Kedves Húgom!
Mint látja, nem a teljes levelet közlöm. Sok részletet elég ha én tudok.
Bátorítom, hogy álljon a saját lábára. Az a természetes, hogy a férjével, a kislányával saját életet élnek. Egyáltalán nem kell arra gondolnia, hogy a Jóisten büntetné azért, mert önálló életet akarnak élni. Ennek ez a rendje. Ezt még az édesanyja egyelőre nehezen fogadja el, de idővel ő is rá fog jönni, hogy ennek így kell lennie. Még a Teremtés könyve is azt írja, hogy a férfi elhagyja apját és anyját és feleségéhez ragaszkodik (Ter 2,24). Ez éppen úgy vonatkozik a férjéhez ragaszkodó asszonyra is.
A keresztszülő megválasztásában is Önöknek kell dönteni. Nem mindegy, hogy ki vállal felelősséget gyermekük keresztény neveléséért.
Javaslom, hogy minél hamarabb menjen el meggyónni. Ha ez valami oknál fogva nehezére esne otthon, akkor menjen el máshová, esetleg Máriapócsra. Ha az ember fizikai gyógyulása érdekében fölkeres akár távoli orvost is, miért ne tenné meg ezt lelki gyógyulása érdekében?
Én is egyetértek Önnel abban, hogy a pap inkább legyen Isten embere, mint divatos világfi. De ez a tanács már nem Önnek, inkább a paptestvéreimnek szól.

Valóban nincs könnyű helyzetben. Ám, még ha van is igazság a gyanújában, sokkal jobban teszi, ha ezt nem hánytorgatja fel. Ha már olyan helyzet alakult ki, hogy a férje kikérte magának, meg esküdözni volt kénytelen, ez arra utal, hogy Ön többször is előhozta ezt az ügyet. Higgye el, nem segít vele. Inkább csak a férjével való kapcsolatukat rontja meg, s biztos, hogy így nem éri el azt célt, amit szeretne, hogy ő ne is foglalkozzon ezzel a hölggyel. Jobban teszi, ha valóban megbízik a férjében, és nem zaklatja őt ezzel.
Esetleg meg kell próbálnia beszélni valaki harmadik személlyel, aki ismeri Önöket, de teljesen pártatlan. Ő hogy látja ezt a helyzetet? Ha pedig szükségesnek látszik, inkább ez a közös barátjuk, ismerősük figyelmeztesse a férjét. Persze, olyan személy kell, akit a férje is elfogad. Ön pedig sokat imádkozzon, hogy ha ez valódi támadás, akkor is Isten akarata szerint alakuljon a dolog.

A templomi szertartások alatt a pap csak a húsvéti időben használja áldásadásra a keresztet, más alkalmakkor nem. Ez nem pusztán az ünnep hangsúlyozása miatt van így. Azt jelzi, hogy - kereszt által lőn az egész világ öröme... - ahogyan azt vasárnaponként az utrenyében énekli is a pap. Például Szent György ünnepén, amely mindig húsvéti időre esik, nem használunk keresztet, pedig polieleoszos, Mennybemenetel ünnepén sem, pedig lítiás ünnep, viszont használjuk Húsvét ünnepzárásán, amely kisebb ünnep ugyan, de magához a feltámadáshoz kötődik.

Természetesen áldozhat. Mint arról többször írtam, ugyanannak az egyháznak a tagjai vagyunk, egyként részesülhetünk a szentségekben római és görögkatolikusok, a rítustól függetlenül. Ezzel együtt is inkább az az ajánlatos, hogy mindenki rendszeresen a maga rítusának megfelelő szertartásokra járjon és részesüljön a szentségekben.

