A saját püspöknek kell benyújtani a kérelmet, amelyben bemutatkozásképpen önmagáról is ír. Szükséges még ehhez a beadványhoz a saját parókus ajánlása is. Aki ezeket eljuttatja a püspökségre, utána megkapja a tájékoztatást a további szükséges lépésekről.

Kedves Zoltán!
Láthatóan a szíve diktálja, hogy az Istenhez forduljon, sőt, saját szavaival fejezze ki iránta a hódolatát. Fontos, hogy ne csak akkor szólítsa Őt, amikor bajban van, amikor valamit nagyon kérni akar Tőle, hanem máskor is. Ne feledje sohasem megköszönni is azt, amik kapott. Ha ezt rendszeresen teszi, egyre jobban látja majd, hogy nap nap után mennyi mindent kap a Jóistentől. Azt mondja, nem szokott járni templomba. Javaslom, hogy menjen el olykor. Ott jobb imádkozni, ott békére talál az ember lelke.
E mostani tettét is a templomban tárja föl az Úrnak, ott kérjen Tőle bocsánatot, és utána pedig azt, hogy segítsen jóvátenni. Hogy a kedvese mikor fog megbocsátani, ez nem az Isten jóságán múlik. Ebben őneki szabad akarata van. De ha megtalálja lelkében a békét, és úgy közeledik feléje, akkor idővel enyhülni fog, és megérzi az Ön közeledésében is a tiszta szeretetet. Hogy ez a béke minél nagyobb legyen, azért imádkozzon minél többet!

Jézus korában már nagyon elterjedt volt a hellén kultúra. Egyes próféták, rabbik, tanítók nagy erővel tiltakoztak ellene - egyebek között erről szól a Makkabeusok könyve -, mégis jelentős hatással volt a vallásos zsidó emberekre is. Más görög eredetű névvel is találkozunk az Újszövetségi iratokban (András, Fülöp, Bertalan, stb.).

Sőt, elsősorban ővelük kapcsolatban kell megélnünk az önzetlen szeretetet. Természetesen kötelességünk is, de kötelességünk ez mindenki felé. Akikkel legtöbbet vagyunk, akikhez legközelebb állunk, azok felé kell sugározni leginkább a szeretetet.

Kedves Levente!
Nem mindenben értek egyet Önnel. Igaz, nekem nincs alkalmam sok pap prédikációját hallgatni, hiszen csak ilyen helyzetben lehetne ennyire általános véleményt megfogalmazni. Akiket szoktam hallgatni, azoktól mindig tanulok valamit. Sok múlik azon, hogy hogyan hallgatja az ember.
Nem ismerek olyan biológiai kutatási eredményt, ami cáfolná Istent vagy az Ő létét. Ha erről jelenne meg bármilyen ismeretterjesztő anyag, az nyilvánvalóan felszínes, tudománytalan írás lenne, hiszen Isten létét sem bizonyítani sem cáfolni a természettudományok által nem lehet. Ugyanis teljesen más területtel foglalkoznak.
Kétségtelenül nagy hangsúlyt kell fektetni a felkészültségre, de az embereket nem a színvonalas beszédekkel lehet meggyőzni. Azok esetleg elgondolkodásra késztethetik őket, amely nagyon hasznos, és jó alapja a hitre térésnek, a hitben való megerősödésnek, de a meggyőződés sohasem csupán értelmi belátáson alapszik.
Nem volt alkalmam még a televízióban ennek az egyházi vezetőnek a beszédét hallgatni, de bármilyen fölkészült és meggyőző legyen is, ha az igazságtól eltérő dolgot hirdet, nem kíséri az Isten áldása (Gal 1,8).
Krisztus evangéliumának hirdetése nem a filozofikus gondolkodás, hanem elsősorban az azt hirdető ember életpéldája által válik meggyőzővé. Az apostolok a Szentlélekkel eltelve hirdették erővel és hatékonysággal az evangéliumot, jól lehet sokan közülük tanulatlan emberek voltak (ApCsel 4,13).

Kedves Tina!
A kérdésfölvetése teljesen jogos. Nagy kár, hogy egyáltalán léteznek olyan gépek, játékok, rendszerek, ahol az emberek szórják a pénzüket akár szenvedélyből akár csak szórakozásból. Nem volna szabad ilyennek lennie. A bűnt az követi el, aki ilyet létesít, működtet vagy fenntart. Ön nyilván jó szándékkal keresett munkát, így jutott ehhez a céghez. Jobb lenne, ha más munkát találna, de nem követ el bűnt azzal, hogy itt dolgozik. Bizonyos mértékben kényszer helyzet, hiszen az is fontos, hogy legyen munkája.
Azt tanácsolom, hogy végezze a mostani feladatát a legnagyobb keresztény elhivatottsággal. Mivel ennek során sok emberrel találkozik, azok felé mindig próbálja a krisztusi szeretetet közvetíteni. Most ezt tudja tenni. Ha pedig mégis adódik más munka, amely közelebb áll az Evangélium szelleméhez, csak akkor váltson.

