A katolikus és ortodox egyházban a bűnbocsánat rendes és természetes módja a szentgyónás. De vannak rendkívüli utak is. Isten mindenkinek megbocsát, aki megbánja bűnét. Ebben azok is bízhatnak, akik valamilyen súlyos ok miatt nem gyónhatnak. Ha nem a szentségnek vagy magának az Egyháznak a megvetése, nem is lustaság vagy hanyagság miatt marad távol valaki a szentgyónástól, hanem valamilyen rajta kívül álló ok miatt, annak egyáltalán nem kell tartania attól, hogy az Isten nem bocsátana meg neki, amikor bűnbánatot tart. Hogy milyen módon, ezt csak az Isten tudja. De nem is érdemes fürkészni ennek mikéntjét. Krisztus megváltása mindenkire érvényes, s ki-ki a maga buzgóságával nyissa meg erre az életét.

Inkább úgy fogalmaznék, a szerzetesség világban megélhető formája. Több rend is felkínálja ezt a lehetőséget. Olyan világban élő emberek csatlakozhatnak hozzá, akár egyedül élők, akár családosak, akik vállalják az ehhez tartozó imádság-kötelezettséget, s természetesen az ebből fakadó még buzgóbb keresztény életet. Tudomásom szerint a ferenceseknél is létezik harmadrend. Keressen fel egy ferences rendházat (címüket megtalálja a világhálón) és ott részletesebb útmutatást is adnak Önnek.

Én még erről nem hallottam. Esetleg azért marasztalhattak el egyes személyeket, mert a bizonyos szentekért tüntetően végzett imádsággal azt fejezhették ki, hogy nem hisznek azon személyek üdvözülésében.
A szentek azok, akikről az egyház bizonyosan állítja, hogy már az üdvözültek közé tartoznak. Ezért nem szoktunk értük imádkozni. Viszont egyáltalán tilos és téves. Egyházunk liturgikus teológiája igazolja ezt, hiszen a Szent Liturgia során a szent áldozatot mindenkiért fölajánljuk, ennek a felsorolásba sok szentet is beleveszünk, sőt, még az Istenszülőt is. A pap csöndesen mondja az imát: Felajánljuk még neked ezen okos szolgálatot a hitben elhunyt ősatyák, atyák, pátriárkák, próféták, apostolok, hithirdetők, evangélisták, vértanúk, hitvallók s önmegtartózkodókért s a hitben megdicsőült minden igaz lélekért ? és fennhangon folytatja: kiváltképpen legszentebb, legtisztább, legáldottabb dicső királynénkért, az Istenszülő és mindenkorszűz Máriáért.

Nem szabad azt gondolni, hogy van olyan imaformula, amely hatékonyabb, másik pedig kevésbé. Nem a szavaktól függ az eredmény,hanem a szívünk állapotától. Jól teszi, ha rendszeresen mondja az Üdvözlégy imákat. Folytassa is hittel, és ne legyen türelmetlen. A hittel mondott ima lényeges hozadéka, hogy rábízzuk az Úrra azt, amit tenni fog. A Miatyánkban is ezt kérjük, hogy legyen meg az Ő akarata.
Általában a kitartásunkat, az imádságban való további buzgóságunkat eredményezheti, ha nem kapjuk meg mindjárt, amit kérünk.
Imádkozzon továbbá az anyósáért is. Emellett pedig igyekezzék neki is kedvére tenni, amiben csak lehet. Keltse fel a szívében az iránta való szeretetet, még ha nehéznek tűnik is. Ez az igazán hívő ember magatartása. Ezek után remélheti, hogy rendbe fog jönni a házassága.

A református templomban kötött házasságot is elfogadja érvényesnek a katolikus egyház. Ennek rendes és megengedett formája az,hogy erre a püspöktől engedélyt kell kérni. Az ebből a házasságból származó gyermekeket is jog szerint katolikusnak kell keresztelni. Elegendő, ha ezt az egyik szülő kéri, és vállalja a gyermekek katolikus nevelését. A férjnek lehetőleg írásbeli hozzájárulását kell adni erre. Igaz, ezt még a házasságkötés előtt kellett volna megtennie.

Kedves Édesanya!
Javaslom, hogy buzgón járjon Szent Liturgiára, minél gyakrabban gyónjon és áldozzon, mintegy a fia helyett is. Legalább egyszer menjen el Máriapócsra - vagy, ha nem görögkatolikus, akkor esetleg valamelyik másik zarándokhelyre - és ott is imádkozzon buzgón a fiáért. (Mindegy, hogy milyen szavakkal vagy szöveggel. A lényeg azon van, hogy hittel és buzgón imádkozzon.
Előbb-utóbb ki fog gyógyulni a kedves fia ebből a tévútból, de az Ön imádsága tudja siettetni ezt a fölébredést.

