Igen, lehet olyan lelkivezető, aki nem pap, nincsen teológiai végzettsége, hanem ő maga is lelkiéletet élő ember, és akiben megbízhatunk. Természetesen emellett fontos a rendszeres szentgyónás is, amelyet viszont csak felszentelt pap mellett végezhetünk el.
Tisztelt Lelkiatya!
Egy korábbi kérdést már feltettek lelki vezetővel kapcsolatban.
Ebben a témában bennem is fogalmazódtak meg kérdések, bár más szempontokból.
Nem régen katolizáltam felnőttként, római katolikus lettem, hála ezért Istennek.
A keresztszülőmmel és bérmaszülőmmel nagyon őszinte, mély kapcsolatom van.
Nem véletlen, hogy éppen őket kértem fel ezekre a szerepekre az életemben.
A kérdésem az volna, hogy őket tekinthetem-e lelki vezetőmnek?
Lelki vezetéshez elég az, ha valaki gyakorló katolikus hívő, bár nincs egyházi tisztsége, "végzettsége"?
Velük szinte mindent meg tudok beszélni. Ez számomra sokat jelent. Ők már eddig is jó tanácsokkal láttak el (igen, sokszor volt, hogy nehéz volt meghallgatnom őket, de éppen azért, mert igazuk volt...) .
Válaszát köszönöm szépen!
Igen, lehet olyan lelkivezető, aki nem pap, nincsen teológiai végzettsége, hanem ő maga is lelkiéletet élő ember, és akiben megbízhatunk. Természetesen emellett fontos a rendszeres szentgyónás is, amelyet viszont csak felszentelt pap mellett végezhetünk el.
Kedves Lelkiatya!
Férjem anyukájával kapcsolatban szeretném megkérdezni az ön véleményét. Mert azt a helyzetet, amiben vagyunk, tarthatatlannak érzem.
Anyósomban nagyon sok az indulat és a feszültség, amit a környezetén vezet le. Már romokban hever az egész család, mindenkivel összeveszett, és akit csak lehetett, egymás ellen fordított. Marakodnak a testvérek, a gyerekek a szüleikkel, a sógorok és sógornők.
Eddig azon igyekeztünk mindannyian, hogy mindig mindent megbocsássunk, a békére törekedjünk. Mostanra azonban már mindenki tele van tüskével, egyre nehezebb a megbocsátás. És a helyzetet nem oldotta meg a békére törekvés, egyre inkább úgy érzem, hogy ezzel csak fenntartjuk ezt a helyzetet, mindig újra beindul a lavina.
A családterápián, őszinte beszélgetéseken már túl vagyunk, sajnos nem vezettek eredményre.
Nem szeretnék az anyósommal minden kapcsolatot megszakítani, hiszen az fájna a férjemnek, a testvéreinek, és a gyerekeimet sem szeretném megfosztani a nagymamájuktól. De már minden együttlét, ünnep csak szomorúságot hoz mindannyiunknak.
Ön mit tanácsol nekünk ebben a helyzetben?
Alig hiszem, hogy a békére törekvés, a megbocsátás vezetett volna erre az áldatlan állapotra. E kettő mindig nagyon szép gyümölcsöt hoz. Igaz, idő is kell hozzá. Tehát valószínű,hogy a béke és a megbocsátás folyamatát még nem lehet lezárni, folytatni kell. Gyakran előfordul azonban, hogy bár békére törekszünk, nem találjuk meg annak helyes módját, helyét, idejét. Könnyen kimondjuk, hogy mi már minden lehetségest megtettünk, most már ő változzon. Sokszor nem értjük meg a másikat, és nem is akarjuk megérteni, csak összeszorított foggal tűrni. Ez nem hoz megbékélést. Ha azt érzékelik a családtagok, hogy Önben megvan az igazi békülékenység, akkor ez kihat rájuk. Ha viszont Ön is csak nagy vívódásokkal képes erre törekedni, akkor ezek a vívódások a többiekre is hatnak. Természetesen nem azt állítom, hogy minden az Ön magatartásán múlik. De mindig csak önmagunkat változtathatjuk meg. Gandhi azt mondta, ha meg akarod változtatni a világot, önmagaddal kezdjed. Valószínű, még tovább kell tűrni és hittel imádkozni, hogy igazi béke szülessen meg a családjukban.
Kedves Lelkiatya!
Problémám van a hittanórákkal kapcsolatban.
