Kedves Atya !
Felmerült a kérdés vallási csoportomban, hogy Máriának voltak- e gyermekei Jézuson kivül. Én úgy tanultam és úgy tudom, hogy NEM. Józseffel "józsefi házasságban éltek" - Mária szűzessége tehát érintetlen. Sajnos sokan mást tudnak erről, talán valami bulvárirodalomból. Milyen konkrétummal tudnék érvelni az által felületesen tudottról ?
Köszönettel
Jézus korában a családi kötelékeknek sokkal nagyobb jelentősége volt, mint ahogyan azt mi tartjuk. Viszont Jézus családjáról, rokonairól csak nagyon kevés szó esik az Evangéliumban. Akkor is inkább negatív tartalommal (Mk 3,32; Mk 6,3; Jn 7,2-5). Még az édesanyjáról is csak igen kevés, a nevelő apjáról, Józsefről pedig csupán a gyermekségtörténetben. Amikor Jézus testvéreit említi a szöveg, akkor erre az adelphosz szót használja, amely lehet távolabbi rokon is, nem csak vértestvér. Ez így van az arám nyelvben is. (Miként Keletről származó cigány testvéreink is használják ezt a szót a nagy család minden tagjára.) Egyesek azt feltételezik, hogy József özvegy ember volt, és ezek az ő első házasságából származó féltestvérek. Ez azonban csak feltételezés, nem bizonyítható.
Az Apostolok Cselekedeti egyetlen személyt említ név szerint, mint aki Jézus rokona, ez Szent Jakab, Jeruzsálem első püspöke. Ha lettek volna közvetlen testvérei, akkor ezeknek a személyeknek sokkal nagyobb jelentősége lett volna az Ősegyházban.
Hogy Máriának nem volt több gyermeke, világosan következik abból is, hogy Jézus a kereszten utolsó szavaival édesanyját Jánosra bízta. Ha lett volna testvére, aki gondoskodik róla, akkor erre nyilván nem lett volna szükség.
Az Ősegyház egyértelmű hagyománya, hogy Máriát különös módon tisztelték. Szüzességének ténye nem csupán fizikai vagy erkölcsi jelenség, hanem Ő az egész Anyaszentegyháznak is fogható szimbóluma, amelyet Krisztus tett: ... ragyogóvá..., amelyen sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincsen, hanem szent és szeplőtelen (Ef 5,27).
Tisztelt Lelkiatya!
Hittel, vallással, templomba járással kapcsolatban lenne néhány kérdésem. Lelkiismeret furdalásom van amiatt, hogy kétségeim vannak.
A legutóbbi karácsonykor nagyon sűrűn jártam templomba, előtte alig, csak évente egyszer-kétszer bizonyos alkalmakkor. Reméltem akkor, hogy nem múlik el a lelkesedés, de lassan csak elmúlt, éppen húsvétkor mentem el még a pászkaszentelés után is templomba, de azóta nem voltam. Sajnos a lelkesedés is elmúlt, meg az időm sem engedi mindig meg a templomba járást, ahogy szeretném. Gyónni pedig már nagyon-nagyon régen gyóntam, egyszerűen nem tudtam rávenni magam, hogy mit is mondjak a papnak, mit ne, kicsit szégyenlősségből. Itt Hajdúdorogon szokás most gyónás nélkül áldozni, amit én is megtettem néha, mondjuk azt is kicsit bűntudattal, hogy jó-e ez így. Igazából sok mindent nem értek az ilyen "formaságokkal" kapcsolatban, hogy miért kell annyiszor keresztet vetni, miért hangzik el sok minden háromszor, tudom hogy a szentháromság miatt, de valahogy mégsem értem. Valahogy úgy érzem, nem ezek a hit lényege. Párom édesanyjával szoktam templomba menni, ő is elég vallásos, bár azt látom rajta, hogy inkább csak a "formaságokat" tudja, a lényegről sok mindent nem tud. Ezt úgy értem, hogy a Bibliáról nem sok mindent tud, nem sok bibliai történetet ismer, ami szerintem fontosabb a "formaságoknál", mert szerintem abban van a hit lényege, hogy Isten mit közvetít felénk, mit "vár el" és mellette nagyon tanulságos. Nem bántani akarok ezzel senkit sem, csak nem értek sok mindent. Talán azért is vagyok ilyen kétségbeesett, mert régen azt láttam, visszamenve gyerekkoromig, hogy amikor néha elmentünk a családdal a templomba, folyton csak ezt hallottam: "viselkedj szépen, üljél szépen, így kell keresztet vetni, azt úgy kell, most emígy kell...", de a lényegről nem beszéltek, hogy miért kell/jó templomba járni, mi értelme van ennek. (így belegondolva valószínűleg ők sem értették, de hát ugye a felnőttek mindent jól tudnak) Úgy érzem, az emberek általában berögzülten gondolkodnak ebben is, mint mindenben. Visszatérve párom édesanyjára, ő pedig a gyerekeivel, unokáival is ilyen, kicsit rájuk "erőszakolja" a gyónást, hogy ezt kell, meg illő, meg ezt meg azt illő a templomban. Úgy érzem, ő és még sok ember nem érti a lényeget, én azt hiszem már sejtem, de én is csak tükörből látom homályosan. Meg nem beszélve arról, hogy szerintem a dolgokat nem lehet erőltetni, vagy kierőszakolni, inkább csak rávezetni egy útra, de azt is segítő szándékkal. Ön mit gondol erről?
