Kedves Lelkiatya! Az egyik levélíró a szexuális bűntudatról írt és Ön azt válaszolta, a bűntudat azért betegítő minden alkalommal, mert nem párosul az Isten irgalmába vetett bizalommal. Ez a levél bátorságot ad most, hogy én is feltegyem a saját kérdésem a témáról. Én is bűntudattal küzdök éppen, de nem szexuális dolgok miatt. Tettem valamit, többször is, amit jó szándékból tettem, de lehet, hogy rosszat tettem, vagyis lehet elvileg mégsem kellett volna. Ilyenkor Isten hogy ítél meg engem? Azt veszi figyelembe, hogy jó volt a szándékom, sőt, amúgy Isten akaratával megegyező dolog volt a célom, vagy csak azt veszi figyelembe, hogy nem volt jó a módszer?
Isten mindig a szívet vizsgálja. Életünk során számtalan tévedésünk van, rossz döntéseket hozunk. Ezzel eleve számolni kell. Messze vagyunk a tökéletességtől. Persze, törekednünk kell rá, és mindig körültekintően kell cselekednünk, mégis elkerülhetetlen, hogy hibázzunk. Mindennél azonban még sokkal fontosabb, hogy Isten soha nem tesz nekünk szemrehányást, soha nem haragszik meg ránk. Ha vétünk ellene, az - emberi nyelven szólva - fáj neki, szomorúságot okozunk vele. Ezért kell ezt kerülnünk, amennyire csak tudjuk. Ám éppen Isten az, aki mindig talál mentséget is a számunkra, nekünk soha nem kell magunknak mentségeket keresnünk. Legjobban tesszük, ha belátjuk hibáinkat, bűneinket és az ő irgalmához folyamodunk. Ezerszeresen bízhatunk benne, hogy megbocsát, ha őszintén megbánjuk azt, amit elrontottunk. Remélem, sikerül Önt is meggyőznöm, hogy egyáltalán nem kell attól tartania, hogy ha esetleg hibázott - ahogy értem, még ez sem teljesen biztos - Isten elítélné Önt emiatt. Isten elsősorban a szándékot nézi, és minden mentséget megtalál, hogy mielőbb feloldozhasson minket a bűn kötelékéből.
Dícsértessék!
Létezik olyan, hogy van püspökök között különbség? Mostanában hallottam, hogy a legkiegyensúlyozotabb, leginkább a papjait felkaroló, botrányokat nélkülöző áldott lelkű püspök a görögkatolikusok között, Atanáz atya.
Nemrégiben jártam ugyanis ebben az egyházmegyében - Atanáz püspököt nem ismerem, de szeretném -, több parókián megszálltam családi zarándoklatunk folytán, papjai szuperlatinuszokban áldották őt.
Olyan sok rosszat hallottam eddig másokról, áldás, hogy van ilyen is.
Sok ilyen pozitív élményt még! Köszönöm, hogy ennyien befogadtak minket!
Dr Vizkelety Márton
Igen, magától értetődő, hogy vannak különbségek a püspökök között. Versengést nem érdemes fölállítani közöttük, de hála Istennek valóban vannak egyházunkban nagyon imádságos, áldott, jó lelkű egyházi vezetők.
Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy a szexuális bűntudat ellen mit lehetne tenni?
Bármilyen bűntudat önmagában azért betegítő, mert nem párosul az Isten irgalmába vetett bizalommal. A bűntudat sajátos mechanizmusa, hogy folyamatos reménytelenségben tartja az embert. Emiatt nincs kilátása más területeken sem. A szexuális bűntudat tehát nem Isten iránti szeretetből, a parancsok teljesítésére törekvő nemes szándékból fakad, hanem ebből a súlyos hiányosságból, hogy ha valaki nem ismeri föl, nem fogadja el Isten hatalmas szeretetét és irgalmát. Ezzel a teljesen téves és torz látással minél előbb szakítani kell. Keresni kell, imádságban kérni kell, hogy minél előbb megkaphassa a tisztánlátás kegyelmét. Nevezetesen, hogy Önnek semmi szégyellnivalója nincsen, Isten Önre irányuló szeretete bőségesen elegendő ahhoz, hogy mindent helyére tegyen az életében. Akarjon tehát minél tisztábban látni, ennek kegyelmét kérje Istentől!
