Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy ha egy nő a női papság mellett érvel egy teológiai vita során, akkor ő hittagadás vétkét követi el? Ami önmagától beálló azonnali kiközösítést jelent? Egy hitvita során a Facebook közösségi oldalon ezt vágták a fejemhez, de én ezzel nem értek egyet. Kérem mondja el a véleményét és ha beállt a kiközösítés akkor mit kell tennem? Válaszát előre is köszönöm Piroska

Kedves Lelkiatya! Van egy helyzet, amivel nem tudok mit kezdeni. Az elmúlt években én sok év hitetlenség és bizonytalanság után (gyerekkoromban keresztény voltam) visszatértem Krisztushoz. Egyre inkább meglátszott ez az életemen és valóban annyira igyekszek megmutatni Jézusnak, hogy teljes tiszta szívemből szeretem. Fokozatosan kezdtem imádkozni, hetente templomba menni, először csak vasárnap, mostanában hétköznap is, görög katolikus létemre szentségimádásra is mentem (remélem nem baj, nagyon szívesen megyek, de megmaradok görög katolikusnak), önkéntes munkát is vállaltam, először csak adománygyűjtést ünnepekkor, most már mást is gyakrabban. Másokkal megbocsátó vagyok és igyekszek mindenkit szeretni. Hála Istennek azokért is tudok már imádkozni, akik megbántanak engem és aki régen nagyon sok fájdalmat okozott (ismerős, másokon keresztül ismertem meg). Évek kellettek, de már megy. Nagyon szeretem Jézust és sok kegyelmet adott nekem, de szomorú is vagyok. Ez azért van, mert az egész környezetem távol van Istentől. Hozzám képest. Édesanyám, a keresztszüleim akik édesanyám testvére és felesége, unokatestvéreim, édesanyám unokatestvére és családja, mind. Meg vannak keresztelve, de ennyi. Még az ismerőseim és barátaim nagy része is. Az unokatestvéreimnek csak a munka és a bulizás fontos, a különbséget köztünk nagyon jól mutatja, hogy én a hitem miatt kiköltöztem a barátommal közös albérletből, mert nem akartam házasság előtt így már együtt lakni, igazából közben ki is szerettem belőle és Jézusnak szánom a szívem, minden erőmet-időmet az ő követésére szeretném szánni, ez tesz boldoggá, de az unokatestvérem meg boldogan összeköltözött a párjával házasság előtt, még eljegyzés se volt, nem is első kapcsolata. Csak a különbségek szemléltetése végett. Egy ismerősöm pedig nem tartja kizártnak az UFO-k létezését, de Jézusban nem hisz. Abban, hogy az Isten fia. Mikor ezt meghallottam, nagyon fájt. Pedig én nem vagyok Jézus, nem én haltam meg mindenkiért, de annyira szeretem, hogy át tudom érezni hogy eshet ez neki. Persze nem ítélkezni akarok, csak fájdalmas volt ezt hallani. Próbáltam finoman kiállni Jézus mellett és valamelyest sikerült is, de tudtam, hogy egy beszélgetéstől nem fog megtérni ez az ember, inkább imádkozok érte. Anyukám szokott itthon imádkozni, de sajnos nem úgy él, ahogy Jézus szeretné. Nem tud és annyira nem is akar megbocsátani másoknak. Sajnos nem értékeli eléggé a jó dolgokat. Amikor pedig mondom neki, hogy Jézusnak nem tetszene, amit csinál vagy mond, hidegen hagyja. Amikor például valami bosszantja és tudja, hogy még sokáig kell az adott dologgal vesződni és rendszeresen feljön majd a probléma, akkor szokta mondani, hogy "egyszer elkárhozok" vagyis ő maga. Ez engem idegesít. Ő csak úgy kimondja ezt, még ha nem is szó szerint érti, én meg pont hogy teljesen komolyan veszem ezt és aggódok a szeretteim üdvösségéért. Mondtam neki, nem mondhat ilyet, nem kellene. Az volt a válasza, hogy "akkor nem kellene." Amikor mondtam