Hittel kapcsolatos kérdésem még, hogy rossz dolog az, ha hívő embert világi dolgok is foglalkoztatnak a valláson kívül? Persze ha jól gondolom, tulajdonképpen a világi dolgok is Isten teremtményei, ajándékai, és nem lehet ilyen élesen elhatárolni őket.
Válaszát előre is köszönöm, és elnézést a hosszú levélért. Igazán figyelemre méltó az, hogy ennyi levélre ilyen készségesen válaszol.
Önnek nagyon helyes a gondolkodása. Jól érzékeli, hogy a vallásos életben sok megszokott viselkedési minta van, amely könnyen kiüresedhet, ha az ember közben megfeledkezik a lényegről. Mi a lényeg? Az Istennel való mély, személyes kapcsolat. Ebből fakadnak a tettek, amelyek ezt a személyes kapcsolatot hitelesítik. Egyik a másik nélkül nem lehetséges. Sokszor még a jó cselekedetek is kiüresedhetnek, ha nem az Istennel való együttlétből merítjük hozzá az erőt. De éppen úgy az imádság is kiüresedhet, ha nem követik az abból fakadó tettek.
A szülőknek (nagyszülőknek) az a kötelességük, hogy elvezessék a gyermeket erre az őszinte Isten-kapcsolatra és az ehhez igazodó magatartásra. Tény, hogy általában ez utóbbira nagyobb hangsúlyt fektetnek és sokszor megfeledkeznek az elsőről.
A gyermekeknek azonban mindig az a természetes, amit a szüleik mondanak nekik. Nehéz arról magyarázni, hogy mit jelent az Istennel való kapcsolat, és sokkal könnyebb arra megtanítani, hogy hogyan kell keresztet vetni meg imákat énekelni. De a szokások hozzásegítik a gyermeket, hogy később is természetes legyen neki a templomba járás, az ottani viselkedés. Idővel pedig fokozatosan meg kell tölteni tartalommal ezt a viselkedést, tehát egyre többet magyarázni az Isten titkairól. Mindkettő fontos! Mert ha nem tanítjuk meg őket ezekre a cselekedetekre, később a hitkapcsolat eszköztelenül sokkal nehezebben lesz megélhető. Görögkatolikus egyházunk (az ordoxszal együtt) a leggazdagabb ezekben a kifejezési formákban. Ez egy másfajta, érzelmileg telítettebb Isten-kapcsolatot segít megélni. De nyilván nem csak a formák önmagukban.
Ha megengedi, egy személyre szabott érvet is tudok mondani. Ha Ön nem csak lelkesedésből, hanem kötelességszerűen, vagy akár csak szokásból elmenne a templomba, akkor ez a szokás megtartaná az imaélet keretét, amely pedig segíthet az Istennel való kapcsolata frissességének megőrzésében.
A gyermeket nem erőszakolni, hanem nevelni kell az istenfélő életre. Ennek legegyszerűbb módja, ha a szülők is így élnek és a gyermekek ebbe nőnek bele. Szinte tanítani sem kell pl. keresztet vetni, mert ellesi a szüleitől és maga is őket másolva csinálja, használja azt.
A másik kérdésére. Nyilvánvaló, hogy a világi emberek, de még a papok is foglalkoznak más dolgokkal is a közvetlen vallási életen kívül. Ezt is jól látja, hogy az egész világot Isten teremtette, és nekünk adta, hogy használjuk, élvezzük azt. Fontos, hogy Isten akarata szerint éljünk ezzel a lehetőségünkkel.
Tisztelt Lelkiatya!
Én olyan ügyben fordulok önhöz,: hogy
Házasodni szeretnénk a párommal Keresztény Katolikusok vagyunk mindketten,sajnos csak polgári esküvőnk lessz,mert a párom nak volt már templomi esküvője.Így tudom hogy templomi nem lehet és nagyon rosszul érzem magam,hogy Isten színe elött nem kelhetünk egybe.
A másik ami nem hagy nyugodni ,hogy ugye amit Isten egybeköt azt ember szét nem választja .És hát egyszerűen nem tudok beletőrődni hogy a párom egy másik nőhőz tartozzon Isten színe elött.Ez bűn.
Mit tanácsol nekem?
Válaszát előre is nagyon köszönöm.
Kedves Húgom!