Az atya tudja hogy papnak szeretnék jelentkezni és mégsem adja le az anyagot. Minden órán csak beszélgetünk. Ez azért probléma mert nem tudom fejleszteni a hittan tudásom...
11-es vagyok és az előző évek hittan anyagát sem vettük át teljes mértékben.
Mit javasol? mit kellene tennem?
Ádám
Kedves Ádám!
Biztos vagyok abban, hogy az atya tudatosan választja inkább a beszélgetést. A hittan anyagot meg lehet tanulni a könyvből, de a fölmerülő kérdéseket a beszélgetések során lehet jobban megérteni, elmélyíteni. Azt tanácsolom, hogy készüljön tudatosan a hittanórákra kérdésekkel. Akkor a hittankönyvben lévő anyagot is jobban elmélyítheti.
A papságra való készület fontos része még az egyéni imádság is. Ezekre is érdemes nagyon gondot fordítani, illetve ezek kapcsán is lehet kérdéseket feltenni az atyának.
Tisztelt Lelkiatya!
A római katolikusoknál minden egyes szentáldozás előtt kell gyónni a gyóntatófülkében?
Vagy ha nem követtünk el súlyos bűnt, akkor elég a közös gyónási ima és az őszinte bűnbánat?
Ha nem kell minden egyes szentáldozás előtt gyónni - amennyiben nem követtünk el súlyos bűnt - milyen gyakran ajánlott a személyes gyónás?
Mik azok a súlyos bűnök, amikhez nem elég a közös gyónás?
Válaszát köszönöm szépen!
Sem a római sem a görögkatolikusoknál nincsen ilyen előírás. Korábban élt ez a szokás, hogy a szentáldozásnak meglegyen az értéke. Ennek az lett azonban az eredménye, hogy sokan szinte leszoktak a szentáldozásról, pedig épp az ellenkezője lett volna a célja, hogy a hívek gyónjanak rendszeresen, minél gyakrabban.
Az alapállás az, hogy minden szentmisén áldoznunk kell. Különben miért is megyünk szentmisére? Az nem csupán egy az egyház imádságai közül, hanem annak értelme Krisztus utolsóvacsorai áldozatának megelevenítése, és az abból való részesülés. Természetesen, ha valaki valamilyen ok miatt nem áldozhat, attól még nagyon fontos a szentmisén való részvétele, de nem teljes. Igen súlyos gátló oknak kell lenni ahhoz, hogy valaki úgy vegyen részt szentmisén, hogy nem áldozik. Azért tartunk bűnbánatot a szentmisében, hogy méltók legyünk ünnepelni az Úr szent titkait. A Szent Liturgián pedig közvetlenül az áldozás előtt mondjuk el azt a nagyon szép bűnbánati imát. Bűnbánattartás nélkül nem szabad odaállnunk a szentáldozáshoz. De nem kell feltétlen meggyónnunk előtte. Jó, ha gyakran gyónunk, legalább havonta.
Az un. halálos bűnök azok, amelyeket mindenképpen meg is kell gyónnunk. Ha valaki súlyos dologban tudatosan vétkezett az Isten ellen. Nem annyira a bűn fajtájától függ tehát, mint inkább a lelkiállapottól. Vagy, ha valaki bűnben él és nem kaphat feloldozást. Viszont ilyen esetekben is fontos a szentmisén való részvétel.
Kedves lelkiatya!
