Tisztelt Lelkiatya!
Eddig sok kérdésemre adott már választ. Valóban sok jó tanácsot is adott, nem csak akkor, amikor az én kérdésemre adott választ, hanem mások kérdéseire adottakban is. Ezekért valóban hálás is vagyok.
Viszont megdöbbentem azon a válaszán, amit a vegetáriánus életmód és kereszténység témában írt kérdésemre adott.
Azért azt szerintem be kell látnunk - vallástól függetlenül is - hogy az állatok ugyanúgy éreznek fizikai fájdalmat, ami igenis szenvedést okoz nekik.
Csak azért, mert nem emberi nyelven fejezik ki azt, a nyüszítés ugyanaz, mint egy beszélni még nem tudó gyermek esetében a sírás. Ha megnézünk egy kisgyermeket, ő még inkább ösztönből cselekszik, nem hoz tudatos döntést - akkor őt is lehetne kínozni? (Természetesen NEM.) Tehát csak azért, mert az állat ösztönből cselekszik, nem jogosítja fel az embert, hogy fizikai fájdalmat okozzunk nekik.
Azt ugye nem gondolja, hogy az állatok nem éreznek fájdalmat, amikor éppen leölik vagy bántják őket?
Továbbá, az Élet Szent. Nem csak az emberi élet szent, hanem az Élet.
Konkrétan ez a mondata döbbentett meg:
"a síró, nyüszítő állat sem tud többet a sorsáról, mint a sárgarépa."
Azért nem mindegy, hogy egy élő állatot öl le valaki, vagy egy sárgarépát szeletel fel. Szerintem nem tehetők ezek ugyanarra a szintre, még ha az állat "csak ösztönösen él is"...
Végül pedig egy cikket szeretnék ajánlani, amit egy görögkatolikus lelkész írt - és arról megkérdezni a véleményét e témánál maradva.
...
Számomra sokkal jobban összeegyeztethető annak zárómondata a Bibliával, Isten Igéjével.
A zárómondata pedig ez:
"Azt hiszem nem túlzás, ha így fogalmazzuk meg programunkat: vegetáriánusok vagyunk nem ?annak ellenére, hogy?, hanem sokkal inkább ?azért mert? keresztények is vagyunk."
A válaszát előre is köszönöm szépen!
Félő, hogy nem fejeztem ki magam elég világosan. Újra hangsúlyozom, hogy a vegetáriánus étrend és életmód nem ellenkezik a kereszténységgel. Ebben teljesen igaza van. Azt is pontosítanom kell, hogy miért éreznek másként az állatok, mint az emberek. Talán többen is felkapták a fejüket, hogy egy szintre helyeztem a kiskutyát meg a sárgarépát. Kétségtelen, hogy sok szempontból nem lehet egyenlőségjelet tenni közéjük, ezt nem vitatom. Az emberrel való összehasonlítással azonban mégis van ennek némi igazsága. Egyedül az ember személy, egyedül ő az Isten képmása, egyedül Ő az, aki megszólítható és aki megszólít másokat. Teológiai értelemben az ember teljesen elkülönül a többi teremtménytől. Csak őrá mondjuk: az aki, s minden más teremtményre: az, ami!
Az etológia szintjén valóban igen sok hasonlóság van köztünk és az állatok között. (Volt hozzászóló, aki Csányi Vilmos írásaira hívta fel a figyelmet, viszont ez a professzor nem a teológiai különbségről beszél) Viselkedés szempontjából csakugyan nagyobb az ugrás a sárgarépa és a kiskutya, mint ez utóbbi és a gazdája között. De látnunk kell, hogy az értelemmel nem bíró állat számára egészen mást jelent a szenvedés, mint az értelmes személy számára. Még akkor is, ha csecsemő, vagy az értelmét használni nem képes beteg ember. Az életet tisztelni kell minden formájában, ez is igaz. De, például a növényekét is! Az erdő rongálása is hitvány cselekedet, nem csak az állatkínzás. De jelentős, sőt, léttani különbség van az emberi élet méltósága és az egyéb élő teremtmények életének tisztelete között.
Az említett cikket valóban egy görögkatolikus pap írta, akit viszont elzártak a szolgálattól, mert a tanítása nem egyezik meg a Katolikus Egyház tanításával. Ha Ön kereszténység felvételére készül, akkor egyelőre jobb, ha megbízhatóbb írásokból merít. Megtarthatja tehát nyugodtan az étkezési elveit, ha felveszi a kereszténységet, de nem szabad elítélnie azokat, akik ezt másként gondolják.