Nagyon nehezen tudok Önnek válaszolni. Mit is mondhatnék? Önnek nem volna szabad hozzámenni olyan emberhez, aki szentségi kötelékben van egy másik asszonnyal. Csak akkor teheti meg ezt a lépést, ha kiderül, hogy a kedves jövendőbelijének az előző házassága érvénytelen volt. Ennek azért adok esélyt, mert szavaiból következtetve Ön még fiatal. Ha az illető férfi is az, akkor a házasságkötése sem lehetett régen, és így nem is volt tartós. Sajnos, ma nagyon sok fiatal meggondolatlanul köt házasságot, azt sem tudja, mit jelent az. Hátha ez történt a párja esetében is. Ezért érdemes egyházi vizsgálattal megállapítani, hogy érvényes volt-e az az első házasság. Ha nem, akkor egy kis várakozás után Önök felszabadultan és boldogan egybekelhetnek és járulhatnak szentségekhez. Ennek tisztasága és boldogsága megér annyit, hogy várnak még egy kicsit a házasságkötéssel és a házasélettel.
Kedves Lelkiatya!
Mi a különbség az őrangyal és a védőszent között? Már utánanéztem az interneten de sehol nem találtam megfelelő választ. Én honnan tudhatnám meg hogy ki a védőszentem és őrangyalom? Talán magam választom ki?
Választár előre is köszönöm
Isten áldja!
András
Az őrangyal az angyalok közül olyan lény, akire a Teremtő születésünkkor rábíz bennünket. Nem sokat tudhatunk róla, hiszen az angyalok világa számunkra titokzatos. Nem tudjuk a nevét, nem tudjuk azt sem, van-e neve egyáltalán. Nem tudjuk azt sem, hogyan jelöli ki nekünk az Úr, vagy hogyan végzi a mi védelmünk szolgálatát. De jó, ha olykor imáinkban őt is megszólítjuk, őt is kérjük, hogy segítsen az istenfélő életre.
A védőszentünk az a szent ember, aki valamikor itt élt és küzdött a földön, ugyanúgy mint bármelyikünk. Azonban ő annyira Isten kegyelméből élt, hogy az Egyház megbizonyosodott arról, hogy üdvözült és szentek sorába jutott. A védőszentet a keresztségben kapjuk meg, mégpedig általában azt, aki ugyanazt a nevet viseli. Önnek tehát minden bizonnyal Szent András apostol a védőszentje. Hacsak a szülei nem jelöltek meg tudatosan egy másik András nevű szentet. Javaslom, hogy olvasson utána, mit lehet megtudni Szent András apostolról, s miközben egyre többet megtud róla, lelkében is közelebb kerül majd hozzá.
Kedves Lelkiatya!
Katolikusként eljárhatok rendszeresen protestáns istentiszteletre és az azt követő programokra, hogy így misén kívül is minél több időt tudjak keresztények társaságában tölteni?
Sajnos, sem a saját katolikus közösségünkben, sem a közelben nincs jelenleg olyan lehetőség, ahol misén kívül is találkozhatnék és rendszeresen részt vehetnék keresztény programokon. Olyanok körében, akik a korosztályomba tartoznak.
Ezért szeretnék eljárni egy protestáns közösség programjaira.
Ők rendszeresen járnak kirándulni, sportolni, stb. így a szabadidőmet sem egyedül vagy éppen nemkeresztények körében tölteném.
Természetesen a misén továbbra is rendszeresen részt veszek, és katolikusként élek.
Azt kell mondanom, nem veszélytelen, ha az ember rendszeresen eljár más felekezet istentiszteleteire. Szabad elmenni, velük együtt imádkozni, de a rendszeresség magában hordozza annak az esélyét, hogy az ember a saját vallási kötelességét esetleg elhanyagolja.
Fontos, hogy mélyen tudatosítsa, nem azért megy el a templomba, hogy ott jól érezze magát, hanem mert ez élteti, ez tartja életben a lelkét még akkor is, ha érzelmeiben ezt nem tapasztalja. Ha rendszeresen jár a katolikus szertartásokra, főként, ha rendszeresen gyónik és áldozik, akkor ez segít Önnek, hogy Krisztussal való kapcsolatát minden más fölé helyezze. Még a barátoknál, jó társaságnál is. Ha ezt megtartja, akkor megteheti, hogy eljár más felekezet rendezvényeire. Javaslom, hogy inkább a kirándulásokon, közös összejöveteleken vegyen részt és ne az istentiszteleten. Ugyanis ez utóbbi okozhatja, hogy egy idő múltán már nem érzi annyira fontosnak a szent misét és a szentségeket.
Kedves Lelkiatya!
Szeretettel kérdezem, a következő evangéliumi rész magyarázatát:
" A mennyek országa Keresztelő Jánostól mostanáig erőszakot szenved,és az erőszakosak ragadják el azt." Mt.11,12.
köszönettel:Anna.
Kedves Anna!
