Kedves Lelkiatya!
Már régóta gondolkodom azon, hogy tollat ragadok, illetve billentyűzetet, hogy a bennem lévő kérdésekre választ kapjak, illetve a válaszaimra megerősítést, vagy épp útbaigazítást.
Férjemmel együtt egy olyan város görögkatolikus egyházközségébe tartozunk illetve járunk, ahol a fiatalok, illetve a kisgyermekes családok nagyon hiányoznak... A templomot néhány idős hangja tölti be, akiknek nagyon gyakran nemcsak lelki élmény a liturgia hanem szociális tér is. Jól is van ez így, egy ponton túl. A férjemmel együtt, illetve még néhány fiatallal (akik ritkán vannak városunkban)vagy épp hasonló érdeklődésű imatársainkkal együtt viszont hiányérzet van bennünk... A liturgia, a prédikáció alatt megfogalmazott gondolatokat olyan jó volna megosztani egymással, az atyával megbeszélni, fejlődni hitben és lélekben, tanulni egymástól. De hiányzik ehhez egy helyi közösség, illetve a közösség megtartó ereje is, ami azt gondolom eleinte az atya személyéhez köthető, de aztán az erős közösség az atya vezetése nélkül, de az ő jelenlétével is működőképes tud lenni. A kérdésem arra vonatkozik, hogy hogyan lehetne segíteni az atyát a közösség megszólításában, megalakulásában és bátorítani őt, hogy ami esetleg nem az ő karizmája (tehát a fiatal felnőtt csoport koordinálása)azt mégis próbálja megragadni, törekedjen rá, és akár fogadjon el külső segítőket is? Több próbálkozásunk is volt egy stabil (ima)közösség létrehozására, (visszatérő imatémánk férjemmel egyházközségünk megújulása)de sajnos vagy nem kaptunk rá atyai áldást és jelenlétet (elfoglaltságra és időhiányra hivatkozva) vagy teljes önállóságot kaptunk, így viszont magárahagyatottság élménye volt az embernek, amolyan bénító szabadság...
A lelki és spirituális fejlődéshez és az élő Isten kapcsolathoz önmagunkon túl azt gondolom és érzem, hogy szükségünk van egy közösségre, egymásra, és egy atyára, aki kísér bennünket az úton...
Valószínű nem egy speciális helyzetet tártam most fel, bizonyára több egyházközség hívei és atyái foglalkoznak ezen kérdéskörrel, több-kevesebb sikerrel, én csak azt nem értem, hogy a lelkesedés és a hívek tenni akarása miért fut sokszor zsákutcába, vagy épp hárításba, ellenállásba? Én attól félek, hogy hosszú távon a fiatalság, vagy a felnőttek egy tábora elveszti bizalmát a görögkatolikusságban és más helyen keresi meg élő Istenkapcsolatát, ahol lehetősége van a fejlődésre és lelki gazdagodásra.
Ugyanakkor pedig amikor látok vagy magam is részese vagyok egy- egy zarándoklatnak (célközösségtől függetlenül)mindig repül a szívem a Jóisten felé, és nyújtom a kezem ő érte, vagy amikor a férjemmel elmegyünk más görögkatolikus egyházközségbe liturgiára vagy a kispapkórust hallgatjuk Nyíregyházán mindig könnyes lesz a szemem, mert tudom és érzem itt van a helyünk, ez a mi családunk, a házunk és a házasságunk alapja is ebben a szellemiségben gyökerezik. De a mindennapokban nagyon nehéz megtartani ezt a hitet, és olyan jó lenne, hogy ha itt a saját templomunkban otthon tudnánk lenni. Otthonra lelni...
Köszönettel: E+Gy
Kedves E+Gy!
