Hacsak lehet, ezt el kell kerülni. A bizánci szertartásban ez elképzelhetetlen. A latin rítusban is az akolitusok feladata az áldoztatásban segítés. Különleges szükség esetén a pap kijelölhet a hívek közül valakit, akit egyszeri alkalommal egy erre szóló áldás után megbízhat ezzel a feladattal.

Kedves Brigitta!
A keresztszülő feladata, hogy a megkereszteltet segítse a kereszténnyé válásban. Hogy tanítsa a hitre, Isten szeretetére. Jól látja, hogy furcsa volna, ha Ön mindezt nem meggyőződésből vállalná. A katolikus egyház előírása az, hogy legalább az egyik keresztszülő legyen katolikus vallású. Abban az esetben lehet Ön, kedves Brigitta e kisgyermek keresztanyja, hogy ha a keresztapa katolikus.
Remélem, hogy ilyen módon lesz lehetősége arra, hogy elfogadja a család fölkérését, és bekapcsolódhasson egy szép görögkatolikus keresztelési szertartásba.

Kedves Gabi!
Két ember között a bocsánatkérés nagy dolog. Ahhoz, hogy valóban meg tudjanak bocsánati egymásnak, mindkettőnek le kell győznie önmagában bizonyos ellenérzést. Ám még így is sokszor előfordul, hogy aki megbántva érzi magát - ha próbál is megbocsátani - még jó darabig hordozza magában a sérelmet. Mi, emberek ilyenek vagyunk. Az Isten megbocsátása egészen más. Ha valaki Őhozzá fordul, hogy bánom, akkor nem csupán jóindulatúan megbocsát és nem haragszik többé. Ilyenről szó sincs, hiszen addig sem haragudott! Az Isten bocsánata azt jelenti, hogy el van törölve a bűn, egész egyszerűen megsemmisül. Az ember tökéletesen tiszta lappal indul. Az Isten bocsánata tökéletes gyógyítás.
Ezért küldte apostolait, hogy föloldozzák a bűnöket: ... amit föloldotok a földön, föl lesz oldva a mennyben is (Mt 16,19; 18,18; kk). Ha bűnbánó szívvel imádkozom, föl is tárom, amiket vétettem, ez még csak ahhoz hasonló, mint amikor két ember beszélget. Újra megnyílik a kapcsolat, de még nincsen bűn eltörlés. Krisztus az Egyházon keresztül cselekszik. Ezért gyűjtötte maga köré az apostolokat, ezért küldte el őket az egész világra, ezért bízta rájuk az oldás és kötés hatalmát. A szentgyónásban nem csak bűnbevallás van, hanem az Isten teljes bocsánata, amikor meg is szűnnek a bűnök. Fontos, hogy éljünk ennek nagyszerű lehetőségével.
Ismerem azt a nehézséget, amikor az Egyház emberi arca túlságosan emberi. Amikor a papban nagyon nehéz meglátni Krisztus képviselőjét. De ne testi szemünkkel nézzük az Egyházat, hanem lelki szemünkkel. Hittel kell látni, hogy Krisztus, aki jól ismerte az illető papot is, mégis rábízza ezt a végtelen hatalmat. Akkor én is rábízhatom magam nyugodtan. A gyónásban nem az én lelkiállapotomat kell nézni. Van, amikor "jól sikerül" a gyónás, van, amikor nem. De a bűn bocsánata, teljes eltörélese nem a lelkiállapotomtől, hangulatomtól függ.
Különösen most, Húsvét előtt nagyon fontos a szentgyónásban teljesen letenni a bűneinket. Természetesen segíthet, ha egy ismeretlen papot keres föl, ha az egyházközsége papjával valami miatt nincsen jóban. Mégis legjobb, ha ezen ember arc mögött a hitével mégis meglátja Krisztust. Ne a könnyebb utat válassza, hogy lerendezi "négyszemközt". Hozzáteszem még, hogy az ellenség, a sátán nagyon jól fölhasználja ezt a szégyenkezésünket vagy ellenérzésünket, hogy elérje, hogy távoltartson minket a szentségtől, amely által bűneinktől megszabadulhatnánk.