Kedves Dénes!
Bocsásson meg, csak részleteiben tudok válaszolni hosszú kérdésére. Most tehát a liturgikus kérdésre.
Mind Keleten, mind Nyugaton csaknem ezer évig két szín alatt áldoztak a keresztények, mindenki, úgy, ahogy ma a papság: kezükbe fogadták a Szent Testet és ittak a kehelyből.
A VII. századtól kezdve elszórtan vannak nyomok keleten arra, hogy bemártással áldoznak. A IX. századtól már normálisnak mondható a kanálka segítségével megoldott áldozás, de még a XI. sz.-ból is van arra példa, hogy keleten kézbe áldoznak a hívek. Az okok nem egyértelműek és sokfélék lehetnek: praktikus szempontok éppúgy mint az abúzustól való félelem (hogy t.i. a kézbe kapott Szent Testet nem veszik magukhoz, hanem babonás célokból elviszik).
Nyugaton hasonló megfontolásokból a IX. századtól zsinatok elrendelik, hogy a hívek a szájukba kapják a Szentostyát. Ugyanakkor különféle módokon próbálják még sokáig a híveket a Szent Vérből részesíteni (a Szentostya bemártásával, vagy használatban volt sok helyen egyfajta liturgikus szívószál is), de a XII. sz.-ban szinte már teljesen kihal a Szent Vérből való részesülés szokása. Pontos miértjéről vitatkoznak, de valószínű, hogy maguk a hívek maradoztak el a kehelytől, s talán olyan prózai ok is meghúzódik a háttérben, mint a járványoktól való félelem.
Irodalomként ajánlom Robert Taft S.J. műveit, magyarul megvan egy öszefoglaló műve a Varia Byzantina sorozatban. Angol nyelven pedig a négykötetes A Hystory of the Liturgy of St. John Chrysostom c. óriási munkáját.

Az oltár liturgikus eszköztárához tartozik a ripidion. Ez egy kisebb tányérszerű tárgy, amelynek fogantyúja van. A liturgián szolgálatot végző kerubokat jelképezi, a tányéron a kerub ikonja látható. A diakónus feladata, hogy a ripidionnak az Eukharisztia feletti mozgatásával láthatóvá, érzékelhetővé tegye az angyalok jelenlétét és szolgálatát. Ezzel mintegy a saját személye is az angyalok jelenlétét és szolgálatát ábrázolja.
Kétségtelen az a gyakorlati szempont is, hogy a ripidionnak ez a mozgatása egyszersmind azt is eredményezi, hogy szállongó rovarok ne környékezzék a szent adományokat.
A diakónusszentelés szertartásában egészen az áldozásig az új diakónusnak nincs más feladata, mint az, hogy az oltár mellett álljon, és a ripidionnal a kezében őrizze az Eukharisztiát.

Szó sincs róla! Tudni kell, hogy nem a bűnei miatt kerül valaki a pokolba. Bármilyen szörnyűséges bűnt követett is el valaki, akármilyen förtelmes életet élt, ha a bűneit megbánja, ha Isten irgalmához fordul, akár a legutolsó pillanatban, akkor Isten magához emeli őt.
Kárhozatra az kerül, aki nem fordul Istenhez, aki visszautasítja az Ő irgalmas szeretetét.
A bűnöket azért kell nagy erővel kerülni, mert ezek eltávolítanak Istentől. Minél több bűnt követ el valaki, annál érzéketlenebbé válik Isten szeretetére.
A bűn kerülésének nagyszerű eszköze és lehetősége a bűnbánat és a szentgyónás is. Földi életünkben ezt is gyakorolnunk kell, hogy majd utolsó pillanatunkban is ez legyen a törekvésünk.
Az elmebeteg, vagy akárcsak pszichésen zavart ember cselekedeteiért sokkal kevésbé felelős, mint egy tiszta elméjű ember. Ennek mértékét nehéz megállapítani, mivel az öntudat mértéke is nehezen megállapítható.
Sok esetben a mellettük álló embertársaknak kell átvennie ezt a felelősséget egyrészt abban, hogy megakadályozzák a rossz tettek elkövetését, másrészt abban, hogy ha már az megtörtént, akkor hozzásegítik a bűnbánatra. Hiszen az sem célravezető, az sem volna igazi segítség számára, ha válogatás nélkül minden tette alól felmentenénk.

Sajnos, ma már bárki használhatja a katolikus jelzőt. Nem érvényesül a Nihil obstat (egyházi jóváhagyás), így bárki bármit kiadhat. (Ehhez hasonlít az a jelenség is, hogy bármilyen csoport, ha neki úgy tetszik, magát egyháznak nevezheti.)
Derék dolog az is, ha egy kiadvány magát az Anyaszentegyház ítélete alá bocsátja, ámde, ha már megjelent, akkor nyilván terjeszti is a maga gondolatait. Az Egyház utólag hozzáteheti, hogy: kár volt. Sajnos sokszor vagyunk ennek tanúi, hogy - mivel könyvet kiadni ma már egyáltalán nem nehéz - olyan dolgokat is terjesztenek, amely inkább kárt okoz az emberek lelkében. Ezzel szemben nem jelent biztosítékot, ha a szerző vagy terjesztő a Katolikus Egyházra hivatkozik.

