Kedves Lelkiatya!
Érdeklődnék, hogy lehetséges-e templomi esküvő megkötése, az esetben, ha már házasok vagyunk? Polgári esküvőt kötöttünk 10 éve, és most szeretnénk ezt megerősíteni, egyház színe előtt.
Igen, lehetséges. Forduljanak bizalommal a parókus/plébános úrhoz.
Kedves Lelkiatya!
Vallását gyakorló görögkatolikus vagyok, aki hosszabb ideje foglalkozik festészettel. Ikonokat is festek belső késztetésre, vagy ha pontosabb akarok lenni, sugallatra. A legutóbb a budapesti Duna-szenteléskor éreztem erős késztetést, hogy megfessem az ott látottakat. Leginkább az ikonokon látott ábrázolásmóddal szeretném ezt megalkotni, de nem tudom, nem követek-e el ezzel szentségtörést. (Bármennyire is szakrális témát dolgozok fel, nem szenteket, vagy Krisztus arcmását ábrázolnám.)Mivel nem vagyok egyházilag képzett szakember, az Ön segítségét kérem: alkalmazhatom-e a rubljovi technikát, vagy inkább más módon ábrázoljam a számomra oly megkapó jelenetet?
Köszönettel:
Ikonfestő
Kedves Ikonfestő!
Fontos kérdést tett föl. A válasz rá teljesen világos.
Egészen más egy ikon és egészen más egy élmény vagy egy látvány hatására megfestett egyéni kép. Ez utóbbi emberi alkotás, az ikon pedig az Egyház tanításának, igehirdetésének, megszentelő munkájának eszköze. Semmiképp sem szabad keverni őket.
Az ikonfestő pontos szabályok szerint dolgozik. Ha attól eltér, súlyos vétséget követ el. Még akkor is, ha tudatlanságból teszi. Éppen ezért alaposan utána kell néznie, tudnia kell, hogy egy-egy ikont hogyan kell ábrázolni, arról az Egyház mit tanít. Különben nem ikont festene, csak valami hasonlót.
Az ikon nem a jelenetet vagy személyt ábrázolja, hanem annak - eseménynek vagy személynek - a mennyei vetületét. Ez által, vagy őáltala van lehetőségünk bepillantani a Mennyek Országába.
Az egyéni kép az egészen más. Az saját maga kifejeződése, egy élmény megragadása. Nem lesz belőle szent kép, de ön a lelkiélményét sokakkal megoszthatja általa.
Azt szeretném kérdezni, hogy mikor jelenik meg a teljes Filokália magyar fordításban?
Sajnos, ezt nem tudom megmondani. Nagy tervek vannak, volt már tárgyalás a fordítói, szerkesztői munkák kiosztására, erről hallottam. De egyelőre nem tudok érdemi előrehaladásról. Adná Isten, hogy minél hamarabb megjelenhessen, ám félő, hogy még éveket kell erre várni.
Kedves Lelkiatya!
Egyik kedves ismerősömmel beszélgettem ma, előjött a hivatás téma és rádöbbentem egy olyas valamire, amit azelőtt nem gondoltam volna. Azt tudtam meg, hogy állítólag a görög kispapoknak meg van szabva, hogy mikortól lehet barátnőjük. Meglepett, hogy van ilyen szabály és ha jobban belegondolok, érthető. Arra viszont kíváncsi lennék, hogy az is meg van határozva, hogy mikortól udvarolhatnak? Vagy nem is beszélgethetnek lányokkal?
A keresztfiam játszik a papság gondolatával, de neki van barátnője. Ha felvételt nyer esetleg, akkor ott kell hagynia a párját? Kérdéseimre a választ köszönöm! P. István
Kedves István!
Azt hiszem, nincsen ilyen kifejezett szabályozás, inkább csak iránymutatás, hogy az ifjaink a hivatás kezdeti időszakában ne az udvarlással foglalkozzanak, hanem a lelkiélet alapjainak lerakásával. Az semmiképp sem állja meg a helyét, hogy nem beszélgethetnének lányokkal. Hiszen mindig jelentős szerepet kapnak az ifjúsági zarándoklat, a Damján-tábor de még a bálok megszervezésében is. Véletlenül tudomásomra jutott, hogy az illemtan oktatásuk gyakorlati részében szereplő feladat, hogy egy-egy bálon minél több leányt megtáncoltassanak. Nekem tetszik ez a gondolat, mert arra készteti őket, hogy foglalkozzanak másokkal, és még szórakozás közben is ne csupán a saját érdekeiket kövessék. (Igaz, nem is olyan nagy áldozat a lányokkal táncolni.)