Kedves Lelkiatya! Hogy látja egyházunk helyzetét? Kérdezem ezt mindazért, amit tapasztalok. Nincs bizodalmam ugyanis a saját egyházamhoz,...
Hol tartunk most?- ez lenne a kérdésem. Köszönöm.
Az elmúlt hét ifjúsági zarándoklata és a hétvégi máriapócsi nagybúcsú lelkesítő eseménye után könnyebb bizakodónak lenni, mégha jelen is vannak a súlyos hiányosságok. Ahogyan Ön fogalmaz, meglehetősen erős kifejezéseket használva (melyeket emiatt nem is tartottam helyesnek közzétenni) az nagyon keserű látásmódról árulkodik. Az a véleményem, hogy az ilyen sötét látás nem viszi előre sem az egyén, sem a közösség életét. Persze, szükség van reális látásra, nem vitatom, de az igazi realitás az Isten hatalma. Az biztos, hogy ezzel sokkal jobban élhetnénk.
Tisztelt Lelkiatya! Bűn-e az, ha valakinek a bérmálási vagy házasságkötési korhatárral kapcsolatban különvéleménye van? Válaszát előre is köszönöm.
A véleményalkotás nemigen lehet bűn. Az említett életfordulók nagyon korhoz kötöttek, személyre szabottak. Nincs erről tanítóhivatali állásfoglalás, legföljebb ajánlás. Bármit gondolhat róla az ember. Hogy aztán milyen gyakorlatot követ, ott van szerepe az egyéni megfontolásoknak, akkor van erkölcsi súlya az erre vonatkozó döntéseinknek. De hogy mit gondol róla, az végképp az egyéni szabadság része.
Kedves Lelkiatya!
Mit gondol az elmúlt időszak közéleti történéseiről, egyreszt a hőség miatt problémák vannak a tömegközlekedésekkel a kórházak működésével.
A Bethesda gyermekkórház gyűjtést tartott klíma ügyben… Mind ezek mellett augusztus 20 án csak a fővárosi tüzijátékra állítólag 15 milliárd forint ment el országos szinten a valószínüleg mégtöbbb.
Mit gondol erről a lekiatya hogy lehet ezt úgy szemlelni katolikus keresztény mentalitással hogy ne botránkozzunk meg rajta.
Szerencsére nem nekem kell elosztanom az ország pénzét. Jól is néznénk ki! Így aztán nem is gondolkodom rajta, hogy hogyan kellen jobban vagy másként. Ami az ünnepet illeti, annak mindig ára van. Személyes életünkben is megtesszük, hogy ünnep napján gazdagabban terítjük meg az asztalunkat, nem egyszer előfordul, hogy egy-egy rendezvény miatt új ruhát vásárolunk, stb. Hogy ezt ki-ki hogyan teszi, milyen lelkülettel, abba megint nincs beleszólásunk. Szerintem legjobban tesszük, ha nem botránkozunk, kivált nem mondunk ítéletet mások fölött. A magunk életében kell megtalálnunk a helyes döntéseket, ez a mi felelősségünk. Ha esetleg abban nem vétenénk, talán akkor volna jogosultságunk másokat megítélni. De ezt csak azért mondom, mert ilyen meg soha nincs. Mi nem vagyunk tévedhetetlenek. Az ítélet már csak ezért is nem a mi dolgunk. Én ezeket gondolom a fölvetett kérdések kapcsán.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Tisztelt Lelkiatya!
Nehezen találok párt magamnak.
Van bennem kis gátlás is,de barátságos és nyitott vagyok többnyire.
Nemrég olvastam egy cikket, hogy a szüleink kapcsolata befolyásolja a mi kapcsolatunkat, gondolom a rossz példa.
Bizalmatlanság...
Válás ..
Nekem is nehéz gyermekkorom volt, anyám egyedül nevelt.
Ezeket szeretném oldani.
Megtalálni keresztény (katolikus) páromat, gyermekem apját.
Tisztelettel és üdvözlettel,
Viki
Kedves Viki!
