székely testvéreink még mindig sokkal vallásosabbak, mint mi, az Anyaországban élők, de bizony rajtuk messze túl tesz a román emberek vallásossága. Ez mutatkozik meg a papi és szerzetesi hivatásokon is. Sok új román ortodox monostor is jön létre, s ha van is köztük erőltetetten odatelepített közösség, vitathatatlan, hogy ezen új monostorok legtöbbjében igen sok hiteles szerzetesi hivatás is van. Ha mi, magyarok is ugyanolyan buzgók lennénk a családvállalásban és az egyházi elköteleződésben, akkor kevésbé tudnának fölénk kerekedni mások akár létszámban, akár vallási terjeszkedésben.

A halál jó dolog - de csak akkor, ha a helyén van. (Persze, ezt minden tárgyi és szellemi dologról elmondhatnánk.) Siettetni a halált nem szabad, mert ez menekülés lenne az élettől. Az élet is jó dolog, csak az is tegyük a helyére. Akkor fárad, keseredik bele az ember az életbe, ha úgy érzi, hogy nem a helyén van, nem azt teszi, ami a dolga. Vagy, ha éppen minden megadatik neki, ami szükséges, mégis önzésébe zártan nem veszi észre mindezeknek a szépségét, ajándék jellegét.
Azt tanácsolom, ne a halál gondolatával foglalkozzék, hanem keresse az okát, hogy miért elégedetlen az élettel. Lehet, hogy hamar rávágná a választ, mert tudja is, mégis azt mondom, gondolkodjék el erről mélyebben. Szedje sorba, mennyi minden van, amit kapott az életben, de még nem köszönte meg. Aztán kezdjen azzal számolni, hogy mennyi mindent tehet még az életében, mennyi emberen tudna és hogyan tudna segíteni. Ezek adnak igazi célt az életünknek. Ha pedig gyöngének érzi ezekhez magát, akkor is az Úrhoz forduljon, de ne a halált kérje, hanem a vigasztalást, a bátorítást, az erőt. Ha hittel és bizalommal kéri, egészen biztosan megkapja (Jn 16,23).

Kedves H.!
Ez a mélyebb bizonytalansága arra utal, hogy nincs kibékülve önmagával, nem meri vállalni önmagát. Lehet, hogy a férje családja, lehet, hogy gyermekkori neveltetése miatt ilyen erős irányító a viselkedésében, hogy megfeleljen másoknak. Ez sokunkban él, sok ember szenved ettől fölöslegesen. Ugyanis nem másoknak kell megfelelnünk, hanem egyedül a Jóistennek, aki létbe hívott minket. Azt mondja a Példabeszédek könyve: ...az igaz, mint az oroszlán, biztonságban érzi magát (Péld 28,1). Vagyis, ha bízunk az Istenben, ez annyira mély magabiztosságot adhat, hogy nincs szükségünk az emberek elismerésére, jó véleményére. Szent Ágoston pedig azt mondja: Szeress és tégy, amit akarsz! Ha a szeretet az ember belső irányító törvénye, akkor minden helyzetben megtalálja, mit kell tennie.
Ez azért elég ritka ám. Sajnos nem él bennünk ennyire erősen az Isten és a felebaráti szeretet, s ezért fordulunk, mint pótmegoldáshoz az emberek véleménye szerinti viselkedéshez. Így tehát az a kérdés, amelyet föltett, sokakat foglalkoztat, nincs vele egyedül. Azt javaslom, indítsa föl a szívében azt a szándékot, hogy szeretni akarja azt, akivel éppen találkozik. A szeretet akarat dolga is, hiszen ez a legfőbb parancs. Ennek nyomán pedig viselkedjen a lehető legtermészetesebben. Azt nagyon jól látja, hogy megjátszani a szomorú együttérzést, teljesen fölösleges és méltatlan is.