Az Istentől megérintett szíve legyen a helyén, akkor helyén kezeli majd ezeket a dolgokat is.
Kedves Lelkiatya!
Mi az a "jó felelet", amit majd adnunk kell, amikor a bűneinkről számonkérnek bennünket halálunk után? Az egyik atya azt mondta, hogy ott már a bűneinket nem lehet megmagyarázni, mismásolni, elsumákolni, hiszen ott pontosan tudnak mindenről, egyszerűen kegyelemért kell könyörögni, csak ez lehet a jó felelet. Így van?
Ha most meg tudnám mondani, mi az a "jó felelet", akkor egyszerűen föl kellene írni egy papírra, jól megjegyezni, és amikor kell, akkor kimondani. Ezesetben pedig ki lehetne törölni a naponta többször mondott énekelt ekténiákból ezt a mondatot.
Mivel nem olyan könnyű megtalálni ezt a választ, ezért könyörgünk érte olyan gyakran. Egész életünk lesz egyébként majd ez a felelet. Minden tettünk benne összesűrítve. Nem csak a bűnök, hanem az erények is.
Mégsem vélhetjük, hogy attól függően bíráltatunk majd el, hogy melyik szín, a sötét vagy a világos lesz benne az uralkodó. Nem az életünk egyenlegét veszik számba - legalábbis, én így gondolom - hanem azt az utolsó pillanatot, a számonkérés pillanatát, azt az utolsót, ami igazából az első lesz az igazi, a meg nem szűnő, az örök életünkben. Az első, amikor szemtől szemben állunk az Úrral. Az akkori állapotunk, a Vele való kapcsolatunk fog számítani. S az ítéletet - mint mondják az atyák -, nem is a Bíró, hanem mi magunk fogjuk kimondani.
De mit kell akkor mondanunk???
Egész életünkön át készüljünk rá, egyetlen pillanatot sem kihagyva ebből a készületből, s akkor, az utolsó..., az igazi életünk első pillanatában tudni fogjuk, mit kell mondani.
Persze, vélhetően nem lesz más akkor sem, mint most, az itteni életünkben. Nem vár tőlünk akkor sem mást, mint amire most tanít bennünket az Egyház, amit mindig szoktunk mondani a liturgiában, valamiképpen akkor is ugyanezt kell majd mondanunk, kiáltanunk: Uram, irgalmazz!
Kedves Lelkiatya!
A napokban nagyon kiborultam lelkileg, elment az életkedvem is. Írtam a lelkiatyámnak néhány levelet (1-2 soros E-mailek és sms-ek. Erre ma rám telefonált, hogy keressek mást, őt hagyjam békén (pedig apám is azt mondta, hogy vegyem fel vele a kapcsolatot!), ne írjak neki és ne szóljak. Mert neki több testvére van és sok gyereke (ezt a mondatot legalább 5x üvöltötte a telefonba) és rengetegen járnak hozzá gyónni, nincs neki rám ideje, értsem meg, hogy ottvannak a testvérei és a gyerekei stb. Komolyan elgondolkoztam azon, hogy jobb lenne ha római lelkiatyát keresnék, mert azt nem húzza le a családja. Mostmár megértem azokat az embereket, akik a papi cölibátus mellett vannak! Tényleg nem számítottam rá, hogy pont akkor csinálja ezt velem amikor totál mélyponton vagyok lelkileg és egy paraszhajszál választ el az öngyilkosságtól. Nagyon el vagyok keseredve. Ok, megértem, hogy neki a családjával kell (is kell) törődnie, de nem ilyen hozzáállás kéne és pont ilyenkor. Eljön majd az idő, amikor térden állva fog a koporsóm előtt bocsánatot kérni, de akkor már késő lesz!!!Voltak emberek akik így viselkedtek velem és azokat örökre "leírtam", ma már nem találkozom velük, teljesen kiestek az életemből. Számomra nem ér semmit a kereszténység és az egyházat is ott fogom hagyni! Ez többszőr nem fog velem megismétlődni az biztos! Gyerekkorom óta pokol az életem, nemkívánt gyerek voltam, akit mégis megtartottak. Aztán ott van a baj az öcsémmel és az apámmal. (A multkori leveleimben kifejtettem!) Jobb lesz mindenkinek, ha meghalok! Akkor már senkit se fogok "zaklatni" a leveleimmel! Azt is kikötöm, hogy ne pap temessen el!
