Hangsúlyoznom kell, hogy nem két elméletről van szó. Ha pusztán annak tartjuk, akkor nincs megoldás. Nincsenek csalhatatlan külső jegyek, amelyek alapján eldönthető, hogy az adott cselekedet vagy törekvés Istennek tetsző-é avagy az ellenkezője.
Mintha úgy adnánk a kedvesünknek ajándékot, hogy közben jegyzetelünk, milyen mértékben görbül fölfelé vagy lefelé a szája annak függvényében, hogy éppen mit kapott. Nincs mechanikája az Istennel való kapcsolatnak. A lélek szavára kell figyelni. Ezt a képességünket pedig művelni, munkálni, élesíteni kötelességünk. De ez sem gépies magatartás.
Minél többet időzünk az Úrral, annál könnyebben fölismerjük az Ő jelenlétét, szavát, akaratát.
Imádságban lehet eldönteni, hogy mit akar, mire hív, mit tanácsol az Úr!
Egy-egy döntés előtt érdemes imádkozni, és utána dönteni. Tudom, van ennek lélektani háttere is: amíg imádkozik az ember, addig az elméje lenyugszik, kikapcsol, s visszatekintve már jobban látja ugyanazt a kérdést. Az imádság azonban mégsem pusztán lélektani módszer. Istenre figyelve megtaláljuk azt, hogy az adott dologban mire figyeljünk. Ezáltal tanít és vezet bennünket a Lélek.

Miskolc, Szeles u. 51.
e-mail: exarchatus@exarchatus.hu

Jézus Krisztus minden embert megváltott, a hívőket és nem hívőket is, azokat is, akik előtte éltek, s azokat is, akik utána. Ezt jelenti az, hogy a megváltás egyetemes.
Az örök haláltól, a kárhozattól váltott meg bennünket. Megadta a mennyországba való jutás lehetőségét, megnyitotta a kaput. Keleti Egyházunk úgy ábrázolja a föltámadást az ikonon, hogy Krisztus lábbal tapossa az alvilág kapuit, és kivezeti onnan, az addig ott lekötötteket. Ez képi ábrázolás annak, hogy akik Őelőtte éltek, azoknak is meghozta a megváltást, a mennyekbe való följutást.
Nem tudjuk egészen pontosan, hogy mi volt előtte. Csak teológiai elképzeléseink vannak. Azért is, mert a túlvilágban nincs is idő, nincsen előtte vagy utána. Csak a mi emberi gondolatainkat tudjuk odavetíteni, hogy valamelyest fölfoghassuk ezeket a titkokat. Mindenesetre Krisztus nélkül nincs örökélet az ember számára. Ha nem váltott volna meg, akkor mindnyájan Istentől elvetve, örök kárhozatra jutnánk. Így azonban mindnyájunknak lehetőségünk van az üdvösségre, de csak akkor jutunk oda, ha mi is akarunk, s ha földi életünkben oda törekszünk.
Aki még soha nem hallott Jézusról és a mennyországról, annak is van lehetősége oda jutni, mert a lelkiismeret szava világosan mondja, hogy mit vár tőle az Isten. Ha azt követi, aszerint él, akkor ő is élvezheti a megváltás gyümölcsét, mint a megkeresztelt emberek.

Ha az ifjúsági keresztény énekekre gondol, akkor azt mondhatom, jó, hogy vannak ilyenek. A fiatalokat ezen a nyelven is meg kell szólítani. Minthogy könnyűzenei műfaj, ez azt is elárulja, hogy értékében a könnyebb, nem annyira fajsúlyos és mély tartalmakat hordoznak. De nem is baj, Szent Pál is ír arról, hogy van, akit tejjel kell táplálni, s van, akinek a szilárd eledel való. Sok olyan alkalom, esemény, rendezvény van, amikor ezek az énekek helyénvalóak, és segítenek a hitre találásban, vagy akár a hit erősödésében is.
Fontos azonban, hogy megfelelő súlyában kezeljük őket, és ne kapjon az életünkben, a hitünkben nagyobb szerepet, mint amit megérdemel. Nem szabad hagyni, például, hogy ez legyen az egyetlen, vagy akár csak uralkodó zenei nyelve az Egyházunknak. Veszélyt is hordoz abban az értelemben, hogy mivel könnyen emészthető, ezért sokan megrekednek ennél a tápláléknál. Holott nyilvánvaló vannak sokkal mélyebb lelki tartalmak, amelyeket ezek az énekek nem képesek kifejezni és hordozni. Ezért, ha valaki csak ezekben éli meg a hitének kifejeződését, félő, hogy idővel felszínessé válik, sőt, hitében megfogyatkozik.
Éppen az említettek miatt nem való például ez a zenei világ a liturgiára, a templomi szertartásokra. Ezeken ugyanis lélektani szempontból a megrendültség és a katarzis a cél, míg a gospel énekek, csak felszínesebb érzelmi húrokat pendítenek meg.

