Kedves Lelkiatya!
Egy barátnőm Halloween partira hivott. Úgy tudom a Halloween keresztény embernek nem elfogadható. Mi a jó döntés? Ha nem megyek el., megbántom a barátnőmet, ha elmegyek, akkor úgy érzem a kereszténységhez nem vagyok hűséges. Vagy menjek el és tekintsem játéknak az egészet?
Az biztos, hogy igen káros az emberek gondolkodására ez az ártatlannak tűnő játék, amerikai szokás. Jobb lenne nem elmennie. De ha mégis úgy érzi, a barátai számítanak az Ön jelenlétére, akkor elmehet. Mégis közölje velük, hogy ez az egész nem egy épületes dolog. Nem tudom, melyik érvvel tud hatni jobban a barátaira: azzal, hogy ez, éppen november elejére téve a halottaink iránti tisztelet kifordítása, vagy azzal, hogy nekünk, magyaroknak egyáltalán nem kellene követnünk és ápolnunk ezt a gyökértelen szokást.
DJK!
A gör.kat. papok közül ki hordhatnak keresztet? Köszönöm a választ!
Azok, akik arra a püspöktől engedélyt és felhatalmazást kapnak. Természetesen ez az előírás a liturgikus ruhákhoz tartozó liturgikus keresztre vonatkozik. Mert, hogy ezen kívül ki mit hord a nyakában, abba a püspök nem szól bele.
Tisztelt lelki atya!
Az szeretném megtudni,hogy a közömbösség súlyos bűn-e!
Legalábbis nagyon mérgező. Nem tűnik súlyosnak, hiszen nem érzékelhető benne mások bántása, de olyan magatartás, amely alattomosan eltávolít az emberektől, s előbb-utóbb az Istentől is. Ezért nagy erővel kerülni kell.
Kedves lelkiatya!
Kérem, ha tud, segítsen!
Egyedülálló, középkorú nő vagyok. Nem tervezett, nem kívánt gyerekként születtem, igazán nem is anyám, hanem apám volt az, aki a megtartásom mellett volt, ha már megfogantam. Anyám szerintem elvetetett volna, de talán gyáva is volt az abortuszhoz, meg apám rábeszélte. De nagy örömmel senki sem várt rám. Különösebb vallási nevelést nem kaptam, inkább szokásból voltam pl. első áldozó, mély hite a szüleimnek sem volt, úgy érzem.
Fiatalon átlagos életet éltem, és ebbe sajnos egy abortusz is beletartozott. Akkor eszembe sem jutottak a most sokszor hallott szempontok, én nem voltam anya, csak egy peches lány. Anyának lenni, az valami más. Könnyen megoldható problémának tekintettem, bosszúságnak, mint egy kisebb betegséget, mint ahogy az is volt. Szomorúságot egy pillanatig sem éreztem. Bűnös kapcsolatból lett a terhesség, nem lehetett megtartani, de nekem soha nem is jutott eszembe, hogy gyerekem legyen, nem vágytam rá már kislányként sem. Ma sem bánom, hogy nincs gyerekem, én soha nem voltam alkalmas anyának. És most is úgy érzem, hogy az én fajtámat nem kéne szaporítani. Ha annak idején elvetettek volna, mindenki boldogabb lenne, én is. És tudom, hogy amit tettem, bűn, belátom, meg is gyóntam, de mit tehetnék, hogy igazi bűnbánatot érezzek ezzel kapcsolatban? Én nagyon-nagyon rossz anya lettem volna, és most sem hiányzik az életemből a gyerek, még egy kisbaba láttán sem tudok meghatódni. Miféle sorsa lett volna annak a gyereknek, ha megszületik? Miféle anya lettem volna én, aki nem szeretem a gyerekeket? Ugyanakkor azt érzem, hogy legalább jobban vigyázhattam volna, az mégis kisebb bűn lenne.
Lelkiatya, miért vagyok én ilyen selejtes nő? Miért nem tudtam soha elfogadni azt, amit minden nő, az anyaságot miért nem tudom én szépnek látni? Számomra a saját életem sem ajándék, hanem terhes kötelezettség, amire rákényszerítettek. Miért nem tudom megbánni az abortuszt úgy, ahogy kellene? Egyáltalán miért kellett engem megszülni? Miért nem tudok én olyan nő lenni, mint mások? Már jó lenne az egész életet befejezni.
