Kedves Dávid!
A hajdúdorogi gimnáziumunkban a "hivatalos lelki atyák"-on kívül ma is van kispap, szoktak rendszeresen járni papok, ritkábban kispapok. A lelkiélet is vonzónak mondható. Többször hallottam olyan véleményt ott élő diákoktól, hogy "Itt értettem meg a hitemet", "Itt fedeztem föl, hogy görögkatolikus vagyok", stb. Ezeket jó hallani. További szép és reményt adó jelenség, hogy rendszeresen van jelentkező a gimnáziumból a Szemináriumba. Országos statisztikát nem ismerek, de amennyire látom, legalábbis párját ritkítja a katolikus gimnáziumok között az az eredmény, hogy nálunk 20 év alatt több, mint 40 jelentkező jutott el a Szemináriumba, ezek közül ma már sokan fölszentelt papok. Hála Istennek!
A gimnáziumunk mégsem pap-előnevelő-intézet. Szép dolog, ha születnek papi hivatások, de legalább ennyire fontos, hogy társadalomban élő elkötelezett, hitüket mélyen megélő emberek is kikerüljenek ebből az iskolából. Valószínű, az Ön személyes példája is ezt igazolja. Reméljük, idővel szerzetesi hivatásokat is terem az ott uralkodó egészséges lelki-szellemi erőtér. Adja Isten!

Hogy mi lesz, Mariann? Az, amiben bízik.
Kétségtelen, nincs könnyű helyzetben, ha a körülötte élők hordozzák, szinte sugározzák a haragtartást, a meg nem bocsátást. Így nehezebb, az bizonyos, de nem lehetetlen. Mihelyst fölismerte, hogy ez nem jó irány, máris van esélye másként cselekedni.
Valóban nagyon nehéz dolog a megbocsátás. De semmiképp sem tehetem attól függővé, hogy velem hogyan bánnak. Épp ebben áll a krisztusi fölszólítás, hogy mi lépjünk először a megbocsátás felé. Pontosabban az első lépést már az Úr megtette, nekünk csak folytatnunk kell mások felé. Teljesen függetlenül attól, hogy tőlük mit kapunk. Ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, milyen jutalmat érdemeltek... (Mt 5,46)
Fontos azonban tudni, hogy az Úr nem az érzelmeinket kéri számon. Azon valóban roppant nehéz változtatni, csak nagyon hosszú úton, közvetve lehetséges. De az egyébként is inkább kísérője a kitartó magatartásunknak.
Azt tanácsolom, imádkozzék azokért, akiknek nem tud megbocsátani. Minden nap, rendszeresen. Ha ezt megteszi, máris sikerült legyőznie egy óriási gátat, amely elválasztja ezektől a személyektől. És ez a kitartó ima lassan az Ön lelkületét is gyógyítani fogja. Hisz éppen emiatt szenved. Miért is hordozná magában ezt a haragtartást, ha éppen ez betegíti meg a lelkét? Semmiképp se várja tehát, hogy a nehezen szerethetők változzanak. Akkor sohasem indul meg a gyógyulás, és mint helyesen érzi, ennek vége valóban a teljes elsülyedés. Ne várja meg!
Ha bízik az Isten mindenható erejében, ha bízik az Ő végtelen szeretetében, akkor igenis el fog jutni oda, Hozzá, az Ő Szeretetéhez. Képes lesz jobban szeretni, mint amennyire ma emberi erővel képes.

Krisztus megtestesülésével, halálával és föltámadásával megváltott minden embert. Mindenkit! Meg vagyunk váltva! Ez nem jelenti azt, hogy biztosítva van az üdvösségünk, de azt igen, hogy enélkül sohasem juthatnánk az Atyához. Megváltásával Krisztus megnyitotta az utat Isten és az ember között. Emberségünket fölemelte az isteni létbe.
A szabadakarati döntésünket azonban, természetesen, ez az isteni ajándék nem vette el. Továbbra is mindegyikünk személyes döntésétől függ, hogy él-e ezzel az ajándékkal, együtt akar-e működni vele. Aki igen, az bizonyosan tud is vele élni. Aki a mennyországba akar jutni, az bizonyoson oda is fog jutni. Ezt a lehetőséget adta meg a megváltottság.
Ám nem csak a szabadakaratot nem vette el tőlünk a megváltottság ajándéka, hanem a küzdelmet sem. Aki a mennybe akar jutni, az oda is fog, de sok nehézség, szenvedés árán. Nem vette el tőlünk a megváltás az áteredő bűn következményét, a rosszrahajló természetünket, az elhomályosult értelmünket. Ha elvette volna, akkor nem kellene küzdenünk vele. Viszont megadta a győzelem lehetőségét. Olyan isteni erővel ruházott föl bennünket, amelynek segítségével valóban győzni tudunk egyrész önmagunk, rosszrahajló természetünk felett, másrészt a nálunk sokkal erősebb és hatalmasabb gonosz szellemi erők felett.