Kedves Testvérem!
Bár nem fogalmazott meg kifejezett kérdést, mégis közzéteszem a sorait, mert egy töprengő és lelkiéletre törekvő ember gondolatai ezek, mely tanulságul szolgálhatnak sokaknak. Ugyanakkor némi tanácsot és megerősítést is fűzhetek hozzá.
Szinte csak rejtetten utalt a házasságuk nehézségeire. Igaza van, sohasem tud úgy működni az emberi közösség, ahogyan Isten elgondolta. Ami emberi, az nem lehet tökéletes. Igaz, Jézus buzdít bennünket: Legyetek tökéletesek..., mégis, ha rettentő távol vagyunk is ettől, csüggedésre, elkeseredésre semmi ok! Valójában nem a tökéletességet, hanem a tökéletességre törekvést várja tőlünk az Úr. Ebbe pedig óhatatlanul beletartozik, hogy látjuk a tökéletlenségeinket. Az volna a baj, ha nem látnánk. Amíg azonban hordozza ezt az elégedetlenséget, addig megvan a megújulási szándék is. Éppen ezt érzem ki a leveléből.
Nem csak a házasságuk nehézségei bántják, de az is, hogy a lelkiéletben, az imaéletben nem tud annyira odaadó lenni, mint szeretné. Éppen most, Pünkösd ünnepe és ünnepköre különleges lehetőséget kínál arra, hogy kérjük ehhez a kegyelmet.
Az a javaslatom, hogy ha érzi önmagában a tökéletlenségét akár a házaséletben, akár a lelkiéletben, akkor mindezt vigye nagy reménységgel az Úr elé. Dehát tudja is: Ha azt kéri, hogy "legyen meg a Te akaratod", akkor ezzel a bizalmát is kifejezi, hogy az Isten mégis végbeviszi az akaratát az Ön életében, minden gyarlósága ellenére is. Ezzel a bizalommal kérje továbbra is a Lelket, amelyet meg is ígért nekünk Jézus. Gyarlóságai akár az imában, akár az egyéb feladataiban bűnbánatra késztessék, amely bűnbánat magában hordja Istenünk irgalmának ismeretét. S ez az, ami küzdelmeink ellenére is békéssé és boldoggá tesz bennünket.

Kedves Éva!
A kérdés fölvetése jogos. Megválaszolni viszont bajos. Azért is, mert valójában két különböző megközelítésről van szó, s azok ötvöződnek a szerencsétlen ereményben.
Régebben szigorúan vették, főként talán a keleti rítusban, hogy csak az mehetett áldozni, aki előtte gyónt is. Ezzel nyilván az Eukharisztia méltó vételét kívánta szolgálni, de fájó eredménye az lett, hogy aki csak ritkán vagy évente gyónt, az ugyanígy ritkán vagy évente áldozott.
Az viszont, hogy a fiatalok közül kevesen mennek ki áldozni, talán nem ebből vezethető le, hanem őket már nem tanítottuk meg kellőképp az Eukharisztia hatalmára, nagyszerűségére, életformáló erejére. Van egy bizonyos életkor, a tizenévesek világa, akik szégyellik az értékes dolgokat. Ebből fakad, hogy sokszor a vallásos cselekedeteket sem vállalják nyíltan. (Az még egy másik fájdalom, hogy a pszichológusok szerint a kamaszkor ma hamarabb kezdődik, 8-10 éves korban, és elhúzódik egészen 25-30 éves korig!)
Tanítanunk kell nagy erővel, hogy minden Szent Liturgia azért van, hogy az Úr az asztalához hívjon minket. Mindig méltatlanok vagyunk Szent Testének és Vérének vételére, de éppen azért megyünk megáldozni, mert rászorulunk a megbocsátó, gyógyító kegyelemre. Ha pedig végképp súlyos bűn terheli lelkünket, vagy egyszerűen régen volt szentgyónás, akkor pedig nem szabad halogatni, menni kell gyónni, hogy a Szent Lirgián áldozhassunk is. Sokat kell tennünk még ezen a téren (is).

Nehéz helyzet. Javaslom, hogy keresse vele a személyes kapcsolatot a szertartásokon kívül. Gyanítom, félő, hogy nem csak a kántorizálás módjában van ellentétes véleményük. Így annál nehezebb közös nevezőre jutni. Keresse vele a személyes beszélgetés lehetőségét. Egyrészt így Ön is jobban megismeri, hogy mi lakik az ő lelkében, másrészt a közelebbi személyes kapcsolat révén jobb esélye van, hogy a kántorizálás kérdését is jobban meg tudják beszélni.
Azt semmiképp sem mondom, hogy hagyja annyiban. Sok erőfeszítést kell tennünk annak érdekében, hogy a Liturgia szép és Istennek tetsző legyen.

