Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi öt meg három? (a választ számmal kell beírni)


küldés
eddigi válaszok
Kedves Lelkiatya! Már két levelet is írtam Önnek amire azt válaszolta, hogy kerüljem el a hasonlítgatást, mert vagy jobbnak vagy rosszabbnak fogom magam érezni másoknál. Javasolta, hogy Krisztus legyen az egyetlen mérce. Tegnap meg is tapasztaltam, hogy mennyire igaza van. Nem szoktam szentekről olvasgatni, szándékosan nem. Nagyon sok katolikus, római katolikusok akiket ismerek,szívesen olvas róluk, szereti őket, kéri a közbenjárásukat. Megtapasztaltam már a múltban is, hogy rám inkább rossz hatással van ha olvasok róluk, kivéve az apostolok, tegnap is így lett. Kivételesen elolvastam mit írnak egy katolikus facebook-posztban az egyik szentről és teljesen rossz, fájdalmas gondolataim lettek. Olyanok, hogy én sose leszek elég jó tanítványa Jézusnak, nem teszek elég fontos dolgokat, Jézus biztos amúgy se szeret. Szokott lenni olyan gondolatom, hogy "én egy senki vagyok, aki nem tett Jézusért semmit" és ezt így is érzem, pedig egyébként mások meg nekem mondják, hogy milyen jó amit csinálok, valaki azt is bevallotta, hogy irigyel is engem amiért annyi mindent teszek Jézusért meg hogy szeretnének mások ott tartani ahol én. Arra mondta ezt, hogy adományokat gyűjtök, naponta sokat imádkozok, megyek szentségimádásra, sokkal kevesebb bűnöm van meg nem is tudom még mi. Nem hatott meg, hogy ezt mondta, vagyis örültem ha jó kereszténynek tart, de nem éreztem magam olyan kiemelkedőnek ettől a dicsérettől. Minél többet teszek Jézusért és minél jobban szeretem, annál jobban látom a hiányosságaim. Egy bizonyos kérdés miatt írom az egész levelet. A Sátán praktikája szerintem, hogy hasonlítgatásra késztet és akkor rossz érzéseket kelt bennem. Tipikus dolog, hogy elhiteti velem, hogy azért nem vagyok elég fontos, Jézusnak azért érek kevesebbet, mert én nem alapítottam kolostorokat, nem tudok csodákat véghez vinni, nem vagyok apáca egy kolostorban, nem térítettem meg rengeteg embert, nem ostorozom magam mint a szentek egy része és még sorolhatnám. Főleg a szentek egy bizonyos típusánál piszkál engem: ez a kolostoralapító, csodákat teljesítő, aszkézisben élő, látomásokat kapott, stigmátákat viselő szent az, akihez képest a Sátán mindig azt mondja nekem, hogy én egy nulla vagyok. Két tényező van, amiről szerintem én mindig vagy elfeledkezem vagy észre sem veszem. Az egyik az, hogy, korábban én írtam Önnek a töviskoronáról, amit beszereztem és ami nagyon sokat segített nekem a keresztény életemben. Nos, egy alkalommal az ágyam mellé tettem a földre éjszakára és reggel majdnem ráléptem. Pontosabban, súrolta a lábam és lehet bele is fúródott volna a lábamba ha nem ülök az ágyon és úgy érintkezik a lábammal hanem felálltam volna és ránehezedik a súlyom. Máskor pedig, hogy jobban érezzem Jézus fájdalmait és megszabaduljak kísértésektől, kicsit beleszúrtam az ujjamba, éreztem is és egy pici nyoma is maradt, de elmúlt és egyébként egyáltalán nem vérzett, nem is fúródott bele a húsomba. Isten szerintem nem bánja, hogy beszereztem egy ilyen tárgyat, mert valójában adott egy jelet, hogy nyugodtan megvehetem, ezért mertem megvenni és sok kísértésnél nagyon hasznos volt, mert elmúlt a kísértésem már attól ha ránéztem. Viszont ezek az esetek, amikor megúsztam sérülés nélkül, azt a benyomást keltik bennem, hogy talán Jézus pont, hogy meg akar engem menteni a fájdalmaktól. Sok szentet nem akart, elvárta tőlük meg azzal tette szentté őket, hogy azt eltűrték, de engem meg mintha mindenáron meg akarna védeni, különösen az olyan fájdalmaktól, melyek hasonlóak az ő tövisek és szegek okozta fájdalmához. Persze biztos az az igaz oka, hogy nem vagyok rá méltó, de a szívem mélyén valami azt súgja, mintha annyira szeretne, olyan szeretetet érezne irántam valami számomra még ismeretlen oknál fogva, hogy mintha még a sok szentnél is jobban szeretne, pedig ez nem igaz, hisz mindenkit ugyanannyira és ugyanúgy szeret. Máskor mondta már nekem egy keresztény barátom, hogy ő úgy gondolja, engem jobban szeret Jézus mint őt. Nem foglalkoztam ezzel, mert elvileg ez lehetetlen, pedig akkor is azt súgta a szívem, hogy ezt Jézus mondatja vele. Bár bizonyos emberek közelebb álltak hozzá, Lázár, János, az édesanyja, lehet emberileg tényleg van benne valami, hogy máshogy szeretek embereket, de elvileg mindenkit ugyanannyira szeret. De ezt tegyük is félre, ez biztos nem igaz, hogy engem jobban szeret. Pedig most is, ahogy ezt írom, valami a szívemből azt súgja, igen, de hagyjuk inkább. A fájdalmaktól megmentett, de az imádságban viszont nagyon kellemes, örömteli, boldogító érzéseket adott nekem, olyasmi volt mint egy extázis vagy hasonló érzés, de nem teljesen az. Olyan, mintha nekem Jézus más utat szánna, nem olyat mint azoknak a kolostoralapító, magukat ostorozó, csodatevő apáca vagy szerzetes szenteknek. Mintha ezt akarná nekem megmutatni ezekkel a tapasztalataimmal. A másik tényező, ami felett elsikkad a figyelmem, az az, hogy majdnem az összes bűnömet elvette Isten, a legtöbbjük még kísértés formájában sem jelentkezik. Ha mégis, akkor csak akkor mikor panaszkodok Istennek erről, hogy nem értem miér nekem ad ilyen kegyelmet és mikor nem vagyok elég hálás. Akkor mintha megunná a vinnyogásom és visszaadná egyetlen alkalom erejéig, hogy lássam csak, mi az amitől meg lettem mentve és megtisztultam. Olyankor rá is jövök és kérem is a bocsánatát. 