Kedves Atya! Elnézést kérek, a határon túli püspökökre vonatkozó kérdésemmel nem szándékoztam megbántani senkit sem, és nem is számonkérően akartam feltenni kérdésemet, ha esetleg annak tűnt. A hiányos ismereteimre pedig fény derült ezzel, mivel nem hallottam még ilyenről, hogy gör.kat. pap egy római katolikus szerzetesrendbe lépjen be, pl. Jan Babjak a jezsuitákhoz.
Akkor ezért van az, hogy a korábbi kérdésemben felsorolt püspökök gyűrűt viselnek? Tudtommal a gyűrű nem tartozik a püspöki jelvények közé a görögkatolikusoknál. Szilárd, Fülöp, Atanáz püspök atyákon még nem láttam soha gyűrűt.
A püspöki gyűrű viselése alighanem latin hatás. Valóban, már Szilárd püspök atya sem viselte, de Timkó Imre püspök atya még igen. Ez is finom jelzése a keleti hagyományok lassú visszatérésének. (Pl. Dudás Miklós püspök atya még római reverendát hordott, Timkó püspök úr pedig már keletit, és ezt a kispapoknak is előírta.)
Kedves Lelkiatya!
A tanácsát szeretném kérni...Az utóbbi két hónapban sok konfliktus van az egyik baráti kapcsolatomban.Elég súlyos dolgok lettek kimondva,amelyeknek bizonyára van valamilyen valós alapjuk is.Lelkileg megráznak ezek a dolgok,mert nagyon mélyen szembesitenek önmagammal.Ez nagy fájdalmat okoz.A másik fél sokszor azokat az érzéseket,dolgokat,amelyeket nem tud megoldani kivetiti rám.Biztosan bennem is van hiba.De nem jo érzés amikor olyan dologgal bántanak,ami gyenge pontom és azt szándékosan.Számomra ez az ellenérzés,utálat és gyülölet jele.Ilyen érzéseket kelt bennem.Ez kétszer fordult elö az utobbi idöben.Azota egyfolytában lelkivivodásaim vannak.Nem tudom meglehet-e bizni egyáltalán valakiben.Nem merek mát tenni lépéseket senki felé sem.Beszéltünk is erröl,azt mondta nem velem van gondja,hanem azokkal a dolgokkal amelyeket nem tud kezelni sem velem sem pedig másokkal kapcsolatban.Arról is szó esett közöttünk,hogy a konfliktus miatt talán nem a leghelyesebb félredobni egy barátságot,és lehet hogy ezek a dolgok által Isten orvosai vagyunk egymás számára,hogy megtanuljunk dolgokat.Ugy gondoltam ez a kapcsolat alapjában véve jol müködött,de már kétségeim támadtak,mert sok az ingadozás.Ön mit tanácsolna?
Válaszát elöre is köszönöm!
T
Kedves T!
Levelének egyik legfontosabb mondatának azt tartom, hogy a konfliktus miatt nem a leghelyesebb félredobni egy barátságot. Ez pontosan így van. Nem annyira a kapcsolat változott meg az elmúlt nehéz tapasztalatok során, hanem Önök, mind a ketten. De ez egyáltalán nem rossz irányú változás. Az ember idővel az őt ért események eredménye kapcsán egyre jobban megismeri önmagát és másokat is. Egyrészt leomlanak az illúzióink, másrészt valóságosabban látjuk saját gyöngeségeinket és másokét is, így helyesebben tudunk építkezni. Ezt azért mondom el, hogy ne rémüljön meg az eset kapcsán, s ne adja fel a barátságot sem. Az igazi értékekért meg kell küzdeni. Fogadja el a barátjának a gyöngeségét, s hasonló módon a sajátját is, és építsék tovább a kapcsolatukat. (Férfi-nő kapcsolat esetén viszont - bár a barátság megmaradhat -, lehet, hogy át kell értékelni annak minőségét.)
Tisztelt lelkiatya.
