Íme, közzéteszem.

A Nyíregyházi Egyházmegyében Orosz Gábor atya tart rendszeresen, azt hiszem, havonta kántoroknak képzést. Máriapócson most lesz nov. 29 - dec. 1-je között. De ezt nem Gorcsa Gyuri tartja, csak ő is részt szokott venni rajta. De lehetséges, hogy Gyuri a parókián a híveknek vagy más érdeklődőknek szokott tartani képzést, énekórát. Erről azonban nincsen biztos ismeretem.

Bízom benne, nem neheztel azért, hogy nem csak a kérdése elejét és végét tettem föl, miként kérte, hanem a tartalmából is valamennyit. Meggyőződésem, hogy ebből senki sem fogja tudni azonosítani az Ön személyét. Ugyanakkor olyan kérdést feszeget, amely sokakat érinthet. Ezért tanulságosnak láttam néhány részletet még ebbe a közlésbe belevenni. Nem ismeretlen helyzet, hogy a gyónó elbizonytalanodik abban, hogy jól gyónt-e, s ez az elbizonytalanodása idővel egészen fölerősödhet, és olyan lelkiismereti válságba kergetheti, amit nagyon egyszerű vagy egyszerű lett volna elkerülni. Először is azt tisztázzuk, hogy a gondolati bűnök messze nem tudnak olyan súlyosak lenni, mint a cselekedettel elkövetett vétkek. Veszedelmesek, az igaz, magukban hordják a kockázatot, de azért mégsem annyit nyomnak, mint a bűnös gondolat tettre váltása. Ezzel együtt fontos meggyónni, mert a rejtett gondolatok a legveszedelmesebbek. Lám, az Ön esetében is pontosan erről van szó. Valójában jelentéktelen bűnt nem mert feltárni a maga egészében, és az most zaklató kísértésként visszatér. Teljesen megnyugtathatom Önt, hogy nem súlyos bűnről van itt szó, hanem a tisztázatlanságból fakadó zaklatottságról. Ennek az érzelmi töltése igen magas, emiatt szenved tőle. De jól is teszi, hogy szenved, mert ez azt jelenti, hogy komolyan veszi, nem akarja a szőnyeg alá seperni, vágyik a teljes tisztaságra. És ez nagyon jó. Mivel mostanában komolyabban veszi a lelkiéletet, ez vezette Önt arra, hogy a régebbi, akkor jelentéktelennek tűnő bűnt most ennyire fölerősítve lássa. Abban az esetben voltak érvénytelenek az utána következő gyónásai, ha ez az ijfúkori vétke minden egyes gyónásban ott lüktetett a fejében, de sohasem merte kimondani. Így igen, így ezek elhallgatott bűnök maradtak. Ám, ha nem ez a helyzet, és az elmúlt időben voltaképp elő sem jött a fejében ez a fiatalkori bűn, gyakorlatilag meg is feledkezett róla, akkor azt nem elhallgatta a későbbi gyónások során, hanem elfelejtette. Márpedig ezért kell a gyónásunkat mindig úgy befejezni, hogy "...és minden más elkövetett bűnömet megbánom". Vagyis mindent odahoz a gyónó, azokat is, amelyekre nem emlékszik. S ha az akkori, elmismásolt gyónásban nem is hozta felszínre, a későbbi gyónásaiban ezekre is megkapta a feloldozást. De mást mondok Önnek. Ne azon törpöljön, hogy emlékezett-e rá vagy sem, kimondta-e vagy nem, hanem legközelebbi gyónásában mindezt tárja fel. Mondja el, hogy akkor ott mi történt, illetve mire gondolt, amit olyan súlyos bűnnek ítél meg, mondja el, hogy lehet, nem is igazán gyónta meg, és kérjen feloldozást. Ennyi az egész. Tanulságul pedig leszűrheti, hogy a gondolatokat is mindig föl kell tárni szépítés nélkül, leplezetlenül. Akkor tud igazán felszabadultan távozni a gyónása után.