A Keleti Kódex 831. kánonja szerint: A házasságot a jegyes fél parókusa előtt kössék meg, hacsak a részleges jog mást nem tartalmaz vagy megfelelő ok nem mentesít.
Nálunk, Magyarországon ez azt jelenti, hogy bármelyik jegyesfél rítusa szerint érvényesen meg lehet kötni a házasságot. A keresztlevelet az illető helyről ki kell adni. Ha a püspökségre is írt már, akkor azt javaslom, hogy vagy írjon újra, vagy telefonáljon oda, hátha elkeveredett a levél a postán. Ha a helyi pap valami miatt nem hajlandó az együttműködésre, akkor a püspök atya fogja orvosolni a nehézséget.

Azt írja, több, mint két éve tart ez a szörnyű állapot. Ha ez azt jelenti, hogy mindjárt a házasságuk kezdetétől fogva, akkor alaposan megkérdőjelezhető, hogy miféle házassági indokok alapján kötötték össze az életüket. Ha így van, ez nyomós ok arra, hogy egyházi bíróságon keresse élete boldogtalanságának az okát.
Ha már több év óta házasok, és csak az utóbbi időben vált ilyenné a férje, akkor pedig az ennek kiváltó okát kell megkeresni. Nyilvánvalóan van valamilyen oka. Persze, ha Ön egyedül van ebben, akkor nagyon nehéz józanul és higgadtan cselekednie. A legjobb szándék vezette abban, hogy eddig teljes erejét összeszedve próbált mindent elviselni, de már fogytán az emberi ereje. El is fog fogyni, mert az véges. Kell, hogy találjon olyan lelkiatyát, akivel ezekről a dolgokról tud beszélgetni. Ha netán a lakóhelyén valami ok miatt nem talál ilyet, akkor keressen más helyen, de mindenképpen legyen pap, akivel ezt meg tudja osztani, aki Önnek tanácsot, bátorítást, erőt tud adni.
Keresni kell tehát az okot és a megoldás lehetőségét. Mai világunkra jellemző, hogy a megoldás keresésében első lépésként a válásra gondolnak. Holott ez csakis a legvégső lehet. Azzal egyetértek, hogy nem szabad így folytatni, vagy egyáltalán hagyni folytatódni ezt a helyzetet. Valóban teljesen tönkre mehet ebben. Nem ezt kéri, nem ezt várja Öntől az Úr. Más megoldást kínál. De ne zárja rövidre azzal, hogy elválik a férjétől, hogy elhagyja őt. Keresse az okot, keresse a megoldást, keressen ehhez hiteles tanácsadót.
Amikor nem mutatkozik semmi egyéb megoldás, akkor az Egyház lehetőséget ad az elválásra. Ezt is a lelkiatyával kell megbeszélnie. Viszont, ha a házasságuk érvényesen lett megkötve, akkor Önnek nincs lehetősége újra házasságot kötni valaki mással. Mégis élhet továbbra is békében és nagy lelki mélységben. Részesülhet a szentségekben.
Azt remélem, azonban, hogy megtalálja azt a rejtélyes okot, amiért ilyen lett a férje, és sikerül kigyógyítania belőle. Imádkozzék ezért sokat! Én is fogok imádkozni érte.

Hogy ne ítélnénk el a háborúskodást, amely embereket fordít egymással szembe, terjeszti az erőszakot, az ebből fakadó számost egyéb bűnt?
Súlyos és szerintem megoldhatatlan kérdés, hogy mit tegyen az ember, ha háborús helyzetbe kerül. Tanácsom, hogy erről nem érdemes töprengeni, szóvitákba bocsátkozni, mert lehet, hogy most meg tudunk fogalmazni szépen hangzó elveket, de ki tudja, hogy az adott helyzetben melyikünk hogyan viselkedne? Törekedjünk arra, hogy a béke idejében is mindig békességszerzők legyünk (Mt 5,9), akkor van reményünk, hogy más helyzetben is ezt a magatartást tudjuk követni.
Azok a katonák, akik bármilyen okból háborús helyzetbe kerülnek, még jobban rászorulnak az imádságra, a lelki támaszra, az Egyház áldására.
Azt nem látom át, hogy Afganisztában mi a szerepe a magyar katonáknak, de amennyire értesültem róla, egyáltalán nem lövöldözni mennek oda, hanem rendfenntartás a feladatuk. Erőszak cselekedet viszont, sajnos mindenütt van, idehaza is. Szóval, itt is, ott is van feladata a békességszerzőknek. Elsősorban mi magunk legyünk azok!

