Ön bizonyára igen csinos és vonzó teremtés. Arra kifejezetten ügyelnie kell, hogy a magatartása ne legyen kihívó. Ha azt tapasztalja, hogy Önt többször megtalálják az idősebb férfiak, eléggé logikus, hogy ezért nem az idősebb férfiakat lehet okolni. Értem én, hogy Önben sincsen semmi törekvés arra, hogy velük szemben kihívő legyen, de lám, mégis.
Ennél fontosabb azonban, hogy a kicsit visszafogottabb viselkedésén túl ne figyeljen erre oda, ne tulajdonítson ennek az egésznek nagy jelentőséget. Sok minden valójában a fejünkben, a gondolatainkban játszódik le először. Ha nem is gondol erre, akkor fogja tapasztalni, hogy már nem is annyira rámenősek ezek az idősebb férfiak.

Nem bűn. De jobb, ha nem teszi. Érdemes mindent a maga idejében és a maga helyén, a maga módján és a maga rendje szerint tenni. Akkor van minden a helyén az életünkben. De azért nem bűn, ha sárga túrót, pászka kalácsot máskor készít és fogyaszt az ember.

Valószínű, az Úr ezáltal neveli Önt arra, hogy higgyen, bízzon még akkor is, amikor már elfogyott minden emberi remény, hiszen az utolsó pillanatban mindig segít. Sőt, ha eléggé megerősödött a hitében, akkor meg fogja tapasztalni, hogy van, amikor az utolsó pillanat után segít! Vagyis azt érzi, hogy mégsem hallgatta meg, minden elveszett, amit kért, nem teljesült, és a végén mégis egészen másként alakulva úgy lett jobb, ahogyan mégis Ő akarta. Erre a legjobb példa maga a mi Urunk Jézus Krisztus kereszthalála. Látszólag minden összeomlott, teljes kudarcot vallott az élete, meghalt. De halála után - az utolsó pillanat után - feltámasztotta, és így győzedelmeskedett mindenen. Ez a remény éltet minden igazán Krisztusban hívőt.

Lehet, hogy az Egyetemi lelkészség csak egyetemistákat illetve az egyetemhez kötődő fiatalokat tud fogadni, nem tudom biztosan. A jezsuiták viszont egészen biztosan nyitottak bármilyen fiatal fogadására. Hasonlóképpen a jezsuita templom mellett működik a görögkatolikus parókia is, mely szintén fogad fiatalokat ifjúsági hittanra. Jó szívvel tudom még ajánlani a Ferences kistestvérek közösségét (Kabar u. 8.), ahol szintén élő ifjúsági élet folyik. Ezeken a helyeken pedig segítséget tudnak adni abban is, hogy hová lehet és érdemes elmenni lelkigyakorlatra. Feltétlen keresse fel ezek valamelyikét!

Igen, ez is imádság. Bár ezt legjobban csak Ön tudja megítélni. A szív állapotán múlik minden. Mert, ha zenét hallgat az ember, az még nem biztos, hogy imádság. Ha ilyenkor a gondolatai Önmaga körül forognának, akkor aligha lehetne imádságnak nevezni. De, mint írja, eközben megszólítja Istent, majd ismét csendben van, ez nagyon jó. Ilyenkor az Istent hagyja szólni ebben a csendben. Még ha nem is érzékeli, de ennek a csendnek gyógyító hatásán keresztül mégis megérezheti, hogy ilyenkor helyére kerülnek a dolgok a lelkében. A csend jobb, mint a zenehallgatás. De a zene is segíthet, csak nem mindegy, hogy milyen zene. Ilyenkor nagyobb hangsúlyt kapnak az érzelmek, és előfordulhat, hogy az ember telítődik érzelemmel, és azt véli, hogy ez már imádság is. A jó érzés még nem imádság. De ha a lelke valós és mély békét nyer általa, akkor azt az időt is Istennel töltötte.