Azért furcsálljuk, hogy ilyen történhetett, mert korunkban és kultúránkban mások a családi viszonyok és szokások, mint 2000 évvel ezelőtt Palesztinában. Akkor sokkal erősebb volt a szélesebb értelemben vett családi kötelék. Olvassuk is a leírásban, hogy azt gondolták, az úti társaságban van, a rokonok között. Ezt ma elképzelhetetlennek tartjuk, de akkor nem volt hanyagság a szülők részéről.
A második kérdése egyszerűbb. Itt is pontosan figyelnünk kell a szövegre, amely arról számol be, hogy a gyermek Jézus előbb hallgatta és kérdezgette a tanítókat. Ilyen helyzetet már mi is el tudunk képzelni, amikor egy zseniálisan nyitott értelmű fiúcska zavarba hozza a felnőtteket a kérdéseivel, sőt, ő maga is rámutat összefüggésekre. Az istengyermeknél nem kell ezen csodálkoznunk.
Ezzel pedig talán a harmadik kérdésére is feleltem. Ugyanis nem csak azt kell gondolnunk, hogy sokat tanult Jézus már 12 éves koráig is, hanem, hogy mindent nagyon nyitott értelemmel fogadott be. Elég volt csak egyszer hallani a felolvasást a zsinagógában, nyomban megjegyezte, s ha valami hasonlót hallott, azokban felismerte az összefüggést. Erre utal a Mk 12,35-37 (Lk 20,41-44) leírása, amikor Jézus olyan összefüggésre mutat rá, amit közel ezer éven át senki nem vett észre.

Két lehetséges okot gyanítok e jelenség mögött.
Az egyik, hogy egyszerűen rossz beidegződése alakult ki a szentáldozással kapcsolatban. Egyfajta kényszeres magatartás, amin nem könnyű csupán tudatos akarattal változtatni. Szokták ilyenkor tanácsolni, hogy a cselekvést, illetve annak módját változtassa meg. Ha Ön görögkatolikus, akkor könnyebben megteheti, hogy mielőtt a szent kehelyhez ér, előtte három mély meghajlást végez, lehetőleg a földet érintve, majd, ha megkapta a szentséget, akkor utána is. Nálunk ez csak kicsit feltűnő, s talán nem okoz megbotránkozást. Ez az egyébként is helyes cselekedet talán eltereli a figyelmét, de fiziológiailag is az eddigitől eltérő körülményeket teremt. Ha római katolikus, éppen akkor is megteheti a háromszori mély meghajlást, csak az ott furcsább. Akkor valami más módot alakítson ki, hogyan veszi magához a Szentséget.
Lehet egy másik, súlyosabb ok is. Tudat alatt hordoz valamilyen ki nem mondott, meg nem bánt bűnt. Ez a tudatalatti tiltakozás is kiválthatja Önből ezt a köhögési ingert. Ezt, természetesen egy nagyon mély, feltáró bűnbánattartással, esetleg életgyónással lehet orvosolni.

Kedves László!
A kérdése nagyon is fontos, és sokakat érdekel. Köszönöm, hogy feltette.
Éppen a Hit gyülekezete az a közösség, amellyel még ökumenét sem tudunk folytatni, hiszen lépten-nyomon a katolikus egyház ellen beszélnek egyenként is és nyíltan is. Vajon mi lehet az oka, hogy bennünket tartanak egyik fő ellenségnek? Önmagukat tartják a hit tiszta képviselőinek, de akkor meg kell kérdezni, vajon 2000 év alatt nem bukkant fel egyetlen ember sem, aki helyesen értelmezte volna a Szentírást, csak éppen most, a XX. század végén Németh Sándor? Jól érzékeli azt is, hogy nem sok beszélgetni való van olyan emberrel, aki állandóan a maga gyülekezetébe akarja becsalni a másikat. Lehet, a szomszédja valóban tisztességes ember, de félő, hogy vallási kérdésekben fanatikussá vált. Sok esetről hallottam, hogy amikor valaki végre ki tudott szabadulni a hitgyüliből, akkor pszichológusra vagy egyenesen pszichiáterre volt szüksége, hogy teljesen meg tudjon szabadulni ennek béklyóitól. Legyen nyugodtan határozott az elutasításban. Ez nem szeretetlenség, még csak nem is udvariatlanság, hanem természetes védekezés.
Ugyanakkor jól teszi, ha olvassa a Szentírást, tanulmányozza a katolikus hit tanítását, hogy ha mégis vitára kerülne sor, akkor kellő érveket is találjon.

