Nagyon kérem, minél hamarabb írjon levelet a püspökének. Írja alá bátran, a Püspök atya teljesen diszkréten fogja kezelni. A névtelen leveleket ugyanis szemétkosárba szokták dobni. Ha bűnről van szó, akkor nem szabad hagyni, hogy folytatódjék. Nagy az Ön felelőssége, tegye meg ezt a lépést!

Igen, a katolikusok járulhatnak szentséghez az ortodox templomban abban az esetben, ha valami oknál fogva nincs lehetőségük ezt megtenni a saját egyházukban. Valóban nincsenek teljes közösségben a római katolikus egyházzal, de ez még nem teszi érvénytelenné a szentségeket.
A protestáns egyházakban úrvacsorához járulni semmiképp sem tanácsos. Leginkább az irántuk való tisztelet miatt. Hiszen a katolikus ember hite szerint az Úrvacsorában nem Krisztus testében részesülünk. hisz ők sem vallják, hogy végérvényesen átalakul a kenyér és a bor Krisztus testévé és vérévé.

Köszönöm a kiegészítést. Más hozzászólások is vannak, mellette is, ellene is. Ezeket a Fórumon lehet olvasni.

Bizonyos, hogy van jelentősége, fontos üzenete annak, ha Ön többször is rátalál erre az igére, vagy éppen ez az ige találja meg Önt. Mivel személyes üzenetről van szó, annak igazi, személyreszabott tartalmát csak egyedül Ön találhatja meg. Ha imádkozik, kéri hozzá Isten Szentlelkét, akkor bizonyosan megkapja a megértéshez a világosságot, sőt, ha ez cselekvésre készteti, akkor az erőt is annak követéséhez. Ne kételkedjék és ne legyen bátortalan!
Ez az gazdag igevers nagyon sok mindent magába foglal. Nekem azt a liturgikus imádságot juttatja eszembe, amelyet a pap csöndesen mond közvetlenül az Eukharisztia megtörése ("Szentség a szenteknek") előtt: "Figyelmezz reánk, Úr Jézus Krisztus, mi Istenünk, a te szent lakodból s országod dicsőségének trónjáról. Jöjj el, szentelj meg bennünket, ki a magasságban az Atyával együtt ülsz és velünk itten láthatatlanul jelen vagy..." Nem kizárt, hogy ezt az imát az Ön igeverse ihlette annak idején, amikor Aranyszájú Szent János megírta. Ő már egyértelműen Krisztusra vonatkoztatja az ószövetségi igét. Krisztus mondja magát szelídnek és alázatos szívűnek, ő az életadó (egy másik fordításban így olvasom az utolsó szavakat: "új életre keltsem a megtört szívűeket"). Ez a fent és lent, a Magasság szentsége és az alázatosak megtört szíve Krisztusban találkozik össze. Krisztusban mutatkozik meg, hogy a maga végtelen nagyságában bármilyen távol is van tőlünk az Isten, mégis egészen közel jön hozzánk, és éppen a legkisebbekhez, a legszorultabbakhoz.
Hogy az isteni irgalom, a megtestesülés titka tapasztalható valósággá váljék számunkra. Leginkább a megtört és kiosztott Eukharisztiában mutatkozik meg nekünk.