Az utóbbi idöben nagyon meginogott a talaj a lábam alatt.Sok fájdalmas és nehéz megtapasztaláson mentem keresztül.Egy csalódás különösen mély nyomot hagyott bennem.Néha az az érzésem,hogy egyik rosszra jön a másik rossz,és már nem tudok megküzdeni velük öneröböl...A sok ima is mintha még több nehézséggel szembesitene.Teljesen megingott a bizalmam másokban,önmagamban.Annyira bizalmatlan vagyok,hogy nem tudok már szeretetet elfogadni,sem pedig adni.Félek lépni mások felé,elzárkóztam kissé az emberektöl,akikkel találkoztam,nem vagyok már biztos benne,hogy ezek jó kapcsolatok,még akkor sem ha keresztényekröl van szó.Úgz érzem ha nem megyek közéjük nem tudnak megbántani,rossz lépéseket tenni felém,mert azt most nem birnám ki.Szolgálni sincs eröm mások felé,itt lelekileg gondolom,anyagilag szivesen adok a lehetöségeimhez mérten.De lelkileg most nem tudok szolgálni,túl nagy bennem a bizalmatlanság.Ennek kiváltó oka az a mély csalódás volt.Azelött is küzdöttem ilyen dolgokkal,és úgy éreztem ezek a dolgok már megoldódtak,de nem igy van.Újra elötörnek bennem,van ami talán nem is reális,és valamilyen betöltetlen hiányosság lehet bennem,de nem tudom megtalálni,hogy mi.A bizalmatlanságom már annyira felerösödött,hogy amikor a templomban egy vak bácsi megkért,hogy gyújtsak meg neki két gyertyát,arra gondoltam,hogy lehet megjátssza magát és kiakarja fosztani a zsebeimet.Szégyellem,hogy ezt gondoltam,de annyiféle ember van a világban,hogy nem lehet tudni kiben mi lakozik...a kolléganöimmel is bizalmatlan vagyok,pedig jó a munkakapcsolat köztünk,a klienseimmel is ugy érzem kihasználnak,hozzám másként viszonyulnak mint a kolléganöimhez.Sajnos sok mindenkivel kapcsolatban úgy érzem bántani akar.A szivem mélyén Isten azt sugallja nem igy van,meg folyamatosan érzem az Ö szeretetét,másként nem tudnám ezt kibirni.De a gondolataim,a lelkem mégis mintha csapdában lenne.Érzelmileg megkötözve érzem magam,és ez leblokkol,már közel két hónapja tart ez az állapot,és nagyon nagy belsö kinokat okoz,valami feszit és fáj belülröl,néha a úgy érzem ez már egy kezdeti depresszió.Lelkivezetöt nem találok,akinek feltárnám a gondjaimat.Gondoltam elmenni egy keresztény terapeutához,aki egyben mentál higiénis szakember is,és állandó diakónusként is szolgál.Hallottam,hogy sokaknak segitett,egy közeli ismerösömnek is,aki bizton állitja,hogy azota megküzdött ezekkel a dolgokkal.Ön szerint ez jó elgondolás?Mit tanácsolna a fent leirtakra?Már nem tudok mit tenni,ez nem én vagyok,és nem szeretnék ilyen lenni,és megcsonkitva élni.
Válaszát nagyon szépen köszönöm!
Tina
Kedves Tina! Minden bizonnyal megvan ennek a bizalmatlanságnak a lélektani gyökere. Feltételezhetően az Ön gyermekkorában. Érdemes ezt is átbeszélni, kibeszélni egy szakemberrel. Fontos, hogy az illető jó szakember és mélyen hívő keresztény legyen! Ennek e feltárása is segíthet abban, hogy jobban kézbe tudja venni ezt a helyzetet, jobban kézbe tudja venni saját magát. Mert, ha meg is van ennek az oka élete korábbi szakaszában, azért van lehetősége arra, hogy ezen változtasson. Sőt, hálás is lehet ezért a mostani csalódásért, mert ez vezette rá arra, hogy ezen a téren valamit lépnie kell. Most nem akarok részletesebben tanácsokat adni. Bátorítom, hogy keressen szakembert, ugyanakkor buzdítom arra is, hogy ennek gyógyulását elsősorban a Jóistentől kérje.
tisztelt Lelkiatya !
Azt szeretnem megkerdezni hogy ervenytelenittetni kell e olyan egyhazi eskuvot ahol az egyik fel a csaladja testi epseget veszelyezteti ?
Ez ha ki van mondva az ervenytelenites akkor mar kevesbe leszek veszelyben ?
koszonettel
A.
A házasságnak az úgynevezett érvénytelenítése nem a házasságot orvosolja, hanem egyszerűen szabad állapotot állapít meg azzal, hogy komoly vizsgálat után kimondja, a korábban megkötött házasság nem volt érvényes. Sajnos, félrevezető a kifejezés, hiszen nem azt érvényteleníti, ami érvényes volt, hanem kimondja, hogy soha nem is volt az.
Az Ön esetében más megoldást kell találnia helyzetüknek orvoslására. Keressen fel egy papot, és neki mondja el, mi a baj. Ő majd helyes tanácsokkal fogja Önt segíteni.
Kedves Lelkiatya!