neki, attól még hogy valaki becsapta, bocsásson meg és ha nem bocsát meg, neki se bocsátanak meg, akkor azt mondta, "ha már elégek, mindegy". Közben meg amúgy Szűz Máriát szereti, mindig őt emlegeti ha valahogy az ima szóba jön vagy baja van. Én előbb szerettem bele Jézusba és ő vezetett el az édesanyjához, de már kínomban arra is gondoltam, hogy lehet meg kellene próbálnom fordítva: elsősorban Máriát kellene kérnem, hogy hasson az édesanyámra, imádkozzon érte és lehet Máriát kellene még jobban megszerettetnem az édesanyámmal, hátha akkor fontosabb lesz neki Jézus. Hátha az anya elvezeti meg a fiához. Igyekszek nem ítélkezni, mert én sem mindig voltam olyan közel Jézushoz, mint most. Tudom, hogy ezt sem kapja meg mindenki és hálásnak kell lennem. Közben azért ez mégis nagyon nehéz. Amikor követem Jézust, szeretem Jézust, igyekszek a legjobbat kihozni magamból, komolyan veszem őt, hajlandó vagyok megváltozni miatta, alázatos akarok lenni és azt nézem hogy lehetek még jobb, bánom ha vétek ellene, és ebben mások nem segítenek, nem támogatnak, csak elfogadják-eltűrik. Pont emiatt a kísértéseimről és a bűneimről sem beszélhetek másoknak, mert máshogy fogják fel az egészet és szerintük én amúgy is körülbelül bűntelen vagyok, vagy legalábbis szent. Tehát ha van egy kísértésem, akkor sincs segítségem, csak Jézus. Nem akarom Jézushoz hasonlónak mondani magam, legfeljebb szeretnék az lenni, de a nagy különbségek miatt pedig már néha az az érzésem, olyan ez mint mikor a tökéletes, bűntelen, tiszta Jézus lejött a bűnösök közé. Amikor kiállt a jeruzsálemi utcára és megpróbált valahogy hatni az emberek szívére. Csak neki könnyebb volt, ha másért nem, sokan legalább a csodái miatt hittek. Nem azt mondom, hogy olyan vagyok mint ő, de ezek a tapasztalataim segítenek megérteni Jézus mit érezhetett, amikor igyekezett hatni az emberekre, amikor nem értették meg, amikor nem vették komolyan, amikor szó szerint vért izzadt az Atya akaratának teljesítésére és félt, egyedül volt, nem számíthatott senkire. Jogos, hogy így érzek vagy ez rossz? Tudom, nem érdemes másokhoz hasonlítani magunkat (visszatérve a hozzátartozóimhoz), nem is szoktam amúgy, de ha senki más nem követi Jézust úgy, mint én, a családomban meg együtt lakok valakivel, aki nem úgy, akkor ezt nem lehet nem észrevenni. Amikor a nagyböjt alatt heti többször mentem templomba, megkaptam, hogy vallási fanatikus leszek. Máskor meg mikor elmentem hétköznap, akkor azt, hogy hétköznap az öregasszonyok mennek csak. Ehhez hozzátartozik, hogy eddig egy másik templomban tényleg úgy volt, de az régen volt. A szívem egyik legnagyobb vágya, hogy Jézus annyira elégedett legyen velem, annyira kedves legyek a színe előtt, annyira tetsszek neki, hogy ha másért nem, akkor legalább ezért meghallgassa az imáimat és térjen meg minden ember körülöttem, menjen templomba hetente, részesüljön az eucharisztiában, akarjon jobb lenni. Az egész családomban az egyetlen vagyok, aki részesül Krisztus testében és vérében. Az is fáj, hogy néha nem tudom, számít-e Jézusnak ez. Az egész, amit teszek érte. Hogy vállalom a nehézségeket. Hogy kitartok mellette és hűséges vagyok hozzá akkor is ha nehéz. Hogy nem csak követem és a minimumot teljesítem, de a nehézségek ellenére a legjobbat szeretném kihozni magamból. Nem azért mert anélkül ne szeretne, hanem mert ezt akarom adni neki. A legjobbat magamból. Hogy ezt az egészet miatta csinálom, mert