3 napja is így jártam, jött egy kísértés amitől Isten már amúgy teljesen megtisztított engem és bár sikerült ellenállnom a kísértésnek, még így is rossz volt. Önkielégítésre voltam kísértve, ami már sose kísért engem. Magamtól a neten se keresek semmi erotikus dolgot és csak a kezeimmel sem teszek semmi ilyet. Még amikor feljön magától a neten a hírfolyamban egy ezzel kapcsolatos cikk, még az se késztet semmire, rá se kattintok, csak görgetek tovább. Ha átgondolom, sokkal több olyan bűnöm van, amitől már megtisztultam mint olyan, amitől nem. Ha az alaphelyzetet nézem és nem nézem azokat a kivételes kísértéseket, amiket szerintem fegyelmezés miatt kapok a vinnyogásaim után, akkor azt mondhatom, hogy összesen 2 bűn van, amivel küzdök még, de már azokkal is egyre kevésbé és már eljutottam oda, hogy inkább azért küzdök, hogy olyan legyek mint Jézus, hozzá hasonlóan szeressek, gondolkodjak, cselekedjek és nem azon kell vért izzadnom, hogy a sok kísértésem hogy küzdjem le és ne önkielégítsek, ne hazudjak, ne verekedjek, ne lopjak, ne egyek/igyak mértéktelenül, ne nézzek erotikus dolgokat, ne veszekedjek másokkal és a többi bűn, amit akár keresztény emberek is elkövethetnek. Efelett nagyon el szokott sikkadni a figyelmem, de ma csak úgy a semmiből mintha rájöttem volna arra, nem tudom, a Szentlélek volt-e ez vagy más, hogy egyébként az én megtisztulásom, egyre kevesebb bűnöm, kísértésektől való szabadulásom, az, hogy már nem ezen kell szenvednem hanem egyre inkább arra koncentrálhatok, hogy olyan legyek mint Jézus, nem csak a bűn hiányában hanem amúgy is, ez is ér annyit mint amikor egy szent kolostorokat alapít, ostorozza magát, látomásokat és stigmátákat kap. Valóban nem jó magam másokhoz hasonlítani, de még az is átfutott az agyamon, hogy talán én még nagyobb ajándékot és kegyelmet kaptam mint az, akihez a Sátán hasonlítgat engem, nagyobb kegyelem ez mintha alapítanék egy kolostort, csodákat tennék, stigmátákat kapnék, szentté lennék avatva. A keresztény utam során arra jöttem rá, hogy szerintem nehezebb bűnöket nem elkövetni, kísértéseket leküzdeni, fokozatosan minél több bűntől megszabadulni és a következő szintre a Jézushoz való teljes hasonulásra koncentrálni mint megtenni dolgokat, kolostorokat alapítani, imádkozni, másoknak segíteni, böjtölni, magunkat ostorozni. Azért gondolom, hogy talán így van, mert a bűn az, ami annyira része az emberi természetnek. Inkább az ellenkezik az emberi természettel, hogy ne essen bűnbe, kibírjon egy kísértést, tisztán éljen és nem annyira az, hogy jót tegyen. Ha Krisztus halálára és feltámadására, áldozatára gondolok, arra is azért volt szükség, mert a bűn választott el minket Istentől, nem az, hogy a bűnök mellett amúgy képtelen lettünk volna jót tenni. Saját magam is tapasztaltam, hogy egy időben nagyon sok jót tettem, de sokkal több bűnöm is volt. A jó dolgok jók, de inkább így vagyok Jézushoz hasonlóbb, hogy nincs már annyi bűnöm, mintsem akkor voltam. Ezzel a hosszú levéllel azt szeretném kérdezni, hogy az Ön véleménye szerint helyesen látok-e dolgokat és mindaz, amire úgy érzem, rájöttem, jöhetett-e a Szentlélektől. Ha esetleg valamilyen más tanácsa vagy megjegyzése lenne, talán bátorítása, azt is szívesen, hálásan fogadnám. Lehet teljesen rosszul látom az egészet, ha így van, azt is elfogadom mint véleményét.
Megörültem, amikor levele elején azt írta, belátja, hogy nem érdemes másokhoz hasonlítgatni magunkat, s ennek igazságát meg is tapasztalta. Ennek ellenére, úgy látom, hosszú levelében megint a legtöbb gondolata akörül forog, hogy mások milyenek és Ön milyen. Igaz, felfedi, hogy az egyáltalán nem hatja meg, ha más valaki jobbnak látja Önt, de attól tartok, ennek ellenére továbbra is fontos Önnek, hogy ki hol tart, az egyes szentek, a körülötte lévők és Ön. Igen, ez kísértés. Ez még nagyon ott van a gondolataiban. Nem tudom, hogy az említett két bűn között ezt számon tartja-e, de valójában ezt is mindig érdemes meggyónnia, hogy ettől a rossz gondolkodástól még korántsem sikerült megszabadulnia. Hozzá kell tennem, hogy az is teljesen félrevezető, ha úgy látja, hogy több bűntől szabadult meg, mint ami még megmaradt. Kedves testvérem, ez teljes tévedés. Márcsak azért is, mert a bűnök nem mindig számszerűsíthetők, de kivált azért, mert egyáltalán nem lehetünk abban bizonyosak, hogy mindent látunk magunkban, magunk körül. Az ember látása a hittel folyamatosan tisztul, de legalábbis a szentek életének tapasztalata, hogy ennek eredményeképpen egyre bűnösebbnek tartják magukat, nem pedig azt érzékelik, hogy egyre kevesebb a bűnük. Azt javaslom Önnek, hogy olvassa a szentek életét. Lehetőleg ne csak a világhálón keresztül, hanem könyvek formájában. Még nagyon sokat kell tanulnia, hogy megértse, mit is jelent a Krisztus követés, a keresztény élet, az életszentség. A szentektől sokat lehet tanulni. Ha megismeri egyik vagy másik életét, tetteit, abból nem arra kell gondolni, hogy ettől Ön messzire van vagy sem. Nyilván nagyon messzire, ezt leszögezhetjük. De azt keresse, azt próbálja megérteni, hogy Isten Szentlelke hogyan dolgozik a szentekben. Egyébként mindenkinek más és más útja van. Önnek a sajátját kell megtalálnia. Csaknem biztosra vehető, hogy nem kér Öntől monostor alapítást, sem önostorozást vagy efféle rendkívüli dolgokat. De a szentektől az egyszerűséget is megtanulhatjuk, nem csak a rendkívüliségeket kell meglátnunk bennük.
Kedves Lelkiatya! Egyik idősebb ismerősöm már több alkalommal beszélt arról, hogy k?t megszületett gyermeke után a harmadikat elvetette. S?r, hogy nagyon megbánta. ?n ilyenkor semmit nem tudok mondani neki az együtt?rző tekintetemen k?vül, mert vádolni nem akarom, de feloldozni sem tudom. (Ő református, de egyáltalán nem gyakorolja a vallását. ?gy ?rzem, hogy valami?rt van benne egy ellen?rz?s az Egyházzal szemben) Neki ez biztosan óriási lelki teher ?s mióta megtudtam, azóta nekem is. Az imádkozáson k?vül mit lehet ilyenkor tenni vagy mondani neki?