Én egy olyan ügyben kérném a segítségét ammire lehet nehéz választ adni.Tudom,hogy az egyház tiltja a fogamzásgátlást bár amikor jegyesoktatásra jártunk a férjemmel mondta az atya,hogy vannak kivételes esetek de már pontosan nem emlékszem mik ezek.ezért leírom az én esetem.Idén lesz 10 éve,hogy házasok vagyunk,az első 5 kisbabámat elveszítettem,elvetéltem mindig a terhesség első 3 hónapjában.Évekig jártunk orvosokhoz,hogy mi lehet a baj aztán hála istennek kiderítették,hogy van egy genetikai rendellenességem véralvadási zavar ami miatt előbb alvad a vérem mint kellene és a magzatok nem kaptak megfelelő mennyiségű oxigént a véremen keresztül és ezért haltak el.Hála istennek született 2 egészséges gyermekem természetes úton fogantak és születtek.Ahogy kiderült mi a baj vérhigító injekciókat kellett adnom magamnak ninden nap hasfalba már a fogamzás előtt és végig a terhesség alatt,amikor már nagy volt a hasam a bordáim közé adtam, mert azt mondták csak így tudom kihordani a terhességet mert ha nem adom be minden nap ugyanabban az időben visszaalvad a vérem és elveszíthetem a babát.És mondták ha újra babát szeretnék megint el kell kezdenem az injekciókat csak utána eshetek teherbe.Én persze örömmel vállaltam mindent azért,hogy édesanya lehessek.Ilyen esetben is bűn ha védekezünk?Mert ha nem kapom az injekciókat hiába fogan meg a kis élet nincs esélye az életre.De nem szedek fogamzásgátlót mert nem is szabad ez mellett a betegség mellett,nincs spirálom se csak figyelem a naptárt,hogy mikor volt peteérésem mert érzem is mert akkor fáj a petefészkem és utána élünk csak házas életet.Vagy néha egy évben 4-5 alkalommal ha véletlenül pont peteéréskor vagyok, helyi fogamzásgátló krémet használok.
Előre is köszönöm szépen válaszát.
Ha gyermeket szeretnének, akkor ugyanazt a kezelési mechanizmust kövessék, mint korábban, s valószínű, ugyanolyan eredményre lehet számítani, tehát gyermek foganhat és megmaradhat. Amennyiben már nem gondolnak újabb gyermek érkezésére, akkor a természetes időmegválasztás módszerszerét (naptár,
hőmérő, nyákvizsgálat, egyéb jelek) érdemes továbbra is alkalmazni, mert a
jelen esetben az esetleg mégis megfogant gyermek sorsa - mint mindig - a
Teremtő kezében van, az Ő szándéka szerint érkezik vagy nem. Nagy ajándék,
ha megtudja állapítani a peteérést a jelentkező fájdalomból, mert ez
nagyon megkönnyíti a termékeny idő megállapítását. Ezt talán épp azért adja az Úr, hogy így könnyebb legyen az idő kiválasztása. Viszont bizonyos kockázat minden módszernél marad, ezzel, kétségtelen, számolni kell.
Nagy ajándék még az is, hogy a férjével erről nyíltan tudnak beszélni, közösen cselekedni. Ezt azért hozom szóba, mert sajnos, nem minden házaspárnál működik ilyen jól. Valószínű, ez annak a nehéz helyzetnek is köszönhető, hogy már több babát elvesztettek, de a férjével emiatt egymáshoz lelkileg is, testileg is közelebb kerültek. Ezért külön is adjon hálát az Úrnak.
Kedves Lelkiatya!
Nem érzem jól magam a bőrömben, mert szégyellem, hogy én egy selejtes embernek születtem. Nem alapítottam családot, és nem voltam vallásos sem, évtizedekig, sőt, egyik bűnből a másikba csúsztam. Nyilván csalódást is okoztam mindenkinek, akik azt várták, hogy majd férjem és gyerekeim lesznek. Ehelyett házasságtörő kapcsolat, egy abortusz, és folyamatos sodródás jellemezték az életemet. Soha semmit nem terveztem meg, nem határoztam el, csak éltem egyik napról a másikra, aszerint, hogy éppen mi adódott. De még ma is azt mondom, hogy nem lettem volna jó szülő, jó feleség és anya, alkalmatlan vagyok rá (MIÉRT???). Ennek ellenére volt az életemben egy gyönyörű, bár pusztító erejű szerelem, és ezért én bizony hálás vagyok az Úrnak még akkor is, ha nem lett belőle hagyományos házasság. Ma sem tudok az akkori barátomra haraggal gondolni, ha eszembe jut elmosolyodom.
Ma viszont más a helyzet. Már öreg vagyok, 55 éves, már semmit nem várhatok az élettől. Viszont az Úr visszahívott magához, egyik napról a másikra, szinte a magam számára is érthetetlenül. És bár vannak az életemben időszakok, amikor a puszta hitért is küzdeni kell, és néha mintha sötétben járnék, szinte minden más. Sokat és sokaknak tudok segíteni, önkéntes munkákat végezni, odatenni magamat, ha kell, és ezt szívesen teszem, sok öröm jut nekem is.