Érdekes módon az idők során ez változott, változik. A század eleji írásokban csaknem mindenütt egybeírva találjuk. A '70-es évektől egyre gyakrabban írták külön. Az utóbbi években megint többször látjuk egybeírva. Mindkettő mellett vannak érvek, mind a kettő helyes.

Kedves Mariann!
Azt a gondolatot nagyon támogatom, hogy tegye rendszeresebbé a szentgyónását. Ha megteheti, gyónjék meg havonta egyszer. Ez a rendszeresség sokat segít a lelki építkezésben. Lehet esetleg havonta kétszer is, sőt, vannak, akik minden héten gyónnak. (Ennél gyakrabbi nem javasolt.) A heti, kéthetenkénti is igen összeszedett lelkiéletet föltételez. Papoknál, szerzeteseknél szokásos inkább. Ha valaki havonta gyónik, az megteheti, hogy minden Szent Liturgián megáldozik, akár naponta is. Így rendszeressé válik, épülővé és épületessé a lelkiélete, az Istennel való kapcsolata.
Föltétlenül javaslom, hogy keressen lelkivezetőt. Ez esetben igazán nem indokolt, hogy korábbi vezetőjével tartsa a kapcsolatot. Zavarodást eredményezhet, ha egyikük ezt a másikuk esetleg mást tanácsol.
Ha megbántotta szóban vagy levélben, tanácslom, ugyanolyan módon kérjen tőle bocsánatot. A többi őrajta múlik. Idővel, ha valóban lelkiember, akkor semmi neheztelés nem marad benne. Nem javaslom, hogy ennél több energiát fordítson arra, hogy megbizonyosodjék, valóban megbocsátott-e az illető. Ezt a többi kapcsolatával kapcsolatban is mondom. Imádkozzék azokért, akik nem tudtak még megbocsátani, de ne essen kétségbe vagy túlságos szomorúságba emiatt. Segítse az Úr!

Kedves Tamás!
Mindenekelőtt nagyon köszönöm Önnek ezt a kérdést. Bizonyára másokat is, nem csak a papságra készülő fiatalembereket foglalkoztat az említett kétféle lelkiség viszonya, kapcsolata.
A liturgia olyan, mint a nyelv. Aki ismeri ezt a nyelvet, az érti, tud rajta beszélni, érti, amit mondanak neki, aki nem ismeri, annak hottentotta.
Vagy egy másik hasonlat szerint a liturgia olyan, mint egy tánc. Aki ismeri a lépéseit, szabályait, az tud táncolni, aki meg nem, az ülve marad a terem szélén.
E kép szerint az un. "karizmatikus" megnyilatkozás olyan, mint a szabad tánc: szól a zene, és mindenki úgy ugrál rá, ahogyan jólesik neki. Ha pedig a nyelvhez hasonlítjuk, olyan mint amikor valaki maga talál ki szavakat. Mások nemigen értik, csak úgy nagyjából. Ezért a társalgás is felületes marad. Aki még nem táncolt néptáncot, annak számára idegenül hat, és jobban érzi magát az egyéni kifejezésmódban. Aki viszont ismeri és szereti a néptáncot, vagy a klasszikus táncot, annak már elégtelennek és semmitmondónak tűnik az az ugra-bugra, amit a diszkóban csinálnak.
A liturgiánk hihetetlenül ősi nyelv. S nem idegen nyelv. Olyan, mint a néptánc, az ember vérében van, vele született, de ki kell belőle hozni. Ehhez sok tanulás szükséges. Az anyanyelvünk is akkor válik alkalmas kifejező eszközzé, ha sokat használjuk. De érdemes művelni, hozzá tanulni, hogy minél választékosabban, minél mélyebb tartalommal tudjuk használni. Nem lehet azt mondani, tehát, hogy ez a mai ember számára érthetetlen. Csak nem foglalkozott vele, idegennek tűnt neki, és nem vette a fáradságot, hogy megbarátkozzék vele. Pedig ez az Isten nyelve! A liturgia a kinyilatkoztatott isteni szóból nőtt ki. Minden részletében bibliai indíttatású, szellemében az egyház romlatlan tanítását hordozza. A liturgiában tehát Isten szavaival imádkozunk, melyet a szentek évezredes gyakorlata még inkább megszentelt. Ehhez képest a magunk készítette imák, bármennyire át tudják járni az érzelemeinket, csak sekélyesek és színtelenek.
Remélem, nem bántom meg, Tamás, ezekkel a szavakkal. Nem rossz a "karizmatikus" imádság, de a liturgikus ima sokkal mélyebb, tartalmasabb, az egyház tanítását tartalmazza és mentes minden szubjektivitástól. (Azért használom az idézőjelet, mert a liturgikus ima még sokkal karizmatikusabb, vagyis a Lélek ajándéka, csak a "karizmatikus" ma már lefoglalt szónak tűnik az egyéni kifejezésű csoportos vagy egyéni imamódra.)
Érdemes, tehát, tanulmányozni, minél jobban megismerni a liturgiánkat, hogy használni tudjuk és minél jobban megismerjük. (Ez a római katolikusokra is éppen úgy áll, hiszen nekik is nagyon szép a liturgiájuk.) Idővel bizonyosan beletanul majd ebbe is. Arra kérem csupán, ne utasítsa el azon nyomban. Mint ahogyan balgaság volna lenézni egy idegen nyelvet csak azért, mert nekem az hottentotta.