Első tanácsom, hogy forduljon az Egyházmegyei Karitászunkhoz. Arra nem sok esély van, hogy a hiányzó összeget rendelkezésére bocsátják, de talán jogi és gazdasági tanácsot tudnak Önöknek adni.
Ami a lelki hozzáállást illeti, abban a következőket tudom mondani. Furcsa volna, ha csak akkor hinnénk és bíznánk az Úrban, amikor van emberi kilátás a segítségre. Ez azt jelentené, hogy nagyjából annyit tulajdonítunk az Úr hatalmának, hogy amikor már közel a segítség, akkor egy kicsit még tud rajta lendíteni, hogy valóban megkapjuk. Sajnos, sokszor ennyire terjed ki az Istenbe vetett bizalmunk.
Holott éppen akkor mutatkozhatna meg igazán, amikor már semmi emberi remény nincs. Vajon ilyenkor az Úrnak is véget ér a hatalma? Az Önök kétségtelenül nehéz helyzete lehetőség arra, hogy alakítson az Önök hitén, Isten-kapcsolatán. Ha semmi remény nem látszik, akkor imádkozzanak igazán bizalommal az Úrhoz. Az egyáltalán nem biztos, hogy úgy segít, ahogyan mi elképzeljük. Mondjuk, hirtelen megérkezik valami hatalmas anyagi segítség, vagy éppen ölünkbe pottyan egy másik lakás. Ez megint csak a mi korlátolt emberi fantáziánk szűkössége, hogy el sem tudunk mást képzelni. Nem tudom, hogyan segít az Úr, de az biztos, hogy nem hagyja el, aki bízik Benne. Használják fel a kilátástalan helyzetet hitük, ráhagyatkozásuk megerősítésére, és meg fogják tapasztalni a csodát. Különben nem! (Jud 8,13)

Kedves R.!
Higgye el, az az Egyház sem tartja jónak, hogy kihelyezzen a világba egyedül élő embereket. Az Egyháznak számtalan törekvése van arra, hogy a papjait közösségben tartsa, lelkileg erősítse, ne hagyja magányban. Más kérdés, hogy sajnos a gyakorlat mégis más, mint ez a jóra törekvő elmélet.
Az valóban rossz gyakorlat, ha egy frissen felszentelt fiatal papot egyedül kihelyeznek valahová. A megpróbáltatások és kísértések alatt hamar felőrlődhet a hivatása. Sajnos sok példa van erre. Alapvető törekvés, szinte szabály, hogy a fiatal papokat először káplánnak teszik, tehát egyfajta papi közösségbe. Nagy erőt adó példa, amikor a plébános és a káplán együtt zsolozsmáznak, tehát még az imaközösség is megvan köztük. Az óriási paphiány miatt azonban ritka, ahol ezt meg tudják valósítani.
Az is igaz, hogy a mai világban a fiatal cölebsz pap sokkal nagyobb kísértéseknek van kitéve. Erre is próbálják felkészíteni őket - több-kevesebb sikerrel.
Az merő tévedés, hogy a cölibátus létrehozásában az egyházat az vezette, hogy a papok személyes vagyona ne szálljon az utódaira. Ezt a kommunista szemlélet találta ki és terjesztette. Ettől a butaságtól már meg kell tudnunk szabadulni.
A keleti egyház (benne a görögkatolikus is) gyakorlatával sem szabad egybemosni ezt a kérdést. Ott számos más elem is indokolja a nős emberek pappá szentelhetőségét. Nem is beszélve arról, hogy ott pedig más nehézségek jelentkeznek. Említhetnénk akár a protestáns egyházak gyakorlatát is, amely bizonyos értelemben közelebb áll a nyugati ember életszemléletéhez, és ott is súlyos nehézségek mutatkoznak a lelkészi szolgálattételben.
Kétségtelen, hogy a cölibátus szép és értékes, de ma különösen is súlyos öröksége az egyháznak. Hogy ez ma ilyen nehéz kérdéssé vált, ennek oka a világ romlottságában keresendő. Igaz, hogy a papi elbukások pedig az Egyház gyengeségében, s ezen mindenképpen változtatnunk kell. De nem azzal a felszínes változtatással, hogy egyszeriben kimondanánk a házasemberek szentelhetőségét. Ez a kérdés sokkal összetettebb annál.