Kedves Tamás!
Nagyra értékelendő ez a gondossága, amellyel utánanézett ennek a kérdésnek. Bevallom, én még sosem figyeltem ezt meg, nem is gondoltam rá. A kérdésére némi töprengés után a következőket tudom mondani.
Nem hiszem, hogy számottevő jelentősége volna annak, hogy a reverenda jobbra vagy balra "gombolódik". Maga a szó sem igazán alkalmazható, hiszen az sokszor nem is gombolódik. Legtöbbször patent, vagy tépőzár, sőt néha egyszerűen egy szalag köti össze a két oldalt. "Női gombolású" reverendáról pedig teljes képtelenség emlegetni. Hála Istennek sem a katolikus sem az ortodox egyház ide nem fog eljutni.
Algiha beszélhetünk e téren görögkatolikus tradícióról. Vélhetően az unió idején és utána még sokáig a görögkatolikus papok nem cserélték le a reverendát, ugyanolyat hordtak, mint az ortodoxok. Arra egy jó történész vagy néprajzos talán rá tud mutatni, hogy ez a viselet mikor lett "latinossá", mikor lett sok gombos reverendája a görög papoknak is. Mondom, teljesen járatlan vagyok ebben a kérdésben. (Érdemes esetleg a Fórumon hozzászólnia annak, akinek több erről ismerete van.)
Azt tudjuk, hogy a sok gombos reverendát Timkó Imre püspök atya kezdte el megváltoztatni, amikor római látogatása során ezt az egyik monsignore - némely hagyomány szerint maga a pápa - számonkérte rajta. Attól kezdve hordanak a kispapok, majd pedig ma már a papok is "keleti" reverendát. Annak azonban számos változata van. Véleményem szerint nincsen szükség arra, hogy ezen a téren egységesítsünk. (Volt már rá példa, hogy egy szerzetesrend ruházatát neves divattervező alkotta meg. De attól nem lettek sem hitelesebbek, sem lelkibbek.)
Úgy látszik, e ponton kettőnk véleménye eltér. Szerintem jól teszik egyházi vezetőink, hogy a reverenda viselésében szabadságot hagynak.

Ezt a kérelmét már továbbítottam az illetékeseknek. Valószínű, keresni fogják Önt.

A vecsernye az egyház hivatalos imádságához, az "officiumhoz", a zsolozsmához tartozik, míg a paraklisz paraliturgikus imádság, népi ájtatosságnak számít. Ez pusztán a fogalmi megközelítés.
A vecsernye azért "jobb, mint" a paraklisz, mert az üdvösségművet hordozó liturgikus időhöz kötődik. Gazdag és átfogó szerkezetével kapcsolódik a napi és heti rendhez, a Húsvét-Pünkösd vezette énekrendhez, a naptári rendhez, ez pedig magában foglalja az ünnepi és böjti idők rendjét is. Hosszadalmas volna most részletesen elmagyarázni, hogyan s miként.
Ezzel szemben a paraklisz olyan szertartásunk, amely állandóan ugyanazt az éneksort ismétli gyakorlatilag változás nélkül. A májusi és októberi kiváltságos idő pedig talán magánkinyilatkoztatásokhoz kötődik, amelynek sokkal kisebb teológiai és lelki jelentősége van, mint a biblikus és egyháztani rendhez igazodó liturgikus időnek.
Persze, éppen azért van értéke a paraliturgikus imáknak is, a hívek általában jobban szeretik, hiszen könnyen énekelhető, imádkozható. Szép imádságunk is, nem szabad elhagyni, de a vecsernye még szebb és még értékesebb.

Kedves Miklós!
A bemerítéssel végzett keresztelés nagyon ősi szokás az Egyházban. A latin rítus is ismerte egészen a középkorig, a keleti rítus pedig megőrizte a mai napig. Mi, görögkatolikusok - nyilvánvalóan latin hatásra - szintén áttértünk a leöntéssel végzett keresztelésre. Róma azonban több buzdításában azt kéri a keleti szertartású katolikus egyházaktól, hogy fedezzék fel újra az értékeiket, ahol feledésbe merült, ott a ma is elevenítsék fel azokat (Lit. Instr. 42). A Liturgikus Instrukció kifejezetten beszél arról, hogy kívánatos visszavezetni a görögkatolikus egyházakban is az un. beavatás szép szertartását, amely azt jelenti, hogy egyszerre szolgáltatják ki a keresztelés a bérmálás és az Eukharisztia szentségét. Ennek része az is, hogy a keresztelést bemerítéssel végzik. Idézek annak 48. pontjából:
"Számos liturgikus könyv előírja, hogy a keresztség szokásos módja a háromszori alámerítés. Jelentős és igen kifejező szokásról van szó, amely hosszú időn át megőrződött s még ma is él a keleti egyházak hagyományaiban, s erre buzdít most már a nyugati egyház is. Igaz, gyakran mellőzik pusztán kényelmességi okok miatt. Következésképp az illetékes hatóságok bölcs belátással ugyanakkor kellő buzgósággal igyekezzenek visszaállítani a háromszori alámerítéssel végzett szertartást."
Egyházunkban még nem elterjedt gyakorlat ez, de szemlátomást a mi magyar görögkatolikus egyházunk is törekszik követni a pápai rendelkezést ezen a téren is.
Hasonlót mondhatok a királyi ajtó és a függöny használatáról is. Szintén ősi szokásról van szó, amely némileg feledésbe merült, de ma újra terjedőben van. Az ajtó és függöny a Szent Liturgia során ugyanazt szolgálja, mint maga az egész ikonosztáz: elválaszt és összeköt, elrejt azért, hogy megmutasson. A Liturgia legtitkosabb részein bezárul a királyi ajtó és a függöny, hogy érzékeltesse a titkot, amely aztán még érzékelhetőbb módon megnyílik majd azok megnyílásával.