Köszönöm, hogy leírták ezeket a gondolatokat. Éppen azok szenvednek egyházunk hiányosságai miatt, akikben már él a lelki többlet, akik érzékenyek és fogékonyak az Egyház értékeire. Tehát levelének ez a része is fontos, amely arról árulkodik, hogy többet szeretne kapni és adni, tenni és jobban jelen lenni az Egyházunkban. Már ez is ajándék, amelyet felismerve fontos azt meg is köszönni az Istennek. S ide tartozik Jézusnak a szava is: Aki sokat kapott, attól sokat is várnak vissza (Lk 12,48). Az a tanácsom, hogy ne is kérjék, ne várják az atya engedélyét, jóváhagyását ahhoz, hogy imaközösséget hozzanak létre. Elég, ha találnak akár csak egy másik házaspárt, vagy néhány barátot, akikkel rendszeresen összejárnak imádkozni. Ma már több helyen működik ilyen imakör, ahol egyszerűen valamelyik imaórát elmondják közösen. Nem kell ebből nagy vendégséget szervezni, egyszerűen csak összejönni, akár hetente az imaórára, hogy aztán folytassák útjukat, munkájukat tovább. Ha ezt megteszik, főként magukat gazdagítják vele, de kegyelmet közvetítenek azoknak is, akikért imáikat felajánlják: az atyáért, a közösségükért, az Egyházunkért.
Igen, néha jó, ha elmennek buzgóbb helyekre, hogy erőt merítsenek. Én is annak örülnék, ha mindenütt ezrek dicsőítenék Istenünket a templomainkban, de sajnos ez ritkán adatik meg. Imádkozzunk a jövő papságáért is, hogy minél buzgóbban közvetítsék a hitet és Isten szeretetét. Sok imádkoznivaló van tehát. Ehhez nagy hit kell és bizalom, hogy a látható eredmények híjával se veszítsék el a reményt és a lelkesedést.
Valóban egyházunkban nagyon sok érték van. Ezek közé tartoznak az ilyen buzgóbb lelkületű házaspárok is, mint Önök.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
A napokban hallottam egyik ismerősömtől egy számomra kissé meglepő dolgot: az atya a liturgia során tabletet használt. Azt nem tudom pontosan, hogy csak a liturgikont helyettesítette ezzel, vagy az evangéliumos könyvet is. A kérdésem ez lenne, hogy mennyire megengedett ez a módszer? Szabad -e hagyni, hogy a liturgia szakrális világába ily módon törhessen be a modern technika?
Köszönettel és tisztelettel: A.
Mondanám, hogy nem szabad hagyni, mégis a kérdés nem ilyen egyszerűen megválaszolható. Azt tudjuk, érezzük, hogy a praktikum megöli az esztétikumot. Mégis sokszor előnyt adunk az előbbi javára az utóbbi kárára. Ma még újnak tűnik ez az elektronikus eszköz, és határozottabban fogalmazódik meg bennünk az ellenérzés. Engem viszont jobban zavar, hogy a templomokban vetítőgépet és ami még rosszabb, vetítővásznat helyeztek el. De szinte már hozzászoktunk. Nem tartom helyesnek azt sem és ezt sem, mégis félő, hogy ebben is a gyakorlatias haszon fog győzni. Hallottam már javaslatot arra is, hogy az ikoncsókoló állványt is praktikusabb volna képernyőre cserélni, és beprogramozni, hogy minden napnak a saját szentje legyen látható, megcsókolható(?!). Létezik távolról irányított képernyőn megjelenő gyertyaláng is, amelyet különböző szándékokra lehet meggyújtani(?!). Természetesen érezzük ezek visszásságát, mégis terjednek, nemigen tudjuk megállítani.
Kétségtelen, jobb, ha törekszünk az egyszerűbbre, a tisztára, a természetesre. Az a lelket is segíti, hogy egyszerűbb, tisztább, természetesebb legyen.
Nekünk szükségünk van Istenre, Neki szüksége van ránk?
A kérdés azért becsapós, mert kétféleképpen lehet értelmezni.
A filozófus azt mondaná, hogy az Abszolútumnak nincsen szüksége semmire, mert különben nem volna Abszolútum, tehát ránk, véges teremtményekre sem.
A teológus és minden keresztény viszont tudja, hogy képtelenség azt állítani, hogy Istennek nincsen szüksége ránk, hogy mi nem kellünk neki.
Mivel szeret minket, féltőn óv, véd, ezzel azt igazolja, hogy fontosak vagyunk neki.
Az Ószövetség egyenesen az Isten féltékenységéről beszél (Kiv 34,14; Joel 2,18). Ez nyilván antropomorfizmus, vagyis emberi tulajdonságot vetít az Istenre. Az Újszövetség pedig már arról beszél, hogy az Isten nem kímélte saját Fiát, sőt, Fiában ő maga adta oda magát nekünk. Lehetne ezek után azt mondani, hogy nincsen szüksége ránk?
