Igen, több évtizede működik ortodox közösség Debrecenben. Saját templomuk is van. Most közösségi házat is szeretnének építeni, amelynek a javára jótékonysági hangversenyt szerveznek február 1-jén, a Szent Anna római katolikus székesegyházban. A templomról és a közösségükről ezen az oldallon lehet többet megtudni: http://debrecen.orthodoxia.org/

Amennyire visszaemlékszem, több alkalommal is meg volt hirdetve ez az állás. Tehát keresik az arra alkalmas személyt. Ugyanakkor, szerintem nem rossz az, ha több kántor is van, hiszen ilyen nagy parókián igen jelentős mértékben igénybe van véve az énekeket vezető személy a különböző szertartásokon, főként, ha számbavesszük a templomon kívüli szolgálatokat is. Szerintem az lesz az előrevivő fejlemény, ha lesz megfelelő jelentkező. Akár ezen a fórumon is lehet továbbadni ennek a hírét. Köszönjük észrevételét.

Nem volna helyes matematikai szemlélettel vizsgálni, hogy mennyit kell imádkozni valakiért és mennyit nem. Hogy a teljes búcsú pontosan mit is jelent, bevallom, azt én nem tudom. De abban bizonyos vagyok, hogy jól teszik, ha továbbra is imádkoznak az édesapjukért, szentmisét ajánlanak fel érte. Jó reménységgel lehet bízni abban, hogy édesapjuk már a mennyben van, az Egyház azonban mégsem kanonizálja őt, arra semmiképpsem elegendő a teljes búcsúk fölajánlása. Ha imádkozunk elhunytjainkért, ezzel nem csak nekik segítünk mielőbb a mennybe jutni, hanem olyankor az imádság összeköt vele minket, még itt a földön küzdőket. Tehát arra nekünk is szükségünk van, hogy ne hagyjuk abba a már elköltözött szeretteinkért való imádságot. Ilyenkor nem csak éretük, hanem velük együtt is imádkozunk.

Jaj, dehogy, egyáltalán nem tiszteletlenség. Gondoljon arra, hogy azt a munkáját, amit éppen végeznie kell, azt imádsággal egészíti ki. Ez nagyon szép, nagyon értékes. Lehetőleg ez a napi 10-15 perc mindenképp maradjon meg, és ezt egészíti ki az egyéb, munka közben végzett imádsággal. Ezeken is áldás van. Csak javasolni tudom.

Nagyon sok ilyen könyv létezik. Nekünk görögkatolikusoknak is van többféle imakönyvünk, a legtöbbje a liturgikus imákat tartalmazza. Ezeket is érdemes kézbevenni egyénileg is, mert nagyon szép és mély imádságok vannak ezekben. De vannak gyűjteményes imakönyvek a római katolikusoknak és az ortodoxoknak is. Többnyire könyv- és kegytárgyboltokban találhatók. Érdemes fölkeresni egyiket, másikat, s ott böngészni a polcokon.

Igen, ez a példabeszéd Önről is szól, Önnek is tanulnia kell belőle. A történetnek nem csak az a tapasztalata, hogy Isten végtelenül irgalmas, és bármit vétünk ellene, ha bocsánatot kérünk, mindig visszafogad, hanem arra is tanulság, hogy nekünk is törekednünk kell ilyennek lennünk. S amikor valaki azt fedezi föl, hogy a másik testvérhöz hasonlít a magatartása, szemlélete, akkor ez fontos jelzés, hogy hiányzik belőle vagy legalábbis gyenge benne az irgalom. Persze, nem biztos, hogy Jézus példabeszédét teljesen az Ön, az Önök élethelyzetére lehet ráilleszteni. Mégis, fölfedezhetők benne hasonló vonások. Az egyik alapvető tanulság, hogy sohasem szabad magunkat másokhoz hasonlítani. Sem testvérhöz, sem más emberhöz. Ez mindig csak rossz eredménnyel végződhet. Nem vagyunk egyformák, nem lehet ugyanazt elvárni egyiktől is másiktól is. Mi csakis önmagunkhoz és Jézushoz hasonlíthatjuk magunkat. Azt javaslom, imádsággal olvassa újra a történetet. Kérjen megvilágosítást a Szentlélektől, hogy megértse Jézus szavainak Önre vonatkozó tanítását. Ne csak az értelmével próbálja befogadni, hanem tekintsen mélyebbre. Akkor fog Önnek segíteni ez a szentírási szakasz.

