Nem. A levitáció (lebegés) nem képesség, és nem is valami lelki fokozat, amire el lehetne jutni.
Voltak szentek - ki tudja, talán ma is vannak - akiknek az Isten megadta, hogy imádság közben felemelkedtek a földről. A leírások szerint arra következtethetünk, hogy az illetők erről nem is tudtak, inkább jelként szolgált a körülállók számára, talán hitük megerősítése érdekében. Ez annyira különleges, egyedi dolog, hogy erre törekedni nem érdemes, és nem is szabad, mert téves út volna. A buzgó imádság nagyon jó dolog, arra szabad, helyes és jó dolog törekedni, de annak külső jeleivel egyáltalán nem kell törődni.

Inkább egy másik szempontból tudom megközelíteni a kérdést.
A szentségi házasságban titokzatos módon Isten országa van jelen. A házasfelek az Isten országának előízét élvezik saját kis birodalmukban.
Nos, nyilvánvaló, hogy egy második vagy harmadik kapcsolat nem lesz olyan tökéletes képe ennek az országnak, mint az első. A Keleti Egyház atyái mégsem akarták, hogy ezek az emberek meg legyenek fosztva a Mennyország egy másik előízétől, az Eucharisztiától. A második házasság megengedése eleinte ennyit jelentett: bűnbánati idő elteltével újra fölvették a párt az egyházi közösségbe. Hiszen azon kívül élni igencsak veszélyes. Szóval ez valóban az irgalmasság cselekedete volt. Tehát volt idő, amikor az egyetemes egyház gyakorlata volt ez, nem csak a keletié.
Hogy mi az igazi és mi nem Isten színe előtt, azt mi nem tudjuk. Az biztos, hogy a házasságot sem lehet abszolút értéknek mondani, mert csak addig jeleníti meg az Isten országát, míg abban teljességgel nem részesülünk: Azt mondom tehát, testvérek: Az idő rövid, azért akinek van felesége, éljen úgy, mintha nem volna. (1Kor 7,29).

Kedves Péter! Érdekes kérdésére két teológus is válaszolt. Alább közlöm mindkét választ. Ez a kérdés a hiteles keresztény hitünk és életünk legmeghatározóbb titka, ami minket keresztényeket nem mások ellenére, de mégis mindenki mástól identitásunkban is megkülönböztet . Teológus Szent János, az apostol és evangélista azt írja: Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda érte. (Jn 3,16) Krisztus az emberré lett örök isteni Ige hitünk szerint önként vette fel értünk a mulandóságnak alávetett és sebezhető teremtett emberi természetet, de valóságosan fölvette azt. Ezért mindaz ami embersége miatt történt vele, az valóban Ővele történt meg. Krisztus Urunk halála eseményében ezért az igazságok hierarchiája szerint az emberi teste fizikai halálánál is jelentősebb tényező, hogy mindezt a személye és isteni természete szerint halhatatlan Ige szenvedte el testileg értünk, azaz valóban Ő halt meg és Ő is támadt fel, minthogy Ő is testesült meg az írások szerint. ? Ugyanezért kell nagyon komolyan érteni annak jelentőségét, hogy a kereszt sem önmagában életadó, hanem csakis Krisztus keresztje az, és az Eukharisztia sem azért több a földi eledelnél, mert hús és vér, hanem azért, mert Krisztus teste és vére a kenyér és bor színe alatt. ezért is nem vagyunk kannibálok, amikor magunkhoz vesszük azt. Vö.: Bizony, bizony mondom nektek: Nem Mózes adott nektek kenyeret az égből, hanem Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az az Isten kenyere, aki alászáll a mennyből és életet ad a világnak. (Jn 6,32-33.) és Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért. (Jn 6,50-51) Ezért látja a keresztény kelet a megtestesülés titkát és jelentőségét a legfényesebben a kereszt titkán keresztül szemlélve a feltámadás fényében ragyogni. Ez a legfőbb oka, hogy húsvét vasárnapján a keleti egyházak elgondolkodtató módon nem feltámadási evangéliumot olvasnak, hanem részekre osztva és sok-sok nyelven a János evangélium Logosz himnuszát, ami azt visszhangozza, hogy az Ige testté lett (Jn 1,14a) és mi láttuk az Ő dicsőségét... (Jn 1,14b) ? Mert, csak aki megtestesült, csak az halhatott meg, és csak aki meghalt, az támadhatott fel. Ezért vallja az egyház, hogy Krisztus teste valóságos emberi test, mert ha az embersége nem valóságos, akkor a halála sem lehet az, és a feltámadása is csak illúzió. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, ahogy Szent pál apostol tanítja: Hiábavaló a mi hitünk, mert még mindig bűneinkben vagyunk. (1Kor 15,13kk.) Itt mutatkozik meg az egyházatyák nagy szótériológiai tanításának túlhangsúlyozhatatlan jelentősége, ti. hogy amit -- az Ige valóságosan -- nem vett magára, azt nem is válthatta meg. Jézus Krisztus megtestesülésnek kinyilatkoztatott titkában kiemelkedő jelentőségű annak a ténynek bizonyossága, hogy az Ő személyében, a teremtetlen isteni és a teremtett emberi természet a Szentlélek közreműködése által egyesült. Ettől még az isteni és az emberi tevékenység különböző és megkülönböztethető is marad. Éppen emiatt lehetünk biztosak benne, hogy csak Isten műve lehet a feltámadás, úgy Krisztus, mint a mi esetünkre vonatkozóan. Személy szerint az örök Ige, aki öröktől egy az Atyával biztosan nem csak passzív, hanem aktív részese a feltámadásnak, de nem feltétlenül ugyanolyan módon mint az Atya vagy a Szentlélek. Isten minden tette közös műve a Szentháromságnak, de a Szentháromság személyei nem egyformán vesznek részt bennük. A halálban és a feltámadásban az Ige aktivitása a személyes és tudatosan megélt engedelmesség, mindannak a tudatos elvállalása és megcselekvése, ami nélkül a megsebzett és halandó emberi test nem ölthetné fel a romolhatatlanságot. Ettől azonban még teljesen és tökéletesen igaz marad a feltámadás szentháromságos művének páli megfogalmazása, miszerint, Isten ... feltámasztotta az Urat, és hatalmával minket is feltámaszt. (1Kor 6,14) Ha bennetek lakik annak Lelke, aki feltámasztotta Jézust a halálból, ő, aki Krisztus (Jézust) feltámasztotta a halottak közül, halandó testeteket is életre kelti bennetek lakó Lelke által. (Róm 8.11)