Bocsásson meg nekem, hogy önre zúdítottam az összes nyomorúságos gondolatomat, és még hosszú lére is eresztettem.
Kedves Húgom!
Bár saját életének értelmét kérdőjelezi meg, mégis ez a levél egyelőre inkább az elkövetett bűnéről szól. Pedig az már valóban a múlté. Ha megbánta és meggyónta, akkor nyugodt lehet, hogy az Isten kezébe került, s nincs mi egyebet tennie vele. Inkább most kezdi fölfogni egyre mélyebben, hogy amit tett, az egyáltalán nem csupán egy kis műtét, hanem egy emberi élet kioltása volt. Sajnos ezt mind a mai napig elhallgatják az érintett édesanyák előtt, pedig előbb vagy utóbb ennek súlya jelentkezik az életükben. Ön most ezt éli át. Hangsúlyozom, nem arra van szükség, hogy igazi bűnbánatot érezzen ezzel kapcsolatban. Hanem, hogy fölismerje, hogy ezt a sebet már az Úr meggyógyította, nem kell újra feltépnie. Ha valamit mégis szeretne tenni, akkor a következőt javaslom. Fogadjon örökbe egy gyermeket. Nem valóságosan, ezt nem is tanácsolnám - ne rémüljön meg az ötlettől -, hanem jelképesen. Keressen fel egy gyermekotthont, vagy például Csaba testvért, és ajánlja fel, hogy egy gyermek javára minden hónapban valamekkora összeget eljuttat. Lehet ez teljesen jelképes is, mindössze néhány ezer forint. Azt sem kell, hogy ismerje ezt a gyermeket. Persze, jó, ha legalább a keresztnevét tudja. Ez a meghozott áldozat némileg enyhíteni fogja az önmardosását, ugyanakkor értelmet és célt is ad az életének, amelyet most, sajnos, nem szeret. Pedig nagy kincs, nagy dolgokat lehet még végbevinni benne. De ha ennyit tesz, hogy hosszú időn át vállalja ezt a táv-örökbefogadást, akkor már nem él hiába.
Kedves Lelkiatya!
Azt szeretném tudni, hogy miért van az, hogy ha egész héten nyugodt vagyok és nem foglalkozok a problémáimmal, a barátaim elfelejtetik azokat, de hétvégén kitör belőlem az állat, ideges vagyok mert nem tudom az életem úgy élni ahogy én szeretném, mert még nem sikerült az irásbeli nyelvvizsgám és az a baj, hogy másnak elsőre megvan, és én minden nyáron és tanévközben tanulok rá. Mindenki azzal jön hogy, nagyon sajnálom, legközelebb sikerül és még szélesen mosolyognak. Tudom, hogy biztatnak, de már nagyon unalmas. Minden nap imádkozom érte, hogy vége legyen ennek az egész "sajnálkozósdinak". Elküldjem őket "melegebb éghajlatokra"? Mit tehetnék?
Hadd igazítsam ki: az semmiképpen sem baj, ha másnak elsőre megvan a nyelvvizsgája. Ennek örülni kell. Javaslom, hogy lelke gyógyulása érdekében vegyen erőt önmagán, és örüljön azokkal együtt, akik már megszerezték. Ha ezt nem teszi, akkor nem csak a nyelvvizsga, de egész életében szinte minden ehhez hasonló dolog harcot, versengést fog Önben kelteni. Így sohasem lesz boldog. Akarjon örülni mások örömének! Ha ez nehéznek, netán lehetetlennek tűnik, azt javaslom, mindig adjon hálát a Jóistennek, ha valakinek az örömét látja. Még ha nem is érez közben valami emberbaráti érzést, de az imádsággal már megtette az első lépést.