Talán azt, hogy az étkezés túl nagy hangsúlyt kapott ebben az elhatározásban. Netán súlycsökkenés, mint kedvező mellékhatás is szerepelt a rejtett szándékai között? De ha nem, akkor is azt gyanítom, hogy ezzel a diétás törekvéssel nem jó alapokra építkezett. Őszintén szólva, én a Dániel-böjtről csak néhány éve hallottam, tudomásom szerint a keresztény hagyományban korábban nem volt jelen. Azt gyanítom, hogy ez egy új fajta diéta, akár súlycsökkentés, akár un. méregtelenítés szándékával, és nem igazi böjt. Ezek a törekvések nem föltétlenül rosszak, de semmi közük nincs a böjthöz. Ismétlem: semmi közük nincs a böjthöz. El kell dönteni, hogy a böjttel Krisztushoz akarok-e közelebb kerülni, tehát a testemet a lelki törekvésnek vetem alá, vagy a testemet akarom egészségesebbé tenni. A kettő nem keverhető. Ha keveredik, akkor félremegy egyik is, s talán a másik is. Ez történhetett most Önnel is. A keresztény hagyományban a böjti időszakokat az ünnepekhöz, Krisztus Urunk értünk vállalt nagy tetteihöz kötjük. Ettől függetlenítve nem böjtről beszélünk, hanem célirányos koplalásról, vagy étrendmódosításról. A böjt mindig lelki. Csak lelki és semmi más. Én a Dániel böjtről mindenkit lebeszélek. Lehet 21 napon át mást enni, mint addig, de ne nevezzük böjtnek, mert félresiklik az alapvető szemléletünk. Hogy Ön mindjárt az első napon miért lett ennyire rosszul, ezt talán egy dietetikus meg tudja Önnek mondani. Én csak annyit mondok, ne próbálkozzék vele újra. Kövesse az Egyház tanítását, böjtjét, a böjtjeit igazítsa az egyházi szabályozáshoz. A pénteki aszkézis Krisztus Urunk értünk vállalt szenvedéséhöz köthető. A szerdai is valamelyest, mert ezen a napon árulta el Judás a mesterét. Azt éljük meg bűnbánattal, hogy minden egyes bűnünkkel mi is újra meg újra eláruljuk, megtagadjuk őt. A hétfői böjt már inkább csak a szerzetesi hagyományból fakad, hogy ezt a lelki törekvést, amellyel Krisztushoz akarunk kötődni testileg is, lelkileg is, még teljesebbé tegyük. A bűnbánati, böjti időszakokban (keleti egyházunkban négy ilyen időszak van), ugyanezen napokon lehet még erőteljesebb a böjt. De fontos, hogy mindig a lelkiatyával egyeztessük, kérjünk rá áldást. Főként a komolyabb, szigorúbb böjtökre.

Igen. Az un. részleges jog. Ennek jóváhagyására várunk, amit remélhetően hamarosan megkapunk. Akkor lesz kihirdetve, nyilvánossá téve. A Missziós irodára vonatkozó javaslatát továbbítom a döntéshozóknak. Én személy szerint nem kapcsolnám össze a Miskolcon működő propedeutikus intézménnyel.

Ahogy korábbi válaszomban írtam, a megváltásunk nem köthető egyetlen pillanathoz sem. Balázs atya is ugyanezt mondja, csak szenvedélyes kifejezésmódja miatt érthető esetleg félre. Teljesen igaz, amit mond, hogy nem a bestiális kivégzés szerezte meg nekünk a megváltást. Ezt az Atya nem akarta. Ezt az Atya éppenúgy elszenvedte, mint a Fiú. Az Atya éppenúgy szenvedett Fia szenvedése és a mi bűneink láttán. Az Atya akarata arra irányult, hogy megszabaduljunk a bűneinktől. Ez azáltal történt meg, hogy Jézus, a tökéletes Isten magára vette a mi emberségünket, és önmagában fölemelte azt az isteni létbe. Ez történt meg az emberré válásában, amelynek következményeit vállalta a születéstől egészen a haláláig. Ezt akarta Isten, az Atya is meg a Fiú is, nem a kegyetlen kivégzést és szörnyű kínhalált. Ha megkérdeznénk Balázs atyát, hogy lehet-e azt mondani, hogy az utolsó vacsora előtti percekben még nem voltunk megváltva, utána pedig már igen, akkor minden bizonnyal azt válaszolná, hogy ez helytelen kérdés, ezt így nem lehet állítani. Krisztus odaadása hozta meg nekünk a megváltást. Talán azt lehet mondani, hogy ennek legérthetőbb, legvilágosabb pillanata az utolsó vacsora és a kereszthalál. Egyébként a kettő sem választható el egymástól.

