Vannak családok, ahol természetes az, hogy a szülők és gyermekek szájra adnak puszit egymásnak. Nagyon szép ez. Olykor megmarad ez a szokás még kamasz korban, sőt akár felnőtt korukig is. A szerelmesek között is nyilvánvalóan egymás iránti szeretetük jele, hogy megcsókolják egymást. A heves szerelem késztetése, hogy "csókkal borítsák el egymást". Milyen szép ez a magyar kifejezés! A csókolózás is nagyjából ezt fejezi ki: csókok végeláthatatlan sora. Mégis, szoktam figyelmeztetni a fiatalokat, hogy lehetőleg ne töltsenek sok időt vele. Ugyanis nem kevés érzékiséget is hordoz, amely természete szerint mindig egyre többet követel. Ha belefeledkezik az ember, akkor könnyen elragadja a hév, és egyre több lesz benne az érzékiség: már nem a másik lelkének szól, hanem a saját testének. Ezt semmiképp sem szabad engedni. Éppen emiatt az ismerkedés ideje alatt nem is javaslom, hogy a fiatalok hamar eljussanak az első csókig, mert így még alig ismerik egymás lelkét, máris a testi vonzalom kerekedhet fölül. Érdemes tartózkodónak lenni ebben. A leány ne hagyja magát túl hamar megcsókolni (még ha titkon éppen abban reménykedik is - tudom - hogy ez mihamarabb megtörténjék). A tartózkodó szerelem sokkal mélyebbre vezet, mint annak hamar engedett kibontakozása. Válaszom tehát, hogy szabad a jegyeseknek egymást megcsókolni - netán többször is - de ők is legyenek tartózkodóak, s akkor a nászágy és az egész házasélet még sokkal szebb gyönyöröket fog ajándékozni, mint amit előtte pár perces örömökkel összecsipegetnek. Az Emeljük föl szívünket imakönyvünk 84. oldalán található egy szép imádság a jövendőbeliért. Itt is közlöm: Ima a jegyesért és boldog házasságért Úristen, ki teremtő terved szerint a házasságot az emberi nem alapjává tetted, világosítsd fel elmémet, hogy megismerjem erre való hivatásomat! Ha a házasság szentségét szántad nekem, Uram, kérlek, segíts az ehhez szükséges erények megszerzésére, és vezesd hozzám azt, akit társamul kijelöltél! Add, Istenem, hogy ő szíved szerint való legyen, aki téged félve és szeretve képes hivatásának megfelelni, és a boldog családi tűzhelyet velem együtt felépíteni! Ámen.

Kedves Testvérem Krisztusban!
Attól tartok, hogy a puszta válaszom nem fog tudni megoldást adni, főként nem egy egész közösségnek.
Inkább osztozom a fájdalmukban. Imádkozom Önökért, a közösségükért és természetesen az illető paptestvérért is. Főként addig, amíg aztán Önnek is nem sikerül újra. Elhiszem, hogy ez roppant nehéznek, most még lehetetlennek tűnik, de egészen bizonyos, hogy Krisztus ezt kéri Öntől, Önöktől - nem csak én. Az imádságban elsősorban a saját lelkünk gyógyul, erősödik. Még akkor is, amikor másokért imádkozunk. Ezérrt kell "gyűlölőinknek is megbocsátanunk", nem csak a furcsán viselkedő atyának. Ugyanakkor, természetesen kegyelmet is közvetíthetünk a másik felé is, amikor imádkozunk érte. Nem éppen erre szorul rá az a paptestvér, aki ilyeneket tesz?
Azt remélem, hogy az elmondottak mögött sok félreértés is van, hogy az illető atyát is a jó szándék vezeti, csak a szokatlan - a korábbi tisztelendő úrtól eltérő - stílusa miatt úgy tűnik, őt nem a szeretet vezeti a tetteiben. Nem tudhatom, csak reménykedem ebben.
Hogy mit tegyenek? Pontosan azt, amire az Ön szíve is indítja, csak oly nehéznek tűnik, hogy szeretné letagadni. Közösen imádkozzanak ezért az atyáért és családjáért. "Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval" (Róm 12,21). Az lesz az igazi győzelem, hogy ha saját sérelmeiket, sebeiket félre tudják tenni, és az atyáért és az egész közösségükért többen is közösen imádkoznak. Nézze, ez most a hitüknek a próbája is, amely megerősítésükre szolgálhat - ha kiállják a próbát.