Jellemzően amerikai prédikátor. Amit mond, mind igaz, segít az eligazodásban, buzdít a megfelelő keresztény életre. Érdemes tehát odafigyelni rá. Láthatóan hiteles is a tanítása, mert nem csak prédikál, de számos segélyszervezetet is működtet és támogat. Viszont úgy tűnik, nem elkötelezett egyik történelmi egyház mellett sem, hiszen erről nem tesz említést a tanításában.
A katolikus és ortodox tanítás ennél sokkal mélyebb.
Tehát, ha meghallgatja is ezeket a tanításokat, ne kövesse ezt a fajta kereszténységet. Jézus nem csak életvezetést akart nekünk adni, hogy sikeresek legyünk ebben az életben. Ő közösségre hív, elsősorban a Szentháromságos Isten közösségébe, s ami ugyanaz, az általa alapított Egyház közösségébe. Ezen keresztül találjuk meg önmagunkat, utunkat, helyünket. Mindent összevetve tehát felszínesnek tartom ezeket a tanításokat, még ha sok figyelemreméltó igazságot mond is ki.

Az egyszer biztos, hogy ezt a sok mindent nem a Szűzanya üzeni. Emberi kitalálások. Ha valakit megtérésre indít, az az Szentlélek különleges kegyelme, hiszen Ő mindent föl tud használni.
Nem érdemes komolyan foglalkozni ezekkel az üzentekkel.

Amikor meghal valaki, akkor az Egyház ott van mellette egyrészt azért, hogy imádsággal segítse az utolsó útján, másrészt a hozzátartozók miatt, akiknek pedig gyászukban segít. Sokféle imádság van, amelyet az Egyház ilyenkor kínál. Az első: imádság a lélek távozásakor. Ezt olyankor végezzük el, amikor már beállt a halál, de még ott vagyunk a halott közvetlen közelében. Ez azért ritka, mert ilyenkor általában nincs jelen fölszentelt pap. Ha mégis, és van rá lehetőség, fontos ezt is elvégezni. Utána következik a virrasztás. Ez régebben azt a célt szolgálta, hogy amíg a halottat el nem temetik, vagyis a halott még a házban volt, a temetésig imádságban maradjanak mellette. Ennek maradványa az a külön szertartás, amelyet még temetés előtt vagy a háznál vagy a templomban végeznek el. Ezt követi a temetés szertartása, amikor a halott testét, a koporsót, a sírt is megszenteljük. Ez már kint van a temetőben, a ravatalozóban végezzük el. Régen még ez is a háznál volt. Illetve van arra is példa, különlegesebb személyek esetében, hogy a templomban van a temetés szertartása. Ehhez kapcsolódik a Szent Liturgia vagy szent mise. Közvetlenül a temetés előtt vagy után végzik el, vagy attól kicsit távolabb, előző este, vagy másnap, sőt, néha nem is ugyanazon a helyen, ahol a temetés van. Az elhunytért általában több Szent Liturgiát is szoktunk végezni, nem csak a temetéshez közvetlenül kapcsolódva. Ez már helyi szokástól is függ, a halál eset után 6 héttel (vagyis negyven nappal), a rá következő hónapban vagy évben, vagy minden évben a halál napján, vagy ahhoz közel.
Látható, tehát, hogy igen sokféle módon imádkozhatunk az elhunytért. Hogy ki melyik szertartásra megy el, ez sok mindentől függ. Többnyire a helyi szokások szablyák meg, hogy mit tartanak természetesnek. Ehhez is jó igazodnunk, de a lelkiismeretünk is segít eldönteni, hogy melyik szertartáson veszünk részt.

Külön adok választ, ha nem bántom meg vele, a másik kérdésére.
A temetéstől nem kell félni. Tudnunk kell szembesülni a halál tényével. Ha vonakodunk tőle, akkor még nem szembesültünk ennek igazi valóságával, pedig nem lehet elmenekülni előle. Azt sejtem, Ön egyfajta belső bizonytalansággal él. Valamitől fél, amit még nem mert önmagának sem bevallani. Ez nem föltétlen a halál, attól mindnyájan félünk, mégis merünk vele szembenézni, ha a lelkünk rendben van, ha bizalommal tudunk Istenre, önmagunkra és az életünkre nézni. Nem a temetéssel van tehát baj, hanem ezzel a belső bizonytalansággal. Tud erről beszélgetni a férjével? Ha igen, akkor mindenképpen tegye meg. Ha esetleg nem tudna, ez nem túl jó jel, akkor alakítaniuk kell a kapcsolatukon is. De ha igen, az a legjobb, beszéljék át. Kérdezze meg a férjét, ő mit lát, mit kellene az Ön magatartásán változtatni. Ettől még nem fog tudni könnyebben elmenni a temetésre, de elindult az önmegismerés útján, s ezen az úton fog majd találkozni, szembesülni azzal a fölismeréssel, hogy miért nem szeret elmenni temetésre.
Ha csak lehet, menjen el a férje rokonának a temetésére. Ez a férjének is jólesne, de a családja tagjainak is. Barátkozzék meg jobban az élettel és a halállal is.