Nem a Biblia az egyetlen zsinórmértékünk. A Biblia az Egyház könyve. Az Egyház hamarabb volt, mint a Biblia, az Egyház határozta meg, hogy mi kerül bele a Bibliába és mi nem. Az Egyház a hiteles értelmezője a Bibliának. Furcsa volna azt gondolni, hogy mindjárt az ősegyház tévedésbe került volna, amikor a föltámadás napját, a szombat utáni első napot választották összejöveteleik kiemelt napjának. Az Újszövetség ilyen módon felülmúlja az Ószövetséget. Az Ószövetség előkészítője volt az Újszövetségnek, amely azt beteljesítette. Az Újszövetség alapján - úgy szoktuk mondani, a feltámadás fényében - kell értelmeznünk az Ószövetséget, és sohasem anélkül. Az apostolok és az ősegyház hívei már sokkal fontosabbnak tartották a föltámadás napját, mint az ószövetségi törvény szerinti Sabbatot. Ebből érthető meg az ikon tisztelet is. Az Ószövetségben azért volt tilos az Isten ábrázolása, mert a környező népeknél ez volt a bálványimádás egyik eszköze. Nem maga az ábrázolás volt tilos (Kiv 25,18-22; 1Kir 6,23--30), hanem az Isten ábrázolása, mivel Istent soha nem látta senki, ezért nem is lehet ábrázolni. Amikor a VII. és VIII. egyetemes zsinat hosszú időn át foglalkozott ezzel a kérdéssel, amely Önt is érdekli, akkor az ikonok tiszteletének alapját a megtestesülésben találták meg. Istent valóban nem lehet ábrázolni, mivel őt nem látta senki. Krisztust azonban látták a kortársai. Márpedig Krisztus valóságos Isten, aki valóságos emberré lett. Tehát az ikonok tisztelete Krisztus kettős természetének és a megtestesülésnek a hitvallása. A szoborábrázolást egyébként a Keleti Egyház sem pártolja, túlságosan naturalisztikus jellege miatt. De alapvetően a nyugati ábrázolás teológiában is a megtestesülés ténye rejlik. Úgyhogy e tekintetben nem megy rossz irányban az egyházunk. Persze, nem szabad túlzásba esni ezen a téren sem.

Igaza van, valóban nem könnyen érthető részről van szó. De amikor Jézus kifejezetten erős szavakat, meglepő kifejezéseket használ, biztosan nem véletlenül teszi, azokra érdemes komolyabban odafigyelni. Mire gondolhatott Jézus, amikor itt a szent dolgokról, a gyöngyökről beszél? Nyilván a legértékesebb kincseinkről, amelyeket tőle kaptunk. Ennek megfelelően többféle módon is lehet értelmezni, több mindenre is lehet alkalmazni Jézusnak ezeket a szavait. Leginkább a szentségekre szoktuk érteni. Azok olyan kincsek, amelyeket nem hívő emberek nemigen értenek meg. Ne bánjunk a szentségekkel méltatlan módon. Amikor nem hívő embertársainknak beszélünk a hitről, Isten szeretetéről, megtérésről, bűnbocsánatról, akkor ezeket a szentségeket ne azonnal vegyük elő, mert nem fogják azokat helyes érteni. Sokszor így értik ezt a jézusi mondást. De lehet lelki kincsekre is értelmezni. Ha valakinek mély ima-tapasztalata van, ezt ne híresztelje válogatás nélkül mindenki előtt, mert az, ami számára drágagyöngy, mások számára nevetséges és értelmetlen dolognak tűnhet. Mondom, Jézus erős szavakat használ. De azért ennek nyomán nem kell a másik embert, a nem hívőt a sertésekkel azonosítani. Ez az erősen kontrasztos kép inkább arra világít rá, hogy azok az ajándékok, amelyeket Istentől kaptunk, mennyire drágák és értékesek lehetnek. Ennek megfelelően kell velük bánnunk.