Teljesen megértem. Ott állnak a boldogság kapujában, s csak egy lépést kellene tenni, hogy abból részesülhessenek. Viszont épp amiatt, hogy bár karnyújtásnyira van, mégsincs benne részük, ez a pokol. Véleményem szerint az Ön férje nem agglegény típus, hanem egy önző fráter. Kényelmesebb begubózni, mint a szeretet építeni. Nem mondhatok Önnek egyebet, mint olykor egy-egy, hasonló helyzetben lévő sorstársának. Mondjon le arról, hogy közösen építsék a boldogságukat. Nem teljesen, nem végérvényesen, de a jelen helyzetben igen. Ugyanis Önnek jogos elvárásai vannak, úgy érzi, hogy ezek jogosak, de nem fogja megkapni azokat. Ez a boldogtalanságának az oka. El kell engednie, és más módon kell a boldogságot építeni. Persze, a világi gondolkodás ebből azt értheti ki, hogy valamiféle pótcselekvésben vagy - ne adja Isten! - más valaki karjaiban találja meg ezt a boldogságot. Szó sincs róla, egyáltalán nem ezt mondom. Ön ott él a férjével, Ön az ő felesége, talán közös gyermekeiknek is édesanyja, tehát nem tehet úgy, mintha ez az ontológiai tény nem volna valóság. Azt azonban be kell látni, hogy ennek józan és természetes következményeivel nem számolhat. Ön nem érezheti magát feleségnek, mert nincsen szeretve. Ennek ellenére Önnek úgy kell tekintenie a férjére, mint férjére. Ha nem is kapja meg a feleségnek kijáró szeretetet, ez ne késztessen Önt arra, hogy ugyanezt adja neki vissza, vagyis, hogy ne adjon neki szeretetet. Azt jól teszi, ha imádkozik érte, de amit ezen túl tennie kell, az a viszonzásvárás nélküli szeretet. Ez nem jelenti azt, hogy minden óhaját- sóhaját rabszolga módjára kellene teljesítenie. Nem! Önnek továbbra is egészséges, belső méltósággal rendelkező személynek kell lennie, de az odaadó szeretet nem is veszi el a méltóságot. Minden reggel azzal keljen föl, hogy megpróbálja őt szeretni. Igyekszik kedvére tenni. Ne hozza föl többet - most egy jó ideig - hogy ez így nincs rendjén. Ezt csak azért mondom, mert úgyis fölösleges, nincs foganatja. Azért ne is bajlódjék vele. Fogadja el ezt az elfogadhatatlan állapotot, és Ön tegyen meg mindent azért, hogy megmaradjon, valahogyan, féloldalasan bár, de épüljön ez a szeretetkapcsolat. Higgye el, ez olyan út, amely akár hozzá is segítheti Önöket a megoldáshoz. Nem biztos, nem annak a receptje. De Ön egy másfajta békére lelhet, s ezen az úton a férjének is valamiképpen a segítségére lehet. Tudom, hogy ez egyáltalán nem könnyű, de Isten segítséget fog adni Önnek, ha kéri rá, hisz benne, és meg is teszi ezeket a lépéseket. Én is imádkozom Önért, hogy ezt a gigászi feladatot tudja teljesíteni.

Természetesen áldás nélkül is használható. Szép szokás azonban, hogy a fontosabb, számunkra lényegesebb használati tárgyainkat megáldatjuk, hogy azokon keresztül is erőteljesebben kapcsolódhassunk Istenhöz. Az imafüzér a leglényegesebb használati tárgyaink közé tartozik, méltán gondolhatunk arra, hogy kérjünk rá áldást. Ennek több formája is van. Egyszerűen egy pap megáldja, de használhat hozzá szentelt vizet is, illletve lehet erre előírt imádságot is mondani. A bizánci egyházunkban szép szokás, hogy a megáldandó tárgyat (ikon, imafüzér) az oltárra tesszük, és az a Szent Liturgia során megszentelődik. Szólítson meg egy atyát ezzel a kéréssel, és ő készségesen ad majd útbaigazítást illetve nyilván áldást is.