szeretem. Kimondhatatlanul. Néha úgy érzem, olyan ez nekem mint amikor a menyasszony szereti a vőlegényét és hűséges hozzá. Kitart mellette, szereti, soha nem mond le róla, minden akadályt és szenvedést vállal mert nem akar róla lemondani és az ad neki erőt, hogy egy napon tényleg a vőlegényével lehet. Úgy menni templomba, hogy előtte azt mondják, vallási fanatikus leszek vagy hogy csak öreg nénik mennek hétköznap, úgy kitartani Jézus mellett hogy mások nem értenek meg, úgy böjtölni hogy mások szerint nem nagy dolog ha vétek a böjtömben, nem tragédia, menni egyedül a templomba míg sokan a családjukkal mennek és ez természetes nekik, ezeket megcsinálni nem olyan könnyű mint tűnik. Az más kérdés, hogy megkaptam azt a kegyelmet, hogy látom, hogy tudok hatni az emberekre és csigalassan, de változnak, kezdenek adományozni, jobban elfogadják a gyakori imáim, jobban érdekli őket Jézus, az ateista ember is érdeklődni kezd Jézus iránt. Ezért hálás vagyok, de még így is nagyon nehéz. Próbálom valahogy szavakba önteni most, hogy mit érzek és mennyire nehéz, de nem tudom. Úgy érzem, nem tudom elmondani. Csak bízom abban, hogy Ön így is megért. Egy atyának ezt említettem személyesen, akkor azt mondta nekem, kicsit személyesebben, hogy neki mindig is hívő volt a családja és tapasztalata szerint azok, akiknek úgymond könnyebb, azok meg engem irigyelhetnek, mert én így olyan dolgokat tudok elérni, amiket azok nem, akiknek könnyebb, akiknek sok minden adott, akiknek nem kell így küzdeni. Akkor ez kicsit segített is és amúgy próbálok úgy nézni a szenvedésre,a küzdelemre, mint lehetőségre, hogy Jézusnak a szeretetem mutassam, de bizonyos napokon megszáll ez a kételkedés és fáradás. Pedig tegnap éppen arról szólt egy prédikáció, amit hallottam, hogy Jézus mondta, jöjjetek hozzám, akik megfáradtatok. Mintha hívna engem és szerintem akarja, hogy közeledjek hozzá, legyek hozzá nagyon közel, legyek vele mindig őszinte, mindig mindent mondjak el neki, de mégis ki kellett írnom magamból. Általában nem zavar engem ez ennyire, nem szoktam hasonlítani magam másokhoz, igyekszek az ima erejében bízni, próbálok türelmes lenni, de bizonyos napokon elfáradok. Úgy hirtelen. Olyan ez mint, amikor valaki cipel egy nehéz keresztet és mikor csúszik az út, esik az eső, amikor betegen viszi, amikor valami kicsit is változik, akkor még nehezebb és akkor elejti. Azért, mert amúgy is nehéz, csak nem mindig érzékeli. Így, hogy néha kételkedek, hogy Jézusnak számít-e amit teszek, hogy a "vőlegényem" , aki a "szívem szerelme" értékeli-e a hűségem iránta, így még rosszabb. Pedig a szívem azt súgja, igen, de mégis kételkedek. Egyszer pont egy nehézségekkel teli időszakom volt és akkor panaszkodtam erről neki. Akkor érdekes módon megjelent nekem internetezés közben egy jelenet a Ben Hur c. filmből, amikor is Jézus vizet ad a főhősnek. Már alig áll a lábán, mindenki más kap vizet, csak ő nem. Kéri Istent, hogy segítségen, de már tényleg semmi ereje, a földre roskad. Akkor lép oda Jézus és ad neki vizet. Utána visszanyeri az erejét. A szívem mélyén úgy éreztem, ezzel Jézus üzen nekem és ő akarja, hogy vigyem a keresztem, de az is ő akar lenni, aki vizet ad nekem, és tudom, hogy ő sokkal megértőbb velem mint hinném, de mégis valamiért félek, hogy mégse számít neki amit teszek. Régebben úgy éreztem, nem teszek érte elég nagy dolgokat, aki kolostort alapít, látomásokat kap, világhírű