Kedves László!
A kérdése nagyon is fontos, és sokakat érdekel. Köszönöm, hogy feltette.
Éppen a Hit gyülekezete az a közösség, amellyel még ökumenét sem tudunk folytatni, hiszen lépten-nyomon a katolikus egyház ellen beszélnek egyenként is és nyíltan is. Vajon mi lehet az oka, hogy bennünket tartanak egyik fő ellenségnek? Önmagukat tartják a hit tiszta képviselőinek, de akkor meg kell kérdezni, vajon 2000 év alatt nem bukkant fel egyetlen ember sem, aki helyesen értelmezte volna a Szentírást, csak éppen most, a XX. század végén Németh Sándor? Jól érzékeli azt is, hogy nem sok beszélgetni való van olyan emberrel, aki állandóan a maga gyülekezetébe akarja becsalni a másikat. Lehet, a szomszédja valóban tisztességes ember, de félő, hogy vallási kérdésekben fanatikussá vált. Sok esetről hallottam, hogy amikor valaki végre ki tudott szabadulni a hitgyüliből, akkor pszichológusra vagy egyenesen pszichiáterre volt szüksége, hogy teljesen meg tudjon szabadulni ennek béklyóitól. Legyen nyugodtan határozott az elutasításban. Ez nem szeretetlenség, még csak nem is udvariatlanság, hanem természetes védekezés.
Ugyanakkor jól teszi, ha olvassa a Szentírást, tanulmányozza a katolikus hit tanítását, hogy ha mégis vitára kerülne sor, akkor kellő érveket is találjon.

Első tanácsom, hogy forduljon az Egyházmegyei Karitászunkhoz. Arra nem sok esély van, hogy a hiányzó összeget rendelkezésére bocsátják, de talán jogi és gazdasági tanácsot tudnak Önöknek adni.
Ami a lelki hozzáállást illeti, abban a következőket tudom mondani. Furcsa volna, ha csak akkor hinnénk és bíznánk az Úrban, amikor van emberi kilátás a segítségre. Ez azt jelentené, hogy nagyjából annyit tulajdonítunk az Úr hatalmának, hogy amikor már közel a segítség, akkor egy kicsit még tud rajta lendíteni, hogy valóban megkapjuk. Sajnos, sokszor ennyire terjed ki az Istenbe vetett bizalmunk.
Holott éppen akkor mutatkozhatna meg igazán, amikor már semmi emberi remény nincs. Vajon ilyenkor az Úrnak is véget ér a hatalma? Az Önök kétségtelenül nehéz helyzete lehetőség arra, hogy alakítson az Önök hitén, Isten-kapcsolatán. Ha semmi remény nem látszik, akkor imádkozzanak igazán bizalommal az Úrhoz. Az egyáltalán nem biztos, hogy úgy segít, ahogyan mi elképzeljük. Mondjuk, hirtelen megérkezik valami hatalmas anyagi segítség, vagy éppen ölünkbe pottyan egy másik lakás. Ez megint csak a mi korlátolt emberi fantáziánk szűkössége, hogy el sem tudunk mást képzelni. Nem tudom, hogyan segít az Úr, de az biztos, hogy nem hagyja el, aki bízik Benne. Használják fel a kilátástalan helyzetet hitük, ráhagyatkozásuk megerősítésére, és meg fogják tapasztalni a csodát. Különben nem! (Jud 8,13)

Kedves R.!
Higgye el, az az Egyház sem tartja jónak, hogy kihelyezzen a világba egyedül élő embereket. Az Egyháznak számtalan törekvése van arra, hogy a papjait közösségben tartsa, lelkileg erősítse, ne hagyja magányban. Más kérdés, hogy sajnos a gyakorlat mégis más, mint ez a jóra törekvő elmélet.
Az valóban rossz gyakorlat, ha egy frissen felszentelt fiatal papot egyedül kihelyeznek valahová. A megpróbáltatások és kísértések alatt hamar felőrlődhet a hivatása. Sajnos sok példa van erre. Alapvető törekvés, szinte szabály, hogy a fiatal papokat először káplánnak teszik, tehát egyfajta papi közösségbe. Nagy erőt adó példa, amikor a plébános és a káplán együtt zsolozsmáznak, tehát még az imaközösség is megvan köztük. Az óriási paphiány miatt azonban ritka, ahol ezt meg tudják valósítani.
Az is igaz, hogy a mai világban a fiatal cölebsz pap sokkal nagyobb kísértéseknek van kitéve. Erre is próbálják felkészíteni őket - több-kevesebb sikerrel.
Az merő tévedés, hogy a cölibátus létrehozásában az egyházat az vezette, hogy a papok személyes vagyona ne szálljon az utódaira. Ezt a kommunista szemlélet találta ki és terjesztette. Ettől a butaságtól már meg kell tudnunk szabadulni.
A keleti egyház (benne a görögkatolikus is) gyakorlatával sem szabad egybemosni ezt a kérdést. Ott számos más elem is indokolja a nős emberek pappá szentelhetőségét. Nem is beszélve arról, hogy ott pedig más nehézségek jelentkeznek. Említhetnénk akár a protestáns egyházak gyakorlatát is, amely bizonyos értelemben közelebb áll a nyugati ember életszemléletéhez, és ott is súlyos nehézségek mutatkoznak a lelkészi szolgálattételben.
Kétségtelen, hogy a cölibátus szép és értékes, de ma különösen is súlyos öröksége az egyháznak. Hogy ez ma ilyen nehéz kérdéssé vált, ennek oka a világ romlottságában keresendő. Igaz, hogy a papi elbukások pedig az Egyház gyengeségében, s ezen mindenképpen változtatnunk kell. De nem azzal a felszínes változtatással, hogy egyszeriben kimondanánk a házasemberek szentelhetőségét. Ez a kérdés sokkal összetettebb annál.

