Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy tényleg bűn ha valaki bal kézzel vet keresztet? A gyermekem bal kezes és sokszor bal kézzel vet keresztet? Emiatt többször veszekedtek vele hittan órán. Én örülök neki hogy jár misére és mindig keresztet vet és imádkozik ha bal kézzel hát bal kézzel (én is bal kezes vagyok és hol ballal hol jobbal vetek keresztet, de nekem senki nem szólt hogy nem jó)... Római katolikusok vagyunk... Válaszát előre is köszönöm gemgirl
Semmi nem indokolja, senki nem írja elő, hogy melyik kezünkkel vessünk keresztet. A legtermészetesebb dolog, hogy a bal kezesek bal kézzel vessék a keresztet. Egy kicsit szűk látókörű hitoktató lehet, aki ezt a butaságot mondja, hogy ne azzal a kézzel vessen keresztet a gyermeke, amelyik az számára természetes.
Kedves Lelkiatya! Sokan írnak az önkielégítés témában, nekik szeretnék üzenni. A világon semmi sincs ingyen, a pornó is ilyen. A lelkével fizet érte az ember. Hasonló ez a kisegér és a sajt történetéhez, nem érti miért van ingyen, csak amikor kattan a csapda, de akkor már túl késő. Én azt javaslom, hogy cserélje az illető a telefont buta telefonra, ne nyissa ki a laptopot, kerülje el messze a lehetőséget. Ha telefon van az ember kezében lehetetlen elkerülni a bűnbe esést. Ez nem űzhető ki mással csak imával és böjttel.
Köszönöm a gondolatait. Közzé teszem. hátha valakinek ezzel segít.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Mennyire egészséges az a magatartás, vagy lelkület, hogy 65 évesen szinte teljesen megszüntettem a világi kapcsolataimat. Egyre inkább egyedül szeretek lenni. Ha régi munkatársaimmal ritkán összejövünk, egyre inkább úgy érzem, hogy nem szívesen megyek. Főleg így van ez, ha abban az időpontban éppen liturgián lehetnék. Kinek mondjak nemet? Köszönöm válaszát! Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Lehet jó és lehet rossz is. Alapvetően helyes irány, ha az ember idősödő korában egyre jobban foglalkozik az Úr ügyeivel, egyre többet jelent neki Isten jelenléte, a vele való együttlét. Ha már nyugdíjas, és nincs közvetlen felelőssége más emberek sorsáért, akkor megteheti, hogy inkább az Urat választja, kivált a templomi szertartásokat. Azonban ügyelni kell arra is, hogy ez ne önzés legyen. Ha a minket szerető embereknek igényük van arra, hogy velünk legyenek, a közelünkben lehessenek, akkor lehet, mégis jobb, ha engedünk a kérésüknek, és lemondunk arról az áhított csöndről, amelyet az Úr jelenlétében élhetnénk meg. Tehát mérlegelni kell. De hangsúlyozom, nagyon jó dolog, ha az imádság és a szertartások egyre nagyobb teret kapnak az életében, a gondolataiban, a vágyaiban. Néha, amikor az valóban indokolt, választhatja az emberek társaságát, de még jobb, ha az Úrral van. Arra viszont nagyon ülgyeljen, hogy ebben az egyre növekvő csöndben le váljék önzővé, hogy maradjon meg figyelmes mások gondjaira!
Kedves Lelkiatya!
Már régóta gondolkozom azon, hogy ha úgyis a végső döntésünk fog számítani abban a tekintetben, hogy üdvözlünk vagy elkárhozunk, akkor mit számít, hogy az életünk során a kisebb dolgokban hogy döntöttünk? Nyilván, ahogy az egyszeri rabbi mondta, magyarázni tudtam, csak érteni nem értettem.
Most viszont egyre inkább azt gondolom, hogy nem csak az életünk legfontosabb döntése lesz az utolsó, hanem a legnagyobb megkísértetésünk is. Hiszen ha a kisebb dolgokban nem tudunk ellenállni a Gonosz csábításának, akkor pont egy ilyen ontológiai kísértésben fogunk állva maradni, amikor a Sátán mindent bevet, hogy Istent ezzel a döntéssel elutasítsuk?
Valójában ezért kell imádkozni azért, hogy - a görög liturgia szavaival élve - jó feleletet adjunk?