Szerintem valami félreértés lehet itt. Hiszen nem tagadhatja meg a parókus a keresztlevél kiadását. Azt gyanítom, hogy az illető atya szívesen elbeszélgetne Önnel, mielőtt kiadná a keresztlevelét. Tudja, egy keresztlevél kiadása nem csupán adminisztráció. A hitünk legfontosabb elemeihez tartozik. Egy vérbeli lelkipásztor a keresztlevél kiadását is arra használja föl, hogy a szunnyadó hitet fölébressze, megerősítse. Mint bevallotta, erre Önnek is szüksége volna.
Azt tudom javasolni, hogy ha teheti, személyesen keresse föl a görögkatolikus parókust. Vagy ha ez nehéz, akkor a római katolikus atyával beszélje meg, és biztosan segíteni fog. A lényeg, hogy bármelyikükkel beszél, ők a hitében és Egyházhoz tartozásában erősítsék meg, mert ez mindennél fontosabb. Bizony, még a házasságkötésénél is.

Kedves Testvérem!
Az a tény, hogy mindezt Húsvétra tervezi, arról árulkodik, hogy valami jelentősége mégiscsak van ennek a napnak az Ön számára. Elhiszem, hogy nem volt ez tudatos, mégis érdemes elgondolkodnia, hogy miért éppen Húsvét...
Amit leír, abban van igazság, csak elkeseredése miatt rengeteg a túlzás. Sajnos valóban sok hazugság és képmutatás gyöngíti a tanúságtételünket. Isten bocsássa meg nekünk! Hogy ilyen szócsövet válaszott magának, ez inkább a hatalmáról, mindenhatóságáról árulkodik, mint arról, hogy nincsen. Ő még rajtunk keresztül is, a hibáink és bűneink ellenére is képes közvetíteni a kegyelmét. Ha jobban körülnéz, talál olyan embereket, akik épp most ismerik föl az Ő létét és szeretetét. Húsvét éjszakáján többen is meg fognak keresztelkedni, akik most találtak a hitre. Tehát mégiscsak van megváltás, mégiscsak van bűnbocsánat. S ezt Ön is nagyon jól tudja, éppen azért fáj annyira, ha úgy látja, hogy papok nem ezt képviselik. Az ő nevükben, s a magaméban is bocsánatot kérek Öntől. Kérem, legalább Ön bocsásson meg nekünk gyarlóságunkért. Igen, felelősek vagyunk az Ön lelkéért Isten előtt. Éppen ezért Őhozzá könyörgök, hogy segítsen Önnek világosan fölismerni, mit jelent az irgalom.
Abban is igaza van, hogy nem igaz, hogy mindig a hívő a bűnös... a pap meg csak szent lehet és hibátlan.
Az a javaslatom, az a kérésem, hogy menjen el Húsvétkor valamelyik szertartásunkra, és ott beszélje meg az Úrral ezt a tervezett döntését. Imádkozom azért, hogy ez a Húsvét valóban fordulat legyen az Ön életében, mégpedig az Isten akarata szerinti fordulat.