Sajnos, nem tagadható tény, hogy a gyermekkorunk, a szüleink viselkedése - divatos szóval magatartásmintája - erősen befolyásolja a viselkedésünket, gondolkodásunkat. De nem meghatározza, kivált nem lehet a sorsunkat erre visszavezetni. Egy ponton túl nem hivatkozhatunk a szüleinkre, a gyermekkorunkra. Az a feladatunk, hogy amit kaptunk, vagy éppen nem kaptunk, azokat jól használjuk föl. A gyermekkorunk, a múltunk traumáit, nehezen földolgozható élményeit sokszor a szakemberek tudják jól segíteni. De segíthet ebben egy jó lelkivezető is, vagy akár a rendszeresen végzett alapos gyónás. Az önismeret nélkül nem tudunk továbblépni, nem tudunk fejlődni. Úgyhogy egyik tanácsom Önnek ez a feldolgozás. Ne haraggal, sem elkeseredéssel kezelje múltja sebeit, hanem minél komolyabban dolgozza föl, beszélje át Istennel, tőle kérjen megvilágosodást, hogy mindaz, amit kapott, vagy éppen nem kapott, hogyan lehet az Ön életének, személyiségének építő eleme. Istenben van a megoldás. Ez az egyik része a válaszomnak. Ugyanis kell foglalkoznia saját magával, személyisége gyógyulásával, ha az életét szeretné tovább építeni. A másik pont a párválasztás. Kétségtelen, hogy sok ok miatt ez ma jóval nehezebb, mint régen. Pedig matematikailag könnyebb kellene, hogy legyen, hiszen sokkal több emberrel találkozhatunk, számtalan lehetőségünk van, volna a találkozásra, ismerkedésre. Mégis tehetetlenebbek vagyunk. Igen, ez is tagadhatatlan jelenség. Másoknak is javasoltam már, hogy nem kell félni a világhálón keresztül létesített ismerkedéstől sem. Ugyanakkor élhet a társkeresés szokásos módjával, a programok, események látogatása során ismerkedjék emberekkel, legyen nyitott a közeledésükre. Néha kell, hogy egy kicsit erőt is vegyen magán az ember, főként, ha inkább zárkózott típus. Imádkoznia is kell minden nap(!), hogy megtalálja a párját. Istentől kell kérni, s akkor kapja meg az ember a legjobbat.
Kedves Lelkiatya! Egy intimebb kérdést szeretnék feltenni. Az éjszakai magömlés és az önkielégítés határairól lenne kérdésem. ...
És ilyen ébredés utáni állapotban viszont természetesen nem igazán van meg a kellő tisztánlátásom, hogy megítéljem, hogy meddig beszélhetünk még olyan állapotról, amit érdemes továbbsegíteni, és meddig olyanról, amit inkább érdemes lenne megállítani, és minél hamarabb felkelni. ...
Ellenben sokszor kerülök olyan helyzetekbe, ahol az álom és a tudatos fantáziálás között mozgok és nem érzem a határát, és a szexuális állapotból frusztrált kijövetel és a bűnbe kerülés között ingadozok, és nem találom a megfelelő választ, viszont mivel megjelenik az erkölcsi tépelődés, ezért egyre inkább tudatosnak érzem a helyzetet. Erre a kérdéskörre nem nagyon tudtam magamnak olyan határokat felállítani, amik ténylegesen elősegítenék minden szempontból a tisztaság megtartását, (ha meglenne, se feltétlen lenne könnyű meg is tartani), ezért segítségét kérném, hogy mondjon erre útmutatást, illetve ha tud, akkor ilyesmiben eligazító irodalmat ha tudna ajánlani, annak is nagyon örülnék.
Nem tanácsolom, hogy ezt a határhelyzetet fürkéssze. Alapvetően arra törekedjék, hogy minél ritkábban legyen ilyen esemény az életében, és minél kevesebbszer gondoljon rá. Azzal, hogy biológiai szükségletként ez éjszaka magától is megtörténik, szintén ne foglalkozzék. Ez egy teljesen természetes folyamat, amelynek nincs köze a szexumhoz, még akkor sem, ha olykor álomban ilyen tartalmú képek, álmok társulnak is hozzá. Ez merő biológia. Miként a reggeli erekció is. Egyébként minél kevesebbet fog ezzel foglalkozni, annál kevésbé lesznek érzéki töltésűek ezek a jelenségek. Szóval mindenképpen akkor jár jól, ha igyekszik a gondolataiból minél inkább kihagyni ezt a témát. Félő, hogy már így is túlságosan erősen rögzült, hogy ne kelljen azt mondanom, függővé vált tőle. Szóval, ne az erkölcsi határokat méregesse, hanem tartsa távol magától ezt az egészet. Amíg ezt nem tudja megtenni, nem lesz nyugalma tőle. Ez a függés jelensége, hogy szinte másra sem gondol az ember, vagy legalábbis olyan gyakran a gondolataiba tolul, hogy sok minden másra nem is tud igazán figyelni. Ezt a beszűkült tudatot kell gyógyítani, szélesíteni, minél több egyéb, igazán értékes dologgal megtölteni.