Kedves Lelkiatya!
Azt a tapasztaltam,hogy miközben egy számomra kedves és fontos ismerősnőmért külön imádkoztam nagy nyugtalanságot éreztem magamban belülről.Abba is hagytam azt az imát amit érte mondtam három nap múlva,a napi imáimban,amit mindenkiért imádkozom azonban megemlítem őt is.Nem tudom mi okozta a nyugtalanságot és békétlenséget bennem,olyan érzésem volt,mintha a lelkem háborogna.Talán nem jó szándékra imádkoztam vele kapcsolatban?Az utóbbi időben konfliktusok is voltak közöttünk,amelyek nyomot hagytak bennem.Nem haragszom rá,sokat jelent számomra,de úgy érzem még nem tudnám őt úgy fogadni mint régen,fáj az egész kialakult helyzet.Egyellőre úgy érzem jobb,ha nem keressük egymást.Létezhet,hogy emiatt nem tudok érte imádkozni?Vagy az a nyugtalanság abból is eredhet,ha mások mély ellenszenvet éreznek irántunk?Azt hallottam egyszer ez nem tudom igaz-e,hogy a lelkünkben megérezzük,ha valaki nem jó szándékkal van felénk,és általában nem jók azok az emberek akik ilyen érzéseket váltanak ki belőlünk.
Válaszát előre is köszönöm!Sokat segítene vele,mert tanácstalan vagyok,nem tudom hogyan imádkozzam helyesen.
Thea
Kedves Thea!
Általános elv, hogy imádságban nemigen érdemes hagyatkoznunk az érzéseinkre. Az érzések jönnek-mennek, erre-arra csaponganak, az imánk viszont állandó, rendíthetetlen kell, hogy legyen. Ha elhatározta, hogy imádkozik az ismerőséért, akkor tegye meg. Javaslom, jelöljön ki egy bizonyos időt, hogy ez is jobban kezelhető legyen, és ne legyen lelkiismeretfurdalása, amikor abbahagyja. Elhatározhatja, hogy egy héten át, vagy egy hónapon keresztül imádkozik érte. Többet nem javaslok, mert nehezen tartható. (Más az, ha közvetlen szeretteinkért akár egész életünkön át imádkozunk.)
Ha úgy érzi, hogy jobb, ha nem keresik egymást, az lehet, hogy bölcs megfontolás, ezt nem tudom megítélni. De azért imádkozhat érte.
Általában akkor érdemes "kerülni az imádságot valakiért", amikor az a feladat, hogy el kell őt felejteni. Egy szerelmi szakítás után tudom ezt elképzelni. Ezen kívül nem tudok olyan helyzetet, hogy ne azt tanácsolnám, függetlenül a meglévő személyes viszony minőségétől, imádkozzon azért, akiért erre indíttatást kap.
Kedves Lelkiatya!
Mostanában sokat gondolkoztam a Katolikus valláson.
Én Róma Katolikus vallású vagyok, de Katolikus helyett szívemből kereszténynek vallom magamat. A Kérdésem az lenne: Miért van szükség a "Katolikus" fogalomra a Keresztény előtt? Mi az alapvető különbség az ön szemlélete szerint a Római és a Görög katolikus vallás között?
Hálás köszönettel:
Krisz
Kedves Krisz!
Két jól elkülöníthető kérdést tett fel.
1. A ?katolikus? azt jelenti: egyetemes, mindenre kiterjedő. Amikor az egyház, a Krisztus által alapított egyetlen egyház terjedni kezdett a földön, akkor alkalmazták rá a ?katholikosz?, egyetemes jelzőt (eleinte az egyházat vezető főpapokra), azt jelölve vele, hogy senki nincsen kizárva belőle, hogy Krisztus üdvösségszerző műve mindenkire érvényes. A mai leszűkített szóhasználat bizonyára az egyházszakadásra vezethető vissza, amikor a katolikus-ortodox jelzők egymást kizáró fogalmakká minősültek. Ez egyébként teljesen téves, félrevezető és rossz szemléletet hordoz. Hiszen az ?ortodox? szó azt jelenti, hogy igazhitű. Tehát mindkét fogalom érvényes mindkét egyházfélre: a katolikus egyház is igazhitű, tehát ortodox, és az ortodox egyház is egyetemes üdvösséget hirdet, tehát katolikus.