Kedves Gabriella!
Isten hozta az oldalunkon és az imádkozó keresztények között.
A legkézenfekvőbb vezeklési mód ma a bőjt és az ehhez kapcsolódó lemondások. Nem csak ételtől megvonást gyakorolhatjuk, hanem káros szenvedélyektől vagy szokásoktól tartózkodást is. Ma nagy dolog, ha valaki Istennek azt ajánlja föl, hogy egy időre félreteszi a számítógépet.
A gyónáson kívül sokat tud még tenni. Elsősorban imádkozni. Egyénileg is, és a templomban, közösségben is. Mindkettő fontos. A bűnbánat mellett erősen javaslom a hálaadás és dicsőítés gyakorlatát. Ez többet jelent, mert helyesebb Isten-képet alakít ki a lelkünkben. Ő végtelenül jó és irgalmas. Nem kell félnünk a bűneinktől, hiszen Ő azért jött, hogy elvegye azokat tőlünk. Adjunk neki oda rendszeresen. Most, a kezdeti időkben akár hetente is gyónhat, de jó a havi szent gyónás is.
Fogadja el, hogy nem tudja jóvátenni az elkövetett bűneit. Nem tudja, de nem is szükséges ezen töprengenie. Mondom, ha megbánta és meggyónta, Isten elvette Öntől ezeket a bűnöket. Ne hordozza tovább az emlékeiben. Ez inkább akadálya lehet az Istenhez fordulásában, s azt a veszélyt rejtegeti, hogy lelki buzgalmával próbálja helyretenni az életét. Pedig egyedül az Isten képes helyretenni az életünket, s nem kér mást érte, mint azt, hogy szeressük Őt teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből és minden erőnkből. Illetve, hogy az embertársainkat is ugyanígy. Erre törekedjék, erre figyeljen, s ne az elkövetett korábbi bűneire!
Egy elvetemült zsarnok sokakat megölt megkínzott, ő meg közben kéjes életet élt. Egyszercsak azonban magába szállt és rádöbbent szörnyen bűnös életére. Vezeklőruhában fölkereste az öreg szerzetest, hogy megkérdezze, mit tegyen. Az öreg helyett csak a tanítványát találta, tőle kérdezte meg. A tanítvány azt felelte, hogy háromszor hívja segítségül az Úr nevét, és ezzel megigazul. Amikor később megérkezett az öreg, nagyon megszidta a tanítványt: Hogy mondhatott ilyet? Hiszen elég lett volna azt mondani, egyetlen egyszer hívja segítségül az Úr nevét.

Az általános mai magyar szóhasználat szerint a szellem az értelmi képességének együttese, a lélek az ember természetfölötti adottsága, kapcsolódási pontja. Szellemi termékek a gondolatok, a tervek, az alkotások. A lélek gyümölcsei pedig azok a képességek, melyek Istenhez vezetnek. A szellemmel gondolkodunk, a lélekkel imádkozunk. A szellemmel az emberi kapcsolatokat tartjuk, a lélekkel a Szentlélekhez kapcsolódunk.
Egyes felekezetek szeretik következetesen másként használni, s ekkor a lélek és a szellem voltaképpen ugyanaz. Ennek nyomán a Szentlélek elnevezése is Szent Szellem. Mivel azonban ez a szóhasználat a szellemeskedést, sőt, a szellemeket juttathatja eszünkbe, ma a nagy Egyházak egységesen a fentebb leírt módon kezelik és használják ezt a két szót.

Nagyon szép és helyénvaló gondolat. Legjobb, ha ezeket az édesapa vezeti. Vannak olyan részek, amelyeket csak pap mondhat (ekténiák, áldások). Erről egyelőre nincsen kiadványunk, de a papi zsolozsmáskönyvben ez részletesen le van írva minden szertartásnál.
A családgyűlésen megfogalmazott törekvések egyike is ebbe az irányba vezet bennünket, hogy az ikon jelenlétében a család közösen imádkozza az Egyház imáit, énekeljen liturgikus énekeket, ezzel nem csak saját megszentelődésüket végzik, de bekapcsolódnak az Egyház vérkeringésébe is. Nem beszélve arról, hogy ezek a szertartások hihetetlen mély lelki és teológiai tartalommal rendelkeznek. Aki rendszeresen imádkozza ezeket, az a hittant, a hitigazságokat is megtanulja.