Hét közben a barátokkal való együttlét, a munka egy ideig feledteti Önnel ezt a belső elégedetlenséget, de hétvégén, amikor kicsit többet van egyedül, akkor újra előtör. Ez azért is van, mert nem szereti a saját társaságát, vagyis saját magát. Ezért elégedetlen nem csak önmagával, de még a Jóistennel is. Fordítsa meg a dolgot! Vegye számba, hogy mennyi mindent kapott Tőle, ezeket köszönje meg, ne is csak egyszer! Emellett kérheti azt is, hogy segítsen az Úr megtanulni ezt az örömöt, mások örömével osztozni. Meglátja, ha megteszi ezeket a lépéseket, a tanulás is jobban fog menni, s ha netán még néhányszor neki kell futni ennek a vizsgának, az sem fogja már annyira letörni.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Az lenne a kérdésem, hogy mi kell ahhoz, hogy egy egyházmegye egyházmegye legyen? Konkrétabban, mi szükséges ahhoz, hogy a Miskolci Apostoli Exarchátus egyházmegye legyen? Püspöke van már.
Amikor Atanáz atyát püspökké szentelték, több helyen lehetett olvasni a médiában arról, hogy ez az előjele lehet annak, hogy egyszer egyházmegyei rangra emelkedjen az Exarchátus.
Ezt egyébként kérvényezni kell a Vatikántól, vagy a Szentatya magától hoz ilyen döntéseket?
Köszönöm!
Igen, valóban arra kaptunk biztatást, hogy a Miskolci Exarchátus idővel egyházmegyévé is lehet. Ehhez több évnek kell eltelnie, amely idő alatt bebizonyosodik, hogy az exarchátus életképes, fejlődik, kiépül a szükséges intézményrendszere. Valójában ezek a lépések már meg is történtek illetve folyamatban vannak. Nincs megszabva, hogy pontosan hány évnek kell eltelnie. Vannak az egyházban olyan exarchátusok, amelyek évszázadokon át azok is maradtak, leginkább kicsiny méretük miatt. Nem maga a pápa felügyeli ezeket a kérdéseket, hanem különböző kongregációk. A magyar görögkatolikusok ügyeivel a Keleti Kongregáció foglalkozik, amelynek vezetői jól ismerik a magyar helyzetet. Ha elérkezettnek látják az időt, akkor javasolni fogják a pápának ezt a lépést.
Tisztelt Lelkiatya!
Korábban írtam már ide (r. katolikus) felnőtt keresztséggel kapcsolatban.
Azóta megtettem egy lépést: felkértem az adott személyeket keresztszülőknek.
Meglepődtem azon, hogy milyen lelkesen és örömmel fogadták el.
Nagyon meghatódtam, bevallom, örömkönnyek szöktek a szemembe. :)
Amióta ez megtörtént sokkal boldogabbnak, kiegyensúlyozottabbnak érzem magam: talán azért, mert most már van két olyan személy az életemben, akiről tudom, hogy valóban hívők, a mindennapokban is megélik a hitüket, és bármikor fordulhatok hozzájuk, és ami nagyon fontos - teljes mértékben képes vagyok bennük megbízni, és ez kölcsönös.
Ezt megemlítettem egy magát hívőnek mondó ismerősömnek, akinek a válasza megdöbbentett.
Ugyanis azt fejezte ki, hogy nem volna szabad ennyire örülni egy embernek (keresztszülőknek ez esetben), hiszen nem Istenek ők.
Én mégis úgy érzem, hogy ők bizonyos értelemben - tudva, hogy "csak" emberek - egyfajta kötelékek számomra Isten és Jézus felé.
Hiszen magam nem egy hívő családból származom, és most jutottam el oda, hogy felnőttként igenis felvegyem majd a keresztséget.
Nekem talán azért is ennyire jelentős, hogy van személyes kapcsolatom ilyen emberekkel. Számomra sokat jelent ez a keresztszülő - keresztgyerek kapcsolat. Számomra ez nemcsak formalitás, hanem érzések is vannak benne, olyan, mintha új édesszülőket is kaptam volna bennük. :)
Tényleg én túlzom el ezt örömmel, és talán tudatlanul is hibát követnék el? (Én magam nem gondolom így, hiszen Isten és Jézus után teszem őket és nem helyettesükként!) Miért "baj" az, ha ennyire örülök, hogy lesznek keresztszüleim?
Köszönöm szépen a Válaszát!