Ilyen tartalmú könyvet sem nagyon tudok Önnek ajánlani. Már csak azért sem teszem, hogy az olvasmányaival is ne ezzel akarjon foglalkozni. Egyébként a 777 gondozásában megjelent egy remek könyv, talán már kettő is ezzel a címmel: A Papp válaszol. Ebben sok értékes tanácsot talál, egyebek mellett arról is, hogyan kezeljük jól az önkielégítés kísértését.
Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy tényleg bűn ha egy nő nem tudja elfogadni hogy nem lehet pap? Tényleg elkárhozhatok miatta? A pap hiány kellős közepén sem érünk annyit mint egy férfi? Annyi mise marad el pap hiány miatt és annyira ritkán van gyóntatás és mégis mi ne legyünk papok, akik lehetnének ők nem lesznek és ráadásul minden vita során minket nőket hibáztatnak a pap hiány miatt. Pedig mi nem tudjunk megoldani, a nevelt fiam adnám papnak de nem lehet (központi idegrendszeri sérült nem beszélő autista)... Mi a véleménye erről? Valamikor mi nők is számítani fogunk? A férfiak miért nem oldják meg a pap hiányt ha nem hagyják hogy megoldjuk? Egy selejt nő
Kedves Testvérem!
Zaklatott gondolatai nem az Egyház mai nagy kérdéséről, a paphiányról szólnak, hanem saját belső küzdelmeiről. A paphiány megoldását egészen biztosan nem egyik vagy másik nem fogja megoldani. Ilyen soha nincs. Szükségünk van egymásra, kiegészítjük egymást, ki-ki a maga sajátosságait, a maga értékeit teszi bele a közös törekvéseinkbe. Azért, mert valaki nem lehet pap, ez semmit nem von le az ő saját értékeiből. Az ilyen jellegű következtetések egészen biztosan nem vezetnek közelebb az egyébként valóban súlyos kérdés, a paphiány megoldásához. Véleményem szerint a hivatások hiánya az egyház és a hívek hitének gyöngeségéből származik. Ha ez így van, akkor rendeletileg aligha lehet ezen változtatni, bármilyen eredményt is elérni. Igen, a nőknek is van ebben szerepük, mint ahogyan a családapáknak is. Papok és hívek egyaránt kell, hogy változzanak, mélyüljenek el a hitben, vállalják újra a böjtöt, imádságos és aszketikus életet. Szerintem ezek hiánya az egyik jelentős tényező az egyház mai beteg helyzetében. Amikor a hivatásokért imádkozunk, egyszersmind önmagunkért is imádkozunk, hogy erősödjék, mélyüljön el a hitünk. Erre van meg leginkább szükség.
Kedves Lelkiatya!
Egyházunk hangját miért nem hallani az olimpián Franciaországban történtek miatt? Miért nem áll ki a normál emberi értékek mellett?
Az egyház hirdeti a nagy szavakat és nulla az igazi tartalom emögött. Csak azt hozza le a média világa ( most is a zarándoklatról), hogy az érsekünk nagyon élvezi az evilági hívságokat…
Sajnos mondvacsinált az egész egyház manapság az elmúlt időszakban történtek alapján, úgy tapasztalom.
Üdv.,
Hartung Nóra
Kedves Nóra! Nekem a zarándoklat híradásaiból egyáltal nem az szűrődött le, hogy ez egy mondvacsinált eseménysor lett volna. A különböző beszámolókból inkább azt érzékelem, hogy legalább ennek a néhány száz fiatalnak sokat adott mind a zarándoklat, mind a máriapócsi búcsú eseménye, hitükben, egymás is Isten iránti szeretetükben megerősödtek. Úgy tudom, hogy a zarándoklaton - sok egyéb és fontosabb dolog mellett - szó esett a Franciaországban történekről és azok körülményeiről is. De ennél sokkal lényegesebb téma volt a középpontban, hiszen ez csak egy a mai világ fájó jelenségei közül. Lehet, hogy igaza van, hogy az Egyháznak olykor a közmédiában is jobban hallatnia kellene a szavát. De véleményem szerint akkor sem annyira a nyilvánvaló viták kereszttüzében, inkább az Evangélium mindent elsöprő tiszta hangvételével. Én inkább ezt hiányolom, nem az esetekről való véleménynyilvánítást. Persze, azt is tudom, hogy az Evangéliumot a maga hitelességével nagyon nehéz betenni ebbe a meglehetősen sajátos rendszerű hírszövedékbe. Ott a helye az Egyháznak a médiában, mert ott vannak az emberek is, de ha csak egy hang, egy vélemény a sok közül, ezzel inkább erejét veszíti. Én így látom. Tény, hogy nem könnyű ebben okosnak lenni.