Kedves Mária!
Nem is csupán Bruno Gröningről szeretnék írni, hanem általánosságban a hozzá hasonló emberekről, s a körülöttük kialakult helyzetekről.
Bruno Gröning csak egy a sok közül. Még ha a követői szeretnék is másként beállítani.
Vannak olyan személyek, akik parapszichikus képességekkel rendelkeznek. Olyan nagy érzékenységű egyének, szokatlan képességekkel rendelkeznek, amire a fizika és a pszichológia ma még nem tud választ adni. Az ilyen emberek lelki beállítottságuk szerint értelmezik ezeket az általuk gerjesztett jelenségeket. Az a rossz, amikor arról vannak meggyőződve, s persze, hirdeti, hogy mindez Istentől származó adottság, és Istennel vagy az angyalok közreműködésével hatja végre e tetteit. Persze, ennél még rosszabb, ha a gonosz lelkeket hívja segítségül, mert ilyen is van, de Bruno Gröning esetében ilyenről talán nem kell beszélnünk. Bár, ki tudja?
Fontos megértenünk, hogy nem az a célunk itt az életben, hogy egészségesek legyünk, hogy ne történjék bajunk, hogy meggyógyuljunk. Sokszor Istentől kapott ajándéknak kell tekinteni a legnagyobb rosszat is. Ez sokkal inkább keresztény, krisztusi magatartás: "elfogadni a rosszat is Isten kezéből, nem csak a rossza.

Kedves József!
Eléggé sarkított fogalmazásban írta le az eleve elrendelés tanítását, s ebben a szélsőséges formájában, nem csodálom, hogy hevesen tiltakozik ellene. Azt sem mondhatjuk, hogy a református egyház alapteológiája az eleve elrendelés. Ez az egyik sarokpontja a katolikus tanítással való eltérésnek. Sokat vitáztak ezen, és sajnos, a történelem során épp e viták hevéhen éleződött ki a megfogalmazás is.
Természetes, hogy Isten előtt minden ember egyenlő. Az is, hogy Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. (Mindkét igazságot tanítja a református egyház is.) Kálvin Isten mindenhatóságát hangsúlyozta, hogy Ővele szemben senki nem tehet semmit. S még azt is, hogy minden kegyelem (amit a katolikus egyház is vall), ezért az ember nem is szerezhet érdemeket. Az ember a hit által üdvözül, de hinni is csak az Isten segedelmével lehet. Egy alapvető titok ez, amelyre legjobb azt mondanunk, hogy nem tudjunk, hogyan is van.

A keleti egyházban igan szigorú szabályok írják elő, hogy hogyan nézzen ki egy templom. Éppen olyan szoros előírások ezek, mint pl. az ikonok festésekor. Az ikon és a templom nem csupán egy tárgy, vagy egy használati épület. Az egyház tanúságtevő eszköze, igehirdető formája.
Tudnunk kell, hogy a mi mai kultúránk csaknem minden megjelenési formájában arról árulkodik, hogy elfordult az Istentől és következésképp elfordult az embertől. Más alkotásoknál is elvárt adottság volna, hogy az Istene mutasson, az Istent hirdesse, de a templomnál, az egyházi alkotásoknál ez hatványozottan érvényes. Minthogy a hit letéteményese elsősorban a püspök, ezért az ő feladata, hogy a hithirdető eszközöket és tárgyakat hitelesítse.
A "kinézet" nagyon fontos. Ránk, testben élő emberekre nagyon erősen hat az, amit látunk, hallunk, ami körbevesz minket. Ezért fontos, hogy a hétköznapi életünket is minél igényesebben rendezzük be. Még ha szegény is, de legyen igényes minden, ami életünk része. Ez is hatványozottan érvényes a templomra és az egyházi tárgyakra.
A bizánci liturgia jellemzője az időtlenség, a kortalanság. Épp ezáltal tudja közvetíteni az örökkévalóságot. Ezt kell tükröznie, ezt kell hordoznia a templomnak is. Éppen ezért nem könnyű templomot építeni. Ebben is oda kell figyelni az Egyház szavára.