A máltai Szeretetszolgálatot, meg a Karitászt egyaránt jó intézménynek tartom.Bármelyiket felkeresheti, bizonyára szívesen fogadják az Ön felajánlását. Legyen áldott ebbéli törekveseiben!

Természetesen, ez nagyon jó gyakorlat. Sok fiatalnak, sőt, idősebb embernek is van a kezén - általában - 33 szemes csotki. Akinél így van, annak ez lehetőséget ad, hogy bármikor elővegye a Jézus-imát. Persze, akinek a csuklóján ott van, azért lehetőleg valóban használja is, még ha csak olykor- olykor jut is eszébe.

Köszönjük szépen a jelzést.

Kedves P!
Bocsásson meg, hogy bár kérdezte a véleményemet, de mivel nem érzem igazán lelki jellegűnek a kérdést, ezért inkább közbeszélgetésre bocsátom. A keresztállítás kapcsán egyéb vélemények is érkeztek, így azokat is az Ön levelével együtt a Fórumra helyeztem át (Keresztállítás).
Megértését köszönöm.

Kedves Kérdező!
Erre nem tudok válaszolni, de továbbítom a kérdését.
Ugyanakkor hozzáteszem, hogy ez a felület nem csupán az egyházmegyénk területéről érhető el. Vannak kérdezők határainkon túlról is, Moldvától kezdve Szerbián át egészen Münchenig. A világhálót nem korlátozzák az ország- vagy egyházmegye határok.

Kedves Erzsébet! Nehéz tanácsot adok: felejtse el, hogy a lánya ebben a helyzetben van! Ne kérdezgesse, hogy hogy áll a dolog, ne beszélgessenek róla egyáltalán! Ugyanis annál rosszabb, minél többet törődnek vele. Sok esetben messziről érződik, hogy ki az a fiatal - legyen bár legény vagy leány - aki minden áron, vagy legalábbis nagy erővel párt szeretne találni magának. Lelki beszélgetések tapasztalatából tudom, hogy az ilyen helyzet inkább taszítja az egyébként talán közeledni próbálókat. Mint ahogy az Ön lánya sem vonzódik olyan korához illő fiatalemberekhez, legalábbis nem találja meg őket, akik szintén nagyon szeretnének párt találni maguknak. Noha számtalan ilyen van! Élje a kedves leánya a maga életét, dolgozik vagy tanul, keresse az Istent - Őbenne nem csalódik! - élvezze az életet, annak számtalan szépségét! Igaz, hogy fontos feladat megtalálnia a párját, de őt az Istenben fogja megtalálni, nem pedig a szórakozóhelyeken vagy más párkereső alkalmak segítségével. Lehet, hogy egyszer csak rámosolyog valaki az utcán, vagy beszélgetni kezd valakivel a vonaton. Ó, az Úr annyira szellemes és ötletekben gazdag! Kétségtelen, hogy nagy betegsége ma a világunknak ez a társtalanság és a fiatalok döntésképtelensége. De nincs reménytelen helyzet, Krisztusban minden lehetséges! Váltsa fel bizakodó derű ezt a szomorú tanácstalanságukat!