A gyógyszerekben valóban nem érdemes hinni. A homeopátiásokban sem. Hinni egyedül az Úristenben lehet, és bízni az emberekben.
Azt több vizsgálat igazolta viszont, hogy ha a beteg hitt abban, hogy a gyógykezelés a javára van, akkor az sokkal hatéknyabb volt, mint hogyha nem. Az un. placebo gyógyszereknek is éppen ez a titka. A homeopátiás készítményeknél jóval nagyobb szerepe van ennek a "gyógyszerbe vetett hitnek". Segít továbbá a természetesebb élet kialakításában. Összességében mégsem ajánlják a szakemberek, sem az orvosok, sem a lelkiatyák. Gyógynövényeket, teákat használni - megfelelő hozzáértéssel - természetesen szabad és hasznos is. Mégis, oly sok sarlatánság, valóságos emberi becsapás fűződik a homeopátiához, az ezzel a névvel jelzett tevékenységhez, hogy összességében jobb inkább elkerülni. Aki sok-sok tanulás után orvos, szakorvos lett, az bizonyára nagyon sokat tud a betegségről, a gyógyulásról. Ma már sok helyen követik az un. "holisztikus" szemléletet, amely az egész embert akarja gyógyítani, nem csak egy-egy tünetet. Jobb, tehát bízni azokban az emberekben, akik hivatásszerűen és szakértelemmel gyógyítanak. Mindig tudva azt, hogy az igazi gyógyulást a Mindenható Isten adja.

Ismereteim szerint Boldog Romzsa Tódor november 1-jén halt vértanúhalált. Mint ismeretes, a Munkácsi Egyházmegye kérésére helyezte át Róma az ünneplését egy nappal korábbra. Igazat kell adjak Önnek, valóban rendkívül szép lenne, ha mi a Mindenszentek állami ünnep révén munkaszünettel ünnepelhetnénk hitvalló püspökünket. (Hasonlóan különleges helyzetben vagyunk, ha Szent Jakab liturgiáját akarnánk végezni, mert az egyedülálló módon szintén csak minálunk állami ünnep: október 23.) Az egyházi vezetőink, nyilván, a testvéregyházakat követve tértek át az október 31-i ünneplésre. Hátha ők is olvassák e sorokat, eljut hozzájuk e javaslat, s elgondolkodnak annak lehetőségén, hogy mi mégis november 1-jén ünnepeljük Boldog Romzsa Tódor emlékét.