A római katolikus egyház mai előírása szerint ez nem így van. A pénteki napon lemondást kell gyakorolni, amely jelenthet hústól való tartózkodást, de lehetséges azt más módon is megvalósítani: másfajta eledelről való lemondás, esetleg másféle élvezetek elhagyása. De lehet ezt a bűnbánati gyakorlatot jó cselekedettel vagy imádsággal is teljesíteni. Fontos, hogy legyen meg a bűnbánati jellege, és Istenhez kötődő lelki tartalma.
A kérdés onnan is származhat, hogy a keleti rítus szerint - amely egyébként szigorúbb böjti fegyelmet követ - vannak szabad hetek, amikor még pénteken is szabad húsos eledelt fogyasztani. Ezt a gyakorlatot a római rítus nem ismeri.

Kedves Levélíró!
Zsidó testvéreinket szeretnünk kell, éppúgy, mint bárki mást a földön. Az ószövetségi zsidó nép valóban Isten választott népe, akiken keresztül kezdte el Isten a Kinyilatkoztatás kibontását, amelynek csúcsa és beteljesülése maga, Jézus Krisztus. Ő a zsidó nép fiaként testesült meg, Édesanyja, nevelőapja, az apostolok, Szent Pál és még nagyon sokan az első keresztények közül szintén zsidók voltak. Jézus nem a zsidókat verte ki a templomból, hanem a kereskedőket. Nem lehet azt mondani, hogy Jézust a zsidó emberek feszítették keresztre, hogy miattuk halt volna meg, hanem mi miattunk, bűnös emberek miatt. Minden bűnünkkel éppen úgy okozzuk Jézus kínszenvedését és halálát, mint az ő kortársabeli zsidók és római katonák.
Nem szabad általánosítani, egy népre vonatkoztatni egyes emberek bűnét. Szörnyű az a jelenség, hogy a bűnt és az Isten elleni tetteket ma harsogva lehet hirdetni és terjeszteni. Ezekért a rémtettekért mindig egyes emberek felelősek, és nem egy embercsoport vagy nép.
Amikor a Biblia szavaival imádkozunk, akkor a Krisztus utáni választott népre kell érteni mindazt, amit az ószövetségi gondolkodás a zsidókra értett, az Isten Országára vonatkozik az, amit akkor még az Izrael országára vonatkoztattak.
Isten terve az, hogy az Ő akarata szerint éljünk, és Krisztus legyen az úr minden ember szívében. Sajnos, nagy fájdalmunkra Isten megengedi a rosszat is, a bűn terjedését. Nagy titok ez, hogy miért - szerintem csak odaát fogjuk megérteni. Mindenesetre mi nagy erővel és odaadással törekedjünk, hogy ne legyünk ennek a bűnnek terjesztői, ne engedjük, hogy szívünkben a gonoszság, a gyűlölet verjen gyökeret. Ha nehéz is, szeretnünk kell azokat, akik nekünk rosszat tettek. Nem csak azért, mert Jézus ezt parancsolja, hanem mert így leszünk fiai annak, aki fölkelti napját jókra és rosszakra egyaránt (Mt 5,45).

Nem kell aggódnia a kedves Szüleiért. Az nem segít semmit sem Önön, sem rajtuk, no, de nincs is miért.
"Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön" (1Tim 2,4). Ez az alapja az un. "anonim keresztények" biztató sorsának. A kifejezés valóban nem szerepel a Bibliában, mint sok más szavunk sem, amellyel hitünk lényegét kifejezzük (pl. Szentháromság, Krisztus isteni és emberi természete, az Atyával való egylényegűsége, stb.) Ezek nem puszta spekuláció eredményei, hanem hitünk szavakba foglalása.
Csak az kerül a kárhozatra, aki oda akar kerülni. Véletlenül, peches sorsa miatt senki nem juthat oda. Minden embernek van lehetősége a végső döntésre. Hogy mikor, hogyan, ez az Isten titka. Úgy képzelhetjük el, hogy a halál végső pillanatában fölkínálja nekünk a döntés lehetőségét. (Ezért is nem mondjuk ma már, hogy az öngyilkosok biztosan a kárhozatra jutnak, mert nem tudjuk, hogy a lélek távozásának utolsó pillanatában milyen lehetőséget kapnak még a megbánásra, megtérésre, és hogy akkor mit döntenek.) Az bizonyos, hogy az ember egész élete mintegy előkészület erre az utolsó és végső döntésre. Amerre hajlik életében a fa, kivágásakor is arra dől - tartja a mondás. Ha valaki életében sok döntést hozott az Istennel szemben, akkor kicsi az esélye annak, hogy az utolsót másként hozná meg. De akik ugyan nem jutottak el a keresztény hitre, mégis szívükben, cselekedeteikben Isten parancsai szerint éltek, azok nagy valószínűség szerint Isten mellett döntenek akkor is, amikor tisztán fölismerik ennek lehetőségét.
Egymásért végzett imádságainkkal viszont sokat segíthetünk, hogy ez a végső döntés Isten mellé állítsa őket. Ne aggódjék tehát, hanem hittel és bizalommal imádkozzék értük, és bízhat abban, hogy odaát majd találkoznak.