Megható, amit ír, és biztosíthatom, hogy nincsen rossz úton.
A keresztszülők megtalálása és a velük való szeretetteli kapcsolat természetesen önmagában is joggal jelent nagy örömet. De minden bizonnyal az, amit most Ön átél, nem csupán két személy iránti embertársi vonzalom, hanem belevegyül annak a természetfölötti örömnek is az íze, amit már a keresztségre való felkészülés is jelent az Ön számára. Már most sejti, hogy micsoda boldogság együtt élni az Úrral. Nem nagyon hiszem, hogy irányt vagy hőfokot tévesztett volna azzal, hogy fontossá váltak a számára ezek a személyek. Arra, természetesen, továbbra is ügyeljen, hogy valóban egyedül Isten legyen Önnek a legelső, a legfontosabb. Bizonyos szempontból külön is kell választania ezt a keresztszülők iránti szeretetet és bizalmat attól, ami most épül a lelkében az Isten felé. Nehogy a keresztség csupán érzelmi töltést jelentsen, amiben később könnyen csalódhat is, hiszen ennek veszélye nálunk, embereknél sajnos elkerülhetetlen. Sok kegyelmet a további lépésekhez!
Kedves Lelkiatya!
Koszonom a valaszat. A Jo Isten aldja meg a segitsegert amit nyujt, nagyon sokat jelent.
Amikor irtam onnek nagyon el voltam keseredve es azt hiszem, h egy nagy kisertesben volt reszem.
A szavai radobbentettek, hogy rossz az Isten kepem. Valasos voltam es nem hivo. De azota is keresem a Jo Istent, es erzem, hogy munkalkodik a lelkemben, hogy segit nekem. Nagyon sokszor megtapasztaltam az O josagat es gondoskodasat az eletemben.
Meg volna egy kerdesem. Van egy nagyon kedves ismeros par, ahol a ferfi alzheimer korban szenved. Nagyon kedves emberek. Nincsen gyerekuk csak ok vannak ketten egymasnak. A felesege azt mesete nekem, h a ferje egyszer megcsalta egy masik novel. Nagyon megbanta es a feleseg visszafogadta. De szerinte valami tortent akkor, arra gyanakszik, hogy az a no megatkozta, mert az eset utan roviddel kezdodtek az elso tunetei. En nem tudom, hogy mit gondoljak, de nagyon szeretnek segiteni nekik.
Egy karizmatikus csoportnak a vezetoje, aki altal a mi Menyei atyank nagyon sok embert meggyogyitott sokat imadkozott erte, de nem tapasztalunk semmi javulast.
A felesege es en imadkozunk erte es hisszuk, hogy a Jo Isten szereti ot annyira, hogy meggyogyitja.
On szerint hogy imadkozzunk erte? Tudom, hittel kell, de van meg valami amit megtehetnenk? Kerjuk a szentek segitseget, bojtoljunk. Mit tegyunk?
Vagy fogadjuk el azt, hogy beteg?
Koszonettel,
Edith
Kedves Edit!
A hittel való imádság nem azt jelenti, hogy szilárd a meggyőződésem, hogy úgy lesz, ahogy én akarom. Még ha böjtölök vagy egyéb áldozatokat hozok is, azok sem teszik az akaraterőmet hívő imádsággá. Ilyenkor ugyanis csak az akaraterőmet próbálom latba vetni. A Jóisten nem azért engedi meg a betegségeket, hogy utána mi visszaimádkozzuk az illetőt az eredeti állapotába. Sokszor megvan az értelme egy-egy betegségnek is. Például lelkibb emberré, mélyebben látóvá tesz bennünket. Azt is el tudom képzelni, hogy az említett kedves házaspár kapcsolatának most éppen erre a súlyos betegségre van szüksége ahhoz, hogy igazán helyreálljon, vagy inkább még inkább elmélyüljön közöttük a kölcsönös szeretet.
Természetesen szabad kérni, bármit az Úrtól, hiszen buzdított is rá, de a jó imádság eredménye sohasem lehet csalódás. Akkor az imádkozóban volt a hiba. A jó imádság során egyre jobban ráhangolódik a lelkünk az Isten akaratára, és egyre világosabban látjuk, hogy mi az Ő szándéka az adott nehézséggel.