Boldog új évet! Macika megint
Kedves Macika!
Életünk során többször kerülünk nehéz helyzetbe, elviselhetetlennek tűnő lelkiállapotba. Ilyenkor nem csak összesűrűsödnek a bajok, hanem ráadásul mi magunk is sokkal sötétebben látunk. Ez emberi gyarlóságunk velejárója. Természetesen ilyenkor roppant fontos az emberi segítség. Édesapját múltkoriban bölcs embernek mondtam, s pontosan ennek megfelelően tanácsolta, hogy keresse föl a lelkiatyját. Sajnos, ő ezúttal nem tanúsított kellő megértést. Hogy miért, azt nem tudhatjuk, de ember lévén nyilván őneki is megvolt erre a megfelelő indoka. Nem szabad elfelednünk, hogy lelkipásztoraink, lelkiatyánik is emberek, római vagy görög, katolikus vagy protestáns mind egyaránt. Ha elkeseredésében sok levelet, sms-t írt neki, bizonyára ez még inkább ingerelhette, és talán emiatt is válaszolt vissza türelmetlenül. Bevallom, velem is előfordult már ilyen, Isten bocsássa meg! Legyünk megértőek mi is a lelkiatyáinkkal, ha azt kívánjuk, hogy ők is legyenek megértőek velünk.
Javaslom, hogy mélyen gondolja át, gondolja végig, hogy, ha esetleg úgy érzi, Önt senki nem várta, senki nem akarta, az Isten, akinek a létét köszönheti - nem a szüleinek, ők csak közreműködők voltak - tehát az Isten mindenképpen akarta Önt. Azért ajándékozta meg az élettel. Célt és életutat is ajándékozott, s a feladatunk, hogy tévelyegve bár, botladozva ugyan, de ezt keressük, ezt építsük. Vannak nehéz és vannak könnyebb szakaszok ebben a keresésben, ebben az építkezésben.
Javaslom még, hogy e gondolat átelmélkedése után vegye számba azokat az egyéb ajándékokat, amelyeket az élete mellé kapott. De legyen nyílt, bátor és őszinte ebben a tekintetben! Ha esetleg kevés ilyet találna, vagy ne adj' Isten, egyetlenegyet sem, az csak a mostani sötéten látásnak az eredménye. Nagy hálátlanság volna nem észrevenni azt a rengeteg ajándékot, amelyet végtelenül szerető Istenünk mindnyájunknak adományoz. Kinek hogyan, kinek mit. S persze, ne feledje el meg is köszönni mindezeket.
Életünk egyik megoldása lehet, ha megtanulunk hálás szívvel élni, ha gyakoroljuk a hálaadást, ha minél gyakrabban élünk vele. Akkor ezek átsegítenek a mélypontokon is. Adjon Istenünk segítséget ebben Önnek!
Kedves Lelkiatya!
Legutóbb dr.Papp Miklós atya a tv-ben többek között a gör.kat. keresztvetésről beszélt.Sajnos én nem láttam csak az unokáim,s ők azt mondják,hogy az atya azt mondta,hogy nem a bal vállunkat kell megérinteni utoljára,hanem a szívünket.Kérem tegye már meg,hoy válaszoljon,hogy valóban így van-e.Köszönöm.