Válaszát előre is köszönöm!
Az életünk kis döntéseivel készítjük elő a végső, nagy döntést. Érdekes és azt hiszem, jogos gondolat, hogy az utolsó pillanatban a sátán még nagyobb erővel próbál minket minden módon eltávolítani Istentől. Én úgy képzelem el, hogy amikor Krisztus ítélőszéke előtt állunk, ott már nincs ránk hatása a gonosznak, ott teljes egészében a mi felelősségünk, hogy miként döntünk. De a sátán a legeslegutolsó pillanatig próbál minket eltéríteni. Ezt a keleti ikonográfia úgy fejezi ki, hogy a gonosz lelkek a mennyekbe vezető létrán fölfelé haladó embereket, világiakat, szerzeteseket, papokat, püspököket nagy kampókkal próbálnak lerántani. S az a megdöbbentő, hogy ezen a képi ábrázoláson vannak olyan személyek, akik már egészen magasan járnak, mégis sikerül őket lehúzni a mélybe. Erre is vonatkozhat Szent Pál figyelmeztetése: "Aki azt hiszi, hogy áll, ügyeljen, nehogy elessék!" (1Kor 10,12) Tehát sohasem lehetünk biztosak az üdvösségünkben - legalábbis magunk miatt biztosan nem. S igaza van, a keleti liturgia ezért adja oly sokszor ajkunkra ezt a fontos könyörgést, hogy "Krisztus félelmetes ítélőszéke előtt jó feleletet adjunk". Erre egész életünkben, életünk minden, kisebb és nagyobb döntéseivel készülnünk kell. Nem lehetünk könnyelműek, azt vélvén, hogy mindegy hogyan élek, majd ott a helyes választ fogom mondani. Voltaképpen az egész életünkkel készítjük elő, építjük föl ezt a "jó feleletet".
Szeretném megköszönni egy kedves levélíró testvéremnek, hogy segíteni akar rajtam, és a Lelki atyának is, hogy közzétette az ő levelét. Az a nő vagyok, aki fél minden új helyzettől.
Sokat gondolkoztam én is, hogy segítő szakmát kellene választanom, leginkább a szociális munka vonz. Nagyon elgondolkodtam a levelén, és lehet, hogy ebbe az irányba fogok elindulni.
Isten áldja meg mindkettőjüket!
Segítse az Úr! Imádságban figyeljen az ő útmutatásaira!
Kedves Lelkiatya! A bűntudatról írtam Önnek és hálásan köszönöm a válaszát. Ez a válasza megnyugvást adott nekem, de azért szeretnék kérdezni egy hasonló kérdést: azt honnan tudhatom, hogy elkövettem-e Iskarióti Júdás bűnét? Nem az árulásra gondolok, hanem az elkeseredésére. Nem tudom, hogyan kell ezt megfogalmazni. Sajnos sokszor én is borzalmasan érzem magam. Valamikor nem imádkozok emiatt. Valamikor nem könnyen, de imádkozok. Valamikor ilyenkor kifejezetten szívesen imádkozok. Valamikor nagyon rossz gondolataim vannak, de azok nem szándékosak. Hogy Jézus nem szeret vagy Jézus sosem fog megbocsátani. Sajnos még ennél rosszabb is volt, csak nem merem leírni. Valamikor az egész napom elrontja és amikor az önkéntes munkámmal a szegényeknek akarok segíteni, akkor se tudom kiverni a fejemből. Máskor meg nagyon hasonlót érzek ahhoz, amit Júdás érezhetett: ő felakasztotta magát mert elárulta Jézust. Nagyon sokan úgy is gondolnak Júdásra, mint akinek csak az árulása számít, mintha semmi mást nem tett volna, pedig 3 évig volt apostol és Jézus őt ugyanúgy megbízta a betegek gyógyításával, ördögűzéssel, az evangélium hirdetésével, sok mindennel. Nem tudom, hogy volt-e benne bármikor is őszinteség, vagy nem. Azt viszont tudom, hogy sajnos nagyon gyakran érzem úgy, amikor valamit elrontok vagy amikor valamit nem elég jól csinálok vagy akár amikor nincs mindenre időm és erőm vagy amikor olyat teszek amit nem kellene, még akkor is amikor úgy "hibázok", hogy az nem is hiba, olyankor gyakran érzem, hogy amiatt nem számít a szeretetem, nem számít a jó szándékom, nem számít a szolgálatom. Mint Júdásnak az árulása, csak az létezik és kész, ennyi. Már napi szinten ezt érzem. A kérdésem a következő lenne: mikor követem el Júdás bűnét? Ha megvannak ezek a gondolataim és nem imádkozok emiatt? Vagy akkor lennék én is abban a bűnben ha én is elvenném a saját életem? Vagy már maguk a leírt gondolatok is bűnök? Nem venném el a saját életem, már csak azért se mert az is bűn és akkor nem szolgálhatnám tovább Istent. Csak szeretném tudni biztosan, hogy nem estem-e Júdás bűnébe. Sajnos nagyon befolyásolható is vagyok ilyen téren. Amikor Júdásról valaki olyanokat mond nekem, hogy hiába ölte meg magát, hiába bánta a bűnét, nem lehet a mennyben mert nem kérte Jézus bocsánatát, amikor teljesen romlottnak írja le valaki, az csak erősíti bennem ezeket a gondolatokat saját magamról, hogy az én érzésem se számít Istennek, az én bűnbánatom se, csak egy cselekedet számít és annyi. Amikor valaki azt mondja nekem, hogy Jézus szerette Júdást, talán megbocsátott neki mert tudta, hogy bántotta a bűne, nagyobb az Isten irgalma mit mi sejthetjük, akkor jobban érzem magam.
Amiről ír, azok a rossz gondolatok, amelyekkel küzdeni kell. Nem szabad ezeknek teret engedni. Hogy megjelennek, ez még nem bűn. Bár sok oka lehet, nehéz igazán föltérképezni, hogy mennyire vagyunk felelősek már pusztán a megjelenésükért. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. De nem érdemes firtatni. Lényeg, hogy ne engedjünk teret a lelkünkben ezeknek az Istentől eltávolító gondolatoknak. Azért távolítanak el, mert nem hagynak helyet a fejünkben az Isten irgalmának, szeretetének. Úgy tűnhet, hogy ez a hozzáállás buzgóságból fakad, de ha nem az Isten irgalmával számol, akkor félrevezető. Ha az ember belemegy ezekbe a gondolatokba, foglalkozik vele, komolyan veszi, ez már a bűn felé vezető első lépcső. Veszélyes terepre lép vele az ember, mert ha ezekkel a gondolatokkal vitázom, ez már azt jelenti, hogy komolyan veszem, foglalkozom vele, belemegyek, rámegyek erre a területre. Sok esetben így hatalmasodik el a bűn, hogy a rossz gondolatokkal való foglalkozás aztán tettekbe is sodor. Amikor ezekről van szó, ez még igen messze van Júdás bűnétől. Minden bizonnyal ő is hatalmas vívódásokon ment keresztül, biztosan sok olyan érv is volt a fejében, hogy mégsem kellene elárulnia Mesterét. De sajnos a sátán gondolatainak hitt (mint Ádám és Éva a Paradicsomban!), és ez vitte bele az árulás bűnébe, ez tartotta ott vagy sodorta bele a kétségbeesésbe. Ádámnak és Évának ez volt az igazán nagy melléfogása, hogy az engedetlenség bűne után nem a bűnbánatot választották, nem bocsánatkéréssel futottak oda az Úrhoz, hanem félve tőle, megfeledkezve az ő végtelen szeretetéről, irgalmas megbocsátásáról, inkább elbújtak előle - ami, ugye, nem is lehetséges. Júdás is el akart bújni, eltűnni mindenki, főként Isten szeme elől. Ami, ugye, nem lehetséges. Ekkor is a sátán hazugságának hitt, hogy ha véget vet az életének, akkor véget vet ennek az iszonyú szenvedésnek, amit a saját bűne okozott, amibe belevitte a sátán. Hogy a fán lógva utolsó sóhajtásában nem kért-e mégis bocsánatot Istentől, ezt nem tudhatjuk. Mert ha igen, akkor ő is üdvözülhetett. Ezért nem állítja az Egyház, hogy biztosan elkárhozott.