Nagyon javaslom, hogy vegyen részt gyógyító lelkigyakorlaton. Ez mindig olyan mély seb, hogy nagyon nehéz belőle kigyógyulni. Kifejezetten az abortusz fájdalmától szenvedő személyek számára szoktak lelkigyakorlatot tartani. Erre nyugodtan elmehet reformátusként is. Sőt, nagyon is javasolt. Ha idegen neki a lelkigyakorlat szó, akkor mondhatja neki, hogy ez egy csoport terápia, ahol a vele hasonló sorsúakkal közös gyógyulást élhetnek meg. Most hirtelen nem találtam a közeljövőben ilyen lelkigyakorlatot, de figyelni kell az erről szóló híradásokat. Olaj Anett elérhetőségét megadom, aki szokott ilyeneket szervezni. Vagy akár személyesen is lehet őt megkeresni egy beszélgetés erejéig. Hangsúlyozom, nagyon nehéz ebből a gyógyulás, szabadulás. (Erről egyáltalán nem beszélnek az abortusz pártiak!) De a jó hír az, hogy lehetséges.
DJK! Úton van második gyermekünk, lassan 20. hét jön. Egyelőre úgy tűnik minden rendben van! Kérem imádkozzon Ön is értünk! Egy édesapa
Örömmel és szeretettel imádkozom gyermekükért és gyarapodó családjukért. Úgy hiszem, ezt velem együtt többen is megteszik, kik e sorokat olvassák. Persze, most e második érkezése a nagy esemény és jelent nagy izgalmat, de már most gondolhatnak nyugodtan arra, hogy ha harmadik meg negyedik jön, őket is majd Isten csodálatos áldásának tekintsék.
Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy tudna e ajánlani olyan könyvet ami a végső eseményeket elemzi a Szentírás és a Szenthagyomány fényében. Illetve ha leírná a saját véleményét e kérdésben. Segítségét előre is köszönöm Piroska
Kedves Piroska! Nem tudok ilyen könyvet ajánlani, de ha ismernék is ilyen könyvet, azt hiszem, nem ajánlanám az elolvasását. A jelenről érdemes gondolkodni, nem a végről. Persze, érdekes és van is ilyen teológiai szakterület, amely a végidővel foglalkozik, az eszkatológia. Ha ilyen teológiai tankönyvet tud beszerezni, abban bőségesen talál erről tanításokat. Ezeket jó szívvel tudom ajánlani. Ugyanakkor alapvetően nem javaslom, hogy ezzel az egyik legrejtélyesebb teológiai területtel foglalkozzék. Ennél sokkal fontosabb a jelenről töprengeni, a jelen feladatait látni, a jelen értelmét vizsgálni. Ezzel a saját véleményemet is leírtam a kérdéssel kapcsolatban.
Kedves Lelkiatya! Azt szeretném kérdezni, hogy pontosan mit jelent az irigység. Honnan ismerhető fel ha irigy vagyok? El vagyok tévedve a témában úgy általában, de van egy konkrét kérdés is, ami homályos nekem: van két eset. Az egyikben látom, hogy valakinek valami milyen jó az életében és azt akarom, hogy neki ne legyen, csak nekem. A másik esetben látom, hogy valakinek valami milyen jó az életében és nem akarom, hogy neki ne legyen, de azért szomorkodok, amiért nekem nincs. A kérdés: a két eset közül melyik az irigység? Mindkettő az? Van esetleg harmadik definíciója/típusa is? Körülbelül honnan ismerheti fel az ember magáról ha irigy? Egy fiktív példát mondanék. Tegyük fel, van egy gimnazista diák, aki úgy érzi, ugyanannyi munkáért és eredményért kevésbé becsülik meg mint egy másik diákot vagy a másikat kevesebbért is becsülik annyira mint őt. Elszomorítja, hogy nem becsülik meg úgy mint a másikat, kevesebb jó szót kap, udvariatlanabbak vele, a háta mögött jobban kibeszélik. Igen ám, de miközben ez elszomorítja, nem kívánja a másik diáknak, hogy őt ne dicsérjék, rosszul bánjanak vele, ez nincs is rossz hatással a kapcsolatukra, kedves és segítőkész vele. Csak azért szomorú, mert vele olyanok a tanárok, amilyenek. Most akkor például ez irigység lenne vagy nem? Nem rólam van szó, csak kitaláltam egy példát, hogy könnyebben megérthessem mi az irigység és mi nem az. Ez egy egyszerű fogalom, de nekem mégsem annyira egyértelmű és szeretném a jövőben felismerni, hogy irigy vagyok vagy nem.
Az önzésből fakad. Amikor a másik öröme nekem nem öröm, hanem szomorúság. Akkor is, ha kiegészítem azzal, hogy nekem legyen, neki meg nem, de akkor is, ha nem egészül ki ilyen gonosz gondolattal, egyszerűen csak a magam javát jobban akarom, mint a másét. Az, ha valaki értékét magamnak is megkívánom, az még nem irígység. De ha rossz érzéssel tölt el a másik értéke, az már igen. Az önzetlenség ellentéte, a fösvénység egy válfaja, a közösség gyilkosa, az együttműködés gátja. Én is példában válaszolok. Ha az osztályban valakinek van egy drága telefonja, s azt szeretném, hogy nekem is jó volna olyan, ez még nem irígység, egyszerű vágyakozás. Nem biztos, hogy helyes, de nem tartozik az irígység körébe. Ha bosszant, hogy neki van, nekem nincs, az már irígység. Ha ezt tovább gondolom, hogy jobb lenne, ha csak nekem lenne, neki meg nem, ez egyre súlyosabb válfaja az irígységnek. A katolikus lexikon az alábbi címen ír erről bövebben: https://lexikon.katolikus.hu/I/irigys%C3%A9g.html
Tisztelt Lelkiatya! Mostanában többször voltam szomorú a családi gondjaim miatt. Megkapom, hogy nem mosolygok eleget. Két kolleganőm megértés helyett megalázott és kifigurázott.
Hasonló választ írtam az imént kérdezőnek is. Ne hagyja ki a gondolkodásából a Mindenható Istent. Föl kell nőni ahhoz, hogy a megaláztatást krisztusi módon tudjuk fogadni. Szent Pál ilyen buzdításokat fogalmaz meg ezzel kapcsolatban: "Éljetek méltón ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok, teljes alázatban, szelídségben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel." (Ef 4,2) "Ha átkoznak minket, áldást mondunk, ha üldöznek, türelemmel viseljük." (1Kor 4,12) Nyilván erre csakis Krisztus erejével vagyunk képesek. Ezért azt javaslom Önnek, hogy mielőtt munkahelyi nehézségeit próbálná bárhogyan is megoldani, előtte építse ki, erősítse föl az imarendjét. Minél gyakrabban Krisztus jusson eszébe, még a munkahelyén is. Ha pedig megaláztatást kap, akkor imádkozzék azokért a személyekért, akitől kapta. Nem azonnal, de idővel meg fog békülni a lelke.