Valóban én is hallottam ilyen magyarázatot, hogy a szívünkhöz érve kell befejezni minden keresztvetést. Ez azonban inkább lelkileg értendő. Hiszen egyértelműen kereszt rajzolásáról van szó. Ahogy a pap kereszt alakban ad áldást, annak tükörképét rajzoljuk mi is magunkra. Vagy, ha magunk imádkozunk, akkor ugyanígy önmagunkra adunk áldást. Fizikailag a helyes rajz tehát a szabályos kereszt: homlokunkat, mellünket, jobb, majd bal vállunkat érintjük (római katolikusoknál előbb a bal, utána a jobb vállat), de lelki értelemben valóban mindezt a szívünkbe zárva kell értelmezni.
Kedves lelkiatya! Az iránt érdeklődnék, hogy egy latin rítusu diakónus segédkezhet e görög liturggián, teljes mértékben ismeri a szertartásokat, és tudja a dallamokat! Vagy legalább az evangéliumot énekelheti-e?
Minthogy a pap is csak saját rítusa szerint celebrálhatja a liturgiát, ugyanúgy a diakónus is. (Görög pap nem végezhet latin misét, és római katolikus pap nem végezhet görög Liturgiát, csak a Szentszék különleges engedélyével.) A rítusközi koncelebrálást nem ajánlja a jog, de megengedi. Ennek értelmében egy pap koncelebrálhat más rítusú liturgián, de csak a saját ordináriusa (püspöke) engedélyével és a saját rítusának megfelelő liturgikus öltözetben. Ennek mintájára mondható, hogy ha egy liturgián van diakónus, akkor egy másik rítushoz tartozó diakónus is szolgálhat vele együtt, de csak az ordináriusa engedélyével és a saját rítusú liturgikus öltözékben.
Kedves Lelkiatya! Nagyon köszönöm ismét a bölcs válaszát! Azt írta, hogy nem baj ha máshoz is járok gyónni-mondjuk gyakrabban-de lelkiatya csak egy legyen. Ezt a tanácsot kaptam az ortodoxoknál is. Nem a "bűnök szelektálása" miatt járnék 2 atyához (a bűneim nagyjából ugyanazok, nem tudom más hogy van vele, így nem titkolok el egyiktől se semmit!), hanem mert a lelkiatyám szórványban szólgál, a lakhelyemtől messze került, valamint azt kérte, hogy 2 havonta vagy félévente járjak hozzá. Félek attól, hogy ezek után rabolom az idejét, habár nagyon ragaszkodom hozzá, olyan, mintha az apám lenne, ezért sem hagynám ott, de újabban úgy érzem, hogy gyakrabban kell mennem, mert nagyon kiborultam lelkileg (ezt kevés ember érti meg, szomorúság gyötőr és "fázom lelkileg", ezt nem tudom mással magyarázni. Lehet, hogy még nem sikerült Istennel olyan szoros kapcsolatot kiépítenem és rendbe kell hoznom az évek óta hanyagolt lelkiéletem, volt, hogy csak évente mentem gyónni.) Ezen okokból árnék egy másik állandó atyához is, akiről tudom, hogy rendszeresen gyóntat egy kolostorban, így jobban tudnék rendszeresen járni. A pontos megoldást még én se tdom és imádkozom azért, hogy a lelkiatyám "szent-életű" legyen, mert szentembernek ismertem meg! A reverenda-kérdéshez csak annyit szólnék hozzá, hogy az "elmúlt rendszer itt is megtette a hatását". A lakásunkhoz közel lakik néhány idős, római katolikus pap, akik ha kilépnek az utcára, még véletlenül se vesznek nemhogy reverendát, de még papi inget és keresztjelvényt sem a gallérjukon. Tegnap is találkoztam eggyel, aki csíkos ingben, nyakkendőben és mellényben ment végig a templomban, még nem is látszott rajta, hogy pap. Idős emberekről van szó, akiknél beidegződött a világi öltözet hordása, elszomorodtam, mikor megláttam őket. Belegondoltam, hogy a görög lelkiatyám (a "szentember") soha sem megy sehova papi ing, colláré és kereszt nélkül. Már messzről is látszik, hogy pap! Nincs is világi ruhája, még a kabátja is fekete és a sapkája orosz papi sapka. A többiek példát vehetnének róla! Ezzel szemben a parókusunk pulóvert és farmert (totális világi öltözetet) hord az utcán, papi inget is csak nagy ritkán vesz föl-fiatal atyáról van szó-csak akkor ha bemegy a rádióba szerepelni. Nem ártana itt is valami szabályozás! Ma már nem olyan világot élünk, hogy egy papnak félnie kellene. Igazam van?