Mégis sokszor értelmetlennek,haszontalannak és hiábavalónak érzem az életemet. Bármit teszek is bárkinek, "odaát" van valaki, akinek el kellene mondanom, hogy miért nem születhetett meg, és miért érzem még ma is úgy, hogy jobb, hogy nincs itt. Mindezeket már meggyóntam, de ettől semmi sem változott. Még az öngyilkossági gondolatok is állandó kísérő társaim.
Atya, ezt még így senkinek sem mondtam el. Mit gondol, van nekem még életem? Van még tovább? Érdemes? Bennem még pislákol némi remény. De nem sok. Úgy hiszem, mindent sikerült elrontanom. De mégis...
Kedves Testvérem!
Az bizonyos, hogy az emberi élet értékét nem azon lehet lemérni, hogy ki hány gyermeket hozott a világra. Akkor a szerzetesek, római papok hiábavaló életet élnének? Ön nagyon is értékes életet él. Voltak tévedései, tévutai, de Isten kegyelméből ezek ma már a javára fordultak, Ön sok tapasztalatot szerzett ezeken keresztül. Amit ma tesz, azt nagyon sok embernek kellene követnie. Tehát akár példa is lehetne sokak előtt.
Hogy mindezek ellenére mégis értéktelennek tartja az életét, az a kezdő soraimban jelzett hibára vezethető vissza. Önnek volt gyermeke - a mennyországban ma is van -, de ezt a súlyos traumát mind a mai napig nem tudta feldolgozni. Ebből fakad a többi értékvesztő félreértése, félreérzése. Isten már megbocsátott Önnek, de ahogy írja, saját magának nem tud megbocsátani. Lehet, hogy egy kiadós lelki beszélgetés máris ki tudná ebből segíteni. Javaslom, hogy menjen el egy olyan lelkigyakorlatra, amelyet kifejezetten a sorstársai számára szerveznek. Bizony, nagyon sok olyan nő él közöttünk, akik hasonló súlyos lelki sérülés miatt szenvednek, és nem tudnak boldogok lenni - holott lehetnének. Nálunk legközelebb Máriapócson szerveznek abortusz miatt szenvedők számára lelkigyakorlatot február 6-9. között.
Kedves Lelkiatya!
Maga szerint rossz dolog,ha egy hitoktató mindenféle ma nagyon divatos,
de csöppet sem vallásos témájú könyvekkel próbálja feldobni a hittanórákra?
Példaként említeném a Harry Pottert és a Narniát.
Ezek a bizonyos hitoktatók vallásos könyvnek kiáltják ki ezeket
az írományokat,holott teljesen szembefordul a vallással,
tele van new age-es gondolatokkal.
Szerintem ez nagyon nem helyes.
Egy hitoktatónak nem az a feladata,hogy a gyerekeknek jó példát,
erkölcsösséget és tartalmas olvasmányokat mutasson?
Köszönöm válaszát.
Bevallom, nem olvastam egyik könyvet sem ezek közül, mégis bátorkodom azt mondani, hogy nem baj, ha ezek előkerülnek a hittanórán. Mivel a gyermekek nélkülünk is olvassák őket, jobb, ha beszélünk róluk. Természetesen nem keverhetők össze ezek a mesék a hittel és a valósággal. Éppen ebben kell nekik segíteni. A hitoktatónak nem csak az a feladata, hogy jó példát, erkölcsösséget és tartalmas olvasmányokat mutasson, hanem az is, hogy megtanítsa a gyermekeket gondolkodni, s ezáltal minél tudatosabb és mélyebb Isten- és emberkapcsolathoz segíteni őket.
Tisztelt Lelkiatya!
Fel kellene hagynom a vegetáriánus életmóddal, ha vissza akarok térni a kereszténységhez?
Eredetileg egy nem vallásos családból származom.
Gimnazista koromban kezdtem el érdeklődni a kereszténység iránt.
Jártam is néhány évig (4-5 évig) egy protestáns közösségbe. Ekkor még nem okozott számomra problémát a hús elfogyasztása.
Aztán elfordultam a keresztény úttól, és keleti tanok kötötték le figyelmemet, amik általában ellenzik a hús fogyasztását, azzal is indokolva azt, hogy az állat leölése szenvedés az állatnak, amely ugyanúgy érzi a fizikai fájdalmat, mint az ember. Ez engem teljes mértékben meggyőzött, és már évek óta vegetáriánus vagyok. Ezt mai napig tartom is.