Úgy tudom, a másik ember elől való elzárkózás is bűn, ha nem akarok valakivel kapcsolatot tartani. De tudni szeretném, hogy ez minden helyzetre vonatkozik-e. Visszás helyzetbe kerültem: egy férfi mindenáron akar tőlem "valamit", én pedig legszívesebben világgá futnék előle. Nem csak azért, mert sokkal fiatalabb nálam (már ez is kizár mindent), hanem mert valósággal undorodom tőle. Nem hogy nem vonz, egyenesen taszít. Megvallom, nem a legbarátságosabban viselkedem vele, hátha észreveszi hogy nem kell, de elég értetlen sajnos. Újra és újra próbálkozik, én pedig egyre jobban utálom őt, főleg az erőszakosságát.
Egyszerűen nem hiszem el, hogy köteles lennék elfogadni bárki közeledését, aki nekem nem kell. És ha egyáltalán leállnék vele (csak) beszélgetni, már akkor sem tudnám többé levakarni magamról. Akkor most ez is az a bűn lenne, hogy elzárkózom? Hogy visszautasítom?
Ilyen helyzetekben tapasztaljuk meg szeretetünk hiányosságait. Természetes, hogy Önnek nem kötelessége fogadni az ifjú közeledését. A szeretetének hiányossága ott jelenik meg, hogy képtelen ezt vele szelíden de határozottan közölni. Eljátszik egy elutasító szerepet, hogy értsen belőle. Ráadásul éppen e kellemetlen szerepjáték miatt egyre nehezebben viseli el még a jelenlétét is. Ez egyfajta védekezés is a magatartásában. Ami teljesen érthető, egy pszichológus jóvá is hagyná. No, de mégis rámutat a szeretet hiányosságára.
Mit tegyen? Imádságban kérjen szeretetet. Kérje azt, hogy tudjon szeretni helyesen, igazán, mélyen. Ez a helyesebb szeretet arra is megtanítja majd, hogy mit kezdjen egy ilyen helyzettel, mit kezdjen ezzel a legénnyel. Belsőleg magabiztosabbá válik, és merni fog határozottan elutasító is lenni, amikor erre van szükség. Hiszen ennek a fiúnak is erre a világos magatartásra van szüksége. Az igazi szeretet helyesen cselekszik. Ennek kegyelmét kérje az Úrtól.
Tisztelt lelkiatya!
Kissé talán banális kérdéssel fordulok Önhöz.Azt kérdezném,hogy barátnak nevezhetö-e az,aki kihagy és nem hiv el bennünket programokra,itt nem arra gondolok,hogy mindenhova együtt kell mennünk,de barát-e az aki tudja,hogy nincs kivel és hova menni például majálisozni,ö már megy valahova,de nem hiv bennünket,de más barátját hivja ha anbnak nincs hova menni.Igy látom a helyzetet.Ki tekinthetö barátnak?
Köszönöm válaszát!
Moncsi
Kedves Moncsi!
Sokféle barátság létezik. A barátságok lehetnek erős kötődésűek, de lehetnek gyengébb erejű vonzódások is. Fiatalok esetében gyakran megtörténik, hogy két vagy több barát között nem ugyanolyan erősségű kötődések vannak. Ezt eleinte észre sem veszik, mert mindenki csak a saját hozzáállásából indul ki, és úgy gondolja, hogy a többiek is ugyanezzel az érzéssel vannak jelen a baráti kötelékben. Ez nem így van. Még a szerelmesek, még a házasok között is mindig van különbség a vonzódás mértékében. Sőt, van, amikor ez változik, s hol az egyik, hol a másik vonzódik jobban. Ezeknek nagyon sok összetevője van.
Nem kell neheztelni arra, aki nem hívott meg egyik vagy másik rendezvényre. Ő úgy gondolta jónak, én meg elfogadom. Később nehogy eszembe jusson, hogy emiatt meg én nem hívom meg őt valahová, ahová egyébként szívesen meghívnám. Ez gyerekes bosszú lenne, ami távol áll a bölcs magatartástól.
Még a barátságokban - mint a szerelemben - is mindig azt kell nézni, ami a másiknak, s nem azt, ami nekem jó. Akkor nem is lennék igazi barát, hanem egy önző fráter, aki csak a maga hasznát akarja kinyerni a barátságból. Az önzetlen ember a legboldogabb.
Kedves Lelkiatya!
Kérem adjon tanácsot, nem tudom mit tudom hogy mit tegyek...