Az Ön gondolati bűnei, amelyek olykor rossz érzésekbe is sodorják, egyáltalán nem mérhetők az öngyilkosság végzetes és visszafordíthatatlan bűnével. Azt tanácsolom, gyónja meg ezeket a rossz gondolatokat, ne hordozza magában, tárja föl bűnbánattal, és akkor elporladnak. Az imént írtam valakinek, hogy a föltárt gondolatok, mint a sötétet kereső bogarak szertefoszlanak. Nem kell félnie a saját bűneitől sem. Isten végtelen hatalmában minden belefér. Ő sohasem szemrehányással fordul felénk. "Én nem akarom a bűnös halálát, hanem, hogy megtérjen és éljen." (Ez 18,23)
Kedves Lelkiatya! Kérem segítsen rajtam! 10 éve ismerem a feleségemet, előtte 8évig voltam párkapcsolatban. Sosem gondolok az exemre, pár hónapja viszont gyakran vele álmodom, erősen szexuális töltetü képekben. Valószínűleg a tudatalattim hozza fel az álmokat, viszont annyira a hatásuk alá kerülök, hogy az egész napomat beárnyékolják. Minden kapcsolatot megszakítottam a hölggyel, mégis éjjel mintha vele élném az életem. Az álomképek annyira mély hatással vannak rám, hogy kezdek eltávolodni a feleségemtől és kísértést érzek, hogy felelevenístem a volt kapcsolatomat. Hogyan tudnék megszabadulni tőle? Ő nagyon mély szerelmem volt, mélyebb érzelmek fűznek hozzá mint a feleségemhez. Az eszem tudja mi a helyes, de éjjel a tudatalattim átveszi az irányítást, és másnap a kínok kínját élem át. Hogyan szabadulhatok a kísértéstől?
Ha elég erős a kapcsolatuk a feleségével, akkor azt javaslom, tárja föl neki. Nem kell részletezni, kivált még említést sem tenni arról, hogy az álombeli régivel jobb, mélyebb érzelmek vannak/voltak. Szóval nem erről kell beszélni, de hogy ez Önnek kín, és nagyon nehezen tud tőle szabadulni, ezt jobb föltárni előtte. Akkor közösen hordozzák ezt a jelenséget. Amíg rejtekben marad, addig jobban tud emészteni, ha felszínre kerül, hamarabb szertefoszlik. Olyan, mint a sötétben rejtőzködő bogarak, nyomban szertefutnak, ha fényre kerülnek. Lehet, hogy enélkül is le tudja gyűrni idővel ezt a kísértést, de félő, hogy később újra előjöhet. Ha föltárja a feleségének, azzal sokkal gyökeresebben tudja kezelni ezt a bajt. Azt hiszem, azt nem állíthatja, hogy mélyebb érzelmek fűzik ehhöz az álomban megjelenő hölgyhöz. Az érzelmek nem azonosíthatóak az érzésekkel, kivált nem a szexuális töltöttségű érzésekkel. A valóság sokkal összetetteb, mint amit az álom össze tud rakni. Álomban megélhet ilyen heves érzéseket, de ez roppant messze áll a valóságtól, a valóságos érzelmektől. Úgyhogy ne hagyja magát becsapni. Ez valóban nagyon erős kísértés, ráadásul még azzal a gondlattal is párosul, hogy keresse föl az illetőt újra(!). Egészen nyilvánvaló, hogy honnan jön, honnan származik ez a késztetés. Mérlegelje, hogy elég erős-e a felesége és a kettejük kapcsolata, hogy ezt vele meg tudja beszélni. Én nagyon javaslom, hogy próbálja meg, de akkor is legyen okos, nem az érzéseit kell föltárnia, hanem a küzdelem nehézségeit kell a társával, az igazi társával megosztania.
Kedves Lelkiatya! Családomban van glutenerzekeny ő hogyan fog szentaldozashoz járulni ha egy kanállal történik az áldoztatás? Parókiánkon nem tesznek külön kelyhet számára. Ebben a helyzetben azt érzem, hogy sehogy...
Ugyanúgy, mint eddig. Erről már többször írtam. Ez nem is kapcsolódik a külön kanál használatához. Ha valaki gluténérzékeny, ezt mindig előre jelezni kell az atyának. Ilyenkor egy másik kehelybe tesz Szent Vért, és az illető abból áldozhat meg. Ha egyedül van, akár ihat is a kehelyből, ha többen vannak, akkor kiskanállal kaphat a Szent Vérből. Hála Istennek, nálunk ez jóval könnyebben megvalósítható, mint a római katolikus testvéreinknél, ahol többnyire egy szín alatt áldoznak a hívek. Ilyen értelemben nálunk is ez valósul meg, az illető egy szín alatt, a Szent Vérrel áldozik.