Most éppen keresztelő előtt állok, mert visszatértem a kereszténységhez (katolikushoz), és tudom, belülről, hogy ez az én utam. Viszont ami megmaradt a kitérőmből, az az, hogy a húst továbbra sem vagyok hajlandó elfogyasztani. Néhány keresztény ismerősöm ezt rossz szemmel nézi, és azt mondja, hogy a Biblia megengedi a hús fogyasztását. De ha én önkényesen megtagadom azt, az azt jelenti, hogy még részben a keleti tanokat követem esetleg.
Viszont az igazi okom a húsfogyasztás megtagadása mellett ez:
végiggondoltam, hogy mit érezhet az az állat, amit húsfogyasztás céljából leölnek. Szenved, fizikai fájdalomtól, stb. Én nem tudom ennek tudatában elfogyasztani a húst.
Ha belenézek egy nyúl szemébe, az életet látom abban is, még egy kicsi csirke is nagyon aranyos, és élet van benne, vagy bármelyik állattal így vagyok. Számomra nincs különbség pl. egy levágásra nevelt nyúl és egy hűséges kutya között. Mindkettőnek ugyanazt látom a szemébe tekintve. Tudom, hogy a levágásra nevelt állatok mind fizikai fájdalmakon menne át, teljesen értelmetlenül, csak hogy az ember kielégíthesse az éhségét, pedig lehetne azt mással is.
Ön mit gondol erről a helyzetről?
A kereszténység nem függ össze a húsevéssel. Sok olyan szerzetes van, akik egyáltalán nem esznek húst (igaz, más okból, mint amit Ön leírt). Nyugodtan megtarthatja ezt az étkezési törekvését, amikor felveszi a keresztséget.
Ugyanakkor kicsit ki kell igazítanom. Sokan beleesnek abba a hibába, hogy emberi gondolatokat, érzelmeket tulajdonítanak az állatoknak. Érzelmek, igazi, emberi félelmek nincsenek az állatokban. Még akkor sem, ha a szemükben, a viselkedésükben látni véljük azt. Amikor petárdától riadoznak az állatok, akkor ösztönösen menekülnek, vagy menekülési viselkedéselemeket produkálnak. Ez merő ösztön, nem érzelem. A ragaszkodás a gazdihoz sem egyéb, mint nagyon kifinomult ösztön. Minthogy bennük semmi tudatosság nincs, ezért nem is tudják, hogy mi fog történni a következő pillanatban. Ösztönösen érzik, és ennek megfelelően válaszol a viselkedésük.
Valaki tréfásan azt mondta: micsoda erőszakos dolog kirángatni szegény sárgarépát a földből csak azért, hogy megegyük. Nos, a síró, nyüszítő állat sem tud többet a sorsáról, mint a sárgarépa.
Kedves Lelkiatya, elnézését kérem, most látom csak, milyen rosszul tettem fel a kérdést, én voltam, akinek az egyházból kilépésről válaszolt. Eszem ágában sincs kilépni, ez csak egy vita tárgya volt, azért kérdeztem.
Viszont a vita folytatódik, az a kérdés, hogy a keresztségre nem vonatkozik az "én" szabad akaratom? Tehát a megkérdezésem nélkül, kéthetes koromban megkereszteltek, semmi beleszólásom nincs tehát abba, hogy milyen vallást követek? Még akkor sem, ha csak hagyományból lettem megkeresztelve, a szüleim és keresztszüleim hite sem ért semmit? Eltörölhetetlen jegyet kaptam, de nem ebben hiszek. Rám erőltettek valamit, ami nem én vagyok, nem az én hitem, életem, vallásom. Akkor miféle joguk volt ahhoz, hogy megkereszteljenek?
Újra hangsúlyozom, hogy ez egy elméleti vita, nem akarok a kereszténységtől "megszabadulni"!
Természetesen valóban érdemes erről nagyokat beszélgetni, hogy minél mélyebben megismerjük ezt a kérdést, a mögötte rejlő fontos igazságot.