Súlyos kérdés!
Ennek okát elsősorban önmagunkban kell keresni. Tanúságtevő keresztényekre van szükség ahhoz, hogy ellenséges közegben is vonzó legyen az emberek számára Krisztus követése. A körülményeket nem okolhatjuk, hiszen, bár ma is sok tényező gátolja a keresztény élet lehetőségét, de ennél sokkal erőteljesebb keresztényüldözést is ismer a történelem, amikor annak ellenére mégis tömegesen hódoltak a hitnek (ApCsel 6,7).
Ma inkább az nehezíti az igazi misszió erejét, hogy úgy látszik, küzdelem nélkül is lehet követni Krisztust. Sokan úgy tekintenek a keresztény életre, mint sajátos kultúrára, magatartásformára. Aki csak ennyit lát és ennyit él meg a kereszténységből, az a legnagyobb ellensége a hiteles tanúságtételnek. Lássuk be, ez papok és hívek körében egyaránt nagy veszély!
Törekedjünk tehát arra, hogy komolyan vesszük Krisztus Urunk követését. Függetlenül az emberek véleményétől (elismerésétől vagy megvetésétől), egyedül Őt tartjuk fontosnak az életünkben. Akkor megvalósul Krisztus szava, amelyet az Atyához intézett: Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem (Jn 17,21). Amíg nem erre az Istennel való benső és mély egységre törekszünk, addig a keresztények körülöttünk továbbra is fogyatkozni fognak.

Nem két különböző vallásról van szó, hanem ugyanazon egyház két rítusáról. Korábban Nyugat-Európa is ismert különböző rítusokat (ambrozián, mozarab, gallikán, kelta, brakaréz), de ezek mára már eltűntek, vagy alig érzékelhetők. Keleten ennél sokkal több különböző rítus alakult ki, amelyek közül sokan ma is igen erősek. Ezek közül (földrajzi és kulturális értelemben is) hozzánk legközelebb áll a bizánci rítus. Kelet és Nyugat egyházszakadása előtt a bizánci rítusúak is egységben voltak Róma egyházával. Az 1054. évhez kötött szétválás látszólag két egyházat eredményezett, keletit és nyugatit. Sajnos egymástól egyre inkább eltávolodva fejlődtek tovább. Ebből a keleti egyházból 1596-tól kezdve több egyházmegye csatlakozott Rómához, ők a bizánci szertartású katolikusok. A hittételek azonosak, de a teológiai megközelítés némileg különbözik. A keletinél kevésbé racionálisan szervezett a gondolkodásrendszer. A szertartás alapja azonos, de megjelenésében erősen eltérnek egymástól. A keleti az érzelmeket jobban felszínre engedi és hozza. A templomok berendezése sem egyforma. A keletiben több a kép, a szentélyt ikonosztáz választja el, a papi ruhák az énekek díszesebbek. Természetesen sok más különbséget lehet még mondani, de ezek talán a legszembetűnőbbek, leglényegesebbek.

1. Az erősebbnek kötelessége segíteni a gyengébbet (Róm 15,1). Ez azonban csak az emberek között érvényes. Nem azért pusztítom el a pókot, mert én erősebb vagyok, hanem esetleg azért, mert annak ott nincs helye. Kétségtelen, szelídebb megoldás, ha egy papírral kitessékelem az ablakon, de ha erre nem találok módon, s nem akarom, hogy pókhálós legyen a szobám, akkor nincs mese, szegény póknak pusztulnia kell. Hoz a természet ezret helyette.
2. Helyénvaló szemlélet, ha zavarja a környezetszennyezés. S ne is álljon meg ennél a rossz érzésnél. Gondolja végig, hogy mit tehet ennek megakadályozására. Első, hogy Ön nem vesz részt benne. Második, hogy próbálja a maga körein belül enyhíteni azt, például besegít a szemétszedésbe, takarításba. Harmadik, hogy megpróbálja másoknál is elérni ugyanezt. Ez utóbbi, talán a legnehezebb.
3. Ennél a kérdésnél is van egy logikai ugrás, mint az elsőnél. Nem mondhatjuk, hogy Einstein azért lett lángelme, mert rossz apa volt. Ez a példa semmiképp sem jogosít fel minket arra, hogy bármit is elhanyagoljunk. Mindennek megvan a maga ideje. Ne azt csináljuk, amit jónak tartunk, hanem azt, amit Isten elvár tőlünk. Ekkor fogunk a legjobban teljesíteni.
4. Nem szabad, hogy magatartásunkat más emberek magatartása befolyásolja. Nem másoktól függ a viselkedésem, hanem egyedül Istentő. Persze, tudom, hogy ez nem könnyű, de erre kell törekedni. Ez egyébként azt is jelenti, hogy nem azzal fejezem ki a szeretetemet a másik iránt, hogy azt teszem, amit ő mond nekem, vagy kér tőlem. A szülő is megválogatja, hogy gyermekének melyik kérését teljesíti. Így a kéregető embereket is szeretnem kell, ám ez nem azt jelenti, hogy pénzt adok nekik. A feléjük forduló figyelem sokkal többet ér, mint az az aprópénz, amit odaadhatok neki. Ráadásul ezzel inkább csak megszabadulni akarok tőle. Jól teszem, ha tudok adni valami kézzel fogható dolgot, ennivalót, vagy egyebet, de szerintem pénzt ne adjunk nekik. A szeretetünket másként kell kifejezni irántuk.
5. Az önfeláldozás kitalált helyzetéről jól el lehet beszélgetni, de, hogy ilyen vagy hasonló helyzetben ki hogyan cselekszik, az teljesen más kérdés. Nem sokat ér effélén töprengeni. Minden adott pillanatban törekedni kell Isten akaratát teljesíteni, akkor remélhetjük, hogy a váratlan pillanatokban is ugyanezt fogjuk tenni. Most nem tudjuk megállapítani, hogy a még nem adott pillanatban hogyan viselkednénk.
6. A fő cél az üdvösség, az Istennel való találkozás, egyesülés. Ehhez nem fér kétség. Viszont, hogyan juthatok oda, ez már sokkal égetőbb. De egy egész életet kaptunk arra, hogy keressük és megtaláljuk.