Nem, egyáltalán nem kell félni az átoktól. Az átok akkor hatásos, ha félnek tőle. De nem az átoknak mint varázsigének az ereje miatt, hanem éppen a félelem miatt, amellyel elzárom magamat az Istenbe vetett bizalomtól, s így elzárhatom magam a kegyelemtől.
Ezért tehát sem cigány, sem más embernek az átka nem jelent semmi veszélyt a hívő embernek.

Fontos, hogy imaéletünkben jelen legyen a bűnbánat. Legjobb, ha az ember minden nap - általában este - lelkiismeret vizsgálatot tart. Áttekinti a napját, és a jó dolgokért hálát ad, a hibáiért pedig bocsánatot kér. (Mindkettő fontos, mert bűneinkkel együtt látnunk kell a kapott ajándékokat is!) Ez tehát az alap.
Külön bűnbánatot tartunk az eukharisztikus liturgiában is. Római katolikusoknál mindjárt a szentmise elején, görögkatolikusoknál pedig közvetlenül a szentáldozás előtt mondjuk el a bűnbánat imáját. Ezt mindig nagyon komolyan kell vennünk, sohasem gépiesen elmondani. Ugyanez vonatkozik az ekténiák könyörgéseire is: Uram, irgalmazz!
Ezeken kívül az imakönyvekben vannak külön bűnbánatot kifejező imák, illetve zsoltárok - például az 50.(51.) zsoltár. Ezeket is használhatjuk.
Sajnos az a természetes - még ha ez nem is természetes... - hogy gyónások közben bűnöket követünk el. De nem kell mindegyik után szaladni a gyóntató atyához, hanem amikor felismertem, hogy bűnt követtem el, akkor azonnal megbánom, és bocsánatot kérek az Úrtól - akár pusztán a saját szavaimmal.
Jó az, ha az ember rendszeresen gyónik, mondjuk, havonta - szerzetesek például hetente - és a két alkalom között is mindig kész a bűnbánatra. A szentáldozás az gyakoribb, akár minden nap is lehet. Ennek rendszeressége is fontos. Látható azonban, hogy a két szentséget nem kell időben egymáshoz kötni. Aki rendszeresen gyónik - mondjuk, havonta - az rendszeresen áldozhat - akár naponta is. Ez a helyes, igazán építkező lelkiéletnek a helyes rendje.

Kár, hogy így történt, de már nincs mit tenni. Leírásából az derül ki, hogy az apa nem tudott a korábbi keresztelésről. A keresztelés miatt tehát egyáltalán nem okolható, hiszen ebben nem a katolikus egyház megvetése vagy a korábbi keresztelés lebecsülésének szándéka vezette. Minthogy a keresztelés eltörölhetetlen, ezért a második szertartásnak nincsen semmi jelentősége, az már nem volt keresztelés. (Ha fordítva történik, előbb református keresztelés, akkor a tudatlanságból végzett katolikus keresztelés lett volna üres szertartás.)
Semmiféle büntetés nem jár az ilyen tévedésért sem az Egyháztól, sem a Jóistentől. Ami a dologban esetleg erkölcsileg megítélhető, az a hiányos kapcsolattartás a két szülő között. Ha lehet, ezt kellene orvosolni a jövőben.