Számtalan olyan dolog van, amit kaptunk anélkül, hogy megkérdeztek volna, hogy kérjük-e. Ilyen mindjárt az életünk. Igaz, ezt az Isten adta, de kétségtelen, a mi megkérdezésünk nélkül. Aztán még a szüleink nagyon sok mindent adnak, ha úgy tetszik, ránk kényszerítenek: a nyelvünket, a hazánkat, a testvéreinket, a civilizáció megannyi elemét. Ezekbe mind belenövünk, s balgaságnak tűnik lázadozni ellene. A kamaszkor egy bizonyos szakaszában megtesszük, ugyan, de ez a lázadás sem másért van, mint az egyre tudatosabb élet elmélyítéséért. Később sok mindent megért a fiatal, és rájön, hogy nem lázadnia kell ellene, hanem a miértek mélyére hatolni. Akkor sok mindent megért.
Az írás, olvasás, ruházat és sok egyéb mellett a legfontosabb, hogy minél kisebb korunktól kezdve készüljünk az örök életre. Ennek része, hogy szüleink már magzati kortól kezdve imádkoznak értünk, velünk, s amikor világrajövünk, akkor pedig ugyanezt folytatják, s ezzel hatnak ránk, alakítják gondolkodásunkat, személyiségünket. Ez az ő felelősségük. Ha nem teszik, akkor megteszi az az ezer más hatás, amely körülveszi a felnőtté érlelődő csecsemőt. A legjobb és legegészségesebb környezetet kell biztosítani a gyermeknek, ha azt akarjuk, hogy testileg-lelkileg egészséges legyen. Ennek elengedhetetlen része, hogy a megtestesült Isten ajándékaival minél bőségesebben élhessen.
Dicsőség Jézus Krisztusnak.
Kedves Lelkiatya.
Az lenne a kérésem ha a házastársak különböző felekezetüek a gyerekek miért állnak
el a vallásuktól,hogy hallani sem akarnak a vallásgyakorlásról. Gyerekkorukban gyakorolták.
Következő kérdésem,mit jelent a házastársi kötelesség? A különböző felekezetüek részére?
Az anya református,a gyerekek és apa gkatolikus.
Köszönöm szépen megtisztelő válaszát.
Vegyes házasok.
Nem a felekezeti különbség okozza azt, ha a gyermekek elfordulnak a hittől. Az igaz, hogy a legjobb alapállás, ha a házastársak ugyanabba az egyházba, ugyanahhoz a rítushoz tartoznak, hiszen, a gyermekek számára is világos és egyértelmű, hogy melyik templomi közösségen keresztül nőnek bele az egyházba. De ez a helyzet nem mindig adatik meg, sokfélék vagyunk. A párválasztásnál érdemes erre törekedni, de ez még nem biztosíték arra, hogy a gyermekek majd kitartanak a hitben. Az nem a felekezeti hovatartozáson, hanem a szülők Istenhez való hűségén, hiteles keresztény életén múlik. Ám sajnos, még ez sem biztosíték. Félve-remegeve munkálja minden szülő a gyermekeinek üdvösségét! (vö. Fil 2,12). Ennek fontos része az értük mondott imádság is, valamint az a bizalom, hogy ha mégis eltávolodtak volna, elég hatalmas az Isten, hogy visszatérítse őket.
Kedves Lelkiatya!
Érdeklődni szeretnék, hogy agy keresztény ember járhat harcművészetre/küzdősportra? Illetve baj, hogyha ilyen tartalmú Tv csatornákat néz?
Továbbá egy keresztény ember lehet testépítő?
Tudom ezek kissé bugyuta kérdések. De ha megtenné, hogy válaszol rájuk annak nagyon örülnék.
Köszönettel: Imre Balázs
Miért ne? A harcművészetben sok értékes dolog van. Főként az önfegyelemben, az összpontosításban segít. Úgy tudom, elvi alapjaihoz tartozik, hogy nem szabad mások bántására használni. Nem tudom, mennyire hasznos ilyen filmeket nézni. Az biztos, hogy nem érdemes túlzásba vinni, mert vannak ennél értékesebb dolgok is.
A testépítés is lehet éppen jó, ha igazi egészséget szolgál, nem pedig buta hiúságot. Jó az, ha a fiatalok testileg keményen edzik magukat, ez később - már kicsit bölcsebbé válva - a lelki küzdelemben is segítheti őket.