Általában sok helyütt a görögkatolikusok átvették a nyugati egyház gyakorlatát, hogy 8-10 éves korban szép ünnepélyességgel megtartják az elsőáldozást. A keleti egyház gyakorlata évszázadok óta az, hogy az un. bevezető szentségeket egyszerre szolgáltatják ki. Ezek a keresztelés, bérmálás és a szentáldozás. Minthogy lassan 2 évtizede buzdít és kér bennünket a római egyházvezetés, hogy a lehetőségekhez mérten minél inkább térjünk vissza az eredeti hagyományokhoz, megtisztítva az időközben rárakódott, de a keleti lelkiségtől eltérő szokásoktól. Ezek közé tartozik a gyermekkorban tartott külön elsőáldozás. Azok a keleti rítusú katolikus egyházak, amelyek jobban, hajlékonyabban követik ezt a római iránymutatást, már régebben bevezették a csecsemők megáldoztatását nyomban a keresztelés és bármálás után.
Ma már hazánkban is lassan terjed ez a teológiai szempontból mindenképp megfelelőbb gyakorlat. Természetesen ott még nem tartunk, hogy miként érinti ez az ünnepélyes elsőáldozást, amelynek viszont kétségtelen, sok lélektani haszna is van.

Ha van diakónus, akkor mindig ő mondja, ha nincsen, akkor a pap. A diakónus feladata, hogy a szentélyben szolgálatot teljesítő pap és a hajóban imádkozó hívek között a kapcsolatot fönntartsa. Mond utasító szavakat a papnak is, a híveknek is. A "Figyelmezzünk!" fölszólítás általában akkor hangzik el, amikor különösen is fontos mozzanat történik, oda kell figyelnünk. A "figyeljünk" szavunk régies és teljesebb tartalmú változata ez. Liturgiánk gyakran használ olyan kifejezéseket, amelyek már csak itt föllelhetők, a köznapi nyelv már megfeledkezett róluk. Ezen a téren is értékhordozó és értékközvetítő lehet a liturgiánk.

A Bibliában sok más, ellentmondásnak tűnő dolgot is találunk. Ezért zavarba jönnénk, ha annak minden szavát szó szerint akarnánk értelmezni. Éppen ilyenre mutatott rá, kedves lelek. Azonban mindig a tanítás mélyét kell keresnünk. Több rétege lehetséges a Szentírás értelmezésének. Az atyák általában négyet szoktak elkülöníteni: szó szerinti (vagy történeti), erkölcsi, lelki és misztikus értelemzést. Nyilván a szó szerinti a legfelszínesebb, de sokszor az is hordoz lényeges tanítást. Ebben az esetben ez egyáltalán nem alkalmazható. Már ott fönnakad az emberi logika, hogy Káin a testvére meggyilkolása után miért félhetett attól, hogy "bárki, aki rátalál, megölheti". Az első testvérgyilkosság története nem antropológiai ismeretterjesztés vagy evoluciós tankönyv.
Ha megengedi a tanácsot, ne ezt a kérdést tegye föl, mert nem jut vele előrébb a megértésben. Káin példája óriási lelki és lélektani tanulságokkal szolgál, nemkülönben a történetének folytatása is. Azt érdemes benne keresni, hogy számomra mit rejt, nekem milyen tanulságot hordoz a történet, esetleg én hol helyezkedem el benne. Így lehet személyessé tenni a Szentírás olvasását, az Isten Szavára figyelést.

Kedves Fiatal Barátom!
Bizonyos vagyok abban, hogy nem a hite elvesztéséről van szó, hanem annak átalakulásáról. Az, hogy keres, nem arról árulkodik, hogy Ön nem törődik az Istennel, hanem arról, hogy az eddigi eszközök, formák elégtelenné váltak. Ezért keres. A gyermeki és gyermekes hite felnőtté szeretne válni. Azért is teszi föl ezeket a kérdéseket.
Bár megpróbálok válaszolni rájuk, de előrebocsátom, az Ön számára csak akkor válnak igazi válaszokká, ha mintegy saját maga talál rá, és sajátjaként mondja ki őket.
Nem tudjuk egészen pontosan, hogy miért teremtette a világot. Az Ő tetteiről csak sejtések, sekélyes emberi gondolataink vannak.
Isten a Szeretet, tehát minden cselekedetét ez határozza meg, ez irányítja. Túlcsorduló szeretetéből alkotta meg ezt a csodálatos világot. Nem kellett volna, senki nem kötelezte