Kedves István Attila!
Sajnos magyar nyelven nem találtam megfelelő irodalmat erről a kánonról. Néhány könyvcímet tudok adni, amelyben talál utalást erre a himnuszra:

Enrica Follieri: Initia Hymnorum, Citta? del Vaticano, Biblioteca apostolica vaticana, 1960-66.
Anthologia graeca carminum christianorum, B. G. Teubner, 1871
J. B. Pitra: Spicilegium Solesmense, Paris, I 1852, 384).
Die Schriften des Johannes von Damaskos. ed. B. Kotter, Berlin 1973.

Kedves Töprengő Testvérem!
Igen, utolsó gondolatával kezdem: imádkozzon érte! Ez a legtöbb és legfontosabb, amit tehet. Ezzel nem csak kegyelmet közvetít számára, amelyre minden bizonnyal rá is szorul, hanem az Ön lelke is nyitottabbá válik e nehéz emberi helyzet kezelésére, kulcsának megtalálására.
De ez még nem elég! Az igaz, hogy nehéz természetű embereket azért kapunk, hogy általuk lelkileg fejlődjünk, a nehéz szeretetet is gyakorolhassuk. Mégsem az az egyetlen megoldás, hogy némán tűrök, nem szólok senkinek semmiről. Lássuk be, bár ez sem könnyű, de mégis könnyebb, veszélytelenebb, mint a cselekvés.
Javaslom, hogy miután megimádkozta a dolgot, tehát segítséget kért a Szentlélektől - vagy fohászkodhat az Istenszülőhöz, ahogy Önnek jobban megy - szólítsa meg újra ezt a munkatársát, és próbálják megbeszélni a dolgot. Ne csak halványan célozgasson rá, hanem beszéljen vele erről nyíltan. Lehet, hogy az illető mély lelki életet él, de ettől még vannak hibái, esetleg olyanok, amelyeket nem is tud magáról. Ez is az egymás iránti felelősséghez tartozik, hogy merünk beszélni arról is, ami kényelmetlen. Főként ne az vezesse, hogy Önt végre hagyja békén, hanem az legyen szeme előtt, hogy ezzel a beszélgetéssel őt segítse a tisztánlátáshoz.

Időszámításunk mai módja még nincs kétezer éves, hiszen az V. században, Európában még Diocletianus császár trónra lépésétől (284) számolták az éveket.

A ma általunk is használt időszámítást DIONYSIUS EXIGUUS római apát javasolta 532-ben. Az volt a szándéka, hogy az évek számlálásának kezdetét ne egy zsarnok hatalomra jutásához (Diocletianus császár trónra lépése 284), hanem Krisztus születésének évéhez kösse. A kezdő évet történelmi és teológiai megfontolások alapján jelölte ki. A különféle történeti források ellentmondásai miatt ugyanis Krisztus születésének időpontja körül már Dionysius idejében is nagy volt a bizonytalanság. Az utóbbi évtizedekben éppen a csillagászati kronológia segítségével valószínűsíthető, hogy Krisztus valójában a mai időszámításunk kezdetének tekintett időpont előtt a 7. évben született. A keresztény egyházak azonban máig megőrizték a másfél évezredes hagyományt, és időszámításunk kezdetét tekintik Krisztus jelképes születési időpontjának.
Mivel a kereszténység Krisztus születésének ünnepét a IV. század végétől egységesen december 25-re tette át, időszámításunk e jelképes születési időponttól számított 8. napon kezdődött. Természetesen az évszámoknál szereplő Kr. e. Kr. u. vagy i.e. és i. sz. megjelölések is erre a jelképes, szakrális szerepet betöltő születési időpontra, és nem az ettől biztosan eltérő, tényleges eseményre vonatkoznak. (forrás: babszerabab)