Kedves Lelkiatya! Két kérdéssel fordulok Önhöz. Az egyik az lenne, hogy hogyan fogadjam el ha Isten nem ad meg nekem valamit, amit a legjobban szeretnék és ami egyébként nem is ellenkezik az akaratával, épp ellenkezőleg, pontosan illik ahhoz és az ő akarata. A másik az lenne, hogy hogyan tudnék türelmesebb lenni...
....Szeretném a tanácsát kérni abban, hogy mit tehetnék, hogy türelmesebb legyek.
A két kérdés nyilván szorosan összefügg - ezt Ön is látja. Az elfogadás és a kivárás egy tőről fakad. Hogy mit tud tenni azért, hogy ebben fejlődjék? Tudatosítsa mélyen önmagában, hogy minden halogatott kérésteljesítés, minden várakozás egy-egy tanóra a türelem műhelyében. Ha nehéz, azon ne csodálkozzék, olykor kemény edzésre van szükség ahhoz, hogy fejlődni tudjunk. Köszönje meg tehát azokat a helyzeteket, időszakokat, amelyekben nem az teljesül, amit Ön jónak gondolt. Isten mindig jobban tudja. Ennek elfogadására is jó leckék ezek a várakozások. Ha őszinték vagyunk, utólag mindig ez is kiderül, hogy így volt jó, ahogyan alakult. Szabad és jó dolog kérni. De az imádság előrehaladtával lassan oda is eljutunk, hogy már csak annyit kérünk: Legyen meg a te akaratod.
Dicsértessék Jézus Krisztus! Kedves lelkiatya,a jósokról/jóslásról lenne kérdésem.
29 éves római katolikus vallású vagyok,igazán 2 éve kezdtem el követni az Urat,habár családom is hisz Istenben. Szüleim és testvéreim szoktak egy jósnővel beszélni néha. Felhivjak telefonon és ő elmond mindent amire kíváncsiak. Meglepő,de tényleg olyan dolgokat tud a múltból amit senki más nem tud a családon kívül és olyan dolgokat mondj a jövőről amik tényleg meg is szoktak történni. Én úgy tudom,hogy a katolikus egyház azt mondja,hogy a jóslás rossz,dolog és a gonosztól származik. Viszont ez jósnő,pár hete amikor pl apu hívta fel,azt mondta neki,hogy látja, hogy apu hisz Istenben,minden reggel adjon hálát az Úrnak és imádkozzon is. De én most ezt nem értem...ha q gonosztól származik ez a jóslás téma, akkor miért mondja azt a jósnő,hogy imádkozzon és adjon hálát?
Önnek mi a velemenye erről?
Előre is köszönöm.
Azért, hogy még Önt is megtévessze. Ha olyanokat mondana, hogy ne menjen templomba, hagyja ott a családját, akkor nyilván tüstént lelepleződnék, hogy honnan fúj a szél. A gonosz lelkek is - céljuk elérése végett - tudnak ilyeneket mondani, hogy imádkozz sokat, adj hálát, menj el a templomba. Ilyenre még a mesterséges intelligencia is képes. Szóval, ez még nem mond semmit. De semmi szükség nincs arra, hogy múltat vagy a jövőt firtassuk. Mire jó? Jézus azt mondta, elég a napnak a maga baja, a holnap majd gondoskodik magáról (Mt 6,34). Váltig azt mondom Önnek, ne legyen semmi dolga azzal a jósnővel. Ha jókat és okosakat mond is, nem tud többet mondani, mint Krisztus. Akkor meg miért ne őrá figyeljünk?