Amiket soraiban részletez, azok közül egyik sem teszi érvénytelenné a szentgyónást. Sok hibát vétünk, még éppen gyónás közben is. Nem ezek távolítanak el Istentől, hanem a megátalkodottságunk, amikor félelemből vagy téves felfogás miatt nem törekszünk az igazi bűnbánatra, hanem könnyelműen vesszük Isten irgalmát. Hirtelen nem jut eszembe ennek más megjelenése, mint az, ha valaki - mondom, félelemből vagy téves fölfogás miatt - tudatosan elhallgat valamely súlyos bűnt. A kapkodás, a szétszórtság, a zavarodottság alapvetően nem jó dolgok, de azért a szentgyónást nem teszik érvénytelenné.

Annak fölmérése, hogy egy adott helyzetben ki hogyan reagál, egyáltalán nem ítélkezés. Ezeket a kérdéseket nap nap után föl kell tennünk, meg kell vizsgálnunk. Föl kell mérni, hogy megáll-e az autó, ha lelépek a járdára vagy nem. Megvár-e a villamosvezető, érdemes-e futnom utána vagy nem. S hasonlók. Nyilván ezek is ítélethozatalok, napi döntések, amelyben a korábbi tapasztalatok alapján ítélem meg, hogy vajon a másik ember hogyan viselkedik. Ez nem hogy nem bűnös, hanem teljesen szükségszerű. Az Ön helyzetében is hasonló történt. Az egyetemi feladatai kapcsán teljesen józanul hozott ítéletet a korábbi tapasztalatok alapján. Ez akkor volna bűnös ítélkezés, ha közben szeretetlenül minősíti az adott tanárt. Az a bűn, amiben nincsen szeretet. Azt szeretettel is ki lehet jelenteni, hogy aki addig nem foglalkoztatta, az vélhetően máskor sem akarja foglalkoztatni. Általánossában azt mondhatom Önnek, hogy nem szükséges azt vizsgálgatni, hogy mikor követtünk el bűnt és mikor nem. Ez félrevezetne minket a lelkiélet igazi céljától. Nyilván ezek a kérdések, amelyeket föltesz, szépen alakítják az Ön gondolkodását, lelkiismeretét is. Tehát nem hiábavalók. Mégis az alapvető hozzáállás ne a bűnök mérlegelése legyen, hanem a szeretetre törekvés. Aztán esténként vagy egy-egy gyónás előtt meg lehet vizsgálni, hogy mi az, amit szeretettel tettem, és mi az, amiben önzés volt, nem szeretet. Igyekszem visszakeresni a korábbi kérdését és arra is válaszolni.

Ennek kapcsán hadd idézzek egy apoftegmát. (Az apoftegmák sivatagi atyák mondásai.) Volt egy remete, aki hatvan éven át egy sírboltban lakott. Onnan soha ki nem jött. Amikor élete vége felé fölkeresték, megkérdezték tőle, mit csináltál itt ennyi éven át. Azt válaszolta: segítettem az Úrnak kormányozni a világot. Ezt tekinthetjük akár egy magányában megőrült ember fantazmagóriájának is, de minden bizonnyal ennél sokkal mélyebb értelme van ennek a kijelentésnek. Ennek mintájára tudom értelmezni azt, amit Eckhart mester vagy Faustina nővér mondanak. Aki egységben él Krisztussal, az részt vesz Krisztus életében és művében. Nem kimutatható, hogy ez logikailag mit jelent. Ezt nem értelemmel, hanem mélyebb hittel lehet csak fölfogni. De egy egyszerűbb képpel is meg tudom világítani. Ha valaki bűnt követ el, azzal árt minden embernek, gyöngíti az egész közösséget. Még akkor is, ha a tettét titokban követte el, senki nem tud róla. Össze vagyunk kötve láthatatlan és elszakíthatatlan kötelékkel. Aki viszont előrébb jut az életszentségben, az magával húzza fölfelé a többieket is. Így vesznek részt a szentek Krisztus művében, amelyben mindenkit meg akar menteni.

Az Ön által idézett vélemény teljesen azt támasztja alá, amit az iménti válaszban Önnek megírtam. Nem vagyunk kötelesek mindent föltárni mások előtt, még barátok előtt sem, s az sem kötelesség, hogy vizsálgassuk, a másik mit értett azon, amit mondtunk. Egyébként általában jó tanács, hogy minél kevesebbet beszéljünk - főként önmagunkról - az is segíthet kerülni az ilyen helyzeteket.