Igen, mindenki a saját nyelvén mondja a hitvallást. Ez nem csak különböző nemzetek nyelvét jelenti, hanem különböző kultúrák és természetesen minden egyes ember különbözőségét is. Sőt, azt is hozzá kell tenni, hogy ugyanaz az ember sem ugyanolyan értelemben és mélységben mondja a hitvallást minden alkalommal. Van, amikor egészen mélyen átérzi, van, amikor csak felületesen mondja együtt a többiekkel. Másként mondta gyermekkorában, másként fiatalként, felnőttként, másként egy súlyos betegség idején vagy egy szeretett személy tragikus halála után.
Persze, törekednünk kell arra, hogy minden egyes alkalommal minél nagyobb figyelemmel, minél nagyobb mélységben átélve mondjuk az imát. Hogy ez mennyire sikerül, az nagyon sok mindentől függ. (Meglepő talán, de még az időjárástól is, ami szintén erősen hat ránk!)
Hasonló okokra vezethető vissza a különböző felekezetek hitvallásának különbözősége. Nem kell ezen sem csodálkozni. A botrány nem az, hogy különbözőek vagyunk és az Istennel való kapcsolatunkat különbözőképpen éljük meg (innen van a rítusok különbözősége), hanem, amikor e különbségek miatt egymással szembefordulunk, amikor nem ismerjük a másikat, nem ismerjük el, s emiatt benne ellenséget látunk. Csakis alázattal lehet hitelesen képviselni a hitünket. Ez nem csak a hívekre, hanem az egyházi vezetőkre, egyháztanítókra is vonatkozik. Alázattal kell(ene) mindnyájunknak Krisztusra és az Ő Egyházára tekintenünk, akkor nem lenne széthúzás, ellenségeskedés. Nem az egyház sokszínűsége fájdalmas, hanem a szétszakítottsága.

Istennek minden lehetséges - még az is, ami az embernek lehetetlen (Mt 19,26).
Jó helyen keresi a gyógyulást. Igen, Tőle kell kérni, hogy a seb gyógyuljon. De erre időt is kell hagyni. Hiszen a testi seb is - főként, ha mély, ha fertőzött - akkor hosszú kezelés alatt gyógyítható csupán. Ennek folyamatában van Ön is. Legyen hát türelmes.
Persze, ha az együttélés során a sebek újra termelődnek, akkor ez még nehezebb. De még akkor sem lehetetlen!
Krisztus Urunk éppen a sebeivel hozott nekünk gyógyulást (Iz 53,5; 1Pét 2,24). Tamás apostolt is azzal tudta hitre vezetni, hogy megmutatta neki sebeit. Ha Krisztust követjük, akkor mi is tekinthetjük így a nekünk okozott sebeket, amelyek szeretetünk kifejezői. Nem szemrehányást keltenek, hanem megértést a másik gyöngeségeivel szemben. Miként Jézus is, aki imádkozott azokért, akik szenvedést okoztak neki (Lk 23,34).
Tudom, hogy ez nagyon nehéz, lehetetlennek tűnik, de ismétlem, az Istennek minden lehetséges. Nagyon helyes tehát, ha Tőle kéri.

Igyekszem őszintén válaszolni, mint korábbi és mint minden egyéb írásomban is.
A valóság olyan, amilyennek látjuk. A látásunk, belátásunk pedig irányítja a cselekvésünket. Csak a tiszta látású emberek tudják Isten akarata szerint alakítani a világot. Ezért elsődleges feladatunk, hogy a látásunkat tisztítsuk meg. Ha szemed ép, egész tested világos (Lk 11,34).
Nem azért tanácsolom az ítéletmentességet, mert nem tudom, hogy van bűn, hanem azért, mert csak ezen az úton lehet a bűnt (magamét, másokét) Isten kezébe helyezni. Ha ítélkezem, akkor Isten helyébe teszem magam, és én próbálok igazságot teremteni. Eleve kudarc.
Nem csak az Egyház álláspontjára, Jézus tanítására is szokták mondani, hogy naivitás. Holott ez a legvalóságosabb igazság, mert a Teremtő szemével látja a teremtést, nem pedig rövidlátón, szűk látókörrel.
A bűnt, a bűnös magatartást elítéli az Egyház, ugyanakkor mindenkit meg akar menteni, minthogy Krisztus Urunk ezt bízta rá: Tegyetek tanítványommá minden népet (Mt 28,19).