Kedves Lelkiatya!
Olvastam a Szent Öregek könyvében, hogy volt eunuk remete,(ha jol emlékszem Jézus is beszélt erröl), szerzetes is lehet eunuk, vagy csak remete ? Feltétel a tökéletes "egészség" ? Ma mi az egyhaz (római és görög) álláspontja erről a dologról?
Köszönettel
S.
Az csak egészen rendkívüli eset lehetett, hogy férfiasságától megfosztott ember legyen szerzetes. Ez a mai egyházjog és gyakorlat szerint elképzelhetetlen lenne. Kivételek, persze, mindig vannak.
Remete pedig csak az lehet az egyház jóváhagyásával, aki valamelyik szerzetesi közösséghez tartozik, és annak elöljárója engedélyezte, hogy a testvér egy időre vagy véglegesen elvonult életet éljen.
Kedves Lelkiatya!
Azt szeretném kérdezni, ha valaki elválik polgárilag, de egyházilag nem, és nem él férfival, akkor áldozhat és gyónhat?
Olvastam az egyik levélben, hogy az egyházi házasság felülvizsgálható? Nekem olyan problémám van, hogy a férjemmel kapcsolatban dolgok csak az esküvő után derült ki. Templomi esküvőnkön tett ígéretet, ( Ő református) nem gondolta komolyan. ( Azt hogy majd a gyermekünket katolikus szellemben neveljük. Arra hivatkozik, hogy ö ezt ne tudta, hogy így kell.) Így van esélyünk felbontani a házasságot egyházilag is? Ezekre az okokra lehet hivatkozni?
Előre is nagyon köszönöm a válaszát!
Ha valaki nem él a házastársával, esetleg polgárilag is elváltak, az a mai egyházi törvények szerint nincs eltiltva a bűnbánat és az Eucharisztia szentségétől. Természetesen csak akkor, ha nem él együtt valaki mással.
A házasságkötéskor tett ígéretek meg nem tartása még nem teszi magát a házasságot érvénytelenné. Azok a tényezők tehetik azzá, amelyek a házasság lényegére irányulnak. Például, ha valaki nem veszi komolyan a sírig tartó hűséget, ha valaki elzárkózik a gyermekáldástól, de azt letagadja, stb. Tehát kifejezetten a házasság lényegére vonatkozó ígéretek azok, amelyek közvetlenül érintik a házasság érvényességét.
Tisztelt lelki Atya!
Rosszakaratú, vagy tévelygő embertársainknak is nagy szüksége van imáinkra! Nagy az öröm a mennyek országában minden megtérő bűnösnek.
(aki felismeri helyzetét, bűnét...)
Vannak olyanok is, akik mindennapi döntéseiknél tudatosan a rosszat választják, keserűséget okozva környezetüknek. Talán ők azok, akikért leginkább szükséges imádkozni egy-egy adott helyzetben. Kerestem imádságot , de eddig csak olyat találtam, ami személyes haragom és visszavágásom megfékezését "célozta meg". Emellett a lélekért is szeretnék imádkozni... hiszen épp a Szentlélek az, akit ilyenkor megpróbál elűzni a gonoszság lelke. Hogyan lehetne jól imádkozni ilyen emberekért az adott helyzetben (a saját integritás megtartásával, haragot elkerülve) mikor fölényben , fölényesen állítják be magukat? Ha lenne konkrét ima, azt megköszönném!
Várom válaszát! TH
Ilyen helyzetben legjobb a bűnbánó ima. Ugyanis, amikor úgy érezzük, hogy valaki fölényesen és eleve gonoszul viselkedik, akkor óhatatlanul nagyon erős ítélkezés van bennünk, önérzetünket sérti a másik magatartása. Amíg nem tudok feléje krisztusi szeretettel fordulni, addig hiába is fogalmaznék, vagy vennék elő más, alkalmasnak tűnő imádságot, az csak versike elmondása lenne, és nem tiszta Istenhez fordulás. Ha őszinte bánatot tudok tartani ott, a jelenlétében, akkor ezzel kegyelmet tudok közvetíteni számára is, ráadásul az én magatartásom is megtisztul feléje. Ezzel tudok segíteni neki a leginkább. A legegyszerűbb bűnbánati ima pedig a Jézus-ima fohász: Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam!