Kedves Lelkiatya! Sajnos én azt tapasztalom, hogy a gyerekeknek hittantabor, a ministránsoknak római zarándoklat, a fiataloknak gyalogos zarándoklat, a felnőttek akik munkavilagaban vannak jelen vívják a harcokat. Azoknak töltekezesre semmilyen lehetőségük sincs rájuk senki sem gondol..
Szerintem a felnőttek számára is lehet találni töltekezési lehetőséget. Egyrészt fontos magunkban rögzítenünk, hogy nem a rendkívüli események, hanem a hétköznapi rend az, amely megtart a hitünkben. De tény, hogy kellenek különleges alkalmak is. Ennek rendes menete az ünnepekben van, de lehet még ezeken kívül, vagy akár ezekhöz kapcsolódóan más eseményeket szervezni. Van is ilyen, nem is kevés. Létezik apák zarándoklata, egyéb zarándoklatok, szerveznek lelkigyakorlatokat, nagyobb kirándulásokat zarándokhelyekre vagy monostorokba. Érdemes kicsit jobban körbenézni, akkor megtalálhatjuk ezeket a nekünk szóló lehetőségeket.
Tisztelt Lelkiatya!
Ha az egyik fél református, a másik fél pedig görög katolikus, és ökumenikus esküvői szertartást szeretnének, mit lehet tenni? Van rá lehetőség, hogy római katolikus templomban legyen az esküvő, ahol római katolikus pap és református lelkipásztor lenne jelen? (Tudomásom szerint görög katolikus-református ökumenikus esküvőre nincs lehetőség.)
Válaszát előre is köszönöm!
Ha római katolikus szertartás szerint volna az esküvő, akkor az nem volna érvényes. Erre ügyelni kell!
Jóllehet valóban nincs ökumenikus esküvő a görögkatolikus egyházban, de éppen azért, mert nálunk a rítus sokkal erősebb jelentőségű, attól eltérni nem lehet. Azonban ez egyáltalán nem zárja ki azt, hogy az esküvői szertartáson a református lelkésznek is megfelelő szerep jusson. Nálunk, a bizánci rítusban meg kell lennie minden fontos rituális elemnek ahhoz, hogy az esküvő érvényes legyen, ám ez nyugodtan kiegészülhet azokkal az elemekkel, amelyeket a református lelkész szeretne hozzátenni. Náluk nincs ilyen évszázadokra visszamenő előírás, hogy minek kell meglennie. De imádkozhat, prédikálhat, áldást mondhat. Tehát szinte teljesen megvalósul az, amit egy református esküvőn meg kell lennie. Talán az egyetlen elem, a fogadalom kivétele, amelyet értelmetlen dolog volna duplázni, de nálunk a szertartás elengedhetetlen része. Tehát nem kell másik templomba menni, hogy mindkét fél sajátjátnak érezze az életre szóló esemény szertartását.
Kedves Lelkiatya!
Szeretném a tanácsát kérni.
Hogyan hiányozhat a társ, a család, ha az Úr mellettem van és támogatását tapasztalhatja velem nap mint nap?
Lehet-e, szabad-e többre vágyni Nála?
S ha Ő a teljesség miért érzem mégis a hiányt?
Fog ez enyhülni valamiképp?
Mit tehetek én?
Köszönve:
Ida
Kedves Ida!
Amikor a társunk, a szereteink hiányoznak nekünk, abban is Isten utáni vágyunk, a szeretetre éhségünk nyilvánul meg. Az csak egészen keveseknek adatik meg, hogy Isten jelenléte tökéletesen betöltse, hogy ne is vágyjon emberi kapcsolatokra. Ennél sokkal természetesebb az, hogy szeretünk és vágyunk arra, hogy szeretve legyünk. Olyannak alkotta meg Istenünk ezt a világot, hogy sokféle módon fedezhessük föl benne a szeretet forrását és kibontakozását. A szeretet itt, a földön nem tud tökéletes lenni, emiatt sokszor hiányként, vágyakozásként éljük meg. De azért ez is nagyon jó érzés, amikor vágyakozunk a párunk, a szeretteink után, nem? Milyen jó az, hogy van, aki után vágyódhatunk! S olykor ezen vágyunk beteljesülése pedig mekkora öröm! Azt hiszem, ez idővel nem enyhül, hanem mélyül. A szeretetünk kifejeződése egyre mélyebb lesz, egyszersmind egyre kevésbé látványos is. Szép ez a folyamat, életünk növekvő boldogságának része.