Kedves Lelkiatya! Sok megaláztatás éri a munkavállalókat a munkahelyen manapság. Rengeteg a jóravaló, dolgozni akaró közfoglalkoztatott. Hogyan lehetne a nyílt munkaerőpiacra kilépni? Képzettség, akaraterő van. Az anyagi háttér sajnos igenis kihat a viselkedésre. Nemrég kifiguráztak és megaláztak amiatt, amiért rosszkedvem volt. Vannak a munkahelyen mindig kisebb nézeteltérések, de azt lehet intelligens módon kezelni. Tanácstalan vagyok, megpróbáltam szeretettel odafordulva megbeszélni, aztán segítséget kérni a kollégáktól...
Keresztény életünk egyik sarokköve, hogy mindig Isten legyen az első. Akkor is, ha baj van, akkor is, ha valami jól sikerült. (Tudjuk, az előbbi gyakrabban működik.) Egy-egy ilyen helyzetben, amit leír, szintén nem szabad kihagyni az Urat. Az első dolga az legyen, hogy neki panaszokodja ki magát, tőle kér tanácsot és segítséget. Épp az imént írtam le egyik kérdező társának, hogy mennyire különbözőek vagyunk, s ebből a különbözőségből mennyi ütközés, sérülés származhat. Az már nagyon jó, hogy egy ilyen megalázó helyzetben próbál szeretettel fordulni a másikhoz. Ezt is kevesen teszik meg. Az tanácsolom Önnek, hogy ne lankadjon ebben a törekvésében. Idővel megjön ennek a gyümölcse. Kérjen Istentől még több türelmet, bölcsességet és erőt az ilyen helyzetek megfelelő kezeléséhöz.
Kedves Lelkiatya! Létezik olyan ,hogy a gonosz vagy egy démon egy másik emberen keresztül fusztrál dühít minket? Gondolok itt olyanra ,hogy az embernek valamit eszébe juttat amit ha ő megtesz ?n a plafonon leszek idegemben! köszönöm szépen
Az ilyet nem kell a démonra fogni. Vannak személyi ütközések, az egyik ember nehezen tudja elviselni a másikat. Pedig lehet, különösebben egyik sem okozója ennek, de nagyon mások vagyunk, nagyon különbözően tudunk viselkedni. Ilyenkor könnyen gondolhatjuk, hogy a másik gonosz, aljas vagy legalábbis lehetetlen alak. Holott csupán más jellemzői vannak, amelyek ütköznek a mieinkkel. Amikor a másik viselkedése vagy akárcsak a szavai miatt a plafonon vagyok, annak minden bizonnyal megvannak a lélektani összetevői. Sajnos, az is megtörténik, hogy valaki tudja, hogy idegesíti a másikat, és még tudatosan rá is tesz egy lapáttal. Ez az ő gyengéjének tekinthető, mondom, van ilyen. A kérdés mindig az, hogy én mit válaszolok, hogyan viselkedem az ilyen helyzetben. Azért nem kell a démonra fogni, mert akár ajándéknak is tekinthető, amelyben gyakorolhatom a türelmet, önlegyőzést, a másik megértését, és még sok más erényt. Ilyen értelemben akár Isten ajándékának is köszönhető egy-egy ilyen élethelyzet.
Krisztus Feltámadt! Tisztelt Lelkiatya! 22 éves egyetemista fiú vagyok. Már elvégeztem 3 évet az egyetemből, de még hátra van 2 év és ezzel kapcsolatban egyre türelmetlenebbnek érzem magam. Nagyon várom már a végét, szeretnék végre megházasodni, családot alapítani és elkezdeni a saját életemet. Terveim között van az is, hogy majd valamilyen formában az Egyházunk aktív, tevékenységével hasznos tagja legyek. A türelmetlenségem és a vágyott célok ellenére teljesen motivációvesztett vagyok az egyetemmel kapcsolatban és azt érzem, hogy utálom és nem is szeretnék azon a területen 1 percet sem dolgozni amit tanulok. (Józan ésszel azzal tisztában vagyok, hogy rossz döntés lenne befejezni, de nem érdekel a tanulás és nem szeretem azt amit tanulok.) Azt is nehézségként élem meg (és szintén demotivál), hogy az egyetemen nem sikerült barátokat szereznem. Ennek egyik oka, hogy nagyon nehezen ismerkedem, a másik pedig az, hogy az első másfél évben online oktatás volt a covid miatt és így esélyem sem volt megismerni másokat. Bár már egy ideje jelenléti oktatás van, ennek ellenére sem sikerült barátokat szereznem. Klikkesek és zártak a társaságok, és amikor sikerült magam rávennem a próbálkozásra, akkor mindig falnak ütköztem, mert nem akartak velem többet beszélgetni pár mondatnál. Sokat gondolok Krisztusra, hogy Ő is várt 30 évet amíg elkezdte volna nyilvános működését és ezért nekem is türelmesnek kell lennem mielőtt eljöhet az a fajta élet amire vágyom (remélem nem illetlen a hasonlatom), valamint arra, hogy talán nem véletlenül járom ezt a magányosabb utat, talán Isten ezzel akar valamit tanítani nekem. Kérdésem arra vonatkozna, hogy milyen egyházi olvasmányok, szentírási részek, zsoltárok és egyéb imák vannak, amelyek kifejezetten a türelemet és az Isten akaratának elfogadását tanítják? Ezekből szeretnék erőt nyerni, mert hiszem, hogy Isten valamilyen módon segít és nem hagy el. Válaszát köszönöm, imádkozom Önért és azokért akik itt az oldalon kérni szokták az imádságot!