Üdvözlettel: Marika
Kedves Marika!
Javaslom - mint sokaknak -, hogy próbáljon meg havonta gyónni. Jót tesz a lelkének. Ha a lelkiatyját csak ritkábban tudja fölkeresni, nem olyan nagy baj, tartsa vele a kapcsolatot, ahogyan tudja. Egyébként érdemes a más papnál végzett szentgyónást azzal kezdeni, hogy megmondja, van állandó lelkiatyja, csak most idejött letenni a bűneit. Akkor a gyóntató pap is tudja, hogy a föloldozás mellett elegendő néhány lelki tanácsot adni, s nem lelkivezetésről van szó.
Tudja, van az életünkben, a lelkiéletünkben is mélypont, nehéz helyzet. S még az sem biztos, hogy mi okozzuk. Származhat a mi restségünkből is, de lehet alulról jövő támadás, vagy fölülről jövő próbatétel. Azzal nem érdemes sokat vesződni, hogy melyikről is van szó. A gyógyszere mindegyiknek ugyanaz: hűségesen kitartani az imádságban és a szentségi életben. A legnagyobb baklövés ilyenkor azon rágódni, hogy most milyen rossz nekem, töprengeni, hogy miért is van ez így. Ez sehova sem vezet. Az előrelépés lehetősége pedig mindig adott: Isten felé.
A papi öltözetről. Véleményem szerint sokat adhat, ha látják az emberen, hogy pap. De sokat árt, ha csak az öltözetén látják. Talán ez utóbbira gondolva öltözködnek némely papok (néha még szerzetesek is) egészen világi módon. De én is úgy látom, hogy többet segít - kifelé is, befelé is - ha személyünkön keresztül is láthatóvá tesszük az Egyházat.
Kedves Lelkiatya!
Azzal a kéréssel fordulok Önhöz, hogy segítsen nekem keresni Hatvan város környékén egy Görög Katólikus templomot.
E környékre költöztem, de eddig még csak Római Katólikus misére tudtam elmenni, Lőrinci városában, mivel nem találtam a környéken Görög Katólikus Egyházat.
Előre is köszönöm! Erika
Kedves Erika!
Hatvanhoz legközelebb, mintegy 30 km-re, Gödöllőn van görögkatolikus közösségünk. A vezetője Sivadó János atya. Bizonyára szívesen fogadja Önt ő is és az életerős közösségük is. Címük: 2100 Gödöllő, Szőlő u. 18. I/6. Tel.: (28) 423-837 ; emil: sivado.janos.lelkesz@gmail.com
Dicsértessék a Jézus Krisztus és Áldás Békesség! Reformátusként kereszteltek és úgy is nőttem fel, nálunk nem létezik a gyónás. A Bibliából levezetve egyetértek a gyónással a gyakorlattal még ha nem teljesen tartom szentségnek illetve ebben a kérdésben bizonytalan vagyok. A kérdésem az lenne, hogy ilyen esetben gyónhatok-e?
Sajnos nem. Ahhoz, hogy valaki a szentségekben részesüljön, a bérmálás szentsége is szükséges. A Szentlélek kegyelme nélkül semmitsem tehetünk.
Ugyanakkor javaslom, hogy legyen lelkivezetője, még ha nem is gyónhat meg. A lelkivezető sokat tud segíteni Önnek azzal, hogy meghallgatja és tanácsokat ad. Lelkivezetője, természetesen, lehet református is. Föloldozást azonban csak katolikus (és ortodox) pap adhat katolikus (és ortodox) hívőnek.
Kedves Lelki atya!
Az index-es felvételen Fülöp püspök atya a kereszténység tréfás oldalát is megmutatja - véleményem szerint bohóckodás nélkül, hitelesen.
http://index.hu/video/2011/01/06/matol_szentelt_viz_folyik_a_dunaban/
(0.45-töl 01.00-ig és 3.00-tól) Szerintem ez fontos, söt valószínüleg ezt a stábot megdöbbenti egy kicsit pozitív értelemben - nem véletlenül adják le az anyagot.