Kollégista vagyok és minden nap alig várom hogy hazajöjjek. Mikor oda kerül a sor hogy otthon vagyok egy hétvége sem meg el úgy hogy ne szidjanak össze a szüleim.Édesapám iszik és ha túl magasra teszi a mércét állandóan csak a veszekedés van. Pedig igyekszek minden tőlem telhetőt megtenni hogy kedvezzek neki. De ha valami nem jön össze állandóan lekiabálnak (olykor lekáromkodnak). Én pedig csak tűrök, de olykor nem megy és úgy érzem hogy nem otthon van az én helyem. Szörnyen el vagyok keseredve hogy miért az a legjobb megoldás hogy lekáromkodjanak?
Kérem segítsen..
Üdvözlettel
András
Kedves András!
Hogy a szülei - gondolom, inkább az édesapja - durván viselkedik, ez egyáltalán nem jelentheti azt, hogy Önnek nincsen otthon helye. Úgy látom, hogy az Ön szíve a helyén van, mert ha így is viselkednek a szülei, Ön mégis szívesen megy haza, érzi, hogy ez a kötődés fontos. Még ha veszekednek is Önnel a szülei, azért nagyon szeretik Önt, és ők is várják, hogy mikor megy végre haza. Sőt, ők is szenvednek attól, hogy nem tudnak olyan szeretetet adni, mint kellene, vagy mint szeretnének. Az alkohol és sok más emberi gyarlóság kifordít bennünket saját énünkből.
Azon igyekezzék, hogy még ezen ellentétes jelek ellenére is szeresse a szüleit. Imádkozzon értük, főként, amikor ilyen lehetetlenül viselkednek. Ön is sokat kapott tőlük, most azzal, hogy elviseli őket, hogy imádkozik értük, ezzel adhat nekik sokat vissza. Ugyanakkor nyugodtan megteheti azt is, hogy néha a kollégiumban marad hétvégén is. Ez nem szeretetlenség, hanem a saját önálló életének elkezdése. Erre is szükség van.
Érdekelne ,hogy mennyi a magyar görögkatolikusok lélekszáma a Felvidénen és Erdélyben ?
a magukat magyarnak valló görögkatolikusok !
Köszönettel !
Varga Ferenc, facebook, Pécs
Felvidéken 20 ezer, Kárpátalján 40 ezer, Erdélyben, pontosabban Partiumban 15-20 ezer magyar görögkatolikus hívő él. Ezek, természetesen csak becsült értékek, pontos adataink nincsenek.
Kedves Lelkiatya!
Olvastam Jánosnak írt válaszát a védőszentről. Ez adta az ötletet, hogy én is kérdezzek.
A szüleim hosszas gondolkodás után a lehető legrondább nevet választották nekem: Juditnak hívnak. Fogalmam sincs, van-e ennek a névnek védőszentje. De ha van is, azt szeretném megkérdezni, hogy mi a véleménye a névváltoztatásról? Nincs második nevem, megbérmálva sem vagyok, öreg is vagyok már hozzá. De érdemes egyáltalán a változtatáson gondolkodni? Van valami vonzata, ha az ember nevet változtat?
Kedves Judit!
Kicsit félve teszem közzé a sorait, hiszen sok Judit nevű olvasónk lehet, akik viszont ki vannak békülve a nevükkel, nem hiszem hogy szabad volna ilyen általánosan kimondani, hogy ez a legrondább név. A védőszentjük az a zsidó nő, aki a Biblia leírása szerint hitével és bátorságával megmentette a várost és az egész népet az ellenségtől. Javaslom, hogy olvassa el a Szentírásból Judit könyvét. Ha nyitott lélekkel olvassa, bizonyára talál benne olyan lelki üzenetet, amely Önnek szól, amelyből erőt meríthet. Ez hátha segít abban is, hogy megbarátkozzon a nevével és saját magával is. A bérmálkozásról viszont ne mondjon le. Az nincs életkorhoz kötve. A bérmálás a Szentlélek ajándéka, ereje. Lehet, hogy az életében sok mindenkivel azért is nem tudott még megbékélni, mert ehhez szüksége van a Szentlélek erejére és segítségére. Keresse fel, szólítsa meg a parókusát (plébánosát), és kérdezze meg, mi szükséges ahhoz, hogy megbérmálkozhasson. Meglátja, nagy lelki örömére lesz.
Kedves Lelkiatya!
Az egyház, amikor arról beszél, hogy liturgikus görög, ez mit takar? Ógörög nyelv?
Példa képpen le tudná nekem írni - ezen a liturgikus görög nyelven - az átváltoztatás szavait kiejtéssel?