Kedves Lelkiatya!
annak a lánynak szeretnék néhány bátorító szót küldeni, aki elbizonytalanodott, érdemes-e várni a testi kapcsolattal a házasságig. Nem tudom, milyen idős vagy, de együtt tudok veled érezni, nem könnyű kitartani. Én 27 évesen ismertem meg a férjem, amikor már nem sok esélyét láttam annak, hogy megtalálom a társam. De nem bántam meg, hogy nem hasonlottam meg önmagammal a várakozás éveiben, nem kötöttem kompromisszumokat. Pár gondolat, ami nekem sokat segített: 1. Én szeretnék hűséges lenni a házasságban a leendő férjemhez, és ezt a hűséget már most tudom gyakorolni. És milyen jó is volt később azt mondani: te vagy az, akire ennyi ideig vártam! 2. Mi van, ha belemegyek egy nekem nem tetsző kapcsolatba, csak azért, hogy legyen valaki az életemben, közben pedig megjelenik az, akire várok, de nem veszem észre, mert épp mással vagyok elfoglalva?
Egyébként pedig sokszor megkaptuk a barátnőimmel fiúktól, akik eljöttek hozzánk beszélgetni (sok fiúhaverunk volt), és kiöntötték nekünk a szívüket, hogy ők néha csak szórakozni akarnak, de velünk tudják, hogy azt nem lehet, mert mi olyan feleségnek valók vagyunk... Hát erre mit mondjak? Ők is megérzik, ha mi nem csak szórakozni szeretnénk és bizony van, akit ez elrettent. De erre csak azt lehet mondani, jobb most, mintha később derülne ki, hogy mást szeretnénk a kapcsolattól.
Mikor először pendítettem meg a mostani férjemnek, hogy én bizony senkivel sem szeretnék együtt élni házasság előtt, mert szeretnék hűséges lenni leendő férjemhez már most, ő meglepődött. Elmondta, hogy igazából még sosem gondolkodott ezen, én vagyok az első barátnője, eddig úgy gondolta, mindenki úgy csinálja, biztos úgy van rendjén. De adjak neki egy kis időt és átgondolja. Kb. 2 hét után egy este így szólt: átgondoltam és rájöttem, hogy csak így érdemes. Két év együttjárás után házasodtunk össze, az együtt töltött években pedig számtalan más módját fedeztük fel egymás iránti szeretetünk kifejezésének, mint a testi kapcsolat. Prózai, de így van: a mosogatás is lehet szerelmi vallomás. És milyen sok ilyen vallomásról maradtunk volna le, ha rögtön az ágyban kezdjük... ráadásul (ahogy Varga Péter is írja a Spílhózni c. könyvében) én magamnál többet nem tudok ajándékozni neki, ha már az esküvő előtt odaadom a legnagyobb ajándékot, akkor mikor tényleg hozzámegyek, mit fogok neki ajándékozni, talán egy pár papucsot?
Sokan csodálkoztak, hogy mi várunk egymásra, de volt olyan élettársi kapcsolatban élő kolléganőm, akinek az első reakciója az volt: Milyen jó, hogy van valaki, aki rád vár!
És tényleg, két év úgy, hogy tudom, hogy van valaki, aki csak rám vár - életre szóló élmény! Ezt kívánom neked is:
egy sok-sok éve már boldog házasságban élő feleség, sok gyermek édesanyja
Többek nevében köszönöm, hogy ezt megosztotta velünk.
Kedves lelkiatya,
Újraírom az első kérdést.Nálunk a parókus atya azt hirdette hogy nem csak a pap szentelheti meg a házat hanem bárki, tehát ellentétes a lentebb feltett egyik érdeklődőnek adott válasszal.Kinek van igaza?
Köszönettel
Janó
Önnek van igaza, kedves Janó, hogy újra feltette ezt a kérdést. Köszönöm, és elnézést kérek, hogy nem voltam elég világos.
Bárki megáldhat bármit és bárkit. Igaz, elgondolkodtató erről Szent Pál tanítása (Zsid 7,7). A szentelt vizet is használhatja nem felszentelt személy, hogy azzal meghintve lakást, személyt, egyebet megszenteljen. Amire én utalni akartam, az az, hogy a Vízkeresztkor szokásos házszentelés szertartását papnak kell végezni. Szükség esetén még az ott található imát is elmondhatja más, mégis, ez a pap feladata, nekünk, híveknek pedig az, hogy elhívjuk az egyház papját, hogy végezze el ezt a szertartást.
Kedves Atya! A körülöttünk lévő országok több görögkatolikus püspöke valójában római katolikus vallású, pl. Lucian Muresan, Ján Babjak, Milan Sasik, Cyril Vasil, stb. Sem Munkácson, sem Ungváron nem találtak a gör.kat papság körében alkalmas személyt, aki püspök lehetne?