Jézus Krisztus is több humoros dolgot tesz az evangélum tanítása szerint. Nagy önbizalom és "ráhagyatkozás" jellemzi ilyenkor - nem érdekli, hogy "ha és akik félre akarják érteni", félre értik.
Azt szeretném kérdezni, hogy voltak olyan alkalmak, amikor akár prédikáció vagy valamiféle liturgia közben valamit sikerült humorral megoldani? És esetleg olyat is amikor nem? L?tott-e esetleg valamiféle különbséget a hozzáállásában, vagy egszerüen mindkét esetben csak a körülmények hozták úgy? Kérhetjük-e a Szentlelktöl a jó (!) humor ajándékát, és hogyan?
Nagyon köszönöm!
Úgy tudom, XXIII. János pápa volt az, aki mindennapi imájában egy csepp humort is kért. Föl is vidította a környezetét. A humor abban is segít, hogy ne vegyük magunkat túlságosan komolyan. A gőgös ember nem ismeri, nem érti a viccet. Következésképp az igazi humor segít az alázatban is. De csak a tiszta, egyszerű derű. Nem humor az, amin nem tud mindenki fölszabadultan nevetni. Ha valaki kimarad belőle (nem azért, mert nem érti a poént és meg kell neki magyarázni), hanem, mert ellene irányul, nos, ezt nem lehet humornak nevezni, ez inkább kegyetlenség. Ezt azért mondom, mert sajnos, erre számtalan példa adódik.
Prédikációban? Ott kevésbé van helye, mert elveheti a tartalom komolyságát. Persze, lehet alkalmazni, ha nem öncélú, ha valóban segíti a megértést. Egyik paptestvérünknek sziporkázó képessége van hozzá. Aki ismeri, már tudja is, hogy kire gondolok. Ha viszont valaki csak azért dob be egy-egy viccet, hogy a hallgatóit megnyerje vele, az már el is árulta magát, hogy a saját tanúságtételét nem tartja eléggé vonzónak.
Előadásokban, beszélgetésekben azonban kifejezetten üdítő, ha valaki tudja alkalmazni. Hogyne lehetne kérni ezt a másokat is gazdagító ajándékot.
Kedves Lelkiatya!
Római katolikus vagyok, kicsivel több mint egy éve veszem komolyan a vallásom, amennyire csak lehetséges. Van egy menyasszonyom, aki ennek hatására tért meg, együtt járunk szentmisére, amikor csak tehetjük, együtt végezzük a zsolozsmát itthon, és minden nap mondjuk a rózsafüzért. Ugyan együtt élünk, de szigorú tisztaságban, jegyességünk ezen szakaszát véletlenül sem akarjuk "látszat-házasságként" megélni, sokkal inkább egy lehetőségként, hogy megtanuljuk az egymásra utaltságot, az önfeláldozó szeretetet, és családaink nemtetszése nélkül tudjunk tisztulni, és tökéletesedni és felkészülni a házas életre.
Egy ideje van egy kósza gondolat a fejemben, egy érzés, hogy Istent a lehető legtökéletesebben akarom szolgálni, és a házasságot ehhez "kevésnek" látom.
A kérdésem az lenne, hogy minden esetben az Atyaisten hívása az, ha valakiben megfogan egy gondolat, és elkezd vonzódni a papság felé, vagy lehet kísértés, próbatétel?
Családomban bizonyos értelemben van hagyománya a papságnak, dédnagyanyám (aki orosz volt és ortodox) pap családból származott. Édesapja és egyik bátyja is pap volt, és visszamenőleg kb. kétszáz évig majdnem minden férfi felmenője.
Köszönöm válaszát!
Ignác
Kedves Ignác!
Kísértésnek és próbatételnek semmiképp sem tekinthető, ha valaki a papság vagy a szerzetesség felé érez vonzódást. Ez inkább annak a jele, hogy lénye mélyén megvan benne az a keresztény tudat, hogy csak teljes odaadással lehet, szabad és érdemes követni Krisztust. Ez nem csak a papok és szerzetesek életében igaz, minden kereszténynek így kell(ene) élnie. Krisztus nem elégszik meg a félszívvel követéssel.