Az Ön ?rossz érzése? erre az egymást kizáró téves fogalompár használatra vezethető vissza. Ugyanakkor nem tagadhatjuk meg a katolikus egyházhoz tartozásunkat. Nem elég azt mondani, hogy keresztény vagyok, hiszen sok keresztény ember őszintén Krisztus-hívő, de nem ismeri a szentségeket, a liturgiát, a katolikus egyház egyéb gazdagságát. Például Eukharisztia nélkül a Krisztushoz tartozás inkább lelki odaadás csupán ? természetesen a Szentlélek vezetésével ? de nem azzal valóságos Istenbe kapcsolódás. Ezt az élő kapcsolatot az Eukharisztia által csak a katolikus és az ortodox egyház tudja nyújtani.
2. A katolikus egyház magába foglal több rítust is. Nyugat-Európában ? s így Magyarországon is ? legismertebb a közelebb álló római rítus, rajta kívül azonban létezik még bizánci (ez a görög), melkita, kopt, örmény, malabár és egyebek. A rítus gazdag tartalmú kifejezés, nem csak a szertartást jelenti, hanem a vallási élet minden elemét magába foglalja. Leegyszerűsítve azt lehet mondani, hogy itt, Európában a római a nyugati rítus, a ?görög? pedig a keleti rítus. (Nyilván Szíriából vagy Indiából nézve ez másként hatna.) A nyugati és keleti emberről, szemlélet és magatartáskülönbségről már néhányszor beszéltem e rovatban.
Kedves Lelkiatya!
Most nagyon nehéz az életem. De én kerestem magamnak. Gondok vannak a házasságommal, azt hiszem.
Életem első szerelme volt, hozzá is mentem feleségül, nagyon fiatalon, szinte még gyerekfejjel.
Akkor is voltak vele gondok, most, hogy visszagondolok, csak a "szerelem vak".
Volt több pillanat, amikor átfutott a fejemen, hogy talán ott kellene hagyni, de mégsem tettem. Talán nem mertem, talán reméltem, hogy megjavul. Igazából nagyon fiatal voltam, és azt hittem, minden olyan lesz, mint a mesékben, mint a filmekben.
Visszagondolva már az is rossz jel volt, hogy nem akart templomban megesküdni velem. Az, hogy én szerettem volna, nem számított. Azóta látom, hogy tulajdonképpen én sosem számítottam. Mindig mindenben a hibás csakis én lehetek. Rám könnyű kiabálni, olyankor mindig azt mondja, úgysem fogom elhagyni, mert vallásos vagyok.
Nem sok mindent oszt meg velem, az édesanyjával beszéli meg a dolgokat, nekem esélyt sem ad. Én nem vagyok neki elég szép, művelt... és gazdag sem. Ezt így nem mondja ki, csak érezteti, hogy ez az ismerőse, kolléganője, osztálytársa, stb... milyen szép vagy művelt, vagy okos.
Nem mondja, hogy én sem, de azt sem, hogy igen. Ebből gondolom.
Az én szüleim nem számítanak, csak az ő családja.
Nekem mindig oda kell mennem, azt kell csinálnom, amit ő és az édesanyja kitalálnak.
Ha próbáltam megbeszélni vele, azt mondta, csak lelkizek, és a problémákat keresem.
Sok mindenen gondolkoztam, hogy mit tehetnék.
Haza nem merek menni, félek, hogy a szegény, beteg, öreg szüleimnek megszakadna a szíve. Félek, hogy belehalnának.
Nem tudják, hogy ennyire rossz a helyzet. Nem mertem elmondani.
Pénzem nem sok van, a munkahelynem nem sokat keresek. Tanulmányaim egy része hiányzik, azt sem tudtam befejezni, a ház körüli gondok, a házimunka, a munkahely és a pénzhiány miatt.
Kedves Lelkiatya! Mit lehet ebben a helyzetben tenni?