Ha néhány szavas emlékeztető ír arról, hogy mi volt abban a szövegben, amelyet keres, akkor esetleg tudunk segíteni. Bár, ami ezen a felületen megjelent, azok mind visszakereshetők - úgy tudom.

Ez fontos törekvés, hogy tanuljuk meg minél jobban kezelni az érzelmeinket. Nem egyszerű, nem magától értetődő, de a lelki fejlődésnek mindenképpen lényeges része. Való igaz, nem szabad, hogy kiszolgáltatottjai legyünk az érzelmeinknek. Ez főként nőkre jellemző, de nem ritka a férfiak esetében sem. Az már jelentős lépés a fejlődésben, ha valaki fölismeri ezt a nehézséget, ha akar vele foglalkozni. Úgyhogy Önnek jó esélye van, hogy Isten segítségével meg tudja tanulni helyesen kezelni az érzelmeit. Hozzáteszem, hogy ez azért nem egyenletes tanulási folyamat. Természetéből adódóan meglehetősen hullámzó. Van, hogy az ember már jó ideje jól tudja kezelni az indulatait, az érzelmi világát, aztán egyszercsak minden összeomlik, s úgy tűnik, kezdheti előről. De nyilván nem előről kell kezdeni, csak fájdalmas egy-egy ilyen visszaesés. Ezt is jó tudni előre, s akkor már megint nem leszünk annyira kiszolgáltatva neki. A jezsuitáknak van egy jó módszere, az un. examen, a napi önvizsgálat. Ezt általában napjában egyszer vagy kétszer délben és/vagy este végzik, de van, aki gyakrabban is. A lelkiéletre törekvő ember mintegy negyedórát arra szán, hogy az eltelt napot, fél napot átvizsgálja, különböző szempontok alapján (öt ilyen szempont van) értékeli saját magát, a viselkedését. Mindezt Isten elé viszi, mintegy Isten szemével vizsgálja önmagát. Aki ezt gyakorolja, annak szépen lassan kialakul az alapos önismerete, amely nem csupán tárgyi ismeret, hanem azt is magába foglalja, hogy az ember saját tapasztalatai alapján értelmezni, kezelni és irányítani tudja a saját tetteit. De nem csak ez az egy módja van az érzelmeink kezelésének. Maga a bűnbánat gyakorlása is hozzásegít ehhöz. Talán ez inkább a keleti út. Aki komolyan veszi a bűnbántot, rendszeresen gyónik, fölismeri a bűneit, esténként lelkiismeretvizsgálatot, bűnbánatot tart, a szertartásokon sajátjaként énekli az "Uram, irgalmazz!" és egyéb bűnbánati könyörgéseket, annak számára is folyamatosan tisztul a kép. Még egy harmadik fogást is megemlítek. (Hozzátéve, hogy ezek nem egymástól független utak, megoldási stratégiák, hanem a lelkélet egyszerű eszközei.) Sokat segíthet, ha valamely érzelmet valamely szenthöz köt. Teszem azt az indulatosságot Alexandriai Szent Cirillhöz, aki maga is sokat bajlódott ezzel az emberi gyengével. Vagy a szexuális töltetű érzelmi viharokat Szent Imre herceghöz vagy Magyar Mózes atyánkhoz (mindkettő tisztasági fogadalomban élt, s az utóbbi különösen megszenvedett ezért). Amikor bontakozik az érzelmi vihar, nyomban az illető szenthöz fordul segítségért. Ez azért is jó, mert kialakít egy gondolatelterelő folyamatot, másrészt valóságosan is remélheti az égi segítséget a célirányos könyörgésre. Amit még elmondhatok ezzel kapcsolatban, hogy mindehhöz idő kell. Nincs az a képlet, az a mechanizmus, amellyel mintegy kapcsolóval át lehet alakítani ezeket a jelenségeket. Ehhöz sok idő, türelem, kitartás, a sorozatosan bekövetkező bukások idején Isten irgalmába és hatalmába vetett hit és bizalom kell. Hiszen "a növekedést az Isten adja" (1Kor 3,6).