Alapvető tévedése, hogy az energiát tudatosnak, tudattal rendelkezőnek tartja. Másik meglepő állítása, hogy a lélek sem más, mint ennek az általános energiának, mint egyetemes tudatnak egyik frekvenciája, e frekvencia megnyilvánulása. Egészen összekeveri tehát a teremtett világot, az értelem nélküli anyagot a személyes létezéssel - mely egyetlen birtokosa lehet a tudatnak, illetve az embert, és esetleg szellemi lényeket, angyalokat is, ezzel az átfogó világenergiával.
Minthogy a bölcseleti kiindulás sematikus, laposan anyagelvű, valójában nem ismeri a személyes Isten létét és a tőle való függést, ezért az ebből levezethető módszer is téves, bármilyen tetszetősnek tűnik is.
Ha valakit érdekel ez a dolog, és szeretne vele foglalkozni, javaslom neki, hogy amennyi időt és energiát szánna ennek megismerésére, megtanulására, annyit foglalkozzon a Szentírással és vegyen részt katolikus egyházunk szertartásain. Ezeken keresztül sokkal közelebb fog kerülni önmagához, a teremtett világhoz - amit ígér ez a módszer -, de legfőképpen a Jóistenhez, akiről ez a New Method, új módszer nem is tud.

A párjával való kapcsolatát kell megtekintenie, mélyen megvizsgálnia, teljesen függetlenül a most megjelenő régi barátjától. Nem függhet ugyanis a kapcsolat más ember megjelenésétől, közelségétől. Ha ez meg tudja ingatni az érzelmeiben, akkor ez házasság esetén később ugyanígy megismétlődhet. Igaz, most még nem köteleződött el a mostani párjával. Éppen ezért bátran megteheti ezt a vizsgálódást. Valóban szeretné-e egész életét, betegségeit, öregségét vele tölteni? Szeretné, ha ő lenne gyermekeinek az édesapja, ha a gyermekei őrá hasonlítanának? Tud-e őszinte ráhagyatkozással engedelmességet fogadni neki? Ilyen, s hasonló kérdésekkel vizsgálja meg tehát a párjához fűződő érzelmeit, terveit.
Ehhez a tiszta átvilágításhoz fontos, hogy ne legyen Önök között testi kapcsolat. Az ugyanis olyan erősen befolyásolja az érzelmeket, a kötődést, hogy nem tud tiszta fejjel mérlegelni. Mondanom sem kell, hogy ez az önmagába tekintés nem holmi lélektani játék, ezt az egészet az Úristennel együtt, imádságban kell elvégeznie. Meglátja, a végére tiszta képet fog kapni, hogy valóban őmellette van-e a helye. Ha az eredmény homályos marad, zavaros, nem kap megerősödést, hogy hozzá menjen, akkor ne siesse el a házasságkötést. Várjon még. Idővel tovább is alakulhat a dolog, tehát nincsen kizárva, hogy mégis ő lesz életének Isten akarta társa, de még nem teljesen érett, nem kiforrott ez a kapcsolat. Ezért tudja megingatni egy másik ember megjelenése. Ha azonban megerősödik a szerelme iránta, akkor vele együtt azt is világosan fogja látni, hogy ez csak kísértés volt.

Most az Édesanyjával sokat kell foglalkoznia. Többet, mint eddig. Nyilván van valami oka ennek a változásnak, amit meg kell értenie. Ez kicsit kell, hogy változtasson az eddigi magatartásán. Javaslom, hogy ezt beszélje meg a férjével is őszintén, felfedve ezáltal családjának ezt a gyengeségét. Ami eddig vele feszültségforrás volt, az most átalakulhat, mert valami nagyobb nehézség van készülőben. Ne azt nézze, hogy már megint egy gonddal több szakadt a nyakába, hanem értékelje úgy, mint életének természetes részét, amelyet meg kell oldani - mint annyi mindent. Ne féljen, hogy nem lesz erre ereje, hogy ez már túl sok, s hasonló gondolatok ne zaklassák. Ha higgadtan kezeli ezt az új feladatot, meg fog lepődni, a többi dolog is átalakul tőle.
Figyeljen tehát jobban az édesanyjára, ha lehet, legyen vele többet együtt. Ebbe vegye bele a férjét is. Ami most nagy nehézségnek látszik, az lassan új mederbe tereli az életét. Ne féljen ettől a változástól.
Természetesen mindezt csakis imádsággal, az Isten erejével és segítségével lesz képes megtenni. De ha kéri hozzá az erőt és a bölcsességet, örömmel fogja tapasztalni, hogy meg is kapja azt.

Nyugodtan írhat a lelkiatya@gorogkatolikus.hu címre. Azt csak én olvasom egyedül, és arról a címről szívesen válaszolok Önnek.