Félek, ha nem úgy táncolok, ahogy ők fütyülnek, kiraknak. Úgy érzem,ez amúgy is benne van a levegőben.
Úgy érzem magam, mint a tékozló fiú!
Mit lehet tenni ebben a helyzetben?
Nagyon hibásnak érzem magam, sokat imádkozom, hogy a Jó Isten bocsásson meg nekem. Tönkre tettem s szüleim életét is, és ehhez nem volt jogom.
Mi emberek miért okozunk ennyi fájdalmat egymásnak!? Ezért valaha megbocsát a Jó Isten?
Válaszát előre is nagyon köszönöm!
Kedves Húgom!
Közelebbről kellene Önt ismernem, hogy tanácsot tudja adni, mégis néhány szempontot leírok, ami eligazítást adhat. Legelső tanácsom, hogy keressen fel olyan lelkiatyát, áldozópapot, akinek fel tudja tárni ezeket a dolgokat. Nagyon fontos és erőt adó, ha valakivel, lelkileg tapasztalt emberrel meg tudja beszélni a gondjait. Erre nem történt utalás a levelében, nem tudom, szokott-e rendszeresen gyónni, pappal beszélgetni. Ha tán nem, akkor ezt újítsa fel mihamarabb. Ez a gyóntató atya tud segíteni abban is, hogy átértékelje a házasságát, a férjével való kapcsolatát. Nyilvánvaló, hogy a feleség nem hagyhatja el a férjét, sem a férj a feleségét. Még ha rossz házasságot kötöttek is, azt ki lehet, ki kell javítani, ez az egyetlen megoldás. Sajnos Önnek sok sorstársa van, akik meggondolatlanul kötnek házasságot. A mindenható Isten azonban mindenből ki tudja hozni a maga akaratát még utólag is, még a mi rossz döntéseinkből is.
Azt sem tudom, hogy végül is kötöttek-e egyházi házasságot, hiszen azt írja, a férje ezt nem akarta. Ha igen, akkor abban Ön Isten színe előtt hűséget és engedelmességet fogadott a férjének. Igaz, hogy nem a férje kedves édesanyjának, de sajnos van rá példa, hogy ez összekeveredik. Tény, hogy ennek nem volna szabad így lennie, mégis, ez nem mentesíti Önt a hűség és engedelmesség kötelezettsége alól. Első gondolatom tehát ez, Istenbe kapaszkodva törekedjen alázattal megmaradni a házassági szeretetben. Az esetleg rossz döntését az Isten helyreigazítja, csak bíznia kell Benne. Ha úgy érzi, hogy az a ?vak szerelem? elmúlt, az nem is baj, hiszen fölépíthető egy új, sokkal mélyebb szeretet a házastárs iránt, ebben segít az Isten áldása, a templomi esküvő. Ha volt.
Ha nem volt, illetve, ha a férje helytelen hozzáállása miatt nem volt érvényes ? ez is lehetséges ?, akkor mégis megteheti, hogy kilép ebből a kapcsolatból. Ennek megítélése miatt is fontos egy lelkiatyával való személyes kapcsolat! Anélkül ne tegye meg!
Abban bátran bízhat, hogy ezt a fiatalkori döntését megbocsátja Önnek a Jóisten, sőt segít is helyreigazítani.
Kedves Lelkiatya!
Nagyon köszönöm, hogy időt és energiát szakít erre a szolgálatra, sok választ találtam már itt a kérdéseimre.
Láttam korábban már volt szó a tudás fájáról...és ennek kapcsán kérdeznék. Számomra ez a tudásfa kérdés nem logikus. Meg van egy másik hasonló téma, amiben még nem kaptam választ, és gondoltam itt megkérdezem:
Isten megteremtette az embert, nyilván egy picit túl kiváncsinak és egy kicsit engedetlennek ?(mert ha Isten teremtette, akkor Ő biztosan nem hibázik, más nem szólhatott bele az ember teremtésébe ) , aztán(vagy esetleg már előtte) szabad akaratot adott az embernek és és végül feltűnően az Éden kellős KÖZEPÉRE tette a Tudás fáját, amiből viszont megtiltotta,hogy ehessenek. Ez valahogy nekem nem kerek.