teológiai könyveket ír, biztos jobb tanítvány. Sokszor panaszkodtam Jézusnak, hogy mennyire egy nullának érzem, amit teszek érte. Volt, hogy nagyon őszintén azt mondtam neki, hogy: "egy senki vagyok, aki nem tett érted semmit" és akkor mintha hallottam volna, hogy beszél nekem. Azt mondta, hogy nem az számít, amit teszek, hanem a szeretet, amivel teszem. A hangját nem hallottam, csak amit mond. Nem tudom hogy mondjam ezt. A kapcsolatomra visszatérve, kiszerettem már a páromból, szerintem Jézus miatt, mert úgy érzem, én minden időmet-erőmet Jézusra akarom szánni, vagy legalábbis őt akarom az életem középpontjába. Nem családot szeretnék hanem neki adni a lehető legtöbb időmet. Engem ez tesz boldoggá. Ő hozza ki belőlem a legjobbat, így lehetnék szent. Már amennyire lehetnék. Teljesen betölti a szívemet, nem fér oda más. Már a páromnak is megmondtam, hogy igazából elmúltak iránta az érzéseim. Én nem egy-két embert szeretnék jobban szeretni, csak nekik élni, hanem mindenkit szeretni úgy, mint Jézus. Szeretném neki adni a szívemet. Mint látja, mégis tele vagyok kételyekkel. Sajnos olyan gyakran van az, hogy Jézus mond nekem valamit, üzen nekem valamit és én azt csak ideig-óráig tudom elhinni, utána nem, elkezdek kételkedni. Hogy talán félreértettem, meg hogy hiába ezt mondta, de hát akkor is meg túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.....stb. Magam sem tudom megmondani miért, de így van. És főleg akkor van ez így, amikor valamit nagyon személyesen kifejezetten nekem mond. Amikor én vagyok és ő. Amikor a kettőnk kapcsolatáról van szó. Amikor úgy mondja, hogy csak én hallom. Amikor az én saját kérdésemre válaszol. Amikor olyat mond, ami rám vonatkozik. Amikor "kettesben" vagyok vele. Nagyon restellem és szégyellem a hosszú levelem és panaszkodást, de nem tudtam magamban tartani. Szükségem lenne arra, hogy Ön is elmondja nekem, Jézusnak számít-e a hűségem iránta. Az, hogy annyira szeretem. Nem bánja ő ezt? Örül ennek? Nem csak arról van szó, hogy hiszek benne és megteszem,amit parancsolt, hanem szeretem. Ez sokkal több annál. A szívem egészével, a szívem minden őszinteségével és jóindulatával, a szívem minden tisztaságával, szívem legmélyéből szeretem. És akkor lennék nyugodt, ha tudnám, elfogadja a szívemet, amit neki szánok és számít neki minden cselekedetem, minden ima, minden igyekezetem. Meghasadna a szívem ha a "vőlegényem" nem értékelné mindezt....ráadásul nem is szándékosan szeretem ennyire mélyen, hanem csak úgy megtörtént. Fokozatosan kialakult. Fájna nekem ha nem az ő akarata lenne ez, csak hagyta volna kialakulni. De az nem lenne igazán igazságos, nem lenne igazán tisztességes, így bízom ennek ellenkezőjében. Már azt is mondta, hogy szeret, nem is akárhogyan mondta, körülbelül felérhetne valami szerelmi vallomással, annyira gyönyörűen és mélyen volt megfogalmazva az a konkrét dolog, ami éreztem, tőle van nekem, de mégis annyira hajlamos vagyok utólag kételkedni. Akkor is amikor tényleg Istentől van valami. Amikor a szegények megsegítésére vállalkoztam az önkéntes munkámmal, akkor is először tudtam, Jézus ezt akarja, utána mégis tele voltam kételyekkel. Akkor nyugodtam meg, mikor aznap pont a hegyi beszéd jött fel a youtube-on és éreztem, Jézus ezzel bátorít. Ez volt az a tanítása, ami a legnagyobb hatással volt rám. Annyira szégyellem magam, de a kételkedés is borzalmas.....kérem, segítsen nekem válaszával, ha lehet.