Ha soknak találja azt, hogy órákig egy mondatot ismételgessen ? hozzáteszem, én is soknak találnám -, akkor tegye meg ezt öt percig. Annyit talán kibír. De ne halogassa ennek megízlelését. Azzal, hogy föltette ezt a kérdést, nem csak nekem, de önmagának is elárulta, hogy valójában vágyik rá, csak eddig kifogásokat talált, hogy miért ne tegye. Lehet úgy is elmélyülni, hogy egy könyvet olvas az ember, majd azt becsukja és tovább gondolja. Ez is jó, ez is sokat segít. De az első kérdésének föltevése arra utal, hogy a szíve mélyén még ennél is többre vágyik. Amikor a könyv után gondolkodik, akkor főként az értelmét használja az imádkozáshoz. Ez is jó. De amikor beszélgetünk valakivel, főként, ha olyan személlyel, akit nagyon szeretünk, akkor, ugye, nem csak az értelmünkkel vagyunk jelen. Ilyenkor teljes odaadással, szívvel-lélekkel odafigyelünk a másikra. Így kell az imádságban is figyelnünk az Istenre. Ha öt percet szán arra, hogy teljes csöndben legyen, s még a gondolatait is lecsöndesíti azért, hogy az Istenre figyeljen, igen érdekes tapasztalatban lesz része. Próbálja csak ki!
De sok egyéb is tapasztalat vár még Önre. Attól se féljen, hogy előre megírt szöveget imádkozik. Nem kell megtanulnia, az nem cél, csak vegyen elő egy imakönyvet, vagy a Bibliából egy zsoltárt, és úgy olvassa, mint a saját szavait, melyeket Istenhez intéz. Ez megint igen érdekes lesz, meglátja.
Mindemellett meg kell tanulnia a saját szavaival is megszólítani az Urat. Ehhez is csöndre van szüksége, és ebben a csöndben (templomban vagy az otthonában vagy akár az erdőben) mondjon néhány szót az Úrnak. Mondja el neki, hogy szereti. Köszönje meg, amiket eddig kapott tőle. Mondja ki azt is, amit kérni szeretne. Biztos vagyok abban, hogy sok mondanivalója van a Számára, csak elkezdeni nehéz. Nagy kalandok várnak tehát Önre.

Néha azt gondolják az emberek, a papság azért elfogadhatóbb, mert legalább bizonyos társadalmi elismertséget jelent, biztosabb fizetést nyújt. Holott egyáltalán nem ez a lényege a papi hivatásnak. Aki Istent akarja követni, annak mindenről le kell tudni mondani, amit a világ kínál. Nem lehet Őt fél szívvel szolgálni. Ez még a családos papok esetében is igaz, csak ott közösen kell vállalni ezt a teljes szolgálatot. Véleményem szerint nem tesz jót a papi hivatásnak ez a társadalmi elismerés.
Mire erről döntenie kell, addigra már nagykorú lesz. Az Isten hívása fontosabb, mint az emberek véleménye, kövesse bátran. Ám, ha csak lehet, ne vigye törésre a dolgot. A békesség kedvéért megteheti, hogy inkább a papságra jelentkezik, ott pedig kapni fog kellő lelki eligazítást, ha mégis másra hívná Önt az Úr.

Bizony, nem könnyű így élni! Azt javaslom, ne röstelljen a Karitászhoz fordulni. Éppen az ilyen helyzetekben kell, hogy tudjon segíteni az Egyházunk. Annál is inkább, mert, ezek szerint, látszik az alagút vége. Ha másfél évet kell még ebben a helyzetben kitartaniuk, akkor talán van remény, hogy idővel minden jobbra fordul. Nem a szigorú böjtöt javaslom, hanem az egyszerű, de bizalomtelt imát. Ezt is elég egyetlen egyszer kérnie. Tudja a Ti Mennyei Atyátok, hogy mire van szükségetek (Mt 6,8). Vagy minden nap egy közös rövid imával kitartani a kérésben. Ez majdnem ugyanaz.
Ha az ember azt csinálhatja, amit szeret, ez annak a jele, hogy a helyén van. Nemigen hiszem, hogy az Úr mást várna Öntől. Inkább bíztatom, hogy tartson ki. Nem csak a nélkülözésben, hanem a bizalomban is. Akkor fogja meglátni az Isten nagyságát, csodálatos segítségét.