Bizony, ez nem könnyen érthető rész a Szentírásból. Sokan sokféle módon magyarázták már.
Én úgy gondolom, hogy mindazok, akik bátorsággal, lelki erővel törekszenek a keresztény élet követelményeinek és szükségszerű lemondásainak elfogadására, azok remélhetik, hogy részesei lesznek az Országnak. És nem is csak az eljövendőnek. Akik nem lagymatag módon követik Krisztust és az Ő tanítását, azok már itt, a földön is belekóstolnak a mennyei boldogságba
Szent Lukács evangéliumában is találunk hasonlót, mely szintén ezt az értelmezést támasztja alá: A törvényt és a prófétákat Jánosig hirdették, azóta az Isten országának örömhírét hirdetik, és mindenki erőnek erejével törekszik feléje (Lk 16, 16 ).
Kedves Lelkiatya!
Azt olvastam az ön egyik válaszában, hogy "Katolikus egyházunk világos tanítása, hogy azok is üdvözülhetnek, akik nincsenek megkeresztelkedve, de életükben, tetteikben követik a szívük, a lelkiismeretük szavát" Ezzel kapcsolatban merült fel bennem pár kérdés, és kérném Önt, kedves Lelkiatya, hogy segítsen eligazodni. Válaszát előre is köszönöm.
Kérdésim a következők:
1., Ha a keresztség nélkül lehet üdvözülni, akkor hogy értelmezzem azt a jézusi mondatot, hogy: "Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül" (Mk 16,16)
2., Ha az Egyházon kívül lehet üdvözülni, akkor miért alapított Jézus Egyházat?
3., Jézus azt mondta, hogy: "Aki eszi az én testemet és issza az én véremet annak van örök élete" (Jn 6,55) továbbá "ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem leszen élet tibennetek" (Jn 6, 54). Nekünk úgy tanították, hogy Jézus az Ő Testét és Vérét az Egyházra bízta, tehát ezen látszik, hog az Egyház szükséges az üdvösség eléréséhez.
Köszönettel, az Anyaszentegyház egy feltétlen és őszinte híve.
Korábbi válaszom nem volt kimerítő. Most sem lehet az, de próbálok az Ön által megjelölt szempontok szerint is válaszolni erre a kérdésre.
1. Az említett igehely így folytatódik:... aki nem hisz, elkárhozik. Nem mondja: aki nem keresztelkedik meg, az elkárhozik. Tehát, csak, aki tudatosan utasítja el a keresztséget, a hitet, vagyis Istent, az kárhozik el. Azt nem tudja még a Mindenható sem üdvözíteni, hiszen Ő akarata ellenére senkit sem üdvözít. A hit, vagyis az Isten irgalmába vetett bizalom szükséges az üdvösséghez. Viszont Szent Pál erre figyelmeztet: Hogyan hívhatják segítségül, amíg nem hisznek benne? S hogyan higgyenek abban, akiről nem hallottak? S hogyan halljanak róla, ha nincs, aki hirdesse? (Róm 10,14). Sokan vannak, akik önhibájukon kívül nem hallottak Jézusról, és ezért nem tudnak hinni benne. Vagy éppen torz képet kaptak róla, ezért utasítják el azt a képet, amit esetleg mi, keresztények a hiteltelen életünkkel alakítottunk ki bennük. Az ilyen embereket a lelkiismeretük szerint ítéli meg az Isten.
2. Nem, az Egyházon kívül nem lehet üdvözülni. Ez hittétel. De azt nem láthatjuk pontosan, hogy kik tartoznak Krisztus Egyházához. Karl Rahner vezette be a teológiába az anonim keresztények fogalmát. Azok az emberek, akik, bár nincsenek megkeresztelve, névlegesen nem keresztények, mégis tiszta életükkel, a lelkiismeretük szavának követésével lehet, hogy közelebb állnak Krisztushoz, mint sok megkeresztelt ember, akik életükkel inkább meggyalázzák Őt. Valamiképp Ők is Krisztushoz, láthatatlan kötelék által Titokzatos Testéhez, az Egyházhoz tartoznak. Ne feledjük el, az Egyház nem csak az a földön élő szervezet, amelyet testi szemünkkel láthatunk. Az Egyház sokkal hatalmasabb: Krisztus teste, amely mindenütt jelen van, mindazok számára tudja közvetíteni Isten kegyelmét, akik nyitottak rá.