Kedves Mariann!
Mindenekelőtt fogadja dicséretemet azért a bátorságért,hogy követte tanácsomat, és szakított korábbi vezetőjével. Ha emiatt megneheztelt Önre, ne bánkódjék miatta. Azért is hangsúlyozom ezt, mert bár nem említette, nem kizárt, hogy bizonyos bűntudata is van emiatt. Ne legyen! Higgye el, nagyon helyesen cselekedett, hogy Húsvétkor elment gyónni és áldozni. A Föltámadás kegyelmei oly hatalmasok, hogy ha még nem is sikerült volna teljes bánatot tartania, de törekedett rá, ez bőségesen elegendő, hogy az Úristen az ő végtelen szeretetével kiemelje Önt a bűn sötétségéből.
Azóta is gyötri a szomorúság, sőt, kísérti a hitetlenség? Ez bizonyosan egyfajta lelki támadás, mint a többi más említett rossz gondolat. Éppen ezért nem is szabad hinni ezeknek a gondolatoknak. Világosan látni kell, hogy kísértés, a rosszra vezet, nem érdemes követni, sőt erőnek erejével el kell fordulni ezektől.
Ha a családjában is efféle gondolatokat kap, az bizony még megnehezíti a helyzetét. Kérem, tekintse sokat szenvedett nagybátyját úgy, mint akit megpróbált az élet, de akinek a gondolkodását nem kívánja követni. A pesszimista világkép nem csak hogy szenvedést okoz, de valósággal eltávolít Istentől.
Tanácsom, hogy gyónjék újra és újra, legalább havonta egyszer, esetleg kétszer. (Többször ne!) Bízzon, és várja az Isten gyógyító kegyelmét. Ezzel együtt jól teszi, ha fölkeres egy keresztény pszichológust, aki esetleg közvetlenebb tanácsokat is tud adni Önnek.
Sok kegyelmet! Ne adja fel! A küzdelmei nem vesznek kárba!

Kedves Szomorú Anyuka!
Vígasztalódjék! Sok más család is van a görögkatolikusok között, akiknél szintén van lisztérzékeny gyermek. Lehet készíteni proszforát is, nem csak ostyát a gluténmentes lisztből. Ezt vagy Ön készíthetné el - megtanulva a proszforakészítés módját és a hozzávaló imákat - vagy megbeszélve a parókussal az a személy, aki a proszforát szokta készíteni. A tisztelendő úrnak csak csöppet nagyon figyelemmel kell lennie arra, hogy gyermeke ebből részesüljön. Nálunk, görögkatolikusoknál, egyébként az is megoldás, hogy szintén egy szín alatt áldozik, de a szent vérből kap az, aki lisztérzékeny. Ez kevésbé föltűnő, és könnyebben megvalósítható. Természetesen mindenképp meg kell ezt beszélnie a parókussal, aki bizonyára segítségére lesz. Ha tanácstalan volna, akkor javaslom neki, hogy keressen olyan lelkipásztort, akinek van már tapasztalata ilyen esetben.
Nincs tehát oka a szomorkodásra.