Kedves Barátom!
Ön jó érzékkel rátapint a kérdés lényegére. Merő gyermekded gondolkodás azt vélni, hogy Isten meg akarja büntetni a gonoszokat, azért támasztja fel egy időre, hogy szenvedjenek, aztán sutty, elpusztítja őket végleg. Isten minden megteremtett embert akart, létbehívott, és semmi oka sincs arra, hogy elpusztítsa. Mindenkit megajándékozott szeretetével, amelyet szabad akaratunkból elfogadhatunk, növekedhetünk benne. Minél többet felfogunk belőle, annál boldogabbak vagyunk és leszünk. Azok, akik visszautasítják Őt és az Ő szeretetét, egyedül azok kerülnek a kárhozatra. Pontosabban szólva kizárják magukat Isten szeretetéből, és ez maga a kárhozat. Ezt is meg lehet tapasztalni itt a földön is, mint a mennyei boldogságot. Az önző, szeretet nélküli ember számára már itt a földi élet is pokol.
Isten mindenkit, minden emberi személyt megajándékozott az örök élettel, s van, aki ezt örök boldogságban, van, aki örök kárhozatban tölti.

Kedves Asszonyom!
A kérdése utáni mondat nem felel meg a valóságnak. Imákkal nem lehet levenni semmit. Ez a megfogalmazás arra utal, mintha az ima, az imák olyan dolgok lennének, mint a gyógyszer vagy valamiféle gyógymód. Így nem használható! Az imádság Istenhez köt, aki mindenható és jóságos. Hozzá fordulunk minden bajunkban, mert szeretjük Őt, és Ő szeret minket. Nem biztos, hogy teljesíti a kérésünket, de az bizonyos, hogy meghallgat, és mindent megad, ami a javunkra van.
A gyermekének sötéttől való félelme mögött vélhetően pszichikai okok vannak, melyeket egy szakember fel fog tudni tárni. Érdemes fölkeresni és tanácsot kérni tőle. De csakis szakemberhez forduljon, aki több beszélgetés során rámutat arra, hogy milyen - esetleg családi - okok húzódhatnak meg a jelenség mögött. Ezzel együtt, természetesen, imádkoznia is kell a fiáért, aki már nem is olyan kicsi(!), hogy az ima által Isten kezébe tegye az ő sorsát is. Kérem, senki és semmi máshoz ne forduljon a gyermeke érdekében, csakis szakemberhez, illetve a Jóistenhez, természetesen.

Kedves András!
Sajnos csak a papi zsolozsmáskönyvben található meg a kathizmák rendje. Ebből egyelőre nagyon kevés van forgalomban. Viszont éppen e kérdés miatt a minap föltettük ezt a táblázatot a honlapunkra. A liturgia rovatban található. Még kiegészítésre szorul, hisz vannak időszakok, amikor ettől eltér a kathizmák rendje, de egészen Nagyböjt elejéig ez használható.

Kedves "Tanácstalan" Testvérem!