Sajnos ma Magyarországon nagyon szélsőséges lett a politikai pártállás. Úgy értem, hogy aki az egyik oldalhoz vonzódik, az szinte kötelességének érzi gyűlölni a másikat, a többi pártot. A kereszt állítása önmagában dicséretes dolog. Azt mindig emberek állítják fel, nem egy párt. Ha az emberek számunkra nem rokonszenvesek, azért még a tettüket nem kell feltétlenül ellenségesen kezelni. Nincs tudomásom arról, hogy milyen körülmények között lett felállítva ez a kereszt, mi hangzott ott el. Ez ugyanis sokkal döntőbb a kérdés megítélésében, mint az, hogy ki kezdeményezte a dolgot. Sok esetben a parókus vagy plébános igyekszik minden egyes helyzetet felhasználni arra, hogy az evangéliumot hirdesse. Ha így történt e kereszt állításakor, akkor nagyon dicséretes. Ha viszont ehelyett pártpolitikai szólamok hangzottak el, akkor nagyon elítélendő. Én bízom a papjainkban, hogy az előbbi magatartás jellemző rájuk.
(Elnézést kérek, hogy a közölt válaszból kihagytam a település nevét. Köszönöm megértését.)

Kedves Mona!
Az egyik legjobb út a hivatástisztázó lelkigyakorlat. Illetve eleve minden tartalmas lelkigyakorlat alkalmas erre, amelyben az ember elcsendesülve önmagába tud tekinteni. Amíg az élet forgatagában vagyunk, addig egyszerűen képtelenek vagyunk meghallani a "belső hangot". Ezért kell félrevonulni, csöndben lenni, s persze, nagyon jó, ha a lelkiélet egy tapasztalt értője is társul hozzánk.
A hivatáskeresésnek nem kell feltétlen azt jelenti, hogy azt forgatom magamban, mi is legyek. Ekkor az ember - észre sem veszi - s gondolataival önmaga körül jár. Ez nem vezet sehova. Istent kell keresni, Hozzá egyre közelebb kerülni, akkor egyre világosodik az ember látása. Így nem csak a nagy döntésben kap majd világosságot, de egyre inkább az hétköznapi kicsi lépésekben is.

Kedves Mia!
Amit leír az embertárs szeretetéről, illetve annak nehézségeiről, az teljesen helytálló. Bár minden közösségben hasonlóan beszélnének erről, s törekednének rá!
Beszámol arról is, hogy ez Önnek mennyire nehéz, s talán ennek okai a gyermekkorban elszenvedett szeretethiányban keresendők. Ez nagyon is valószínű, ám nem szabad elfelejteni, hogy senki sem nő fel tökéletes szeretetkörnyezetben. Minden emberben vannak e téren súlyos hiányosságok. Az már nagy lépés a "gyógyulás" felé, ha valaki felismeri, hogy ez neki mennyire nehéz. Sokkal rosszabb helyzetben van, aki ezt még nem tudja, vagy nem meri kijelenteni. Tehát Ön nagyon jó úton halad a szeretetben való tökéletesedés felé. Ön a helyes szeretet útján van, csak erősen érzékeli ennek az útnak a nehézségeit. Tartson ki ezen az úton, és higgyen abban, hogy ezt a kitartását az Úr bőséges kegyelemmel fogja jutalmazni, és olyan szeretetre fog eljutni, amit a maga erejéből sosem lett volna képes elérni!
Van egy gyakorlati tanácsom is. Válasszon ki a környezetéből egy embert, azt, akit nehéz szeretni. Vélem, hogy több ilyen is van, de ne a legnehezebb testvért válassza mindjárt az elején. Nos, kezdje el szeretni ezt az embert. Tegyen úgy, mintha szeretné. Figyeljen rá többet, próbálja kitalálni, mi okoz neki örömet, s azt próbálja meg is tenni. Imádkozzon érte rendszeresen, stb. Ez egyfajta kaland, kihívás is. Emellett pedig kérje a Jóistent, hogy adja meg Önnek ezt a kegyelmet, hogy valóban tudja szeretni az illetőt. Előbb vagy utóbb, néhány hét, esetleg néhány hónap múlva meglepő dolgokat fog tapasztalni. Egyszer csak megjelenik az szívében a valódi, őszinte szeretet.
Igen, ennyire egyszerű (legalábbis leírni). Mindenesetre arra kérem, hogy amikor az első sikereket elérte ezen az úton, akkor néhány szóban értesítsen erről engem is, illetve a kedves olvasóközönséget, hogy ők is épülhessenek belőle. A soraiból érzem, hogy komolyan fogja venni, és belemegy ebben a "játékba". Sok kegyelmet hozzá!