Kedves Édesanya!
Az valóban borzasztó gondolat, hogy meg akarná ölni a saját gyermekét. Sátáni kísértés! El kell, hogy mondjam, azok az édesanyák, akik ilyet tettek, később, rádöbbenve szörnyű bűnük súlyára és visszavonhatatlanságára, iszonyatos lelki gyötrelmeket élnek meg emiatt. Isten kegyelméből, persze, mindenhonnan van gyógyulás, de sok esetben olyan nagy a lelkifurdalás, hogy még ezt sem merik elhinni. Egyébként az Egyház is igen súlyosnak tartja: ez az egyetlen bűn, amit egy pap nem is oldozhat fel, csak külön püspöki engedéllyel!
De nem rémisztgetni akarom, hogy ne kövesse el ezt a tettet. Ha hívő ember, mint írja is, akkor tudja, hogy a gyermek áldás, Isten ajándéka. Meg fogja látni, hogy ez a kis testvér bearanyozza majd az életét. Adja Isten, hogy egészséges legyen, és később majd ő is besegítsen a testvére gondozásába. Hisz erre is jó esély van. A férjével való kapcsolatát pedig formálják, gyógyítsák. Ne nyugodjanak bele abba, hogy rosszul alakult! Helyre lehet, helyre kell hozni. Ebben is, könnyen lehet, hogy ez a megszülető gyermek fog majd változást hozni. Persze, ezt Önöknek is akarni kell.
Fogadja tehát áldásként a gyermeket, és imádkozzon, hogy ez az áldás az egész családjuk számára Isten akarata szerinti fordulatot hozzon. Én is imádkozom Önökért.

Gyermekkorunkban sok olyan bűnt követünk el, amelyről nem is gondoljuk, hogy az. Természetesen ennek megfelelően a súlyuk sem olyan nagy, de azért jó, ha meggyónjuk ezeket az első gyónásunk alkalmával - legyen az gyermekkori vagy már megtért felnőtt korban végzett első gyónás. Világosan látni kell, hogy amit az imakönyv Szentlélek elleni bűnnek nevez, ez nem ugyanaz, mint amiről Jézus beszél, amelyre nincs bocsánat (Mt 12,32). A katekizmus, meg a lelki életet segítő imakönyvek próbálnak segíteni abban, hogy a bűnöket osztályokba sorolják. Erről van szó az említett könyvben is. Jól értelmezi a szöveget, igen, előfordul, hogy megirigyeljük a másoknak adott kegyelmi adományt. Ez később, felnőtt korban is előfordulhat. Gondolom, Ön is úgy szokta befejezni a szentgyónását, hogy kimondja, hozzáteszi, hogy minden más bűnt is megbán, amit addig elkövetett. Így hát nem kell aggódni amiatt, ha gyermekkorában elkövetett ilyesmit. Egyetlen jól elvégzett szentgyónása már helyére tette ezt a dolgot (is).

Kedves Á:!
Valóban arra gondolhatott a prédikáló atya, amit Ön is ír, hogy másokon közvetve segíthetünk ugyan, és ez a mi felelősségünk, de átvenni az ő lelkiéletét, sem pedig annak felelősségét nem tudjuk, nem lehet. Mindenki maga felel életéért és tetteiért az Úr előtt
Ugyanakkor megmarad a felelősségünk másokért. Egyrészt az imádságunkkal sokat alakíthatunk rajtuk, másrészt, amennyire egyik ember hatni tud a másikra szóval, tettel, példával is segíthetjük egymást.

Arra biztatom, ne féljen meggyónni ezt a bűnt. Bár így is érvényes a gyónása, ha a pap nem kérdez rá, hogy elmondja a tettét, ha nem is részletezve. Nem az a lényeges a gyónásban, hogy megszégyenüljek, mégis lélektanilag segít, ha kertelés nélkül kimondom a bűnöm. Ez, valószínű, még jobban visszatartaná a bűn elkövetésétől. Segít az is, ha a házastársával is megbeszéli. Persze, ezt alaposan meg kell gondolni. Nem minden kapcsolat viseli el, ha ezt a gyengeséget feltárjuk. Pedig fontos lenne erről is nyíltan beszélni. Egyébként ennek is visszatartó, megtartó ereje van. Ne rejtegesse a bűnét, sem a gyóntató pap sem a felesége előtt!

Talán mindegy is. Minél hamarabb gyónja meg, a feloldozó pap pedig meg fogja mondani Önnek, hogy mennyire súlyos volt. De akkor meg már mindegy is, mert az Úr a megbocsátó szeretetével el is törölte.