Kedves Tímea!
Amíg fiatal az ember, nehezen érti meg, lassan érlelődik benne a fölsimerés: sohasem lehet a másik emberben csalódni. Ha csalódtam valakiben, akkor csak abban a képben csalódtam, amit én építettem föl róla. Természetesen mindenkiről mindig a legjobbat kell föltételezni és bízni a másik emberben, de amikor mégsem úgy viselkedik, mint elvárnám tőle, akkor nem tehetek neki mákszemnyi szemrehányást sem, hiszen nem nekem tartozik elszámolással, egyedül az Úristennek. Ha pedig Ő elfogadja olyannak, amilyen, akkor én sem tehetek mást, mint Ő, én is elfogadom embertásamat úgy, amint van.
Persze, ehhez nem kevés belső lelkierő szükséges. Ne veszítse el a bizalmát a barátjában vagy barátaiban. Ismerje föl és be, hogy ők is esendők, vannak hibáik, de szeresse őket így, hibáikkal együtt. Esetleg levonhat olyan tanulságot, hogy nem mond el nekik mindent. De ezt csak a bölcsessége diktálja, ettől még nem kell elfordulni tőle, tőlük.
Ilyen helyzetben nem kevés önsajnálat is megjelenik. Nem szabad hinni neki. Továbbra is azt nézze, hogy a barátjának, barátainak mire van szüksége, és ne azt, hogy Ön mit vár el tőlük. Akkor nem fog többé csalódni. De ez a fájdalmas tapasztalat segíti az emberismeretben.
Két dologért imádkozzék: a barátaiért, hogy ha vétettek is, abból gyógyítsa ki őket az Úr; és önmagáért, kérjen nagy kegyelmet, hogy önzetlenné váljon, és tudjon feltétel nélkül szeretni.

Kedves Testvérem!
Valóban, sokunkat gyakran foglalkoztató kérdéseket tett föl.
Mindenekelőtt arra hívom föl a figyelmét, hogy ne foglalkozzék túlságosan sokat a saját bűneivel. A keresztény életünk lényege nem az, hogy a bűnöket gyomlálgatjuk az életünkből, s idővel szépen kitisztogatjuk a lelki kertünket, s akkor majd mosolyogni fog a Jóisten, ha rátekint. Jól meg kell érteni, hogy keresztény hitünk lényege éppen az Isten megbocsátása, és a bűneinkből való ingyenes megszabadítása, megváltása. Isten el nem múló, kifogyhatatlan szeretettel tekint ránk akkor is, amikor a legnagyobb, legszégyenletesebb bűnben vagyunk. Gyakran bizalmatlanság és hiúság húzódik meg az ilyen gondolkodás mögött.
Próbálok tételesen válaszolni a kérdéseire, bár azok - mondom - nagyjából egy tőről fakadnak.
1. Miért nem tud megbocsátani önmagának? Miért ragaszkodik ahhoz a bűnhöz, amit Isten már elvett Öntől? Nem inkább az zavarja, hogy röstelli az akkori magatartását? Nem szabad összekeverni az emberek előtti szégyenkezésünket - ami valójában hiúság - az Isten előtti bűnbánattal - ami hitből fakad. Teljesen mindegy, hogy az emberek, az a régi ismerősünk mit gondol rólunk. Az a fontos, hogy Isten már megbocsátott, és nagyon fontos ezt el is hinni, hogy valóban megbocsátott. Nem is létezik már többé az a bűn! Ha Isten elvette, akkor az meg is semmisült!
2. A második kérdésben a barát és a lelkiatya szerepe keveredik össze. Lehet ugyanaz a kettő, de általában nem szerencsés. Éppen az Ön által vázolt eset mutat erre rá. Nagyon fontos, hogy a lelkiatya elől semmit el ne titkoljunk. Ha gyónáskor szégyenkezünk - ez nagyon emberi dolog - akkor ezt a szégyenkezést le kell győznünk magunkban. Szokták mondani, hogy az ördög elveszi a szégyenérzetet a bűn elkövetésekor, amikor meg meggyónni kellene, akkor visszaadja. Holott épp fordítva kellene. Ez a kérdés is jobbára arról árulkodik, hogy fontos Önnek, hogy miként vélekednek mások Magáról. Ez ne legyen szempont a tetteiben sem, de kivált ne a lelkiéletében. Van, aki a nehéz bűnöket a gyónás végére hagyja, van, aki azzal kezdi. Ez alkat kérdése, mindegy. Csak ki ne maradjon, mert akkor érvénytelenné válhat az egész gyónás, ha bármi okból szándékosan kihagyott valamit.
Az említett film bizonyosan nem segít abban, hogy a gyónás nehéz feladatával megküzdjenek az emberek. Kár, hogy készülnek ilyen filmek, amelyek nem is sokat tudnak ezekről a titkokról. Javaslom, ne is firtassuk őket. Ez a papnak a személyes feladata, meg is küzd vele, de rengeteg kegyelmet is kap hozzá.
3. Nem jó úgy zárni a szentgyónást, hogy "erősen fogadom, többé nem vétkezem". Mivel ezt semmiképp sem lehet megtartani, ezért ne is fogadjunk meg ilyet. Azt igen, hogy "a bűnt és a búnre vezető alkalmat kerülöm". Törekszünk, igyekszünk... de a növekedést az Isten adja. Jól ismeri az Isten a mi gyarlóságunkat, esendőségünket. A törekvést kéri, azt nem szabad föladni. És újra és újra hinnünk kell, hogy Ő megbocsát, és elveszi a bűnt. Arcpirító, megszégyenítő ez a végtelen türelem, de hát fogadjuk el. Ez is a hitünk fontos része.