Nem, egyáltalán nem kell félni az átoktól. Az átok akkor hatásos, ha félnek tőle. De nem az átoknak mint varázsigének az ereje miatt, hanem éppen a félelem miatt, amellyel elzárom magamat az Istenbe vetett bizalomtól, s így elzárhatom magam a kegyelemtől.
Ezért tehát sem cigány, sem más embernek az átka nem jelent semmi veszélyt a hívő embernek.

Fontos, hogy imaéletünkben jelen legyen a bűnbánat. Legjobb, ha az ember minden nap - általában este - lelkiismeret vizsgálatot tart. Áttekinti a napját, és a jó dolgokért hálát ad, a hibáiért pedig bocsánatot kér. (Mindkettő fontos, mert bűneinkkel együtt látnunk kell a kapott ajándékokat is!) Ez tehát az alap.
Külön bűnbánatot tartunk az eukharisztikus liturgiában is. Római katolikusoknál mindjárt a szentmise elején, görögkatolikusoknál pedig közvetlenül a szentáldozás előtt mondjuk el a bűnbánat imáját. Ezt mindig nagyon komolyan kell vennünk, sohasem gépiesen elmondani. Ugyanez vonatkozik az ekténiák könyörgéseire is: Uram, irgalmazz!
Ezeken kívül az imakönyvekben vannak külön bűnbánatot kifejező imák, illetve zsoltárok - például az 50.(51.) zsoltár. Ezeket is használhatjuk.
Sajnos az a természetes - még ha ez nem is természetes... - hogy gyónások közben bűnöket követünk el. De nem kell mindegyik után szaladni a gyóntató atyához, hanem amikor felismertem, hogy bűnt követtem el, akkor azonnal megbánom, és bocsánatot kérek az Úrtól - akár pusztán a saját szavaimmal.
Jó az, ha az ember rendszeresen gyónik, mondjuk, havonta - szerzetesek például hetente - és a két alkalom között is mindig kész a bűnbánatra. A szentáldozás az gyakoribb, akár minden nap is lehet. Ennek rendszeressége is fontos. Látható azonban, hogy a két szentséget nem kell időben egymáshoz kötni. Aki rendszeresen gyónik - mondjuk, havonta - az rendszeresen áldozhat - akár naponta is. Ez a helyes, igazán építkező lelkiéletnek a helyes rendje.

Kár, hogy így történt, de már nincs mit tenni. Leírásából az derül ki, hogy az apa nem tudott a korábbi keresztelésről. A keresztelés miatt tehát egyáltalán nem okolható, hiszen ebben nem a katolikus egyház megvetése vagy a korábbi keresztelés lebecsülésének szándéka vezette. Minthogy a keresztelés eltörölhetetlen, ezért a második szertartásnak nincsen semmi jelentősége, az már nem volt keresztelés. (Ha fordítva történik, előbb református keresztelés, akkor a tudatlanságból végzett katolikus keresztelés lett volna üres szertartás.)
Semmiféle büntetés nem jár az ilyen tévedésért sem az Egyháztól, sem a Jóistentől. Ami a dologban esetleg erkölcsileg megítélhető, az a hiányos kapcsolattartás a két szülő között. Ha lehet, ezt kellene orvosolni a jövőben.

Alapvető tévedése, hogy az energiát tudatosnak, tudattal rendelkezőnek tartja. Másik meglepő állítása, hogy a lélek sem más, mint ennek az általános energiának, mint egyetemes tudatnak egyik frekvenciája, e frekvencia megnyilvánulása. Egészen összekeveri tehát a teremtett világot, az értelem nélküli anyagot a személyes létezéssel - mely egyetlen birtokosa lehet a tudatnak, illetve az embert, és esetleg szellemi lényeket, angyalokat is, ezzel az átfogó világenergiával.
Minthogy a bölcseleti kiindulás sematikus, laposan anyagelvű, valójában nem ismeri a személyes Isten létét és a tőle való függést, ezért az ebből levezethető módszer is téves, bármilyen tetszetősnek tűnik is.
Ha valakit érdekel ez a dolog, és szeretne vele foglalkozni, javaslom neki, hogy amennyi időt és energiát szánna ennek megismerésére, megtanulására, annyit foglalkozzon a Szentírással és vegyen részt katolikus egyházunk szertartásain. Ezeken keresztül sokkal közelebb fog kerülni önmagához, a teremtett világhoz - amit ígér ez a módszer -, de legfőképpen a Jóistenhez, akiről ez a New Method, új módszer nem is tud.