Fontos, mindannyiunkat megkörnyékező kérdést érint felvetésében. Ugyanakkor a megszólításban "Szerencsés Testvéremnek" is nevezhettem volna, több okból is. Egyrészt azért, hogy már gyerekkorában felismert hivatását gyakorolhatta/gyakorolhatja -ha jól sejtem- több évtizede, így a munka, melyet végzett és végez, nem csupán kenyérkereseti forrás, hanem valódi örömök forrása is. De szerencsésnek mondhatja magát azért is, hogy ezeket az évtizedeket a munkájával kapcsolatos komoly válságok nélkül nélkül vészelhette át, és csak most, "élete delelőjén" szembesül komolyabb nehézségekkel a munkáját illetően. Mert soraiból kiderül: most valóban nehéz pillanatokat él át munkájával kapcsolatosan. Azt azonban mindenképpen tudnia kell: a szenvedély, a tűz, mellyel munkáját végezte, a szolgálatkészség és a türelem, mellyel másokhoz fordult, az öröm, amellyel munkája és hozzáállása megajándékozta, nos mindezek bizonyosan nem tűntek el végleg, nyomtalanul az Ön életéből. Igen, bátran szembenézhet azzal, hogy most nehéz, válságos időszakot él át, érdemes keresni a gyökereit, a jeleket az ide vezető úttal kapcsolatban, azt azonban ne tévessze szem elől, hogy ez csupán egy időszak, egy ideiglenes, nehezebb állapot, amelyből hivatásában megerősödve, nagyobb örömmel és lelkesedéssel kerülhet ki. Mindehhez azonban érdemes egy-két "apróságot" megvizsgálnia, megfontolnia. Nagyon jól tette, hogy életének legfőbb "szupervízorához", a Jóistenhez fordul, erre csak bíztatni tudom, tegye minél gyakrabban, intenzívebben, ebben a nehéz helyzetben különösképpen ne lankadjon az imádságban. Ugyanakkor emellett mindenképpen igyekezzen megtalálni azt a személyt/személyeket is, akivel megoszthatja munkájának tapasztalatait, terheit, még akkor is, ha írja, hogy munkatársai között nehezen talál ilyen személyt. Azt is érdemes megvizsgálnia, hogy szerettei, barátai közül ki az, akivel megosztja, megoszthatja a munkája során felmerülő örömöket és kudarcokat, még akkor is, ha az illető nem "szakmabeli". Korábban esetleg úgy gondolhatta, hogy Önnek nincs szüksége ilyen "megosztásra", hiszen a munkájában minden olyan magától értetődően működött, most azonban kiderült, hogy ez mégis nagyon fontos lenne. Egy másik szempont, amelyre érdemes odafigyelnie, a pihenés, kikapcsolódás, feltöltődés kérdése. Talán erre is jobban figyelhetne, talán eddig úgy érezte, hogy ezek nélkül is boldogul, de higgye el, mindezt nem lehet "megspórolni". Bátran találja meg mindazt, ami munkáján kívül is örömet jelent Önnek, semmiképpen sem lesz az "elfecsérelt idő". Biztatom tehát, kitartással és derűvel tekintsen az elkövetkező időre, tudva azt, hogy jelenlegi átmeneti időszak után hivatástudatában megerősödve találhatja meg a most elveszettnek tűnő örömet munkájában és életében.
(A kiégés jelenségéről olvashat még a Forumon egy szakember tollából: Lelkiatya válaszol/Különféle dolgokról)

A paraklisz nagyon szép, sokak által kedvelt szertartásunk az Istenszülő tiszteletére. Eredeti helye Nagyboldogasszony böjtjében van, augusztus 1. és 15-e között. Mivel azonban annyira közkedvelt, ezért szívesen veszik a hívek máskor is. Minthogy a római katolikus egyházban szokás, hogy május és október hónapokban sok templomban végzik a rózsafűzért, ennek mintájára terjedt el, hogy ugyanebben a két hónapban náluk is végeznek imádságokat az Istenszülő tiszteletére. Sok évtizeden át nálunk is rózsafűzért imádkozták. Dr. Timkó Imre püspök atya idejében terjedt el az a gyakorlat, hogy a rózsafűzért fölváltsa a paraklisz. Amikor pedig Dr. Bacsóka Pál helynök atya elkezdte terjeszteni az Istenszülőhöz szóló Akathiszt himnuszt, akkor ez is helyett kapott ezekben az ájtatosságokban. Jóllehet, ennek saját liturgikus helye pedig Nagyböjt 5. szombatján van, illetve március 25-én. Tehát ez sem májusban vagy októberben. Érdemes követni ezeket az előírásokat, mert jól beillesztenek bennünket a liturgikus évkörbe, amely Krisztus Urunk üdvösségmunkáját tárja elénk évről évre. Mivel ebbe a liturgikus évkörbe nem illeszkedik bele a májusi és októberi Mária-ájtatosság, ezért újabban ezt is kezdi kiszorítani a hétköznap végzett vecsernye. Ez megint nagyon gazdag, minden nap változó szövegekkel igen komoly és mély teológiai tanítást is ad a jóízűen énekelt imádsággal együtt. Persze, ha nem jelenik meg helyette jobb, például a vecsernye, akkor semmiképp sem volna szabad elhagyni a parakliszt, az akathisztot, vagy a kár a rózsafűzért sem!
Október és május hónapoknak nincsen sajátságuk