Ha ehelyett úgy akarnám mondani: ?könyörülj rajta! ? ez csak a magam ítélkezését fedné fel, hiszen arról árulkodna, hogy abban a helyzetben a másikat tartom magamnál bűnösebbnek.
Kedves Lelkiatya!
Van egy kedves barátnöm,aki nagyon sokat jelnetett nekem.Sok közös dolog volt bennünk,sokszor volt az az érzésem,hogy egy fajta lelki rokonság van közöttünk.Gyakran ráéreztünk dolgokra egymással kapcsolatban.S bár távol kerültünk egymástól,tartottuk a kapcsolatot.Egy idö után minden megváltozott.Nem tudom pontosan mi történt,de annyit tudok,hogy nagyon nehéz időszakon ment keresztül,ez kitünt az üzeneteiből,de nem akart róla beszélni.Különbözö prezentációkat és irásokat küldött,életről-halálról,meg általában komoly dolgokról,ezekkel nagyon megijesztett.Ezekre próbáltam bátoritásokat irni,érezteni vele,hogy gondolok rá,imádkozom érte.Arra,hogy telefomnon kommunikáljunk nem hajlott.Abban az idöben sem fizikailag atávolság miatt,sem pedig lelkileg nem tudtam érte többet tenni.Egyre távolabb és távolabb kerültünk egymástól lelkileg.Végül már szinte semmiröl sem lehetett kommunikálni vele.Amikor idönként irtam neki,arra nem válaszolt.Visszaküldött egy virtuális képeslapot a karácsonyi üzenetemre,ennyi volt az összes kommunikáció köztünk.Volt,hogy ö küldött néhány dolgot e-mailben,ha megköszöntem,irtam neki bár sort ahhoz kapcsolodoan,amit küldött,sose irt vissza semmit,hanem küldött még valamit,arra már nem irtam vissza.Nem tudtam mire vélni az üzeneteit.Felszinesnek éreztem az egészet.Azóta eltelt egy kicsit több idő.Bár nem beszélünk egymással,de tudok róla.A munkájával,tanulmányaival kapcsolatos dolgai jó úton haladnak.Ugy tünik visszatért a rendes kerékvágásba.Azóta nem jelentkezett.Nagyon bánt ez az egész dolog,haragot nem érzek iránta,de ahányszor rágondolok összeszorul a szivem és önkéntelenül is könnybe szalad a szemem.Egy olyan ember volt az életemben,akit nem lehet elfelejteni.Ha valaki Istenben is a barátunk az mindig mélyebb.Nehéz kitölni valakit az emlékeinkböl,ha a szivünkböl nem tudjuk számüzni.Ez a fájdalom sok mindenben formált.Nem tudom miért egy ennyire jelentős és számomra kedves embert használt erre a formálódásra a jó Isten.Sokszor azt érzem a jó Isten nem akarja elvenni még ezt a sebet.Egy másik gond,hogy avalaki abból a közösségből hivott oda ahol ö is lenni szokott.Eddig az anyagiak és a távolság megakadályozták,hogy eljussak oda,de azóta ez megoldódott.Gondolkodom is rajta,hogy oda elmenjek,mer jó a za közösség,és sok értékes ember van ott,akiket régen láttam,de kicsi a valószinüsége,hogy ő nem lesz ott.És nem tudom,hogyan viszonyulnánk egymáshoz...amig ki nem mondok dolgokat,nem szemrehányóan,hanem csupán csak annyit,hogy bántott ez az egész,ugy érzem nem tudnék természetesen viselkedni vele,lenne egy önkéntelen tartózkodás a viselkedésemben.Meg értelmetlennek is tartom azokat a kapcsolatokat,amikor két emeber akiket valamikor szorosabb barátság kötött össsze,idegenként viszonyuljanak egymáshoz.Öt nem tartom rossznak,mindig is egy nyilt szivü,érzékeny és nemeslelkü embernek tartottam.
A lelkiatyának mi a véleménye erröl az egészröl és arról,hogy jó ötlet-e meglátogatni azt a közösséget?