A másik hasonló kérdésem, hogy Lucifer, aki Isten angyala volt(Isten teremtette - azt hiszem legalábbis - csakúgy mint a többi angyalokat) szembeszállt Istennel, mert meg akarta szerezni a hatalmát. Valahol azt nem értem, hogy honnan jön az engedetlenség és szembeszállás a világba, ha Őt is Istent teremtett, aki tökéletes? Akkor maximum megengedte mindezeket valami nagyobb jó érdekében?
Van-e erről a témáról valami könyv?
Köszönöm.
Be kell látnunk, hogy keresztény hitünkben vannak olyan dolgok, amelyek nem logikusak. Nem értelmetlenek, hanem meghaladják az emberi értelmet. Vannak titkok, amelyeket egyszerűen hittel kell elfogadnunk, és ha nem értjük, akkor nem azt kell mondanunk, hogy annak nincs értelme, hanem alázattal megállni a titok előtt. Ilyen például a rossznak, a bűnnek megjelenése a földön. Nincs rá magyarázat. Alapvetően, persze, a szabadsággal hozzuk összefüggésbe, de az Ön kérdésfelvetése kétségkívül logikus.
A Szentírás e soraiból a következő tanítások jelennek meg kézenfekvő módon: Isten boldog állapotot teremtett az embernek. Kíváncsinak is teremtette, hogy keresse a dolgok értelmét. Nem engedetlennek teremtette, de nem is kényszerítette az engedelmességre: ez az ember saját felelőssége. Tehát az ember felelősséggel tartozik a tetteiért. Ez a felelősség a szabadságából fakad. Lehet, hogy feltűnően az Éden közepébe állította a tudás fáját, de éppen azért, mert a tudás valóban az egyik legfontosabb része az emberi életnek. Ezért nem rejtette el annak útját és gyümölcsét, de megjelölt egy utat hozzá. Amelyet, ha engedetlensége miatt az ember nem hágott volna át, akkor a tudás nem kárára, hanem hasznára, boldogságára volna. Ugye, tapasztaljuk azt, hogy a tudás sokszor a visszájára fordul!
Igen, az helyes fogalmazás, hogy Isten megengedte, hogy vele szembeszálljon, aki akar, legyen az ember vagy angyal. Talán azzal lehet magyarázni a szembefordulást, hogy a szabadság nagyobb érték, mint a szabad akarat nélküli engedelmesség. Érdekes, hogy vannak, akik tudatlanságukban a kereszténységet szabadságellenesnek tartják, holott az Isten követésében az egyik legnagyobb érték.
A legtöbb dogmatikai kézikönyv külön fejezetet szentel ennek az összetett kérdésnek.
Javaslom, hogy nézzen ezeknek utána különböző címszavakon keresztül a Katolikus Lexikonban. Világhálón is elérhető: http://lexikon.katolikus.hu
Kedves Lelkiatya!
Most olyan problémával küzdök,hogy amikor sikerül kitörni a minden napi szürkeségből,feltöltődök erővel,utána nagy ürességet érzek magamban,amit nem tudom hogyan lehetne betölteni.A szüleimmel élek,még tanulmányokat folytatok,állást nehéz találni,itthon nem sok tennivaló akad,a szüleimmel nincs bensőséges kapcsolatom,közömbös viszony van a családtagok között,az az igazság,hogy sokszor nincs is kedvem semmit csinálni itthon,értük,mert itt mindenki ilyen közönyösen áll a dolgokhoz.Van amikor apró dolgok megtevésére is problémaként gondolnak.Voltak-vannak is családon belül más problémák is szüleimmel,amiken nem lehet változtatni,nem hajlandók ezekről a dolgokról kommunikálni,szőnyeg alá van söpörve az egész,mintha nem is létezne.Ezek a dolgok lelkileg nagyon fárasztóak tudnak lenni,és lehúznak.Egyébként szívesen csinálok dolgokat,hivtak órabérért paradicsomot főzni,ez nem csak anyagilag,de lelkileg is sokat segitett.Láttam,hogy vannak még olyan helyek,ahol zajlik az élet,ahol a családtagok közösen tevékenykednek.Vagy amikor akad egy-két tanitvány külön órára az is sokat segít.Vállaltam néhány feladatot a helyi szeretet szolgálatban is.Lelki közösségbe is járok.Ez mind hasznos és építő jellegű úgy érzem mind mások mind pedig önmagam számára is.Az Istennel való kapcsolatom jó,de a sok nehézség hatására az utóbbi időben mintha hullámvölgybe kerültem volna,kicsit elveszitettem a bizalmamat másokban is,és néha az ima erejében is.Sokszor van olyan érzésem,hogy csinálom a dolgokat,de nem nagyon jutok előrébb,minden olyan lassan történik.