Kedves István!
Természetesen a tetteinknek vannak következményei. Van, amikor csekélyke hibával végzetes körülményeket okozunk (legyen az vezetés közben egy rossz mozdulat, pillanatnyi figyelmetlenség...), máskor meg fatális hibákat követhetünk el, de azért könnyen helyrehozható. De ezek inkább bölcselkedő gondolatok, amelyeken lehet töprengeni, de úgy sejtem, Önnek nagyon is konkrét élethelyzet miatt vetődik fel ez a kérdés. Azt tudnunk kell, hogy Isten sohasem büntet, sohasem mondja, most már oldd meg magad. Ő olyan, mint egy szerető szülő, aki látja elesni a gyermekét. Persze, van, hogy hagyja, hadd tápászkodjon fel a maga erejéből, mert akkor erre van szüksége, de legtöbbször odaszalad és felkapja. Az Isten még inkább így van velünk. Ha bajba jutunk, nyomban még nagyobb szeretettel áraszt el, hogy segítsen.
Bizonyos értelemben minden helyrehozható - hiszen Ő mindenható! De ez nem feltétlen azt jelenti, hogy úgy igazítja az életünket, mint mi szeretnénk.
Nagyon igaz tapasztalat az is, hogy felnőttebb fejjel már sokkal bölcsebben tudna dönteni az ember. Érdemes hát - figyelmeztetem a fiatalokat! - fiatal korban törekedni minél nagyobb bölcsességre.
Ifjúkori szerelmét felkeresni és kapcsolatot tartani vele nem a régi elhibázott dolog helyreállítása volna, hanem egy újabb nagy hiba elkövetése. Ha ő házasságban él, akkor hagyja, hogy ott találja meg a helyét, és a régi szép érzések felelevenítésével ne nehezítse meg még jobban, hogy a mostani nehézzé vált házastársi kapcsolatát megoldja.

Az öngyilkosság az élet elleni egyik legsúlyosabb bűn. Helyrehozhatatlan és az Isten legnagyobb ajándékát, az életet tagadja meg. Lehetünk megértőek a szomorú, életunt emberek iránt, de nincs az a szomorúság, amely jogossá tehetné ezt a gyilkosságot. Ha tovább mennénk, mondhatnánk azt is, hogy megértőeknek kell lennünk a hirtelen haragúakkal, az indulatos emberekkel, s ez így is van. De ha valaki ilyen indulatából megöl egy embert, az vajon lehet-e jogos? Persze, van, hogy az öngyilkosság nem hirtelen elkövetett cselekedet, az illető már hosszú ideje készül rá. De ettől még nem válik elfogadhatóvá az a gyilkosság, amellyel a saját életét oltja ki.
Az is igaz, hogy pedagógiai megfontolás is volt abban, hogy az Egyház az öngyilkosságot elkövető embert nem is temette el. Ennek évszázadokon át nagy visszatartó ereje volt. Ma más, sajnos, nem így van. Hogy az Isten hogyan ítéli meg az öngyilkos embert, azt nem tudjuk, azt hagyjuk őrá. De ha Önnek igaza volna abban, hogy az öngyilkosság tettét enyhébben ítéljük meg, akkor ezzel csak még jobban késztetnénk az embereket erre a szörnyű cselekedetre, amely, mondom, helyrehozhatatlan. Pl. szerelmi csalódásból elkövetni öngyilkosságot nem csak súlyos vétek, hanem igen nagy butaság is. Az ember a szerelemben úgy érzi, hogy mindent odaad és elveszítve azt úgy érzi, mindent elveszít. Csakhogy az élet mindig megy tovább. Egy széttört szerelem után előbb vagy utóbb érkezik egy másik, ha viszont valaki feneketlen nagy szomorúságban már megölte magát, akkor hiába folytatódna az élete még szebb reményekkel, annak fonalát már végérvényesen elvágta.
Mások baján érzett bűntudat finom lélekre, érzékeny a lelkiismeretre vall. Ez nagyon jó. Bizonyára Önnek olyan életutat szán az Úr, amelynek során sokat tud segíteni másoknak, hiszen, láthatóan ehhez jó érzéke, érzékenysége van. Jogos viszont az a racionális érv is, hogy a másik bajáról Ön nem tehet, önmagát hibáztatni felesleges, nem is előrevivő dolog. De, ha ennyire bántja mások baja, ez késztesse arra, hogy próbál segíteni az illetőn. Ha éppen fizikailag nem tud, akkor imádkozzon érte. Ez még többet ér, mint egy-egy segítő cselekedet. Ugyanakkor legyen hálás a saját egészségéért és minden egyéb adottságáért. Ha nem így tenne, akkor a Jóistennel szemben követne el súlyos hálátlanságot, aki ennyi ajándékkal gazdagította.