Köszönöm szépen a kiegészítést. Azóta még a következőket találtam.
Valóban léteznek nyugati rítusú ortodoxok. A 19. század közepén egy volt rk. pap, aki először protestáns lett, majd később ortodox hitre tért, kezdeményezte az Orosz Szt. Szinódusnál a nyugati rítus elismerését. Az oroszok Csehországban is létesítettek egy nyugati rítusú egyházmegyét. Franciaországban elég hányatott története van a nyugati szertartású ortodoxiának (orosz, román, szerb joghatóság). Az USA-ban a Határontúli Orosz Ortodox Egyházhoz tartozó Ioann Maximovics metropolita és Seraphim Rose atya erőteljesen támogatta a nyugati szertartás befogadását. Ma elsősorban az antiochiai patriarchátus amerikai érsekségében működnek élő, latin szertartást követő egyházközségek (a hívek elsősorban az ókatolikusok, anglikánok, evangéliumi keresztények közül tértek át az ortodox hitre).
A jelzett címek mellé még ezeket is megnyithatjuk:
https://en.wikipedia.org/wiki/Western_Rite_Orthodoxy
http://www.antiochian.org/node/22395
és néhány videó:
http://www.youtube.com/watch?v=uD9CVcp67so http://www.youtube.com/watch?v=lBLTP4ojITs http://www.youtube.com/watch?v=08z8Lf7NnCw http://www.youtube.com/watch?v=eAuGDdAbQes

Szó sincs róla. Ez szörnyű, ha egy fölszentelt diakónus valóban ilyet tenne. Remélem, hogy csak téves hír lehet. Ha mégsem, akkor arra kérem, értesítse erről négyszemközt az illető személy közvetlen elöljáróját, plébánosát. A többi már őrá kell bízni.

Akiket 1983. az új Kódex életbelépése előtt kereszteltek, azok a jognál fogva édesapjuk rítusába tartoznak. A vegyes rítusú szülőpár szabadon megválaszthatja, hogy a gyermekük milyen rítusú legyen. Ennek a döntésüknek írásbeli igazolása szükséges az anyakönyvben, amelyet kereszteléskor kell bejegyezni. Ha az Ön keresztelésekor megtörtént ez a bejegyzés, akkor annak rendje szerint Ön római vagy görög rítusú. Ha nem történt meg a bejegyzés, akkor a régi jogszabály érvényes, tehát édesapja után Ön görögkatolikus.

Ágyban imádkozni nagyon üdvös dolog. Este imádkozás közben elaludni pedig maga a gyönyörűség. Csak nyugodtan folytassa ezt a gyakorlatot.
Arra azonban ügyeljen, hogy ne ez legyen pusztán az egyetlen kapcsolata az Úrral. Az méltatlan lenne.
Olyan napi imarendet alakítson ki, amelyben teljesen éber ima is van. Azt az adagot, amelyet lelkiismerete szerint el kell végeznie, semmi módon ne kurtítsa sem fáradtság sem rossz napirendszervezés miatt. Javaslom, hogy reggel is, estefelé is legyen imádsága - ez utóbbit akkor végezze, amikor még nem alszik bele - napközben pedig legalább egyszer vegye elő a Szentírást. Ha ezt megtartja, akkor már nyugodtan megteheti, hogy lefekvéskor elkezdi az imádságot és közben békésen várja az álom édes érkezését.

Bizonyára nagyon jó plébánosa volt, aki nagy gondot fordított arra, hogy a szentmisében minél mélyebben be tudjanak kapcsolódni. Ez egy kisebb közösségben egyénként is jóval könnyebb. Ez vonatkozik a két szín alatti áldozás megoldására is. Nagy városban, ahol a plébánia közösség nem olyan szoros köteléket jelent, ahol gyakran több idegen is megfordul a szentmisén, ott ez nehezebb.
Megértem, hogy hozzászokott ahhoz, megszerette azt, hogy két szín alatt áldozzon. A mostani helyzetében azt javaslom, törekedjen ettől függetleníteni magát. Ne nézze, hogy hogyan áldoztat a pap, hanem magára az Úr Jézussal való találkozásra, vele való egyesülésre összpontosítson. Ez hozzásegíti Önt ahhoz, hogy bár a körülmények nem olyan kedvezőek, az egyéni törekvése mégis még jobban elmélyíti az Istennel való kapcsolatát. Ha ezt megteszi, örömmel fogja észrevenni, hogy meglepetésszerűen lesz alkalma két szín alatt is áldozni. Ezt csak azért mondom, mert ismerem a Gazdát, és tudom, hogy jóságából éppen akkor ajándékoz meg valamivel, amikor azt már el tudtam engedni, amikor már nem ragaszkodom hozzá.