Kedves lekiatya ,egy kis információ kellene uj útmutató a 2024/2025 hol lehet igényelni tavaly decemberben kaptam meg idén szeretnék hozzá jutni én könyv formában jobban hasznát veszem ,ne küldjön máriapocsra mert ott is ők is elég későn kapták meg le tudom tölteni csak azt nem tudom mejelent ? Kántor vagyok nagyon rosz tapasztalatom volt tavaly volt szeptembertő,l decemberbig hol agyák ki mert én saját magam megyek útana nekem arra nagy szükségem van. Kérem hogy ha tud valamit segítsen előre is köszönöm válaszátat
A debreceni és a budapesti kegytárgyboltjainkban biztosan lehet majd kapni. Talán más kegytárgyboltokban is.
Kedves Lelkiatya! A kérdésem meglehetősen hétköznapi jellegű, elég egyszerű és kicsit szégyellem is megkérdezni, ezzel rabolva az idejét: bűn-e ha megölök egy bogarat vagy megkérek valakit, hogy tegye el láb alól? A bogár is Isten teremtménye, de általában nem zavar a létezése, csak amikor túl közel van vagy olyan helyen, ahol látom vagy sokat vagyok és félek tőle emiatt. Olyankor kérek valakit, hogy ölje meg. Csak a poloskákat merem megközelíteni, azok mellé teszek egy légycsapót, arra rámászik és azon kidobom, kiviszem, nem ölöm meg.
Nem bűn. Főként, ha nem erőszakosságból, nem valami rossz szándékkal történik. Az életet védeni kell, de azért fontos mérlegelni, hogy milyen életet védünk. A fákra is vigyázni kell, ha lehet, a virágokat, a füvet se tapossuk le. De a növények, az állatok arra vannak, hogy az embert szolgálják. Persze, egy bogárka elpusztítása nem épp hasznot hozó cselekedet, de meglehet a megfelelő indok rá. Mégjobb, ha az ember törekszik, hogy amennyire lehet, tartsuk meg az életét. Én például - ország-világ előtt bevallom - ha pókot találok a lakásban, annak ott nincs tovább jövője. De ha lakáson kívül találkozom vele, akkor mindketten boldogan élhetünk tovább. Remélem, miközben igyekeztem megnyugtatni, nem botránkoztattam meg a saját álláspontommal.
Kedves Lelkiatya! Szeretnék üzenni a római katolikus hölgynek, aki fél az új helyzetektől, munkahelytől, tanulástól a hite miatt elszenvedett támadások és problémák miatt. Természetesen nem az Ön levelét szeretném helyettesíteni és felülírni a sajátommal, de én is adnék neki egy tanácsot vagy legalábbis megírnám ezt ide és Ön eljuttathatja hozzá ha nem tartja rossz tanácsnak. Nekem az jutott eszembe, hogy, bár nem tudom mi a hölgy foglalkozása és mit szeretne tanulni, de talán kereshet az egyházon belül, az egyházhoz kapcsolódva is lehetőségeket, talán lehetnek kapcsolódási pontok a hite és a munka/tanulás között. Ha tanulni szeretne, talán megtehetné egyházi egyetemeken, a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola is kínál tanárképzést (nem tanultam ott, csak láttam az interneten) vagy ha ez messze van számára, akkor akár római katolikus intézményt is kereshet, vagy valamit, ami ott helyben egyházi egyetem. Ha esetleg szívesen dolgozik emberek között vagy nem veti el teljesen ennek lehetőségét, akkor akár hittant is taníthatna és amellé választhatna egy másik szakot. Így olyan munkája lenne, amely kapcsolódik a hitéhez és ha egy egyházi intézményben tudna dolgozni, akkor véleményem szerint ez sokat jelentene neki lelkileg, az egyházi intézményben gondolom máshogy tekintenek a hitre. De