3. Igen, megismétlem, az Egyház szükséges az üdvösséghez. Az Egyháznak látható jele és szentsége az Eukharisztia, mert az Egyház is Krisztus titokzatos teste és az Eukharisztia is az. Ezért csak azok részesülhetnek ebben a Szentségben, akik élő kapcsolatban vannak az Egyházzal. (Ezért szükséges a halálos bűnt meggyónni, mert azzal elszakította magát a bűnt elkövető, de a bűnbánat szentségében újra élővé válik az Egyházzal, Krisztus Testével való kötelék, mehet áldozni.) Ám itt is érvényes a tudatosság, az egyéni felelősség. Ha valaki önhibáján kívül nem ismerte meg az Eukhatisztia titkát, hogyan kárhoztathatnánk érte? Ha viszont megismerte, de elutasítja, vagy nem törődik vele, akkor érvényes rá Jézus szava: ha nem eszitek az Emberfia testét... Azért adta nekünk Krisztus ezt a csodálatos ajándékot, saját Testét és Vérét, hogy tápláljon vele bennünket. De azokat is tudja táplálni más módon, akik éhezik őt, de még nem ismerik ezt a nagy titkot.
Tisztelt Lelkiatya!
Kell-e imádkozni az öngyilkosokért?
Természetesen. Értük különösen is fontos imádkozni. Utolsó tettük egy gyilkosság volt. Abban reménykedhetünk, hogy a lélek távozásakor, a tudati állapotuk utolsó pillanatában még hátha megbánták tettüket. Akkor van reményük, hogy Isten irgalmas szeretetével befogadja őket az Ő országába. Ezért különösen is fontos, hogy imádkozzunk értük, hogy bármilyen is volt az életük, ezekben az utolsó pillanatokban tudjanak bűnbánatot tartani, és Isten befogadhassa őket Országába.
Tisztelt Lelkiatya!
Isten mit gondol azokról az emberekről akik más vallásban hisznek? A legtöbb vallás ugyanarról szól,tehát arról hogy tisztességesen kell élni az életünket... És akik tényleg vallásos emberek(nem csak álszentek) azok nem hiszem,hogy szörnyű dolgokat tennének. Régen(és ma is) sokan, például az indiánok nem is hallhattak Istenről,ők a "szellemekben" hittek de ettől nem voltak rossz emberek. Vannak elég elferdült "vallások" is de most nem ezekre gondolok. Szerintem Isten van elég elfogadó ahhoz hogy megértse őket.
Hogy Isten mit gondol, azt nem érdemes találgatni. Ő maga mondta: Az én gondolataim nem a ti gondolataitok (Iz 55,8). Az Ő gondolatai és tervei mindig messze túlhaladják a mi emberi felfogásunk lehetőségeit. Viszont abban biztosak lehetünk, amit Ön is mond, hogy Isten ugyanolyan megértéssel és szeretettel fordul a különböző vallások követői, mint a keresztények felé. Isten nem személyválogató. Ő nem a külsőt nézi, hanem a szívet vizsgálja (1Sám 16,7). Katolikus egyházunk világos tanítása, hogy azok is üdvözülhetnek, akik nincsenek megkeresztelkedve, de életükben, tetteikben követik a szívük, a lelkiismeretük szavát (ld. Róm 2,15).
Kedves Lelkiatya!
Kérdésem az lenne lemondhatja-e egy pap az esküvőt egy hónappal előtte? A helyzet az, hogy áthelyezik máshova augusztustól, nekünk július végén lenne az esküvőnk és közölte velünk hogy keressünk másik időpontot mert ő akkor már nem vállalja. Meghívók elküldve, minden leszervezve. Jártunk hozzá esküvői előkészítőre is. Páromnak mondta, hogy még megbeszéli vele valamelyik nap, de csak úgy, hogy én nem megyek vele. Ilyen lehetséges?
Időpont módosításra semmiképp sem jogosult a pap a saját egyéni helyzete miatt. Az előfordul, hogy áthelyezés miatt már nem tudja elvégezni a szertartást, akkor egész egyszerűen az utódja tartja meg. De, ha jól értem, az Önök esküvőjekor még ott van szolgálatban. Lehet, hogy az áthelyezés miatt nagyon elfoglalt, halaszthatatlan tennivalói vannak. Ilyen esetben meg kell kérni egy másik atyát a szertartás végzésére. Ezt nyugodtan megtehetik, sosem kell a pap személyéhez ragaszkodni. Lehet, hogy vonakodnak ettől a megoldástól, de nem kizárt, hogy az Úr Isten éppen ilyen módon ajándékozza meg Önöket különleges meglepetéssel.
Ha az atya szeretne beszélni a vőlegényével, ezt ne tartsa furcsának, ne akadályozza. Bármilyen dolog felmerülhet, amelyet a pappal kell megbeszélni. Persze, az meg a vőlegényén múlik, hogy őszintén beszéljen Önnel arról, hogy miről is van szó. Teljesen bízniuk kell egymásban. Ez azt is jelenti, hogy nyugodtan lehetnek olyan dolgok (kisebb, jelentéktelenebb, esetleg lelki természetű dolgok), amelyeket nem tárnak fel egymás előtt. Persze, nagyon remélem, hogy ez a papváltás, az ebből származó bonyodalmak nem fogják kettejük bizalmát aláásni.