Miért ugyanolyan hiteles hivatkozási alap az apostolok kijelentése a Bibliában, mint Jézus kinyilatkoztatásai? Tudom, hogy a Szentlélek sugallta azokat is, de ugyanígy akkor a mi kijelentéseink is lehetnek sugalmazott "aranyköpések".

Kedves Lelkiatya! El szeretném mondani, hogy képtelen vagyok elhagyni a férjemet. Pedig higgye el, olyan dolgokat művel velem, amiket tényleg nem érdemel egy feleség sem. Nem lakik itthon, nem biztosít számunkra megfelelő otthont, az anyja a legfontosabb neki, ő iranyitja a fiát, a férjemnek szeretője is van/volt, egy éve nem élünk házas életet, azt mondja magáról, hogy aszexuális, állandóan hazudik, hiteget, a közös gyermekünket egyedül nevelem, eldugja előlem a pénzt, amit megkeres, Istennel káromkodik, lusta, mindig fekszik, nem halad az életünk egyáltalán előre. Évek óta kérem az Istent, hogy küldjön nekem jelet, segítsen, mit tegyek. Nagyon szeretnék vele jól élni, bárcsak megváltozna...

Kedves Lelkiatya! Azért írom ezt le, mert nem akarom ezt nagyon elmondani olyanoknak, akiket ismerek. Tegnap volt egy veszekedésem a nővéremmel, és a bátyám kijött a szobájából, mert hangosak voltunk. Megkérdezte hogy miért veszekedtünk, én elkezdtem mondani hogy mi volt az ok. De ő elkezdte hogy: Ne beszélj ilyen flegmán! Pedig én csak a normál hangomon beszéltem. És amikor újra elkezdtem beszélni, mindkét kezével megragadta a torkomat, mert hogy miért beszélek így. Ez ment egy 20 másodpercig. Ez tegnap volt, de még mindig nem tudom lerázni az érzést, meg a gondolatot, hogy egy nap talán megpróbál majd megölni. Nem akarok vele többet beszélni, kapcsolatot tartani. Vajon csak túlreagálom az esetet, vagy jogosak a gondolataim? Mások mondták ez minősülhet traumának, de szerintem ez nem az, de mégis nagyon megrázott az eset. Ezért érdekelne a véleménye, kedves Lelkiatya.

Tisztelt Lelkiatya! A segítségét szeretném kérni. Hogyan törölhetném ki a szívemből annak a színésznek a nevét, akibe sokáig szerelmes voltam, de nyilvánvalóan megközelíthetetlen és egész más kultúrában és milliőben ép, így hiába is facér, esélytelen hogy találkozzunk. Már többször levezettem magamnak fejben, hogy ennek semmi értelme és máskor is talán épp az elérhetetlenségük miatt szerettem bele férfiakba, de sajnos nem megy. Eszembe jut, és a legjobb amit eddig tudtam tenni ilyenkor hogy imádkoztam érte, hiszen hívő az illető, sőt nyíltan vállalja a katolikusságát. Megélem/megéltem többször is, hogy Rá tudok hangolódni, mintha a távolság ellenére a szeretet ereje miatt az Úr összekötne, de valahol mindez fáj is belül. Szóval hogy lehetne vége? Köszönve: Rozi

Kedves lekiatya augusztusban melyik napon lesz a esti virrasztás máriapócson?

Ha egy pap latinul, ad orientem mutatja be az új rítusú misét, akkor Magyarországon is felfüggesztik és pszichiátriai kezelésre küldik?