Mit tanácsolna ezekben a helyzetekben?
Válaszát előre is köszönöm.
Lina
Az apró dolgok felismerését és értékelését. Addig jó, amíg érzékeli szüleinek ezt a közömbössé fakult hozzáállását. Ne értsen félre, nem a velük való szakításra biztatom, de soraiból azt érzem, van már annyira felnőtt, hogy a saját lábára álljon. Ez, persze, anyagilag nem könnyű, de egy pályakezdő fiatal sok minden nélkülözést el tud fogadni. Megértem, hogy szüleinek a környezete ebben az állapotban nincs jó hatással az Ön gondolkodására sem. Lelki hullámvölgyről beszél, de nem biztos, hogy elég a következő hullámhegyet várni. Igaz, ezért is írt nekem, hogy mit tegyen. Ha nagy dolgokat nem tud, akkor tegyen sok kicsit. És vegye észre, hogy ebből áll az életünk. Ne önmagát keresse, hanem mások javát, hol tud szolgálni, segíteni. Ezen az úton, ugye, a legkisebb tett is nagynak számít.
Azért is tegyen lépést életkörülményeinek változtatására, mert hosszú távon ez a helyzet rossz hatással lehet az Istennel való kapcsolatára, még a legjobb szándék mellett is. Bátorság és bizalom a kicsi és a nagy lépések megtételéhez! Imádkozom Önért, kedves Lina.
Kedves lelkiatya!
Úgy tudom, az ortodoxok a szent liturgián külön imádkoznak országunkért, annak kormányáért, sőt hadseregéért. Nálunk hiányzik ez a fohász?
Köszönettel:
Samu
Kedves Samu!
Ha nem is fennhangon, de a Szent Liturgiában, az un. anaforában csöndesen mi is könyörgünk hazánkért, annak vezetőiért és a katonaságért. A fennhangon énekelt imákból azonban sajnos valóban kimaradt. Készült most egy papi koncelebrálásnál használható Liturgia szöveg kiadás, amelyben újra benne van ez a fohász a nagy ekténiában. A római zarándoklaton is így hangzott el.
Tisztelt Lelkiatya!
Párommal nagyon szeretnénk összeházasodni görögkatolikus szertartás szerint, én római katolikusnak lettem keresztelve a barátnőm pedig görögkatolikus, van rá lehetőség, hogy görögkatolikus szertartás szerint házasodjunk? illetve eljegyzést is görög szertartás szerint szeretnénk. köszönöm válaszát.
Ennek semmi nehézsége nincsen. Keressék fel a kedvese görögkatolikus parókusát, vele beszéljék meg a dolgot. Ő a jegyesoktatás során felkészíti Önöket a házasság szentségének felvételére. Természetesen az eljegyzést is lehet a görögkatolikus szertartás szerint végezni.
Ha Istennek nincs neme, akkor az embert is eredetileg egy androgün lénynek teremtette meg?
Tehát amikor a saját képére teremtette az embert, akkor őt is ilyennek teremtette? Erre magyarázat lehet az, hogy amikor az első emberből teremtette meg a nőt, kivette egy részét szó szerint. Szóval egyszerre teremtette meg a férfit és a nőt is amikor kettéválasztotta az első embert?
A világ és az ember teremtése a Bibliában nem természetrajzi leírás. Sem az abban jelölt időket, sem a fokozatokat nem lehet külön bontani, főként nem abból egyéb következtetéseket levonni. Nincs értelme visszakövetkeztetni olyan állapotra, hogy milyen volt az ember a teremtés egyik vagy másik fokozatában. Hogy hogyan teremtette meg Isten az embert, a férfit és a nőt, azt nem tudjuk. A kinyilatkoztatás nem ezt akarja közölni velünk. Tény, hogy az ember az isteni képmást a két nemben hordozza. Istennek azért nincs neme, mert ezek az emberi természet sajátosságai, teremtettségünk alkotó elemei. Ő ezeken fölül áll.