Ha nem haragszik, nem pontosan a kérdésére válaszolok. Ugyanis szerintem nem ott van a megoldás, ahol keresi, vagy legalábbis amit ebben a levélben megfogalmazott. Természetesen lehet találni olyan szentírási és egyéb szövegeket, amelyek erősítenek minket a türelemben, de meglátásom szerint Önnek alapvetően nem erre van szüksége. Mélyebben kell értelmeznie az élethelyzetét. Egyrészt érdemes oda visszatérni, hogy miért hozta meg azt a rossz döntést, hogy ezt az egyetemet vagy ezt a szakot választotta. Ebből mindenképp tanulnia kell, hogy lehetőleg ne ismétlődjék ez meg. (Egy példát hozok. Ha valakit a szülei késztettek valamilyen irányba anélkül, hogy akarta volna, akkor vélhetően nem tőlük kell kérni tanácsot, hogy milyen lépést hozzon.) De elkezdte az egyetemet, és azt igen helyes döntésnek tartom, hogy nem akarja föladni, kész arra, hogy végigküzdje magát rajta. Ez sokat jelent. Ez megedzi Önt abban, hogy kész legyen nem tetsző dolgokat is megtenni, ez növeli az akaraterőt, az állhatatosságot. Amelyeknek máskor is még nagy hasznát fogja venni. Ugyanakkor azt tanácsolom, ne fogat összeszorítva, kínkeservvel végezze el ezt a kemény munkát, hanem kicsit állítsa át a gondolkodását erre. Ne a végét várja, hanem vesse bele magát a közepébe. Akkor fogja tudni igazán hasznát venni ezeknek a küzdelmes éveknek. Csinálja úgy, mintha szeretné, avagy keresse meg azokat az apró részleteket, amelyekkel mégis jólesik bíbelődni. Ezt az apró részletek keresését javaslom a társas kapcsolataiban is. Vélhetően azért is nem talál barátokat az egyetemen, mert nem olyan közegbe került, amit sajátjának érez, amelyben jól érzi magát. De bizonyosan nem mindenki utálatos ott, azon az egyetemen. Vannak személyek, akik vagy Önhöz hasonlóan, vagy esetleg más okból, más módon, de szintén nem a társaság középpontjai. Talán meglepődik, de elhiheti, az ilyenek vannak többen. Csak nem szoktuk őket észrevenni, illetve maguk is elrejtőznek azon magatartás mögé, amelyet - azt gondolják - a többiek elvárnak tőlük. Formálja élvezetessé, izgalmassá, tartalmassá a hátralevő két évet! Ugyanakkor azzal a gondolatával egyetértek, hogy ez a kicsit magányos, visszahúzódó magatartása mély értékeket is hordozhat magában. Ez mindenképp késztesse Önt arra, hogy az Úrral való kapcsolatát mélyítse, illetve adott esetben ne féljen erről másoknak is vallani. Ez is olyan rejtett kincs, amely ritkán kerül elő a fiatalok között, pedig nagyon sokan éheznek rá. Adjon hálát azért, hogy Ön ilyen, amilyen, és építse tovább az életét, hogy az minél értékesebb legyen!
Kedves Lelkiatya ! Olyan sűrűn jön nekem nyűgösség kedvetlenség olyan nehéz elűzni Hogy lehet? Köszönöm szépen
Az már nagy eredmény, ha az ember tudatosítja magában: most nyűgös vagyok. Ha szembesül ezzel, akkor már valamelyest kívül is került rajta, akkor tud vele kezdeni valamit. Még jobb, ha ezt meg is tudja osztani valakivel, a házastársával, gyermekével, barátjával. Ha ki tudja neki mondani, s együtt tudnak beszélgetni erről az állapotról. Ettől ugyan nem múlik el, de nincs bezárva, bezárkózva ezzel a rossz érzéssel. Mit lehet még tenni? Lehetőleg elterelni a figyelmet róla. Olyan tevékenységbe kezdeni, amit szeret, ami leköti a figyelmét. Ki kell tapasztalni, hogy ez mi lehet. Hiszen mindenkinek más és más ez az elterelő vagy kedvet csináló tevékenység. Annyira különböző, hogy van, akit éppen az idegesítene föl még jobban, ami mást meg lenyugtat. Úgyhogy ennél pontosabb tanácsot ezért is nem tudok adni. Arra is ügyelni kell, hogy vannak olyan tevékenységek, amelyek csak látszólag nyugtatják az embert. A mai világ különösen sok effélét kínál, s legtöbbjük hazugság. Az is okozhatja a kedvetlenség elhatalamasodását, fölgyarapodását, ha gyakran ilyen, nem valós kikapcsolódással butítja magát az ember. Azt hiszi, hogy most egy kicsit jobb, de hosszú távon csak egyre jobban kiüresíti. Ilyen a telefon kínálta tartalmak böngészése, a komoly tartalom nélküli filmek, szórakoztató(nak szánt) előadások, zenék, stb. Ha azt tapasztalja, hogy ez a kedvetlenség egy ideje gyakrabban meglátogatja, annak esetleg valós oka is lehet. Ezt is érdemes megvizsgálnia. Mi az, ami mostanában jobban aggaszt, amit nem tudok kezelni, amit nem tudok mással megosztani. Aztán tudvalevő, hogy nőknél egy bizonyos korban ez szinte élettani jelenség, amelyet át kell vészelni valahogyan. Szóval, sok oka lehet. Azt tanácsolom, hogy vegye komolyan ezt a jelenséget. Akarjon tudatosan gyógyulni belőle.
32 éves vagyok, komolyan veszem a hitemet, mégsem találok magamhoz hasonló lányt ebben az életkorban. Hiába járnak templomba egyesek, életüket sajnos a hedonizálás és a sikeres, kényelmes élet megteremtése vezérli inkább, mint Isten. Tényleg nincs más lehetősége ma egy olyan keresztény fiatalnak, aki komolyan veszi a hitét, mint a papnak menni? Párkapcsolatra és családra vágyok, de egyre inkább azt látom, hogy közösségeinkből kiürülnek a fiatal lányok, azért pedig, hogy valaki legyen, úgy gondolom nem érdemes, mert csak a kapcsolat fog szenvedni tőle. Világi lányt mégse választhatok magamnak, mégis akkor mi marad? a kereszt? és a lélek örökös magánya?
Higgye el, nem a lányokkal van baj! Ha böngészik az ide beírt levelek között, többet is találhat, amelyet olyan lányok írtak, akik szeretnének komoly kapcsolatot, de nem találnak megfelelő párt. Úgyhogy Önök egymást keresik. Nagy rejtély ez, a mai világ nagy betegsége, hogy nehezen találnak párt maguknak a fiatalok, illetve nehezen tudnak elköteleződni. De ha már a mai világ dolgairól beszélünk, annak egyik vívmánya is ugyanakkor, hogy nem csak az egy közösségbe tartozók ismerkedhetnek, hanem a világhálóval kiszélesül a kapcsolati lehetőség. Bevallom, korábban erősen ódzkodtam attól, hogy a fiataloknak ajánljam a társkereső oldalakat, de az a tapasztalatom, hogy ezen a módon több értékes, szép kapcsolat is született. Annyit mondhatok tehát, ne vonakodjék ennek a lehetőségétől sem. De ami ennél fontosabb, hogy Istentől kérjen párt magának, állhatatosan és hittel imádkozzék azért, hogy ő segítsen megtalálni az Igazit. Erre is számtalan példát láttam már, hogy akik hittel imádkoztak igazi jó házastársért, azok meg is kapták. Az bizonyos, hogy amiatt ne menjen el papnak vagy szerzetesnek, mert nem talált párt magának. E kettőnek nincs semmi köze egymáshoz. Illetve épp ellenkezőleg: abból lesz jó pap, jó szerzetes, aki jó családapa is lenne, ha úgy alakult volna az élete.