Amit leír, nagyon szomorú jelenség. Az Ön esetében még nagy remény marad, mert fölismeri a szívében ezt a nem akart érzést, és amennyire tud, küzd is ellene - hiszen ezért is írt ebbe a rovatba. Elhiszem, hogy a megtörtént esetek rettentő fájdalmasak, de mégsem szabad néhány család viselkedése miatt egy közel 7-8 száz ezret számláló népcsoportot megítélni. Még akkor sem, ha az Ön települése nem egyedi eset. Számtalan tisztességes, törekvő, nagyon tiszta életű és gondolkodású cigány ember és család is van hazánkban. Hogy milyen bántó és fájó tud lenni az általánosítás, arra a következő példát hozom. Amikor a '80-as évektől egyre szabadabban lehetett kijárni Ausztriába, akkor megindult a tömeges vásárlási láz Magyarországból Bécsbe és környékére. Nyilván ment akkor mindenféle ember. A boltokban, áruházakban pedig egyre több helyen megjelent a magyar nyelvű felirat: Magyar, ne lopj! El lehet képzelni, micsoda fájdalom és düh volt bennünk akkor ennek láttán. Nem is tudom, kikre voltunk dühösebbek, a táblát kifüggesztő osztrákokra, vagy az őket megkárosító honfitársainkra. Az általánosítás mindig félrevezet. Személyek vannak, akik viselkednek, akiket elviselnünk vagy éppen tanítanunk kell. Ügyeljen arra, hogy e a rossz tapasztalatok élménye ne érjen el a szívéig, ne hatalmasodjék ott el, ne fordítsa szembe Önt embertársával. Meglepő talán, érdemes is ezen eltöprengeni, hogy őket éppen annyira szereti az Úr, mint bennünket. Ez a gondolat, valamint a szegény emberek szellemi, lelki hiányosságainak ismerete inkább szánalmat, segíteni kész szeretetet szül, mint haragot, a megbocsátás elutasítását.

Mivel imát vagy áldozathozatalt nem csak egy emberért lehet felajánlani, hanem például családért, nagyobb csoportért (fiatalokért, drogosokért, stb.), ezért természetszerűleg másokért is fölajánlhatjuk azokat. Például, ha van egy állandó szándékunk, azt kiegészíthetjük másokért való felajánlással is.
Ez kivált érvényes a Szentmisére, Szent Liturgiára, amely valójában Krisztus végtelen értékű áldozatába való bekapcsolódás. Ha történetesen a pap azt valaki(k)ért felajánlja, azért még ő maga illetve az azon résztvevő hívek is sok mindenki mást is belefoglalhatnak.

Két teológushoz is fordultam a szabatos feleletér. Alább közlöm mindkettőjük válaszát.
A szent hagyomány fogalma sok szempontból meghatározható. A Tanítóhivatal jelenkori definíció között gyakran találunk utalást az élő hagyomány gondolatára, ami nagyon kifejező lehet e gazdag tartalmú fogalom megértésében. Ez az apostoloktól származó hagyomány a Szentlélek segítségével az Egyházban bontakozik ki: egyre teljesebb lesz az áthagyományozott dolgok és szavak megértése, részben a hívők elmélkedése és keresései folytán, akik a szívükben el-elgondolkodnak rajtuk (vö. Lk 2,19.51); részben a tapasztalt lelki dolgok benső megértéséből; részben azok igehirdetéséből, akik a püspöki utódlással együtt megkapták az igazság biztos karizmáját is. Az Egyház ugyanis a századok folyamán állandóan az isteni igazság teljessége felé tart, míg csak be nem teljesednek benne Isten igéi. A II. Vatikáni Zsinat Dei Verbum kezdetű dogmatikai konstitúciójának
szavait a Nemzetközi Teológiai Bizottság határozata (Teológia ma) így vezeti fel: A Hagyomány élő és éltető dolog, olyan mozgásban lévő folyamat, ahol a hit egysége a nyelvek sokféleségében és a kultúrák különbözőségében jut kifejezésre. Megszűnik hagyománynak lenni, ha megkövesedik.
A másik teológus válasza:
Szabatosan megfogalmazva az én olvasatomban a Szent Hagyomány: az Egy, Szent, Katolikus és Apostoli Egyház kánoni - vagyis mértékadó - örökségének egésze, ami az ugyanezen Egyetemes Egyház által kanonizált ószövetségi és újszövetségi Szentírással teljes összhangban és egységben, nagyrészt ezen kánoni írások magyarázatát, illetve az Egyház általi hiteles és tételes kifejtését megfogalmazó örökség. Tágabb értelemben maga a Szentírás is a szent és kánoni hagyomány része, ami az isteni kinyilatkoztatás hierarchiájában természetesen forrása és közvetítője is mindannak a történelmi egyház által kifejtett, de végső eredetében Istentől származó ismeretnek és tanításnak, amit szűkebb értelemben, a Szentírástól megkülönböztetve szoktunk Szenthagyománynak nevezni.