Nem értem, pontosan, mire gondol. Cyril Vasil édesapja görögkatolikus pap. Ján Babják is görögkatolikus, csak belépett a jezsuita rendbe. Milan Sasik családjában is vannak görögkatolikusok, csak ő meg a redemptoristák közösségébe lépett be, onnan hívták a püspöki székbe. Ismereteim szerint Lucian Muresan is görögkatolikus, de azelnyomatás évei alatt a görögkatolikus egyház egyáltalán nem létezhetett Romániában.
Kedves Lelkiatya!
A szentirásban is olvasható,hogy:"Nem jó az embernek egyedül lenni."
A kérdésem az lenne,hogy miért engedi meg a jó Isten,hogy egy fiatal mindig vagy tartósan egyedül legyen?Még másoknak megadatik ez a boldogság.Ez sok fájdalmat,elutasitottságot,mellözöttséget és önértékelési zavart is tud okozni tud okozni,és sokszor nehéz lenyelni az élettöl kapott keserü cseppeket.A magány keserves óráit.
Válaszát elöre is köszönöm!
Hát, mit tegyen a Jóisten?
Az életünk, a dolgaink nehézségeiért sohasem Őt kell számon kérnünk. Ő csodálatos világot teremtett, amelyet mi egy kicsit elrontottunk, az tény. Ő azon fáradozik, hogy segítsen nekünk helyrehozni, s amire mi nem vagyunk képesek, azt Ő meg is teszi helyettünk.
Annyi igazsága van az Ön szemrehányásának, hogy a sorsunk nem csupán a magunk felelőssége. Mások is okozhatnak nekünk rosszat, mint ahogyan jót is. Ez a közösségi életünk törvényének következménye, amely megint önmagában nagyon jó, és isteni boldogság lehetőségét hordozza, de ezt is egy kicsit elrontottuk.
Tanácsom, hogy mindenekelőtt igyekezzen átértékelni az Istennel való kapcsolatát. Ne őbenne, és lehetőleg ne másban keresse a hibát. Ez mindig félrevezető. Fogadja el az alaphelyzetet úgy, ahogyan van. Egyáltalán ne másokhoz hasonlítsa magát. Vagy ha mégis, akkor olyanokhoz, akiknek még annyi sem adatott meg, mint Önnek. Higgye el, ha körülnéz, nagyon sok ilyet talál! Vizsgálja meg, mit tehet másokért. Ne azt várja, hogy mások Önt boldoggá tegyék. Fedezze fel annak örömét, hogy másokat boldoggá tesz, akár csak néhány szóval. De feltétlen önzetlenül tegye, hiszen, ha viszonzást vár, az már nem is igazi segítőkészség. A magány keserves óráit használja fel imádságra, szentírásolvasásra vagy más értékes olvasásra. Eljön majd az idő, amikor már lesz párja, és sóvárogva fogja felidézni ezt az időszakot, amit - akkor majd belátja - sokkal értékesebben is tölthetett volna. Töltekezzen, tehát, lelkileg, szellemileg, és keresse mások társaságát, de csak azért, hogy nekik örömöt, bátorítást adhasson. Ha ezt követi, igen hamar fel fogja fedezni, micsoda örömöket tartogat Önnek is az élet - végső soron, a Jóisten.
Kedves Lelkiatya!
A hazugság minden esetben halálos bűnnek számít? Vannak könnyebb illetve súlyosabb kategóriák? Ha meggyótuk, utána be kell vallani annak akinek hazudtunk, vagy e nélkül is érvényes?
Válaszát köszönöm! M
A hazugság nagyon szövevényes, ingoványos terület, nem érdemes arra tévedni. Nagyon sokféle lehet. A halálos bűnt az indítóoka teszi azzá: amikor valaki tudatosan cselekszik súlyos bűnt azért, hogy azzal az Istent megbántsa, a parancsolatát szándékosan megtagadja. A legtöbb hazugság nem ilyen indítékkal születik. Vannak kisebb és nagyobb hazugságok. Erősen számít, hogy saját érdekből vagy mások érdeke, esetleg önzetlenül, mások megsegítése céljából történik-e. Vigyázat, ez is bűn, és minden módon kerülendő, de kétségtelenül nem annyira súlyos, mint ha valakit csak önző szándék vezet.
Többnyire az a helyes, ha az ember a gyónás után, vagy akár előtte is már bevallja, de lehetnek olyan esetek, amikor nem okos dolog ezt megtenni, mert esetleg nagyobb kár származik belőle. Mindenesetre éppen e bonyodalmak elkerülése végett érdemes teljesen kizárni az életünkből a hazugságokat.