Kedveseim!
Valóban, nagyon-nagyon nehéz ez a kérdés. Isten a megmondhatója, mi a teendő ilyen helyzetben.
Tehát, Tőle kell megkérdezni, és teljesen Őrá hagyatkozni. Az új ismerőse, ha nem szabad állapotú, akkor semmiképp sem lehet az Öné. Ez világos. Egyszer már elkötelezte magát valakinek, arra kérte az Isten áldását, melyet Ő meg is pecsételt a házasság szentségével. Ha megromlott a kapcsolata a feleségével, ez még semmiképp sem jogosítja föl őt, hogy más, új kapcsolatot létesítsen. Abban az esetben, ha ismerősének a házassága kezdettől fogva rossz volt, ha túl fiatalon, felelőtlenül kötötték össze az életüket, vagy esetleg valami más ok miatt arra lehet gondolni, hogy ez a házasságkötés mégsem volt érvényes, akkor érdemes az Egyház által megvizsgáltatni ezt az akkori házasságkötést. Ennek nem túl bonyolult módja van, melyben az illetékes parókus, ill. plébános biztosan segítséget nyújt. Ha az Egyház alapos vizsgálat után kimondja, hogy ez a házasság nem megromlott, hanem kezdettől fogva érvénytelen volt, akkor ez mutathatja meg az Egyház fejének, Krisztusnak az akaratát, hogy Önök mégis egymáséi lehetnek.
Ugyanakkor nem szabad elsietni semmit. Mint jelezte, nemrégiben találkoztak. Mindenképpen hagyniok kell időt arra, hogy jobban megismerjék egymást - és az Isten akaratát. Ilyen helyzetben az ember könnyen be tudja csapni önmagát, s már nagyon vágyván egy társra, túl könnyen fölismerni véli a másikban azt, aki keres. Holott még inkább csak azt látja benne, akit önkéntelenül kivetített rá. Nyilván nem biztos, hogy ez az Önök esete is, csupán jelzem a veszélyt. Semmi esetre sem szabad elhagyni az Isten útját! Akkor nem is remélhetjük, hogy meghalljuk, megtaláljuk az akaratát. Például féltő szeretettel óva intem, hogy testi kapcsolatot létesítsenek egymással. Nem pusztán azért, mert ez házasságtörés, (mindaddig, amíg nem bizonyította az Egyház,hogy mégsem volt érvényes az első házaság), s ezzel súlyos bűnt vennének magukra, hanem, mert ezáltal kapcsolatuk is óhatatlanul megromlik, elvesztik annak lehetőségét, hogy igazán megismerhessék egymást. Hiszen a vágyva vágyott testi kapcsolat szenvedélye annyira erős, hogy hosszú időre el tud nyomni sok más, fontosabb elemét a kapcsolatnak.
Arra kérem, azt tanácsolom, őrizze tisztán a lelkét, keresse, fürkéssze tovább Isten akaratát. S ha valóban ő az a férfi, akit az Úr Önnek szánt, akkor ez az isteni akarat meg fog mutatkozni a megfelelő egyházi vizsgálat eredményében is. Sok kegyelmet és örömet adjon az Úr!

A Szemináriumba való jelentkezést személyesen a Megyéspüspöknek kell
címezni, melyhez fontos iratok (érettségi bizonyítvány, keresztlevél,
szülők templomi házassági igazolása, stb.) szükségesek, ami kiegészül a
Hittudományi Főiskola jelentkezési lapjával, hiszen a teológiai
tanulmányokat az államilag elismert rendszerben a Főiskolán végzik a
papnövendékek. (Az Egyházmegyei Hivatal szívesen segít ezen iratok összegyűjtésében.)
A felvételi június utolsó napjaiban van, mely egy háromnapos
együttlét keretében történik: írásbeli vizsga, egészségügyi felmérés, majd
a végén a szóbeli elbeszélgetés (ezeknek az anyagát is szívesen
elküldi a püspöki hivatal).
A felvételi előtt nyilván szükséges és fontos az alapos felkészülés, a megfelelő hittani, liturgikus ismeretek fölelevenítése, ill. egy általános műveltségi szint elérése. Ezeket ötvözi a hitbeli elkötelezettség, melyek szépen kiegészíthetik egymást! Az elmúlt években tapasztalható volt egyfajta "túljelentkezés", ez azonban nem jelent létszámkorlátot.
A legfontosabb az Úristennel való személyes kapcsolat, annak belső vizsgálata, hogy oda tudom-e adni az életemet egészen az Isten és az emberek szolgálatára. Persze, ugyanebben segít a szemináriumban eltöltött 6-7 év is.