A szeretet mindig kockázatot is jelent. Ha közel engedek magamhoz valakit, azzal bizonyos mértékben kiszolgáltatom magam neki. Ha megvan a bizalom, akkor ez nem jelent kockázatot. Aki bizalmatlan, az távol tartja magát az emberektől, ezzel próbál valamelyest biztonságot teremteni a maga számára. De ha közben magányossá válik, mire megy a biztonságával?
Amikor csalódunk valakiben, akkor valójában nem benne csalódunk, hanem abban a képben, amit mi állítottunk föl róla. A bizalmatlan ember ezért inkább a rosszat föltételezi a másikról, ezzel megóvja magát a csalódástól. Csak ennek meg az az eredménye, hogy úgy érzi, sok rossz ember veszi körül. Ez a magányosságát csak még nehezebbé, még elviselhetetlenebbé teszi.
A bizalom tehát kockázatot szül, a bizalmatlanság viszont keserű magányt. Melyiket válasszuk? Én százszor inkább javaslom az elsőt, mert a mások okozta sebekkel együtt is boldogabb életet él a szerető ember, mint a sebzésektől óvakodó bizalmatlan. Persze, a határokat a józan mérték segít fölállítani.

A kérdés valóban nem ennyire egyszerű. Bár igaz, hogy a primátus különböző megítélése az egyik legnagyobb feszültséget jelenti legalábbis az ortodox és katolikus párbeszédben. Éppen ezért már II. János Pál pápa is utalt rá, Benedek pápa is fölelevenítette, és most Ferenc pápa is arra kérte a teológusokat, hogy vizsgálják át újra ezt a kérdést. Ugyanis a katolikus egyházon belül sem mindig ugyanazt értették alatta, és ma is vannak teológusok a katolikus egyházon belül is, akik különböző módon értelmezik. Erre utaltak a pápák is. Ám mégsem annyiból áll a dolog, hogy fogalmazzanak meg olyan állásfoglalást, amelyet mindkét oldalon elfogadnak, hiszen az egész egyház szerkezeti fölépítése is függ ennek a kérdésnek a megítélésétől. Megvan tehát a jó szándék, a nyitottság a leghelyesebb értelmezés felé, de ennek történelmi kötelékei is vannak, amelyek mégsem olyan könnyen változtathatók egyik oldalon sem.
Az ökumenizmus egyrészt nagyon egyszerű dolog: szeressük, tiszteljük, fogadjuk el egymást. Másrészt azonban ennek az elfogadásnak az egyes egyházak egészére vonatkozó következményei is vannak - kell, hogy legyenek -, amelyeket azonban mégsem lehet csupán ügyes megfogalmazással, néhány rendelkezéssel megoldani.

Bocsánatot kérek, ha korábban nem elég világosan fejeztem ki magam. Nem azt akartam mondani, hogy ne menjen el egyáltalán, hanem, hogy jó rendszeresen más felekezetű istentiszteletre járni. Nyugodtan elmehet akár többször is, csak ne hanyagolja el a katolikus szertartásokat. Ha viszont minden vasárnap protestáns felekezetű templomba is megy, ez esetleg gyöngítheti a katolikus templomhoz való kötődését. Ezért nem tanácsoltam.
De még egy pontosítást kell tennem. Ha valaki például a házastársa, a gyermekei miatt teszi meg, hogy két templomba is elmegy rendszeresen, az annál dicséretesebb.
Nem mindenkinek adok ugyanolyan választ, hiszen személytől, helyzettől függ, hogy kinek mire van szüksége.
Igen, Krisztusban minden ember testvérünk, Őbenne nincs különbség ember és ember között. De, hogy melyik templomba járunk rendszeresen, az egészen más kérdés.