Kedves Lelkiatya. Fontos számomra a szentáldozás. Szabad e úgy áldozni, hogy előtte paráznaság (önmagunkat érintjük) vétségét követjük el. Mivel egyedülálló vagyok, néha rámtör a vágy, s némileg feledteti a magány érzését, s kicsit kellemetlen lenne időnként-gyakorta ezzel a bűnünkkel a pap elé állni. Egy római katolikus ismerősöm azt a tanácsot kapta a paptól, hogy csak akkor nem szabad áldozni, ha testi kapcsolatunk volt egy másik emberrel, ha csak magunknak szerzünk örömet, attól még áldozhat, nem olyan súlyos bűn. Ezt azért mondta, mert valóban így van, vagy náluk szokás a mise előtt hangosan bűnbánatot tartani (pontosan nem tudom minek nevezik) és csak ezért? Nálunk görög katolikusoknál ez a kérdés hogy értendő?
Mindkét rítusban a szentáldozás előtt bűnbánatot tartunk. A római katolikus szent mise elején a bűnbánati ima (Gyónom a Mindenható Istennek...) az egész szertartáson való méltó részvételére vonatkozik (hogy méltóképpen ünnepelhessük az Úr szent titkait). De újra kifejezik ezt a bűnbánatot a szentáldozás előtt, amikor azt mondják: Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj... A görögkatolikus Szent Liturgián pedig az egész szertartást átszövi a bűnbánat kifejezése, megszámlálhatatlanul sokat mondjuk: Uram, irgalmazz! A szentáldozás előtt pedig nekünk is van egy szép imádságunk, amely a bűnbánatunkat fejezi ki: Hiszem, Uram és vallom, hogy Te... világra jöttél üdvözíteni a bűnösöket, akik között az első én vagyok... A szentáldozáshoz tehát minden esetben bűnbánó lelkülettel megyünk, még akkor is, ha éppen előtte gyóntunk meg.
A szemérmetlen érintés, főként maga az önkielégítés súlyos bűn. Nem mondhatjuk, hogy nem olyan nagy bűn az. Mégpedig azért, mert Isten helyett az altesttáji örömöket választjuk. A magányt, vagy más hiányérzetet azzal pótoljuk, ami nem a mienk. A szexualitás gyönyörű ajándék arra, hogy az egymást szerető emberek a férfi és a nő megajándékozzák egymást ezzel az örömmel, s amely örömből akár új élet is foganhat. Ezt egyéni vigasztalódásra, örömgerjesztésre használni egészen méltatlan. Ezért bűn. De valóban nem halálos. Általában jobban szégyelljük, mint amilyen súlyos, de a szemérem, nem pedig a bűn súlyának mértéke miatt. Fontos, hogy ne szégyellje meggyónni. Vegyen erőt, és mondja ki a bűnt. Elég annyit mondani: az érzékiség bűnébe estem azzal, hogy magamnak szereztem testi örömöt. Ennyi elég, ebből a pap tudni fogja, hogy miről van szó, és feloldozza Önt. De rejtegetni, tartogatni ezt a bűnt nagyon nem tesz jót a léleknek. Mindenben törekedjen a tisztaságra, a testileg-lelkileg odaadó életre! Ha fontos Önnek a szentáldozás, akkor ezzel az odaadással fejezheti ki ragaszkodását és szeretetét az Úr Jézus felé.
Kedves Lelkiatya!
A szülők képe ennyire befolyásolhatja az Istenhez való viszonyulásunkat?
Eredetileg egy nem vallásos családban nőttem fel, és felnőttként (25+ évesen) vettem fel a római katolikus vallást.
Azelőtt is kerestem Istent, és hiszem, hogy Ő vezetett engem mindvégig. Hiszen nem kaptam vallásos nevelést a családban, mégis érdekelt az istenhit, tudtam, hogy az emberi élet célja nem csak az, hogy világi értelemben legyünk jók, stb.
Viszont ugye a Bibliában is nevezik Istent Atyának.
De nekem nagyon negatív apaképem és nem igazán pozitív anyaképem van a tapasztalataim alapján (nekem ez jutott), ezért ez még jobban megnehezítette az Istenhez közeledésemet. Vágyódtam Istenhez közeledni, de mégis vissztartott az a szülői kép.
Viszont mióta vannak keresztszüleim (keresztanyukám és bérma keresztapukám), akik valóban gyakorolják a vallást, sokkal másabb.
Addig valójában még az apa szót is kerültem, amikor csak tehettem. Már egy ideje viszont van úgy, hogy keresztanyát anyának és keresztapát apának szólítom, mert eléggé mély kapcsolat alakult ki közöttünk így felnőttként is. Most olyan, mintha befogadtak volna egy új családba. Ezen érzés ugye nem bűn?
A szüleimet persze tisztelem, mert parancsolatba van adva. De valójában érzelem nem köt hozzájuk, ellentétben a keresztszüleimmel.
Számomra fontosabbak lettek a keresztszüleim az életemben.