A héber nyelvre jellemző keresztpáros gondolatrímben fogalmaz meg egy ősi bölcsességet, amelyet Jézus még sokkal érthetőbb módon majd újra fölelevenít: Aki magát fölmagasztalja, az megaláztatik, aki magát megalázza, az fölmagasztaltatik.
Ha valaki nagyra van önmagával, dicsekszik, mások fölé emeli magát, abból előbb-utóbb bukás lesz, csőd. Ha pedig alázattal kezd hozzá a dolgához, azt sikerre is viszi, megdicsőülhet általa.
Jézus szava annyival több, hogy ő magára Istenre vonatkoztatja a befejezést (ember tervez, Isten végez). Az újszövetségben szereplő műveltető igealak (-tatik, - tetik) mindig Istenre vonatkozik, Ő maga cselekszik ilyenkor. Ha valaki nagy mellénnyel csinálja a dolgait, azt megalázza Isten, de aki alázatot gyakorol, azt Ő fogja fölmagasztalni, már itt a földön is, de ráadásul az örökéletben.

Lehet, hogy sokat mondtam? Elnézést kérek érte. A tatárdúlás után már bizonyosan nem maradtak bizánci alapítású kolostorok, vagy elpusztultak, vagy a helyükre bencések és premontreiek kerültek. A szabolcsi zsinat (1092) idején hozott törvényhozó rendelkezésekből arra következtethetünk, hogy a bizánci egyház jelenléte és hatása még erős. Hogy utána hány emberöltő tartotta még a hitet, nehéz megállapítani. 1204-ben Imre király levélben kérte III. Ince pápát, hogy a bizánci szertartású kolostorok életét rendezze. Ez legalábbis a szerzetesek meglétére utal. Hogy az egyszerű emberek között meglévő hit és vallási élet mennyire volt erős, erről is csak találgatásokat fogalmazhatunk meg. Mindenesetre nem az éveket, évtizedeket tartom fontosnak e kérdésben, hogy mennyi ideig maradt meg a keleti egyház jelenléte a Kárpát-medencében, hanem azt, hogy az egyházszakadás a mi hazánkban nem hozott törést kelet és nyugat között. Ennek az egységét hivatott hordozni és közvetíteni ma is a magyar görögkatolikusság.