Kedves Író-Olvasónk!
Gondolom, azóta már fölfedezte, hogy új rovatot indítottunk a honlapunkon, ahol a nem kifejezetten lelki tartalmú kérdésekre válaszolunk. Itt találja meg Ön is az írását, és az arra adott válaszunkat, amennyire a jelen helyzetben tőlünk telik.
Semmiképp sem akarjuk elrejteni azokat a véleményeket, amelyek bírálatokat fogalmaznak meg a munkánkkal kapcsolatban. Ezzel nem csak másokat, de saját magunkat is becsapnánk.
Minden figyelmeztetést köszönünk, és igyekszünk mihamarabb orvosolni is a hibákat. Ha jelzést kapunk valamely intézményünkben történt visszaélésről, igyekszünk azt nyomban kivizsgálni, és mihamarabb orvosolni.

Tisztelt Tanárnő!
Jogosan figyelt, figyeltek fel erre a meghökkentő mondatra. A keleti teológiának egyik sajátossága rejlik mögötte.
Először Alexandriai Szent Atanáz (298-373) használta ezt a merész kifejezést, de utána több keleti atya is élt vele és továbbfejlesztette. Szt. Atanázt megelőzően Szent Irénesz (130-202) is hasonlóan tanított, s az ő fogalmazása jól meg is világítja, hogy miről van szó: "Isten azzá lett, ami mi vagyunk, hogy mi azzá lehessünk, ami Ő". A megváltás a keleti teológiában nem csak, és nem is elsősorban a bűntől való megszabadulást jelenti - mint azt sok protestáns szekta hirdeti -, hanem az Istennel való egyesülést, az Isten életébe való bekapcsolódást. Ez az átistenülés (apoteózis) valójában az ember életének célja és beteljesülése. Ennél többet, nagyobbat nem érhet el, de ennél kisebbre, kevesebbre meg nem érdemes törekednie. Ezt a tervet, ennek a vágyát ültette belénk a Teremtő azzal, hogy a saját képére és hasonlatosságára teremtett (Ter 1,26-27), és ezt lovagolta meg, ezt a tiszta vágyat ferdítette és fordította el a Gonosz az első kísértéskor (Olyanok lesztek, mint az Isten - Ter 3,5).
Amióta eljött Krisztus, azóta ez az isteni élet sokkal közelebb került hozzánk, újra megadatott. Ettől kezdve Krisztussal kell egyesülnünk, hogy az Ő élete legyen bennünk (akik megkeresztelkedtetek Krisztusban, Krisztust öltöttétek magatokra - Gal 3,27). A keresztény élet célja a Vele való egyesülést, Vele való azonosulást. Erről vall Szent Pál is:
"Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem" (Gal 2,20).