Kedves atya!
Miért van az, hogy ezeken az ifjúsági programokon akár a most nem olyan rég lezajlott nyári táboron is a kispapok többsége az, aki a dohányzásban élen jár? Nekem egy atya azt tanácsolta, hogy ez bűn és hagyjak fel vele...most a táborban megkérdeztem az egyik kispapot, aki cigarettázott és azt válaszolta, hogy ez nem bűn. Akkor most kinek volt igaza?
A cigarettázás bűn, kerülni kell. Bízom abban, hogy van abban némi költői túlzás, hogy a "kispapok többsége a dohányzásban élen jár". Nyilván érdemesebb az atyára hallgatni, akinek már jóval nagyobb tapasztalata van a lelki élet és az önnevelés terén, mint azokra, akik azt épp nem régen kezdték el. Én is azt tanácsolom Önnek, hogy ne kacérkodjon ezzel a káros szenvedéllyel, mert teste is, lelke is könnyen rabjává válhat.
Miért tette be Isten tudatosan az Éden kertjébe a tudás fáját, ha egyáltalán nem akarta, hogy egyenek abból? Vagy akarta?
Erre épp nem régen kérdezett rá valaki. Szerintem igenis át akarta adni Isten a tudás gyümölcseit az embernek, hiszen semmit nem teremtett, ami nem az ő boldogságát szolgálta volna. De lett volna más módja annak, hogy ezek a gyümölcsök eljussanak az emberhez. Mint látjuk, a tudást nem lehet megragadni, elragadni, erővel megszerezni hanem szorgos munkával juthatunk el annak elérésére. A próbatételen kívül talán ezt is jelenti a történet, hogy Isten megtiltotta, hogy egyenek erről a fáról.
Kedves Lelkiatya!
Egy szép élményemet szeretném megosztani:
...
K. Marika
Kedves Marika!
Köszönjük szépen hogy ezt megosztotta velünk. Szokásomhoz híven azonban, minthogy nem szerepelt benne kérdés, az írását nem itt, hanem a Fórumon tettük közzé, a Hosszú-e a püspöki liturgia? kérdéskör rovatban.
Én úgy tudom nem a fa hozta rájuk a halált hanem az engedetlenség, mivel isten kifejezetten megtiltotta hogy egyenek a jó és rossz-- ("De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél; mert a mely napon ejéndel arról, bizony meghalsz.")-- tudásának a fájáról, - azért mert nem akarta, hogy tapasztalatból ismerjék meg a rosszat. Gondolom azért is tiltotta meg mert csak itt engedte meg a Sátánnak, hogy meg kisértse az első ember párt.
Az engedetlenség Isten kifejezett parancsának ez hozta a világra a bűnt, és vele a halált.
Rm 5,19
Mert miképpen egy embernek engedetlensége által sokan bűnösökké lettek: azonképpen egynek engedelmessége által sokan igazakká lesznek.
Kétségtelenül igaza van. Az engedetlenség volt az első bűn - meg mind, ami ahhoz vezetett - és ennek következményeként a halál.
Hogy pontosan miért tiltotta meg az Isten az embernek, hogy egyen a kijelölt fáról, erről egészen bizonyos ismereteink nincsenek, hiszen Isten gondolatai kifürkészhetetlenek. Sejtéseink, elképzeléseink viszont lehetnek. Vélhetően ezzel mintegy próbatétel elé állította Isten az embert. Arról is beszélnek a teológusok, hogy Isten nyilván nem akarta elzárni a tudást az embertől, de az maga akarta megkaparintani, amit Isten neki akart volna adni, csak fokozatosan és bölcsen.
Az is igaz, hogy nem közvetlenül a fa hozta rájuk a halált, az csupán eszközzé vált a szörnyű cselekedetben. Mint egy balesetben sem okoljuk az út menti fát, vagy a szakadékot, mégis szoktuk mondani, hogy az okozta a halált. A liturgikus szövegeinkben viszont gyakran előfordul ez a költői kifejezés: "a fa halált hozott", "Krisztus keresztje pedig életet adott".