Mégis, nyilvánvaló, hogy nem mindenkitől kéri a papi szolgálatot, vagy a szerzetesi életmódot. A Krisztus-követés módja különbözhet, de nem a hőfoka. Az igaz, hogy vannak téves indíttatású, félre értelmezett hivatások. Ám ezek sem kísértések, inkább a buzgóságnak még nem kellően letisztult formái.
Ha Ön együtt él egy ifjú leánnyal, akit jegyesének tekint, és mégis meg tudják őrizni a testi tisztaságot, minden elismerésem az Öné. Ezzel együtt is nem javaslom ezt az állapotot. Két fiatal szerelmes életének az összekötése nem csupán a testi egyesülésükre vonatkozik, hanem annak vele együttjáró minden gyönyörű elemére is. Talán nem is igazán egészséges ez a fajta életmód, hisz nem kis mértékben befolyásolhatja a későbbi együttélésüket is.
Hogy ezt mégis meg tudják valósítani, csak hihetetlenül mély lelki elszántságból fakadhat. Kérdés, hogy ez a teljes elszántság mindkettejükben egyként megvan-e. Mindenesetre szoros összefüggést látok az Ön által fölvetett gondolattal is, hogy még ezt is "kevésnek" találja.
Tegyük hozzá, a papság vagy szerzetesség nem több, hanem másfajta hivatás.
Az a tanácsom, hogy hosszabb időre vonuljon félre, és úgy keresse szíve mélyén az Isten akaratát. Félő, hogy bármilyen imádságos is az együttlétük, az erősen befolyásolja a döntés irányát. Persze, legjobb az volna, ha külön költöznének, és úgy készülnének a jövőjükre, bármi legyen is az.
E szöveg helyére írhatja a lelkiatyának szánt kérdését...kedves lelkiatya.fog sikerülni a vizsgám?
Azóta, remélem, már sikerült is.
De ami igazán lényeges, az az, hogy a végső nagy vizsgán "jó feleletet adjunk! Kérjük az Úrtól!"
Tisztelt Lelkiatya!
Megkérem a Lelkiatyát, hogy adja közre a magyar görög katolikusoknál használatban levő hivatalos titulusok, rangok elnevezését a helyes használata végett. Ugyan is itt Kanadában több furcsaság tapasztalható a most már három kis görög katolikus közösségnél. Az egyik atya főpapnak szólítatja pl. magát. A főpapi titulus a hívek tudatában a püspök vagy azzal egyenrangúak és Róma által kinevezettekre vonatkozatták, vajon tévesen? Az már kérdezni sem merem, miért nem a Magyar Görög katolikus Egyház előírásai szerint végzendők a liturgikus cselekmények, tekintet nélkül arra, hogy az ukrán egyházmegye gondozására vannak bízva. Nem beszélve ekkor még a titokban való felszentelésekről Ukrajnában csak kézrátétellel, hisz erre ok nem is volt, a jelöltek nyugodtan és nyilvánosan kelő felkészültséggel ezt elnyerhették volna Hajdudorogon is. Mindez az itteni híveknél ilyen-olyan, magyarázatokkal van ellátva, és félreértésekre ad okot. Jobb lenne egyszer már rendezett állapotot létrehozni, mert ha igaz, akkor Miklósházi Attila püspök nyugalomba vonulása után a Szentatya minket is a Magyar Püspöki Kar fennhatósága alá helyezett, és nem hazáját megtagadó emigránsok, hanem migránsok vagyunk, még ha gondozásunkat jelenleg az ukrán egyházmegye végzi is. - SzI
(Megismételt kérdés, kérés)
Az imént elmondtam erről a kérdésről, amit tudtam.
A bármilyen okból határon kívül élő magyar testvéreink éppen úgy a magyarsághoz tartoznak, mint a trianoni határ által megrajzolt területen élők. Hála Istennek, ezt már a mai állami vezetés is így tekinti. Nekünk egyháziaknak sosem volt kérdés. Lehet, jó volna ezeket a kapcsolatokat még jobban erősíteni. Mindnyájunk gazdagodását jelentené.