A keresztény tanítás szerint a szexualitás célja a házassági egységet erősíteni és gyermekeknek életet adni. A kettő szorosan összetartozik, nem lehet önkényesen szétválasztani. Mivel maga a Teremtő sem teremtette egybe a kettőt, hanem biológiailag van termékeny és terméketlen időszak, ezért maguk a házaspárok is élhetnek az időpontválasztás módszerével. A katolikus egyház kifejezetten az időpont megválasztásának módját javasolja több okból: nincs káros hatása, nem használnak mesterséges anyagot, visszafordítható, nincsenek kiszolgáltatva a gyógyszergyártóknak, kölcsönösen figyelniük kell egymásra a házastársaknak, közös a felelősség.
Az egyház az időpontválasztást ajánlja és az abortív metódust tiltja: de mi van a kettő között? Így lehetnek olyan esetek, amikor felelősen már nem élhetnek a természetes metódussal, s akkor a lelkiismeretük szerint kereshetnek más módszert (ami nem abortív!), hiszen a házasélet boldogsága, a kiegyensúlyozottság, az egység legalább annyira fontos
A keleti egyház gyakorlatát mindig jellemezte, hogy olyan előírást adjon, amiből nem marad ki az egyén lelkiismerete. Így az igazi út azt jelenti: a házaspár érett lelkiismeretének kell kimondania a végső szót, amiben nem az önzés, a kicsinyesség, a félelem vezeti őket, hanem a nagylelkű szeretet, a bizalom, a remény. Nyilván konzultálva lelki vezetőjükkel, hiszen minden helyzet egyéni. Istenre tekintve kell megtalálni a helyes utat.
(Még részletesebb magyarázatot a Fórum rovaton talál.)

Kedves Anita!
Nagy ajándék ez a kérés, ez a vágy. Csakis személyes úton tudunk segíteni. A hit hallásból ered, az egyház közösségébe személyes út vezet. Nem tudok egyebet tanácsolni, mint azt, hogy keressék föl a legközelebb föllelhető görkat. papot, és ő továbbvezeti majd Önöket ezen az úton.
Így volt ez Kornéliusz, pogány katonatiszt esetében is. Az indíttatást már megkapta a Szentlélektől, de személyesen kellett találkoznia az apostollal, hogy hitre térjen és megkeresztelkedjék.
A hit titkainak részletesebb megismeréséhez szívesen ajánlom a Krisztus közöttünk c.-ű új kiadványunkat.

Legtöbbet az őszinte együttérzéssel tudunk segíteni egymáson. Sokszor ezt nem is szükséges kifejezni: ha megvan, akkor segít, bármilyen rejtett módon, ha pedig nincs, akkor meg akármit mutathatnék, átérzik rajta az hiteltelenség.
Ha sikerül nagyokat együtt hallgatni, már az is nagy dolog és segíthet föloldani a kapcsolatbénulást.
Az bizonyos, hogy a barátnőjének súlyos szeretetigénye van. Ennek értelmében segíthet a szeretet bármilyen megnyilvánulása is. Nem célirányosan, hogy megnyissa, beszélgetésre késztesse, hanem egyszerűen "csak úgy", érdek és számítás nélküli szeretetből. Ehhez találékonyság is kell, de a szeretet találékony.
Nem hoztam szóba az érte mondott imádságot, de nyilván ez a legnagyobb, amit tehetünk érte, hiszen a mi szeretetünket is kifejezi és közben isteni kegyelem közvetítője is. Sok erőt és kitartást hozzá!

Nagyszombat éjféli szertartás elején mondjuk utoljára a Mennyei Királyt, és Pünkösd ünnepének előestéjén a vecsernyén mondjuk újra először.
Nincs rá kifejezett tiltás, de igazán nem való énekelni a Föltámadt Krisztus-t a nagybőjt időszakában.
Egy másik példa: Szép papi imádság a Látván Krisztus föltámadását..., amelyet minden vasárnapi utrenyéban veszünk, kivéve Virágvasárnapot és Pünkösd vasárnapját. A kettő között viszont, Húsvéttól Mennybemenetelig minden nap mondjuk, vasárnaponként pedig háromszor is.
Sok más hasonló előírás van, nem is tudom fölsorolni. Vannak csak nagyböjtben végzendő imák, vannak szertartások, melyeket csak meghatározott napokon végezhetünk, stb.
Mindez abban segít, hogy az egymásutániságot követő időt (kronosz) transzcendens tartalommal töltsük meg, s így átalakítsuk beteljesült idővé (kairosz).