Kedves Lelkiatya! Évek óta házasok vagyunk a férjemmel, de még nincsen házunk. Én jelenleg a szüleimnél lakom, ő messze dolgozik, hogy pénzt keressen, ritkán találkozunk. Hónapok, évek óta ábrándozom egy szép családi házról. Sokszor az egész nap úgy telik el, ha ráérek, hogy böngészem az internetet és szebbnél szebb új építésű házakat nézegetek. De az olcsóbbak közül. Elképzelem, hogyan rendezném be, hol látnám vendégül a családot, hol innám a reggeli kávét. A szívem facsarodik, ha belegondolok, hogy milyen messze vagyunk attól, hogy összegyűljön a pénz rá. Szerintem nyugdíjra meglenne a háromnegyede. Közben egyre-másra építkeznek a városban a fiatal párok, egyik lakópark jön létre a másik után. Nekünk a szüleink is szegények, nem gyűjtöttek kiskorunk óta, hogy most könnyebb legyen. De nem őket hibáztatom. Férjemmel mindketten diplomások vagyunk, sokat dolgozunk, de mégsem telik egy szép házra. Amit meg tudnánk venni, az valami büdös, dohos százéves kicsi lakás volna. És nagyon elkeseredem ettől. Nem tudom, bűn-e a Jóistentől kérni, hogy alakuljon úgy az életünk, hogy egy új házra teljen. Amikor a szüleink fiatalok voltak, szinte mindenki építkezett az utcában. De nekünk sajnos, a mai világban majdhogynem elérhetetlen. És ettől szomorú vagyok és nem irigykedve, de sóvárogva nézem, hogy más fiatal párnak mire telik. Több baráti házaspárnak van háza és örülök a boldogságuknak, de amikor a vendégség után hazamegyünk, szinte sírni tudnék magamban. Lehet, hogy bűn, de lottón is veszek minden héten és alig várom a számsorsolást, hátha egyszer én leszek a szerencsés. Tényleg nem vágyom már másra, csak egy új házra, amiről évek óta álmodom. Biztosan el kell fogadnom a sorsomat, de úgy érzem, semmi nagyravágyó nincs abban, ha szeretnék egy szép otthont. Engem nem érdekel a pénz, a kocsi, az utazás, a drága ruhák...csak ez. Mit csináljak? Hogyan imádkozzam jól?
Ön alapvetően nem azért boldogtalan, mert nincsen házuk, hanem, mert nem a jelenben él. A férje nincs mellette, nem együtt élik a házasélet boldogságát. Gyűjtenek, hogy majd jobb legyen. Van egy álma, amelyet dédelget, de ez is csak elviszi a jelenből. Az a tanácsom, hogy egyáltalán ne nézegessen a világhálón otthonokat, mert ez csak a keserűségét növeli. Amíg álmodozik, az egy kicsit jó érzés, de valójában elviszi a valóságból. Nem tudom, hogy tervezték a férjével, hogy meddig fog távol dolgozni Öntől, de erre is azt tanácsolom, hogy ezen a helyzeten minél előbb változtassanak. Élvezze a férje jelenlétét, és azt, hogy körülveheti őt szeretetével. Az otthon nem falakból és bútorokból áll, hanem szeretetből, megélt, kimutatott és megtapasztalt szeretetből. Jó lenne, ha minél előbb gyermekeik születhetnének, s azok töltenék be az életét. (Ha esetleg ez nem lehetséges, akkor még fontosabb, hogy a férjével nagyon szoros szerelmi kapcsolatot ápoljanak.) El kell indulni szerény körülmények között, és a boldogságot a szeretett személyek fogják megadni, nem a távolról kergetett vágy. Természetesen kérheti Istentől, hogy legyen szép házuk, de tegye hozzá, hogy ha Te másként akarod, akkor elfogadom azt is. Ez a hittel való kérés feltétele. A lottót viszont egyáltalán nem javaslom. Ha arra gondol, hogy Isten így segíthetné meg, akkor előtte alaposan imádkozza meg, tegyen föl egyetlen lottószelvényt és kész. Ha Isten így akar Önnek segíteni, akkor neki elegendő egyetlen lottó is. A heti próbálkozások nem Istenben való bizalomról árulkodnak, hanem próbálkozásról. Erről mindenképpen lebeszélem. A jelenben akarjon élni, a jelen örömeit, de még inkább a jelen feladatait megtalálni! Ez fog megelégedettséget hozni, nem a távoli álom beteljesülése. Hozzáteszem, ha eljut majd oda, hogy lesz szép otthona, akkor újabb vágyak fognak megjelenni, és megint nem a jelenben fog élni, hanem a vágyaiban. Higgye el, a megoldást a szíve szándékában kell keresni, nem a sorsának alakulásában.
Kedves Lelkiatya! Miert vannak vírusok és betegségek a földön? Értem én, hogy a rossz javarészt a szabad akaratnak köszönhető, de az hogy minden télen elkapok legalább kétszer valami nyavalyát, azt miért akarta Isten?