Köszönöm megtisztelő válaszát!
Xinax87
Ógörögnek is mondjuk, mert ma már nem beszélik azt a görög nyelvet, amely a liturgikus könyveinkben szerepel. Legtöbbször maguk a görög emberek sem értik, csak bizonyos tanulmányok után. Kb. a III.-VIII. század között használták ezt a nyelvet, persze, már akkor is sok átalakuláson ment keresztül. A mi Liturgikonunkban is vannak bizonyos részek ezen a liturgikus görög nyelven, de ma már nem használjuk.
A kért szövegrész is megtalálható a Liturgikonunkban:
lávete, fágete, tútó mu esztí tó szóma tó hüper hümon khlómenon eisz áfeszin hamartión
píete ex autú pántesz tútó eszti to Áimá mú tó tész káinész diathékész tó hüper hümón kái pollón ekhünómenon eis áfeszin hamartión
Lehetséges egy másik kiejtési mód is. Magyarországon ezt a kiejtési változatot használták évtizedeken át.
Ajánlom a Csodáséremről a jelenleg kapható könyveket !
1. A Csodásérem újabb csodái (Szent Gellért Kiadó 2010)
2. Labouré Katalin élete (Ecclesia kiadó 1991)(Használt)(Pl:Vatera)
Köszönjük.
Kedves Lelkiatya!
Amit kérdezek, a megbocsátással kapcsolatos. Csak két ember van, akivel kapcsolatban ez gond: az egyik nagyon durván, megalázóan viselkedett velem, és a szemembe is hazudott. Odáig sikerült eljutni, hogy akkor sem állnék rajta bosszút, ha tehetném, sőt, volt már, hogy segítettem is neki, és próbálok vele normálisan viselkedni. De elfelejteni nem tudom amit tett. Viszolygok tőle, még akkor is, ha csak eszembe jut. Ha meglátom, szinte fizikai undort érzek. Hiába imádkozom, a helyzet nem javul. Ez már mindig így marad? (Bocsánatot soha nem fog kérni.)Hogyan felejthetném ezeket el?
A másik ilyen ember én magam vagyok. Úgy érzem, a már meggyónt bűneim itt vannak velem, azok már "el vannak követve", meg nem történtté tenni nem lehet őket. És bizony vannak olyanok is, amiket a lelkiismeretem mindig előhoz. Felhánytorgatom saját magamnak. Olyanok, mint egy lerakhatatlan csomag, mindig velem fognak maradni. Azt gondolom, az is bűn, ha meggyóntam, és akkor Isten megbocsátott, de én nem tudok magamnak megbocsátani, bizony még kis dolgokban sem, hát még a nagyobb bűnök esetében. (Nem a bűnök következményei zavarnak - ilyenek nem is nagyon vannak -, hanem maga az, hogy elkövettem őket.)Sokszor hallom másoktól, hogy milyen megtisztulást ad számukra a gyónás, hát én még sajnos ilyennel nem találkoztam, igazából semmit sem érzek gyónás után. Biztosan bennem van a hiba, de nem tudom, hogy hol. Félek, ezek már mindig így maradnak, lassan lemondok róla, hogy változzam ezen a téren.
Egy fontos kötőszót emelek ki a soraiból, mely alig észrevehetően bújt meg: még. ...én még ilyennel nem találkoztam...
Még nem elég érett a hite, még mélyülnie kell az Istennel való kapcsolatának. De ne féljen, éppen ebben a folyamatban van benne. Azzal, hogy írt nekem erről, máris megindult a lelkében valami. Felismeri, hogy oktalanul ragaszkodik a saját bűneihez. Amikor majd jobban megismeri Jézus szeretetét, hálás szívvel fogja majd fel, hogy ezeket már senki sem őrizgeti, ezek már sehol nincsenek. Még nincs tapasztalata az igazi megbocsátásról, de majd lesz.
Így van ez a nehezen kezelhető emberi kapcsolattal is. Már az is eredmény, hogy segített neki, hogy próbál vele normálisan viselkedni. Meglátja, idővel kopni fog ez a keserű neheztelés vele szemben. Jól teszi, ha imádkozik is érte. Ezért az emberért is, meg azért is, hogy tudjon megbocsátani. Most még nem tud, de ha kéri az Urat, akkor megkapja ezt a kegyelmet. Ha kéri, megkapja majd a saját magának megbocsátás kegyelmét is. Kérje Tőle minden nap!