Az első szavak alighanem igehirdetői tapasztalatokra épülnek. Számtalanszor megélte Szent Pál maga, de nyilván apostoltársai is, hogy az igehirdetésük süket fülekre talált (pl. ApCsel 18,5). Ezen intelem megerősítése végett emlékeztet a Sínai-hegynél történt eseményekre, amikor Mózes szólt a zsidó néphez (Kiv 19,12-18). Ott a ?lobogó tűz, sötét felhő, forgószél, harsonazengés és mennydörgő szózat? miatt a nép félelmében azt kérte, hogy ne az Úr szóljon hozzájuk közvetlenül, hanem csak Mózes közvetítse az Úr szavát: ?könyörögni kezdtek, hogy ez a hang ne szóljon tovább hozzájuk? (Zsid 12,18-19). Tehát Mózes a ?földön szóló?, akire a levél szerzője utal. De a zsidó nép még őt is vonakodott meghallgatni, nem sokáig voltak hűségesek (ld. MTörv 29,23-27). Ha azok, akik Mózesre, a közvetítőre nem hallgattak és ezért ?nem menekültek meg?, büntetésben részesültek, mennyivel inkább kell ilyen következménytől tartanunk, ha elfordulunk Krisztustól, aki nem csak a Sinai-hegyről jött le, hanem a mennyből szállt alá (Jn 6,51). Ráadásul a ?megmenekülni? szó az újszövetségi iratokban már magára az üdvösségre (bűntől szabadulásra) vonatkozik. Ha elfordulunk Krisztustól, akkor hogyan menekülhetnénk meg, hogyan üdvözülhetnénk?
A Sinai-hegy látomásakor megrendült a föld. A föld megrendülése az Isten érkezését, jelenlétét kíséri és jelzi (pl. 1Kir 19,12). Ezt a képet sok próféta használta később is. Erre utal Aggeus próféta az Úr napjának érkezését jövendölve, s akinek a szavait idézi ez a szakasz: ?Még egy kis idő, és megrendítem az eget és a földet, a tengert és a szárazföldet? (Ag 2,6). Aggeus próféta az Úr szavait közvetíti, amelyet a zsidó levél szerzője szintén Krisztusra vonatkoztat (hiszen Ő az Isten Szava, Igéje ? Jn 1,14). Krisztus volt az, aki szólt a Sinai-hegyen, Ő szólt a prófétákon keresztül, Ő mondja: ?megrendítem a földet?. Ez a ?még egyszer? (?még egy kis idő?) az eljövendő napra vonatkozik, Krisztus második eljövetelére, amikor már nem csak a föld rendül meg, hanem az ég is. Ezt írja le roppant képszerűen a Jelenések könyve (pl. 8,4-6). A végső feltámadáskor csak az marad meg, ami örök, az ideigvalók pedig elenyésznek. Erre többször utalt Jézus is (Mt 6,19; Jn 6,27 stb.), és a követői is (1Kor 15,42. 52; 1Pét 1,25). A végidők beteljesülésekor minden megújul, és csak az marad meg, ami rendíthetetlen, ami örök (Jel 21,1).
Ezért nem szabad elutasítanunk az Isten szavát. Aki ezt teszi, az az enyészettel örökre elkárhozik, de aki követi, az örökre megmarad az Örök Országban.

A Katolikus Egyház teológiája szerint azon egyházak szentségei kegyelemközvetítők, azoknak a szentségeit fogadjuk el, amelyek őrzik az un. apostoli szukcessziót, vagyis az apostolokig visszavezethető szentségi folytonosságot. Ez magyarázza azt az egyébként furcsa helyzetet, hogy vannak egyházak (koptok, a szír vagy indiai nesztoriánusok), akikkel csupán néhány közös zsinatunk volt, mégis az apostoli folytonosság miatt elfogadjuk az egyházuk szentségeit, míg más felekezetekkel, például a protestánsokkal, akikkel sokkal több közös zsinatunk volt, de nem él az apostoli szukcesszió, nincsen meg a szentségi közösség.

A Katolikus Egyház is azt ajánlja, hogy saját felekezetnél, saját rítus szerint részesüljünk a szentségekben. Megengedi viszont, hogy szükség helyzetben olyan egyházban is fölvehessék a katolikusok a szentséget, amelyek bár nincsenek teljes közösségben a Katolikus Egyházzal, de vallják a szentség katolikus hit szerinti értelmezését. A dolog az én ismereteim szerint is egyoldalú, tehát az említett egyházak valóban nem szolgáltatják ki a szentséget más egyházak tagjainak. Ennek nagyon összetett teológiai háttere is van, hiszen ezekben az egyházakban a szentség fogalmának megközelítése nagyon sokrétű. De az is ok lehet, hogy a kisebb egyházak többnyire zártabbak e tekintetben. A katolikus egyházban talán nagyobb a nyitottság ebben a kérdésben is.

Kedves Anna!
Egy katolikus embert természetesen katolikus papnak kell temetnie. De ha az elhantoláskor nem is volt jelen katolikus pap, utólag is sok, az Egyházunk által előírt és szentesített imádságot, szertartást lehet végezni és végeztetni az elhunytért. Szükséges is. Javaslom, hogy kérjen meg egy katolikus papot arra, hogy végezzen Szent Liturgiát (Szentmisét) Édesanyja lelki üdvéért. Ezek után nem kell amiatt bánkódnia, hogy a temetés nem katolikus szertartás volt.
Imádkozzék és végeztessen Szent Liturgiát a testvéréért is. Nem szabad a szívében szemrehányást, vádaskodást hordoznia az ő irányában. Hogy mit tett jól, mit rosszul, azt majd az Úr Isten bírálja el. De azt bizonyosan a sátán sugallja, hogy a nézeteltéréseik miatt gyűlölködés vagy akárcsak távolságtartás maradjon közöttük. Imádkozzék azért, hogy ez minél hamarabb fel- és megoldódjon.

Kedves Ági!
Ennek az éneknek több szólamú változatának nincsen kottája. Az éneklők egyszerű terceléssel díszítették. De így is meg lehet tanulni. A Médiatárunkban most is meghallgatható.