Inkább butaság. Nem segíti a szeretetkapcsolatot, elűzi a lelki békét, megkeseríti az együttlétet. Fontos, hogy szeretetünkkel ne akarjuk kisajátítani a másikat. Hadd legyenek neki szabad gondolatai, érzései. Ez a próbája egyébként az igazi szeretetnek: az enyémnek is, hogy nem vagyok-e önző, s az övének is, hogy valóban kitart-e mellettem, minden kényszerítés nélkül.

Természetesen részesülhetünk a szentségekben mindkét rítusban, rómaiak a görögben, a görögök a rómaiban. Jó gondolat, ugyanakkor, hogy előtte erről értesíti az atyát, akkor személyesebbé is válik a Szent Liturgiába való bekapcsolódása.

Az Úr Jézusnak Lamberger Antónia által küldött üzenetei nekem kissé terjengősnek tűnnek. Javaslom, inkább olvassuk a Szentírást, az bizonyosan hitelesebb üzenet.

Kedves L.!
Olyan időszakban van, amikor a szüleit nehéz szeretni. Kisgyermek korában ez nem így volt, s nem így lesz majd idősebb felnőtt korában sem.
Kedves szüleinek nyilván vannak hibái, mint bárki másnak. Ezek most elefánt nagyságúnak tűnnek. Sérelmeiben eljutott egészen odáig, hogy szégyelli őket. Vigyázzon, ezt nem szabad. A teremtésben kapott ősi törvényünk, hogy a szüleinket tisztelni kell. Nem azért, mert megérdemlik, hanem, mert a szüleink. Az még jobb, ha tetteikért, magatartásukért külön is felnézhetünk rájuk. Van erre is példa, de nem minden családban van így.
Ebben az időszakban van tehát, amikor sokkal inkább látja a hibáikat, mint a jó tulajdonságaikat. Pedig, nyilván az is van, nem is kevés. Javaslom, hogy nagyon tudatosan ezekre figyeljen. Idézze fel gyermekkora szép élményeit, régen elfeledett érzéseit. Azok is hitelesek voltak, illetve azok voltak igazán hitelesek. Amikor még többet tapasztal majd az életben, idősödve vissza fog térni szüleinek ehhez a gyermeki látásához. Nagyon sokunkkal történik ez így.
Ugyanakkor azt tanácsolom, hogy költözzön el Ön is otthonról. Ez talán szeretetlenségnek tűnik, pedig nem az. Szükségük van erre a távolságra. Utána akár minden nap meglátogathatja őket, de ez a sok indulat, amelyről ír, nehezen tud gyógyulni, ha minden nap tovább horzsolódik.
Általában minél kevesebbet foglalkozzon önmagával. Sokkal inkább másokról gondolkodjon, keresse, hol tud nekik segíteni. Akkor lassan elcsitulnak ezek az indulatok a szüleivel szemben.
Javaslom még, hogy egyik nap meglepetésként cseréltesse ki azt a zárat a saját pénzén.
Természetesen imádkoznia is kell minden napa szüleiért. Kérje is ezt a kegyelmet, hogy gyermeki módon tudja látni őket.