(Persze ezt nem mondom és nem éreztetem a szüleimmel, mert azért ők neveltek fel, és ami tőlük telt, azt megtették értem.)
Amióta lett egy pozitív anya- és apaképem, Istenhez is képes vagyok közeledni, nincs meg az a belső feszültség, ami korábban.
Ágnes
Kedves Ágnes!
Még szerencse, hogy levelében feltett egy kérdést, így joggal közölhetem, és van lehetőségem válaszolni. Ugyanis mindig csak azokat jelentetjük meg ezen a felületen, amelyek valóságos kérdések, hogy tehetségem szerint választ is adjak rá. Ám írásának többi része is nagyon tanulságos, a közléséből mások is meríthetnek mély gondolatokat.
A válaszom tehát: nem bűn, ha az ember érzelmileg kötődik a keresztszüleihez, sőt, ha úgy érzi, új családot talált a körükben, olyat, amire már kislány kora óta annyira vágyott. Egyszersmind figyelmeztetnem kell, hogy nem szabad túlságosan sem kötődni ehhez az új kapcsolatrendszerhez. Ön már felnőtt ember, a saját életét kell élnie. Ami gyermekkorából kimaradt, azt nem pótolni kell, hanem az így keletkezett hiányt, sebeket helyesen feldolgozni. De soraiból arra következtetek, hogy ezen a téren sincsen semmi gond, nagyon is helyesen kezeli ezt a helyzetet.
Valóban nagy szerepük van a szülőknek abban, hogy a gyermekben milyen Isten-kép alakul ki. Óriási tehát a felelősség. Viszont vannak más minták is, nem csak a szülőké. Sokszor megtörténik, hogy egy lelkiatya, gyóntató, vagy egy vonzó személyiségű tanár válik olyan képpé, amely jelentősen befolyásolja a gyermeknek az Istenhez való viszonyát. Ezek a minták olykor pótolhatják, de legalábbis nagy mértékben kiegészíthetik a szülő-képet. Sokunknak van tehát ebben nagy felelőssége.
De éppen az Ön sorsa mutatja meg jól, hogy itt nem csak a lélektani törvények játszanak szerepet. Az Isten mindenható és mindenkit végtelenül szeret. Mindenki felé keresi az utat, bármilyen sors jutott is osztályrészül. A mi dolgunk az, hogy nyitottak legyünk rá, és akarjunk is életünkkel válaszolni az Ő szeretetére.
Kedves Lelkiatya!
Tudom, hogy az Egyház tanítása szerint a gyermek Isten ajándéka. Van viszont valami, amit én nem értek.
Nekem nincs családom, mert sem feleségnek, sem anyának nem vagyok alkalmas. Fizikailag igen, de én soha nem vágytam gyerekre, családra, alkalmatlanságom már fiatal koromban nyilvánvaló volt. Ugyanakkor szerzetességre sem kaptam hívást, sokáig Isten, vallás nélkül éltem. És igen, sajnos volt egy abortuszom. Nem akartam én terhes lenni, a kapkodásom és a felelőtlenségem okozta. Ha valaki, hát Isten nyilván tudta, hogy milyen vagyok, miért "ajándékozott" meg hát mégis ezzel a terhességgel? Tudnia kellett, ha én is tudtam, hogy nem vagyok anyának való! Annyira nem, hogy bár az abortuszt megbántam, meg is gyóntam, de sajnos most sem hiányzik az az elvetetett gyerek. Jobb egyedül, mindig egyedül szeretek lenni.
Elég szégyen, hogy ilyen vagyok, de akkor sem értem: az én hibám, hogy annak idején terhes lettem, vagy Isten akart nekem egy számomra borzasztó ajándékot adni? De hát miféle ajándék az ilyen? Nem akarom elhinni, hogy az Úr rám akart erőltetni valamit, amit testileg-lelkileg elutasítok, amitől undorodom?
Megköszönném, ha eligazítana, hol hibás a gondolkodásom?
Mondok még szörnyűbb dolgot. A szerbiai háborúban megerőszakoltak szerzetesnőket, akik közül nem egy megfogant és természetesen nem vettették el, hanem megszülték a gyermeket. Nem hibáztatható Isten, hogy a természet törvénye működik. Csakis annak van ebben felelőssége, aki az aktust végrehajtotta. Vannak fiatal lányok, akik inkább felelőtlenségükkel vétenek ezen a téren. Isten világa akkor hordoz áldást, ha a világba teremtett törvényeit követjük. A gyermek a házasságban áldás. Ezért lényeges, hogy Isten szavát követve a testi egyesülés csakis a házasságon belül történjen meg.
Azt tanácsolom, hogy erősítse tovább az Istennel való kapcsolatát. Bátran kérje Tőle, hogy mutassa meg, milyen feladatot szán Önnek az életben. Valóban van, aki nem házasságban él, de annak is lehet nagyon boldog, teljes élete. Ez az Istennel való kapcsolatán múlik.