Kedves Lelkiatya! Szabad egy katolikusnak Medjugorje-ba zarándokolnia? Az idei nagymarosi ifjúsági találkozón volt egy lány, aki arról tett tanúságot, hogy ott szabadult meg a szenvedélybetegségétől és az öngyilkossági hajlamaitól, ezért azt éreztem, hogy én is szeretnék elmenni erre a helyre. Mielőtt erre ténylegesen elszántam volna magam, próbáltam utánanézni, hogy mi is történt ott valójában. Ekkor találtam rá a helyi püspök beszámolójára, hogy hogyan hazudoztak neki eskü alatt a látnokok, bizonygatva a jelenések hiteles voltát, ráadásul mindezt néhány helyi ferences biztatására (az egyik ferences, aki a "lelkiség" imaszövegeit terjesztette, meg is szegte a tisztasági fogadalmát, és összeállt egy nővel, akitől gyerekei is lettek). Mind a megyéspüspök, mind pedig az állítólagos jelenéseket vizsgáló bizottság jelentését figyelmen kívül hagyták, az eseményekkel szembeni kritikus hangokat pedig elhallgattatják. Mindezek ellenére, úgy tudom, hogy a Vatikán engedélyezte a medjugorjei zarándoklatokat (lelkipásztori szempontokra hivatkozva). Összességében eléggé bizonytalan vagyok, hogy valóban a javamat szolgálná-e egy ilyen zarándoklat. Hogy lehetne hazugság az alapja valami jónak? Nem lehet, hogy az ott megtapasztalt természetfeletti jelenségek valójában nem Istentől, hanem a gonosz lélektől vannak? Válaszát előre is köszönöm!

Kedves lelkiatya a dédmamám 1905-ös imakönyvét megörököltem és meglepődtem egy két dolgon hogy pl régen mennyire más volt a gyónás során mondott bánat ima mint ma. Mennyivel több mindent kifejezett. Pl az is benne van hogy minden korábbi vétkét bánja az ember és az is hogy azokat is bánja amiket mások követtek el az ő hatására (ez nekem idáig eszembe se jutott). Ma is lehet gyónás során használni ezt? "mindezeket és más egész életembeli vétkeimet, melyeket vagy magam elkövettem vagy hogy mások elkövették, oka voltam, teljes szívemből szánom és bánom, hogy velük a végtelen jóságu Istent megbántottam. Utálom minden bűnömet és erősen fogadom hogy többé nem vétkezem és a bűnre szolgáló alkalmakat elkerülöm. " ez valahogy nagyon jó és megragadott engem. Vagy hogy régen más volt a búcsú. Több volt és rengeteg napi imát ír a könyv amivel 100 nap vagy 7 év búcsú nyerhető (nálunk már nem is beszél senki a búcsúkról). Vagy több versszak volt a keresztények sírjatok című ének... Miért vesznek el ezek a dolgok? Piroska

Kedves Lelkiatya! Szűz Mária természetes úton szülte megváltó Urunkat? Ha igen akkor hogyan lehet szűz, ha nem akkor hogy történt a születés? Köszönöm szépen ha válaszol!

Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy az önkielégítés nőknél is bűn? A Szentírást olvastam és nem találtam erre vonatkozó információt. Teréz

Kedves Lelkiatya! Egy kérdésem van. Az olyan felszentelt személyeket, akik valami miatt kiléptek az egyházból, vagy az egyház felfüggesztett, ezután is nevezhetünk atyának? Úgy tudom, hogy a felszentelés szentsége is eltörölhetetlen.

Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy mit lehet tenni az önkielégítés függőség ellen? Halálos bűn? Naponta elbukom. Mintha kettő én küzdene bennem, az egyik nem akarja a másik pedig igen.

Kedves Lelkiatya! Sokszor kapom magam azon szertartások közben, hogy a gondolataim egészen máshol járnak és csak testben vagyok jelen. Egyik vasárnap szinte egyáltalán nem voltam ott lélekben a Szent Liturgián, és elbizonytalanodtam, vajon így mehetek-e áldozni. Akkor úgy döntöttem nem megyek, mert utána lehet rosszul éreztem volna magam, hogy úgy járulok az Eucharisztiához, hogy nem készültem fel rá lélekben méltó módon. Az első kérdésem az lenne, hogy ha nagyon elkalandozok, mehetek-e áldozni? A másik pedig, hogy hogyan akadályozhatnám meg a gondolataim szárnyalását és erősíthetném a lelki jelenlétemet a szertartásokon?