Kedves Edina!
Nagyon fontos kérdést tett fel. Ezt nem csak nagy döntéseink alkalmával, hanem életünk minden lépésénél figyelembe kell vennünk: mi a Jóisten akarata - én is azt akarom tenni.
Az az ember, aki ezt komolyan veszi, tehát valóban törekszik is arra, hogy Isten akaratát megtalálja és azt kövesse, az nagyot nem tévedhet. Lehetnek melléfogásai, rossz döntései, de az Isten nem hagyja rossz úton haladni, előbb-utóbb kap jelzést, ha esetleg nem jó irányba indult volna el. Ezért is örülök a kérdésének, mert azt jelenti, hogy Önben megvan a törekvés az Ő akaratának igazi keresésére. Ez ugyanis nem minden esetben van így. Előfordul, hogy becsapja magát az ember, és erőnek erejével meggyőzi saját magát, hogy amit ő akar, az az Isten akarata is. Ezt a veszélyt Ön is érzi. Bizony, még nem biztosíték Isten akaratára az, ha minden gördülékenyen történik. Minthogy az sem volna cáfolata, ha nehezen sikerül előre jutni. Isten megengedi a nehézségeket is. Persze, az is téves felfogás - régebben gyakran vallották ezt -, hogy ami a nehezebb az az Isten akarata. Nem, soha nem ilyen mechanikus. Bizony, használni kell az értelmünket. Észérveket felsorakoztatni, azokat mérlegelni és belátásunk szerint a legjobbat választani. Ha ehhez az Isten segítségét is kérjük, akkor - mondom - olyan nagyon nem tévedhet az ember. Ha pedig az észérvek mérlege teljesen egyforma eredményt hozna ki, tehát mégsem tudunk dönteni, akkor érdemes teljesen az imádságra hagyatkozni. Félretéve az érveket és gondolatokat, mélyen el kell csendesedni és együtt lenni az Úrral. Vagy az Istenszülő segítségét kérni. Utána pedig meg kell hozni a döntést, mert az ima végére az ember lelke kitisztul, és jó eséllyel megtalálja azt, amit tennie kell. Ha pedig mégis melléfogna, akkor sincs semmi baj, mert az Istenbe vetett bizalmával hozta meg a tőle telhető legjobb döntést, és azt fogja megáldani az Úr.

Minden imádságunk bennünket is gazdagít. Ha mindig csak másért mondanék imádságot, azzal is a mi lelkünk, életünk is Isten felé alakul. De lehet önmagunkért is imádkozni, hiszen erre buzdított is az Úr. A rózsafüzér minden változatát lehet tehát saját életünk gondjainak megoldásáért is felajánlani. Ajánlott azonban, hogy leginkább másokért imádkozzunk. Önmagunk számára leginkább azt érdemes kérni, hogy az Istennel való kapcsolatunk minél erősebb legyen. Ugyanis ezzel, ezáltal kerül minden egyéb dolog is a helyére az életünkben.

Azt sejtem, hogy ez a jelenség az imaéletének egy fejlődési fokát jelzi. Minél közelebb kerül az ember az Istenhez, annál inkább érzi méltatlanságát erre a közelségre. Szeretne ott maradni, elmerülni az Isten jelenlétében, ugyanakkor szinte fáj, hogy távol érzi magát Tőle. Azt ember képes azt hinni, hogy bűnösebbé lett, mint korábban volt, képes inkább visszalépni ettől az imaélettől, hogy ne érezze magát ennyire bűnösnek. Pedig ez fatális tévedés, és rossz lépés lenne. Benne kell maradni az Isten jelenlétében, amennyire csak lehetséges. Ha fáj is, boldogságot jelent. Nem kell küzdenie vele. Csak figyeljen arra, hogy merre vezeti Önt az Úr. Végtelen kalandra hív meg mindnyájunkat. Az imaéletünk is folytonosan változik. Törekednünk kell, hogy egyre mélyebb, egyre odaadóbb legyen. Ha ezt teszi, jó úton van.