Nem kell mindent Istenre fognunk. A világ működik a maga rendje szerint, Isten abba nem piszkál bele. Vannak jó és vannak rossz dolgok, amelyek érnek minket. Jó lenne, ha csupa jó dolog érne, de a világot mi rontottuk el. Persze, hogy a vírusok hatása pontosan hogyan függ össze az eredeti bűnnel, azt nem tudom, de nem is érdemes ezt feszegetni. A minket ért dolgokat mi értelmezzük, s az a feladatunk, hogy minden esetben jóra használjuk fel. A betegség általában arra jó gyakorlópálya, hogy a türelemben, az elfogadásban haladjunk előre. Azt tanácsolom, hogy imádságában köszönje meg ezeket a rossz dolgokat is, és kérdezzen rá, kérjen hozzá segítséget, hogy milyen jó dologra tudja ezt fölhasználni. "Akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik." (Róm 8,28)
Kedves Lelkiatya! Ugyan nem tudjuk pontosan, hogy mikor halunk meg vagy mikor jön el Jézus (másodjára), de jó ha erre felkészülök lelkileg? Nem érdemes túl sokat aggódni miatta, az igaz, de nem is erre értem. A felkészülés lehet egy jó keresztény élet is, imádság, böjt, szeretet, Szentírás-olvasás, a hitünk megélése kinek milyen módon, de én a magam részéről ezt kiegészítem egy lelki-mentális felkészüléssel. Próbálom elfogadni a tényt, hogy találkozni fogok Jézussal, hogy egyszer ott leszek az ítélőszéke előtt, hogy talán kell szenvednem is miatta még mielőtt ez megtörténne, ez csak egy lehetőség, de ezt is próbálom elfogadni. Felkészülni lelkiekben az egészre, hogy ne váratlanul érjen hanem fokozatosan szokjak hozzá. Próbálok egyre alázatosabb, szerényebb lenni, egyre inkább egy olyan állapotba hozni a lelkemet, hogy minél kevesebb félnivalóm legyen mikor találkozok Jézussal. A lelki-mentális felkészülés tényleg fontos nekem. Az alapvető tény, hogy minden nappal közelebb kerülök a nagy találkozáshoz. Ha majd meghalok, akkor azért fogok vele találkozni, ha életben vagyok a második eljövetelekor, akkor azért. Ha valaha valamilyen oknál fogva egy látomást kapnék, amit úgysem kapok, de az is a találkozás egy formája ugyebár, akkor azért. Olyan események során, amikor ténylegesen van egy beszélgetés, társalgás, amikor Jézus ítéletet mond rólam, amikor úgy beszél velem mint azokkal akik a földi 33 éve alatt látták. Az eucharisztikus találkozás fontossága tagadhatatlan, a szentáldozás és a szentségimádás, minden egyes szentliturgia is találkozás, de azért készülök lélekben máshogyan a levél elején említett találkozásokra, mert szentliturgia, szentáldozás, szentségimádás közben nem hallom Jézus hangját a kenyérből, amint megszólít és valamit mond. Akkor nincs ítélet sem. Az még nem a vég, az még egy átmeneti időszak. A levelet azért írtam, mert a keresztények, akiket ismerek, nem így közelítenek ehhez mint én. Bennük nem kelt félelmet ez az egész helyzet. Az még a jobbik eset ha egyáltalán gondolnak erre, mert olyanokat is ismerek, katolikusokat, akik bolondnak néznek ha azt mondom, hogy lesz Jézusnak egy második eljövetele. Nem értik miért mondom ezt, honnan veszem, ez félreértelmezés, csak én mondom. Nem tudhatom életben leszek-e akkor, de bennem sokkal jobban tudatosul az, hogy egyszer lesz egy nagyon komoly találkozásom Jézussal. Az ismerőseimben, rokonaimban feleannyira sem. Szerintem pedig ez nagyon fontos. Ez van olyan fontos, mint hogy hiszünk benne, mert így lehet rá jobban felkészülni. A családom, ismerőseim egy része nem keresztény, a keresztények meg mint mondtam, bolondnak néznek mert nem értik miről beszélek, miért hiszek ebben. Ha lehetek őszinte, másokon nem is látom azt, amit én érzek Jézussal kapcsolatban. Mintha bennem több alázat, komolyság, félelem lenne. Mások várják a találkozást Jézussal és én is, de mások nagyon gyakran csak azt látják az egészben, hogy Jézus szeret, meghalt értünk, mennyire odáig vagyunk érte. Ez érthető is, de bennem ez kelt egy félelmet is. Jézusnak hatalma van, hozzá képest nekem semmi, dicsőséges, tökéletes és látom a saját magam kicsinységét, méltatlanságát vele szemben. Ez legjobban akkor mutatkozott meg, amikor görögkatolikus létemre tegnap elmentem egy szentségimádásra. Nem volt rossz élmény, de a katolikus ismerőseim bár kedvesen bátorítottak, csak annyit láttak az egészben, hogy Jézus vár, Jézus szeret, minél többen megyünk annál jobb, milyen jó lehetőség. Nem tagadom, hogy Jézus vár és szeret. Mások bár látták a jót, a csodát a szentségimádásban, mégis úgy beszéltek nekem róla mintha az egy természetes dolog lenne, hogy találkozok Jézussal. Nem mindenkivel, de ha az emberek egy részével erről beszélek, akkor szinte olyan érzetet kelt bennem a társalgás mintha nem is Jézushoz mennék hanem egy haveromhoz, barátomhoz, ismerőshöz. Jézus a barátom is, ez igaz, de szerintem túl természetesnek vesszük, az emberek egy része biztos. A szentségimádás nem volt nekem rossz élmény, de előtte amikor készültem menni, akkor egy napon keresztül félelem volt bennem. Azon a napon tudtam, hogy este elmegyek oda, de előtte napokon át szedtem össze a bátorságom, hogy egyáltalán meghozzam a végleges döntést. A szentségimádás napján pedig nagyon sírtam mielőtt elindultam és csak az imádság tudott megnyugtatni. Szűz Máriához imádkoztam, mert több bátorságom volt hozzá fordulni, nem is mertem máshoz, csak hozzá. A félelem miatt sírtam. Nem egy olyan félelem volt, hogy féltem, valaki bántani fog vagy tragédia történik, csak alig tudtam megemészteni, hogy Jézussal találkozok, hogy aki majd ott lesz az ostyában, az az a személy, aki meghalt az üdvösségemért. Márpedig a szentségimádásban is inkább jelenlét van, Jézus nem szól hozzám az Eucharisztiából hallható hangon, nem is jelenik meg nekem mint a szenteknek, de mégis nagyon féltem. Ha emiatt annyira féltem, akkor nem csoda, hogy egy másik találkozástól is félek. Nem beszélve az odáig vezető útról. Rossz dolog az ha próbálok lelkileg felkészülni? Nem baj ha félek Jézustól? Nem úgy félek, hogy azt hiszem, bántani fog és a szeretetében sem kételkedek, de sokkal jobban tudatosul bennem, hogy kicsoda, milyen vagyok hozzá képest. Még akkor is ha emberré lett és emberi életet élt, fizikai testben a mi üdvösségünkért. Annyira azért nem félek, hogy depressziós, pánikrohamot, betegséget okozna, de a szívemben van egy ilyen érzés, ami valamikor jobban, valamikor kevésbé érvényesül és látom, hogy mások ezt nem érzik át úgy, ahogyan én. Csak szerettem volna a véleményét kérni, egy kis megnyugtatást, hogy ez természetes dolog és nem kell aggódni ha ezt érzem. Nem tudom, igazam van-e, de nekem az a furcsa ha valaki nem ezt érzi, én azt nem tudom megérteni. Már arra is gondoltam, hogy lehet el kellene mennem rendszeresen szentségimádásra, hogy kicsit szokjam milyen Jézussal találkozni. Jó ötlet lenne ez? Ami azt illeti, pont én félek Jézustól jobban, vagy Jézust félem, én, akinek kifejezetten jó kapcsolata van vele és közel kerültem hozzá és az ismerőseim, akik nincsenek ilyen közel hozzá mint én, kevésbé félnek. Az ember azt hinné fordítva van. Beszéltünk sokat a hitünkről és Jézusról és ők maguk is megmondták nekem, hogy közelebb vagyok Jézushoz mint ők. Szégyellem és cikinek érzem ezt a félelmemet, mintha gyáva lennék másokhoz képest.