akár az is ha egy egyházi egyetemen tanulna 2 világi szakon tanárszakon (történelem-magyar, földrajz-biológia, angol-német stb.) és utána egy világi intézményben tanítana, mert legalább keresztény környezetben tanulhatna. Ha ott megismerkedne más keresztényekkel is, talán később is megmaradnának ezek a barátok és akkor már nem érezné egyedül magát a hitében, lenne kivel megbeszélje a nehézségeit. Én is ismertem már meg egyetemen egy keresztény barátnőmet (nem egyházi egyetem) és nagyon sokat jelent nekem ez. Ha a levélíró szívesen végezne segítő munkát, tanulhat pszichológiát is, ennek is van keresztény ága, ha jól tudom. Jómagam ugyan segítettem már embereknek más körülmények között (önkéntes munkával a szegényeknek, tudom, ez más), de pszichológiát nem tanultam, viszont úgy sejtem, hogy vannak olyan emberek, akiknek kifejezetten jó lehet az a munka, amikor másokon kell segítenie. Minden bizonnyal segítené a keresztény hite egy ilyen munkában és ha tényleg szorgalmas és őszinte a munkájában, akkor szerintem sokat jelenthet az emberek őszinte hálája és tudat, hogy tudott segíteni. Ilyen a tanár, az orvos, a pszichológus és más hasonló munkakörök. Még olyanról is hallottam, hogy valaki önkéntesként kezdett egy szervezetnél, ami a szegények segítésére koncentrál és utána lehetősége lett állandó jelleggel,fizetésért, teljes munkaidőben ott dolgozni. Ez nem egy katolikus szervezet, nem tartozik egyik egyházhoz sem, de az ottani ismerőseim mesélik sokszor, hogy milyen jó olyan munkát végezniük, amire a hitük vezette őket és milyen jó olyan munkahelyen dolgozni, ahol szívesen beszélnek Istenről, lehet együtt imádkozni, közös, kifejezetten hithez kötődő programokat szervezni. Nem azt akarom mondani, hogy mindig meneküljünk az elől, amitől félünk és azt sose próbáljuk meg, csak szerettem volna egy másik oldalról megközelíteni a kérdését. Bízom benne, hogy nem tettem ezzel rosszat. Megköszönöm ha továbbítja neki a levelemet.
Köszönöm szépen a gondolatait. Ezen a felületen közzéteszem, s minden bizonnyal olvasni fogja az, akinek szánta. Vagy akár másoknak is segíthet vele. Köszönjük.
Tiszet akàrki, olvastam az éjszakai magömlésről és màs eseményekről szóló íràst és véleményt, de maga ebbe nem làt bele, inkàbb mondjon el ez miatt egy miatyànkot ma pap
Megfogadom a tanácsát, el is mondtam már a Miatyánkot azokért a személyekért, akik ilyen vagy ehhöz hasonló nehézségekkel küzdenek. Nyilván sok mindenbe nem látok bele, ez igaz, de szeretném fölhívni a figyelmét, hogy én is egy tisztaságért küzdő egészséges férfi vagyok. Illetve higgye el, a sok embert meghallgató, gyóntató atyák nagyon sokat tudnak olyan élethelyzetekről is, amelyeket ők maguk személyesen nem éltek át.
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Kedves lelkiatya!
Olvasom a Biblia ószövetségi részét. A Leviták könyvében olvasók az áldozat bemutatására vonatkozó parancsokról: pl.az áldozati állat leölése, és a vér. Az oltár négy sarkát a vérrel meghinteni, vagy az oltár elé önteni. Mivel szerves anyagról van szó, az ott bomlik el, annak szaga van. Egy-egy állatnak elég sok vére van. Ha azokat mindig oda öntik, ott a talaj nem bűzlött?
A zsidóknál ma is van ilyen áldozat bemutatás?
Köszönöm, ha válaszol.
Marika.
Kedves Marika!