Kedves András! A két szentség, természetesen nem zárja ki egymást. Nem érdemes erről az oldalról megközelíteni. A különböző egyházakban különböző hagyományok, sőt különböző lelki és teológiai hangsúlyok és irányzatok alakultak ki. Az, hogy a római katolikus egyházban a IX. századtól kötelező lett a papság számára a cölibátus, egy sajátos egyházi hagyomány. Nyilván jogerőre is emelkedett. Ezzel együtt sok más, a római katolikus egyház sajátjának tekinthető dolog is kialakult. Más rítusú és más felekezetű egyházban pedig mások. Ám nem szabad ezeket külön, egymástől elszigetelten értelmezni. Ma sok támadás éri a katolikus egyházat a cölibátus intézménye miatt. Mégpedig azért, mert mai világunk elveszítette az érzékét a szentség iránt. Ha pusztán szociológiai, vagy pszichológiai értelemben közelítjük meg a kérdést, akkor valóban értetlenül állunk e sok száz éves hagyománnyal szemben. A cölibátust nem lehet megérteni, csak Istenért lángoló szeretettel. Természetesen vállalni sem lehet másként. Meglátásom szerint, ha egyszeriben eltörölnék a cölibátust a római katolikus egyházban, ez súlyosan megrázná a hitéletet és a lelkiéletet. Nem az a helyes irány, ha az Egyház alakul a világhoz, enged követeléseinek, alkalmazkodik az emberek fölfogásához, hanem ha mindezek megszentelésére törekszik. Ez roppant nehéz munka manapság. Mégis ebben az irányban látom a megoldás lehetőségét. Az is a különböző, történelmileg kialakult egyházi hagyománynak tekinthető, hogy a bizánci szertartásuak egyszerre szolgáltatják ki az iniciációs szentségeket, vagyis a keresztséget, bérmálást, eukharisztiát. Ennek mai változata hazánkban - amely jobban hasonlít a római katolikusokéhoz - hogy a gyermeket a kereszteléssel együtt meg is bérmálják. Ma még idegennek tűnik az, hogy mindjárt meg is áldoztassák. De ez sok más sajátossággal is összfügg, melyeket nem lehet pusztán egyszerű rendelkezésekkel megváltoztatni. Összességében kell látni és kezelni ezeket.

Anselm Grün Hétköznapok lelkigyakorlata c. könyve, ill. szinte minden
írása a fent említett szerzőnek.
Szentírási elmélkedésként a Boldogságok sorát javaslom vagy a Miatyánkot.

Én is.

Tisztelt Varga Attila!

Most csak azt tudom tanácsolni, hogy várakozzék bizalommal az Isten ajándékozta gyermekre, aki éppen sorra fog kerülni. Sok házaspár éli meg ezeket a nehéz éveket, és kitartásuk, s főként Istenbe vetett bizalmuk gyümölcseként éppen a kellő időben megérkezik a gyermek.
Ugyanakkor örömmel jelezhetem, hogy tudomásom szerint már folynak a tárgyalások arról, hogy a görögkatolikus egyháznak is legyen saját gyermekvédelmi hálózata. Tehát, akár azt is megteheti, hogy amikor alkalom adódik rá, ott is bejelentkezik, mint gyermeket örökbefogadni kívánó szülő. Csak most még ez korai lehet. Nem tudom, hol tartanak e téren a tárgyalások, s mikor teljesül be ez a szép terv.
Legfőbb tanácsom azonban, hogy imádkozzanak együtt a feleségével, hogy fölismerhessék Isten akaratát a maguk életében, és el tudják fogadni a keresztet és az áldást egyaránt.

Valóban gyönyörűek ezek a szövegek, valóságos teológiai tanítást adnak azon felül, hogy csodálatosan gyógyítják a gyásztól szenvedő lelket. Nyíregyházán, az Örökségünk kiadónál vásárolhatók olyan liturgikus könyvek, amelyekben ez szerepel. Egyelőre - tudomásom szerint másutt nem elérhető. Talán püspökség megújul könyv- és kegytárgyboltjában is.