Válaszát elöre is szivböl köszönöm!
Tina
Kedves Tina!
Miért is ne menne el erre a találkozásra? Használja ki az alkalmat!
Most ismerkedik a barátság titkával. Az bizony nem mindig tökéletes, magán hordozza az ember esendőségét és tökéletlenségét. Nincs tehát tökéletes barátság sem. Van, amikor a gyermekkori barátság megmarad, de nem minden esetben. Egyrészt azért, mert változunk, másrészt, mert gyermekkorban még nem ismertük sem egymást sem önmagunkat olyan mélyen. Ezt el kell tudnunk fogadni.
Ha most elmegy erre a találkozóra, még nem biztos, hogy fogják tudni tisztázni a kapcsolatukat. Lehet, hogy valóban még ehhez több időre van szükség. De ahhoz, hogy az idő tudjon érlelni bennünket és kapcsolatainkat, ahhoz tennünk is kell. Csak azt tudom tanácsolni, hogy imádsággal készüljön erre a találkozásra, mással nemigen tud. Hiába gyakorolná el előtte, hogy mit fog mondani neki, ezt úgyis csak a helyzet fogja megszülni. Arra törekedjen, hogy minden helyzetben ? ebben is ? szeretettel, a másik iránti nyitottsággal, elfogadással tudjon viselkedni.
Kedves Atya!
En reformatus vagyok, erdelyben elek. Nem tudom ha tud nekem segiteni , de leirom kerdesem.
Par eve ugy erezzuk( a csalad) hogy atok van rajtunk,par hete elmentunk egy roman paphoz, es azota is jarunk istentiszteletre. A fura, hogy 2 het utan megcsorent a telefon, felvettem es senki nem szolt bele viszont hallottam valami sohajtasokat. En gondolom, hogy ki lehet az, es ez a valaki par eve is telefonalgatott. Es azota igazabol semmi, es ez a fura, hogy mert pont most volt egy ilyen telefon? Lehetseges, hogy az ima meghalgattatott es jelentkezett az aki elatkozott? Varom valaszat. koszonom szepen.
Nehezen tudnám értelmezni vagy megmagyarázni a helyzetet. Ezért nem is vállalkozom rá. Sőt, a tanácsom is arra irányul, hogy Önök se arra törekedjenek, hogy a helyzetet megértsék, magyarázni tudják. Azt keressék inkább, hogy mi jó származhat ebből a helyzetből, hogy az Isten mit akar adni, tanítani Önöknek ez által. Az átoknak hatása csak azokon van, akik félnek tőle, akik nem vértezik fel magukat imádsággal és Istenbe vetett bizalommal. Ez az igazi ellenszere. Mert ha továbbra is félnek az átoktól, akkor az ortodox pap imája sem fog tudni segíteni. Azt jól tették, hogy elmentek a szertartásra, de hangsúlyozom, ne félelemből tegyék. Ne az legyen a cél, hogy az átoktól szabaduljanak, hanem, hogy Istenhez közelebb kerüljenek. Ha az átok késztette Önöket arra, hogy buzgóbban imádkozzanak, akkor az máris áldássá vált az Önök számára. Ezt az utat folytassák! Ne az átokkal törődjenek, hanem a buzgóbb imádság okozta áldással!
Kedves Lelkiatya!
Gör. kat vallást gyakorlóként az angyalokkal és szellemi lényekkel többször találkozunk ünnepeink során. Hiszem és tudom, hogy körül vesznek bennünket, védenek, segítenek. Két kérdésem lenne: kik a kerub angyalok,és kik a szeráfok?
Ha az angyalok környeznek minket, lehetséges e, hogy nemcsak ők vesznek körül bennünket, hanem az elhunytak is? Lehet e olyan, hogy valaki lát elhunyt szellemet, ha akarja, s mindez megférhet e a vallásosságával?