Értem. Tehát a kérdést félreértettem. Bocsánat. Erről a népénekről nincsen felvételünk. Ennek az is oka, hogy az új keletű énekek nem tartoznak a mély tartalmú kincseink közé, ezért nem érdemes ezeket terjeszteni.

Kedves Tímea!
Gondolom, Ön fiatal még, s így nem lehet csodálkozni az érzelmi, lelki hullámzáson. Érettebb ember esetében ez már nem helyénvaló, nem egészséges, de egy bizonyos korig - amelynek határa természetesen személytől függően is nagyon változó lehet - ez természetes. Az is ismert, hogy az efféle lelki hullámzást a nők jobban érzékelik, érzékenyebben élik át, mint a férfiak. Tehát lehet, hogy nincs itt semmi baj, élettani szempontból természetes jelenségről van szó.
Ahogyan utalt is rá, ez a változás, e változás időszaka egyfajta lelki mélyüléssel is jár együtt. Ez mindenképpen biztató. Aki személyi fejlődése során egyre közelebb kerül az Istenhez (mindenkinél így kellene lenni), az idővel az emberi kapcsolatokra is visszatalál, csak éppen mélyebb kötelékkel. A "régi"hez képest talán nem tűnnek olyan színesnek, harsogónak, látványosnak ezek az együttlétek, de ez nem jelent semmi rosszat, mondom, hogy a személyiség érlelődésének a jelei.
Azt is megértem, hogy ez bizonyos szomorúsággal is jár, régi kapcsolatok elvesztése vagy halványulása, bizonyos életesemények el-elmaradása, de ez is életutunk része. Mást szeret a világban egy 16, egy 26 és egy 36 éves ember. Ez így van rendjén.
A tanácsom kettős. Továbbra is szánjon időt az imádságra, Szentírás olvasásra, ugyanakkor ne hanyagolja el az emberi kapcsolatait sem. Nem szabad bezárkózni. Ránk törhet ilyenkor valami világfájdalom, jobban esik elvonulni. Néha szabad, de sokszor restség húzódik meg e vágyódás mögött. Ha változnak is az emberi kapcsolatai, ne annyira azt nézze most már, hogy Ön hol érzi jól magát, ki figyel Önre, hanem azt, hogy hol segíthet, ki az, akit meghallgathat. Ha egyre többet törődik másokkal, akkor egyre inkább elfeledkezik önmagáról, és a bánatairól. Sok kegyelmet ehhez a nehéznek tűnő, de a mélyén nagyon szép úthoz!

A panidoszi c. püspök azt jelenti: panidoszi címzetes püspök.
A címzetes püspök olyan püspök, akinek nincsen valóságos egyházmegyéje. Püspökké szentelik például bizonyos magas egyházi hivatalok vezetőit, vagy a nunciusokat, az Egyház "nagyköveteit", de nincsen egyházmegyéjük, hiszen munkájuk mellett aligha tudnák ellátni egy tényleges egyházmegye kormányzását. Püspökké szentelhetnek egy papot azért is, hogy egy nagyobb egyházmegyében a megyéspüspök segítője legyen (segédpüspök).
A középkorban kialakult, hogy az ilyen püspökök egy, már megszűnt egyházmegye címét veszik föl, tehát olyan város "címzetes" püspökei lesznek, melynek kihalt a keresztény közössége. Általában Kis-Ázsiában, Közel-Keleten vagy Észal-Afrikában az iszlám hódítás által elpusztított egyházmegyékről van szó.
Orosz Atanáz püspök-exarcha a Miskolci Apostoli Exarchátus vezetője címzetes püspökként lett felszentelve. Erre azért volt szükség, mert az exarchátus még nem önálló egyházmegye. Az exarcha egyszerű áldozópap is lehet, nem kell szükségszerűen püspöknek lennie. A Szentatya mégis úgy látta jónak, hogy a Miskolci Apostoli Exarchátus élén püspök álljon, hiszen a Miskolci Exarchának számtalan püspöki feladatot is el kell látnia (diakónus- és papszentelések, templomszentelés, stb.)
Orosz Atanáz püspök atya címzetes püspöki székhelye, a történelmi Panidosz városa a mai Kis-Ázsia területén van.

Kedves M!
Bizonyára a Mennyei Király, Vígasztaló... kezdetű énekünkre gondol, amely Szentlélek hívó imádság. A parochia.hu oldalunkon hallgatható meg. A Hangtár fülre kattintva a Liturgia dallamai oszlop első éneke: Mennyei Király.