Sőt, azt javaslom, hogy mindenképpen keressen egy másik lelkivezetőt. Szavaiból azt következtetem ki, hogy túl szorossá vált a kapcsolat az atyával. Ebben semmi rosszra, bűnös dologra nem utalok, hanem arra a pszcihés kapcsolatra, amely már nem tesz jót az egyéni fejlődésnek. Ilyen kapcsolatból nem romboló, hanem építő dolog kiszállni. Érdemes tehát másik lelki atyát keresni.

A teljes búcsú fogalma és teológiája teljesen idegen a keleti egyházi tanítástól és lelkülettől. Ebben egyáltalán nem vagyok járatos. Bocsánat, nem tudok Önnek választ adni. Köszönöm megértését.

Ki ne hagyja! Kedves Marika! Nagyon köszönöm, hogy föltette ezt az apró részletre vonatkozó, ám egyaltalán nem jelentéktelen kérdést. Ez az előírás merőben liturgikus jellegű, csak a közös liturgikus végzésre vonatkozik. Egyáltalán nem tilos mondani a Miatyáml utáni szentháromságos dicsőítő formulát. Akár magán imában, akár családi imában szabad mondani, akár együtt akár egy valaki, például a családapa is mondhatja. Csupán az előírt liturgikus rendnek a része ez a különbségtétel, tehát a zsolozsmában, templomi szertartásokban van a papnak fenntartva.

Kedves Piroska! Nemigen fog tudni találni olyan könyvet, amely egységében írna a II. Vatikáni Zsinat előtti korról. Ha előveszi az akkor kiadott egyházi könyveket, akkor azokból kirajzolódik. Ami mégis talán megfogható, az a Kánonjogi Kódex vagy Egyházi Törvénykönyv, amelyet először 1917-ben adtak ki. Ebből valamelyest kiolvasható az akkor egyházi élet. Miként most is, az 1983-ban kiadott új Egyházi Törvénykönyvből sok minden megérthető a mairól.

Ha személyesebb kérdéseket szeretne föltenni, akkor azt megírhatja a lelkiatya@hd.gorogkatolikus.hu oldalra.

Azt hiszem, igen. Az fontos, hogy ezt már a felvételinél elmondja az elöljáróknak, nehogy úgy tűnjék, hogy bármit is rejtegetni akar. Jobb volna, ha nem lenne ilyen módon összefirkálva a teste, de ha már ez korábban megtörtént, az akkori felelőtlensége helyrehozható, és nem hiszem, hogy akadálya volna annak, hogy pappá válhasson.

Természetesen lehet ezekkel próbálkozni. Annyit mondhatok, hogy hosszú távon mutatkozik meg, hogy valóban hasznos-e, segíti-e az elmélyedést, az Istennel való minél személyesebb kapcsolatot. Az eleve nagyon jó, hogy igyekszik az imádságát minél jobban végezni, komolyan foglalkozik ezzel, kérdéseket tesz föl, hogy hogyan is volna jobb. Van, akit segít a zenehallgatás, van, akit nem annyira vagy kifejezetten zavar. Hosszabb távon én mégis azt javaslom, érdemes minél csöndesebben, minél inkább eszközök nélkül mondani, végezni a belső imát. De lehet, hogy hosszú évek gyakorlása, próbálkozása vezet el oda, hogy az ember megtalálja a sajátját. Tehát nem látok semmi rosszat abban, hogy ilyen módon kóstolgatja az imádságot. De a lényeg ne az legyen, hogy jól tudjon imádkozni, hanem, hogy az egész élete egyre közelebb kerüljön Krisztushoz. Ehhöz, természtesen a cselekedetekre is szükség van.

Igen, lehet. Nagyon is üdvös dolog. A kezdő áldás helyett ilyenkor azt mondjuk: "Szent atyáink imái által Úr Jézus Krisztus Istenünk, dicsőség néked!" A Miatyánk utáni papi fennhangot nem mondjuk. Egyébént mindent úgy veszünk, mint amikor pap is van jelen.