Istennel találkozni valóban félelmetes dolog. Van, amikor ezt át tudjuk élni, van, amikor nem. Ősi emberi érzés ez a kettősség: félelem és csodálat, rettegés és imádat. Igen, ez teljesen helyénvaló, megléte arra utal, hogy már van valami kevés tapasztalatom Isten közelségéről. A szentségimádás olyan vallási cselekmény, amely ezt fölerősítheti, amikor lehetőség van Isten jelenlétével szembesülni. Ugyanakkor ez a jelenlét mindig és mindenütt megélhető, s törekednünk is kell rá. De kétségtelenül az Eucharisztia jelenlétében érzelmileg, sőt, fizikailag is jobban föl vagyunk rá készülve. A keleti rítus azért nem él a szentségimádás gyakorlatával, mert sokkal jobban hangsúlyozza, hogy ennek a jelenlétnek a célja az egyesülés. Krisztus azért tette magát kenyérré, hogy ezzel tápláljon minket. A kenyeret nem nézni szoktuk, hanem megenni. Az Eucharisztia elsősorban táplálék, nem pedig látvány. Továbbá a keleti lelkiség nem is annyira a jelenlétet hangsúlyozza, hanem Istennek azt az odaadó szeretetét, amellyel fölkínálja magát nekünk. A jelenlét megélése az imádságban valósul meg, az Eucharisztia pedig "enni-innivaló" táplálék. Az Eucharisztia vételénél ugyanannyira át kellene élnünk a pillanat félelmetességét. Egyáltalán nem természetes az, hogy mi részesülhetünk Isten testében és vérében. Ez olyan fölfoghatatlan ajándék, hogy egész életünkön keresztül kell(ene) vele foglalkoznunk, e titokban elmélyülnünk. Tehát azt felelhetem Önnek, hogy ez a félelem helyénvaló. Viszont ezt a belső Istenhez tartozás élményét soha nem szabad másokéhoz hasonlítanunk. Ezzel mindig félrevisszük a gondolatot, az isteni ajándékot. Kinek-kinek megvan a saját Isten-kapcsolata. Nem láthatjuk azt, hogy ki hol tart ebben. Épp ezért nem is érdemes ezt vizsgálgatni. De a kérdése jogos, érdemes erről beszélni, ezért is írtam ezt a megerősítést. Igen, Krisztussal való találkozás az utolsó ítéleten félelmetes lesz. Erről nem volna szabad megfeledkeznünk. De ez a találkozás itt, a földi életünkben előkészíthető a minél rendszeresebb földi találkozásokkal, az imádsággal, a Szent Liturgiával, az Eucharisztiában való részesüléssel.
Kedves Lelkiatya! Köszönöm válaszát az életszentségről írott levelemre. Abban egyetértek, már magam is megtapasztaltam, hogy ha másokhoz hasonlítom magam, csak rosszat teszek vele magamnak. Akkor beleeshetek az irigység bűnébe, lehetek depressziós ha rosszabbnak érzem magam, a nekem adott kegyelmet nem tudom értékelni vagy jobbnak érezhetem magam másoknál szóval tapasztaltam, hogy nem jó hasonlítgatni. Igyekszek is elkerülni. Azért azt mégis szeretném megkérdezni, hogy azért ugye teljesen kiiktatni sem lehet ezt, sőt, valamikor jó is hasonlítani? Azért írom, hogy teljesen kiiktatni sem lehet, mert ha annyira szándékosan nem is gondolok erre, azért bizonyos helyzetekben átsuhanhat a gondolataimon pár pillanatra. Akaratom ellenére. Amikor olvasok egy keresztényről, aki küzd valamivel, amivel én már nem, Isten kegyelméből, akkor eszembe juthat, hogy én már nem küzdök ezzel. Nem nagyon hasonlítva, nem is büszkeséggel, nem öntelten, csak éppen átsuhan a fejemben ez a tény. Azt írtam, nekem úgy tűnik, valamikor nem árt az összehasonlítás. Egy ilyen helyzetben, többek közt mikor észlelem, hogy már nem küzdök valamivel amivel mások igen, hogy már kísértve sem vagyok rá, akkor jó észrevenni a különbséget köztünk, mert az motiválhat arra is, hogy hálás legyek. A farizeus Jézus példabeszédében így imádkozott: A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. (Lk 18,11) Én nem ilyen hasonlításra gondoltam. Amikor ráeszmélek, hogy de jó, hogy én nem küzdök már azzal, amivel a másik, akkor nem öntelten teszem, hanem rácsodálkozással és hálával. Istennek nem is mondom azt, mint ez a farizeus. Amikor van lehetőség, adok is tanácsokat más keresztényeknek, hogy mit tudnak tenni ha kísértésben vannak, én miket tettem és mondom nekik, nem kell feladni. Imádkozáshoz is adok nekik tippeket, amihez tudok. Szóval nem akarom azt elérni, hogy másnak ne legyen jó, ne sikerüljön. Arra viszont jó a hasonlítás, hogy jobban lássam, mekkora kegyelmet kaptam és mennyien lennének hálásak ha megkapnák, amit én. Segít látnom, hogy ez nem olyan természetes, nem magától értetődő, így könnyebb hálásnak lenni. Ön mit gondol erről, jó ez a megközelítés?
Úgy gondolom, hogy amikor átsuhan a fejében az, hogy milyen jó, hogy ezen én már túl vagyok, akkor ez egy kísértő gondolat, amellyel nem szabad foglalkozni. Óhatatlanul az rejlik mögötte, hogy én jobb vagyok nála, előrébb vagyok, mint ő - még ha Isten kegyelméből is. Talán azzal adhat gellert ennek a kísértő gondolatnak, hogy helyette inkább a saját bűneire gondol: én is elkövettem ezt a hibát, tehát semmivel sem vagyok jobb nála. Abban sem lehetek bizonyos, hogy többet nem fogom elkövetni ezt a hibát, tehát jobb, ha megmaradok annál az alázatos gondolatnál, hogy egyformán bűnösök vagyunk, én korábban követtem el hasonlót, ő most, de ez nem verseny, hogy ki hol tart. Éppen azért, mert olykor az Úr megengedi, hogy ugyanabba a hibába essünk, mint amiről már azt hittük, hogy régen magunk mögött hagytuk. Úgyhogy továbbra is azt tanácsolom Önnek, hessentse el ezeket az összehasonlító gondolatokat. Adjon hálát mindenért, a hitéért, a fejlődéséért, de ami az összehasonlítást illeti, mindig Krisztus legyen a mérce. Akkor nem téved.
    ... 42 43 44 45 46 
47
  48 49 50 51 52 ...