Kedves lelkiatya!
Történt egy olyan esemény ami teljesen megingatott bennem mindent.Néhány hónappal ezelött,volt egy konfliktusom,amibe ugy éreztem belehalok,akkora fájdalmat,összetöröttséget okozott bennem.Egy baráttal volt ilyen konfliktusom,de a saját testvérem is tett velem ilyen dolgokat régen.És ezek a sebek bennem élnek,égetnek.Nekem azóta nagyon nehéz látni ezt az embert,durva dolgok hangzottak el.Elsösorban megrágalmazott,ugy érzem ezek a dolgok fel lettek nagyitva,vagy inkább kiprovokálva,azért,hogy legyen ok,megszakitani a kapcsolatot.Olyat is mondott,hogy nem akar velem közelebbi barát lenni,akadályozzuk egymást a fejlödésben,meg hogy maradjunk jóban egymással,felszinesebb szinten.Bennem egy világ omlott össze.Ö azota odajön hozzám,beszél is,kitereget belsö dolgokat is magáról,de soha nem jelentkezünk egymásnak,és társaságon kivül,ha egy irányba megyünk,sokszor kerül,szabadulna tölem,mindig sietös dolga akad,ha én lennék a kezdeményezö fél.Táraságon kivül nem keressük egymást.Az a rossz az egészben,hogy javarészt egy helyekre járunk.Számomra ez igy fenntarthatatlan.Most legutobb mikor társaságban voltunk,és igy viselkedett,megirtam üzenetben,hogy jobb lenne,ha egy ideig semmilyen szinten nem kommunikálnánk,addig ameddig nem tisztázunk dolgokat.Másként nem megy.Azt is irtam,hogy gondolkodjon el a viselkedésén,mert mások is észrevették,hogy megváltozott,és egyszer nagyot eshet.Egyfolytában a sirással küzdök,amikor tudom,hogy egy helyen leszünk.Lelkibetegnek érzem magamat ettöl az egésztöl.Elveszi a lelki békémet.Már igy is lrombolt bennem dolgokat:bizalmat és hitet az emberekben,a segitségnyujtásban...Azon vagyok,hogy ezek a dolgok ujbol helyreálljanak,de ha kivagyok téve ilyen hatásoknak vele kapcsolatban,akkor nem tudok rajtiuk változtatni,mert érzelmileg még érint a dolog.Nemrégiben ö mesélte nekem,hogy volt egy konfliktusa,egy számára közeli személlyel,és az elmondottakbol,ö ugyanazt élte át,amit okozott.Azzal a különbséggel,hogy ö nem lett megrágalmazva csak erélyesen szembesitve bizonyos dolgokkal.De ezzel a személlyel tisztázta a dolgokat,velem viszont mintha nem mutatna hajlandóságot rá.Önnek mi a véleménye a dologról?Bün- megszakitani egy olyan kapcsolatot,ami régen jo volt,sokat jelentett,de most elveszi a lelkibékénket?
Válasyait elöre is köszönöm!
Dea
Kedves Dea!
Az az egyszerű tanácsom, hogy egy ideig ne is beszéljenek egymással. Persze, köszönni kell, de semmi több. Ne erőltessék. Ha ő kezdeményezne beszélgetést, legjobb, ha rövid úton lezárja. Másként nem megy. Egyelőre Önben sebek tépődnek fel minden egyes alkalommal, amikor találkoznak, beszélnek. Ha nem is kerülhető el minden találkozás - ez nem baj, sőt, emiatt nem is kell társaságot, barátokat váltania -, de nem kell egymással beszélgetniük. Ezt csak egy darabig kell így tartaniuk, idővel, meglátja, rendeződni fog a kapcsolatuk. Ha a régi nagy barátság már nem is állítható helyre.
Kedves Lelkiatya! Amikor az önkielégítés bűnébe esek, utána mindig lelkiismeret furdalásom van, hogy engedtem a csábításnak, és ilyenkor nem szoktak áldozni. Úgy érzem, hogy nem vagyok méltó rá. Nem tudom, hogy mennyire teszem ezt jól.
Az önkielégítés nem halálos bűn. Leginkább végtelen (féktelen?) gyengeségében követi el az ember. Azt lehet mondani, szinte akarata ellenére. Legalábbis azoknál, akik valóban küzdenek ellene. Tudom, hogy ez Önnél is így van. Jogos a lelkiismeretfurdalása, és fontos is, hogy meggyónja ezt a bűnét minél hamarabb. Mégis megteheti, hogy ha nem sikerült gyónnia, azért még megáldozhat. Bűnbánatot tart, és Isten előtt mélyen megbánva tettét nyugodtan mehet áldozni. Hiszen az Eucharisztia nem jutalom annak, aki megérdemli, hanem gyógyszer, azoknak, akik rászorulnak. Ilyenkor Jézus magához öleli, nem pedig büntetni akarja.