Mivel ez az áldozatbemutatás kifejezetten a jeruzsálemi templomhoz kötődött, csak ott volt szabad állatáldozatot bemutatni, ezért Krisztus születése után 70-től, Jeruzsálem és a zsidó templom pusztulásával ezek az áldozatbemutatások megszüntek. De nem csak a zsidó vallásgyakorlat használta ezt a módot, hanem az akkori vallások legtöbbjében hasonlóképpen jártak el. Nem vagyok elég jártas ennek gyakorlati megítélésében, hogy pontosan hogyan is történtek ezek a levágások, a vér kicsorgatása, s hasonlók, de az biztos, hogy a mai elképzeléseinktől, főként a higiéniai igényességünktől meglehetősen távol állnak. Volt, aki úgy fogalmazott, hogy ezek az oltárok inkább hasonlítottak mészárszékhöz, mint a mai oltárainkhoz. Ne feledjük el, hogy az állat jó részét, húsát, bőrét el is kellett égetni. Annak is meglehetősen kellemetlen szaga lehetett, legalábbis a mi mai kényes érzékelésünknek úgy tűnhet.
Kedves Lelkiatya! Mikor térünk vissza az egy kanállal történő áldoztatásra?
A metropóliai körlevélben már megjelent, hogy hamarosan. Máriapócson, a Nagyboldogasszony búcsún már egy kanállal volt az áldoztatás. Minden bizonnyal lesz majd erre vonatkozó rendelkezés is. Hogy mikor, azt nem tudom, de érdemes készülni rá. Például azzal, ahogy azt Máriapócson is hallhattuk, hogy igyekezzünk úgy részesülni a szentáldozásban, hogy az ajkunk ne érintse a kanalat. Egy másik apróság, hogy érdemes úgy odaállni a Szentség vételéhöz, hogy közben a kezünket a szívünk fölött keresztbe tesszük. Ez nagyon szép, bűnbánó gesztus is, de gyakorlati szempontból is hasznos, hogy ne akkor akarjunk keresztet vetni, mivel ez olykor kisebb nehézséget jelenthet az áldoztató pap számára.
Kedves Lelkiatya!
Szeretném a tanácsát kérni, hogy mit tegyek annak érdekében, hogy ne féljek minden új helyzettől. Római katolikus nő vagyok, egyedülálló, de családban élő. Jelenleg nincs munkám, és szinte rettegek attól, hogy hogyan fogok beválni egy új munkahelyen. Az eddigi tapasztalataim sajnos siralmasak. Mindenhol tudták, mert nem titkoltam, hogy vallásomat gyakorló ember vagyok. Vagy nyíltan káromkodtak előttem, vagy csak "szimplán" keresztülnéztek rajtam, és nem sokra értékeltek. A káromkodást halkan leállítottam, de a többi helyzettel nem tudtam mit kezdeni.
Gondoltam arra is, hogy tanulni kellene levelezőn, de a mai fiatalok viselkedése szerintem kiábrándító.
Egyszóval: szinte rettegek mindentől.
Pedig nem tartom magam pudingnak, de látom ezt az aki birja-marja hozzáállást az emberek nagy részénél.
A kitartásom is meglenne, de a kétségbeesés nagyobb.
Kérem, néhány bátorító mondattal, tanáccsal segítsen nekem!
Előre is köszönöm!
A kétségbeesésnek hívő ember életében semmi keresnivalója nincsen. Isten kezében van az életünk, a sorsunk, minden napunk, minden percünk. Ez nem azt jelenti, hogy ne kapnánk bántást az emberektől, hogy ezektől megóvna minket Isten. Jézus világosan megmondta: "Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak" (Jn 15,20). De ad is erőt ezek elviseléséhöz. Erre az erőre kell Önnek is rátalálnia. Imáiban mélyen tudatosítsa, hogy amikor azt befejezi, akkor nem elválik Istentől, hanem továbbra is Önnel marad. Senki semmit nem tehet Ön ellen, hogy azt az Úr ne látná, ne tudná helyére tenni. A szidalmakat engedi, hiszen őt is milyen szörnyű módon gyalázták, megalázták. Ilyeneket nekünk nem kell elviselnünk, de ha hasonlóban van részünk, fontos őrá gondolnunk, aki értünk ennek sokszorosát kapta.
Az is lehetséges, hogy az Ön félelmei a személyiségéből, neveltetéséből, átélt élményeiből fakadnak. Ezeket is a mindenható Isten tudja meggyógyítani. Annak eszközeit keresse, hogyan tudja hitét, Istennel való kapcsolatát erősíteni, mélyíteni. Ez fogja majd szépen kioltani a félelmeit is. "A szeretet elűzi a félelmet." (1Ján 4,18) Isten szeretete kiváltja a világtól való félelmünket. Ezért (is) imádkozzék!