Szeretettel: Mária
Az angyalok fontos szereplői életünknek és hitünknek. Ügyelnünk kell azonban, hogy a róluk szóló, sokszor gyermeki, mesés elképzelések nehogy épp az ellenkezőjét váltsák ki, és elterelve figyelmünket a lényegtől eltávolítsanak el, vagyis az Istentől. Érdemes alaposan tanulmányozni azokat a szövegeket, amelyek ünnepeink során az angyalokkal kapcsolatosak. Ezek mind nagyon mély és helyes teológiai tanítást is adnak. Vannak viszont könyvek nagy számban, amelyek ettől a helyes hittől eltérően mindenféle badarságot is összehordanak az angyalokkal kapcsolatban. Ezektől viszont óvakodjunk!
Azt nem tudom, hogy lehetséges-e látni az elhunytakat. Én nem hiszem, ugyanis ők már nem ebben a világban vannak. Nem lehet azt gondolni, hogy a lelkük valahol itt röpködnek körülöttünk. Ez megint mesevilág. Ha az ember úgy érzi, hogy találkozik, beszélget velük, ez nem más, mint saját vágyainak kivetítése a velük való együttlétre. Bizonyos esetekben pedig a rossz lelkiismeret terméke, ha valaki úgy érzi, akár tudat alatt is, hogy tartozása maradt elhunytjaival kapcsolatban.
A tiszta istenhittel rendelkező ember nem foglalkozik ilyesmivel, nem tulajdonít különösebb jelentőséget neki.
Tisztelt Lelkiatya!
Régóta olvasom Ramana Maharsi (1879-1950) - aki egész életében, 16 éves korától elvonulva élt egy hegy lábánál Dél-Indiában - könyveit.
Ő többek között azt tanította, hogy Isten a Lélek, aki bennünk lakozik (és mi magunk vagyunk Az /Lélek/ - ezt úgy kell érteni, hogy elsősorban Lélek vagyunk, amely testi formában él, de nem vagyunk Isten, ahogyan azt a hinduk egy csoportja tanítja!)
Jártas volt a keresztény tanokban is (gyerekként keresztény iskolában taníttatták)és tanítása során rengeteget idéz Jézus tanításaiból, a Bibliából.
Azt (is)tanította, hogy a Biblia az egy olyan fontos könyv, amit ismerni kell, egy(ik) zsinórmérték az Életre.
Indiában lévén, a tanítványai sokszor kérdezték, hogy mi lesz az Élet után? Erre ő mindig azt válaszolta, hogy tudd meg ki vagy te itt és most. Majd amikor eljön az ideje (amit nem szabad találgatni), megtudod, mi következik.
Azt is tanította, hogy a reinkarnáció, mint olyan, nem létezik, ugyanis az élőlény elsősorban Lélek, ami halhatatlan. Tehát a test meghal, de a Lélek nem. Így nincs minek újra megszületnie sem.
Egy ilyen tanító könyveit szabad olvasni katolikus keresztényként?
Mennyire "fér bele" az, hogy Ramana Maharsi tanításait is olvasnám továbbra is?
Én úgy gondolom, hogy nem szabad mindent, ami nem kapcsolódik a Bibliához, elvetni, amennyiben az nem mond ellent Jézus tanításának.
Köszönöm a válaszát!
Zita
Nem tilos olvasni könyveket, de alaposan mérlegelni kell, hogy melyeket érdemes és hasznos. A keresztény tanítástól eltérő bölcsességi vagy lelkiségi szövegeket csak akkor tanácsos olvasni, ha az ember kellőképpen jártas már az Egyház tanításában, vagy legalábbis állandó kapcsolatban áll olyan lelki atyával, akivel ezeket az - egyébként sok esetben érdekes és hasznos - gondolatokat átbeszélheti.
Ramana Maharsi tanítása nem egyezik meg Jézus tanításával. Amennyire tudom, ez a hindu mester az önismeretet helyezte a lelkiélet, s talán az egész élet céljának középpontjába. Kétségtelen, hogy ez az út nagy mélységekbe tud elvezetni, ugyanakkor éppen a lényegtől vonhat el, hogy kilépve önmagunkból mások szeretete és szolgálata által szentelődjünk meg és jussunk el az Isten megismerésére, szeretetének megtapasztalására. Írásaiból, a vele való beszélgetésekből sok igaz dolgot megtud az ember, de az Isten kinyilatkoztatása még sokkal mélyebbre tud elvezetni.
