Kedves Lelkiatya! Már két levelet is írtam Önnek amire azt válaszolta, hogy kerüljem el a hasonlítgatást, mert vagy jobbnak vagy rosszabbnak fogom magam érezni másoknál. Javasolta, hogy Krisztus legyen az egyetlen mérce. Tegnap meg is tapasztaltam, hogy mennyire igaza van. Nem szoktam szentekről olvasgatni, szándékosan nem. Nagyon sok katolikus, római katolikusok akiket ismerek,szívesen olvas róluk, szereti őket, kéri a közbenjárásukat. Megtapasztaltam már a múltban is, hogy rám inkább rossz hatással van ha olvasok róluk, kivéve az apostolok, tegnap is így lett. Kivételesen elolvastam mit írnak egy katolikus facebook-posztban az egyik szentről és teljesen rossz, fájdalmas gondolataim lettek. Olyanok, hogy én sose leszek elég jó tanítványa Jézusnak, nem teszek elég fontos dolgokat, Jézus biztos amúgy se szeret. Szokott lenni olyan gondolatom, hogy "én egy senki vagyok, aki nem tett Jézusért semmit" és ezt így is érzem, pedig egyébként mások meg nekem mondják, hogy milyen jó amit csinálok, valaki azt is bevallotta, hogy irigyel is engem amiért annyi mindent teszek Jézusért meg hogy szeretnének mások ott tartani ahol én. Arra mondta ezt, hogy adományokat gyűjtök, naponta sokat imádkozok, megyek szentségimádásra, sokkal kevesebb bűnöm van meg nem is tudom még mi. Nem hatott meg, hogy ezt mondta, vagyis örültem ha jó kereszténynek tart, de nem éreztem magam olyan kiemelkedőnek ettől a dicsérettől. Minél többet teszek Jézusért és minél jobban szeretem, annál jobban látom a hiányosságaim. Egy bizonyos kérdés miatt írom az egész levelet. A Sátán praktikája szerintem, hogy hasonlítgatásra késztet és akkor rossz érzéseket kelt bennem. Tipikus dolog, hogy elhiteti velem, hogy azért nem vagyok elég fontos, Jézusnak azért érek kevesebbet, mert én nem alapítottam kolostorokat, nem tudok csodákat véghez vinni, nem vagyok apáca egy kolostorban, nem térítettem meg rengeteg embert, nem ostorozom magam mint a szentek egy része és még sorolhatnám. Főleg a szentek egy bizonyos típusánál piszkál engem: ez a kolostoralapító, csodákat teljesítő, aszkézisben élő, látomásokat kapott, stigmátákat viselő szent az, akihez képest a Sátán mindig azt mondja nekem, hogy én egy nulla vagyok. Két tényező van, amiről szerintem én mindig vagy elfeledkezem vagy észre sem veszem. Az egyik az, hogy, korábban én írtam Önnek a töviskoronáról, amit beszereztem és ami nagyon sokat segített nekem a keresztény életemben. Nos, egy alkalommal az ágyam mellé tettem a földre éjszakára és reggel majdnem ráléptem. Pontosabban, súrolta a lábam és lehet bele is fúródott volna a lábamba ha nem ülök az ágyon és úgy érintkezik a lábammal hanem felálltam volna és ránehezedik a súlyom. Máskor pedig, hogy jobban érezzem Jézus fájdalmait és megszabaduljak kísértésektől, kicsit beleszúrtam az ujjamba, éreztem is és egy pici nyoma is maradt, de elmúlt és egyébként egyáltalán nem vérzett, nem is fúródott bele a húsomba. Isten szerintem nem bánja, hogy beszereztem egy ilyen tárgyat, mert valójában adott egy jelet, hogy nyugodtan megvehetem, ezért mertem megvenni és sok kísértésnél nagyon hasznos volt, mert elmúlt a kísértésem már attól ha ránéztem. Viszont ezek az esetek, amikor megúsztam sérülés nélkül, azt a benyomást keltik bennem, hogy talán Jézus pont, hogy meg akar engem menteni a fájdalmaktól. Sok szentet nem akart, elvárta tőlük meg azzal tette szentté őket, hogy azt eltűrték, de engem meg mintha mindenáron meg akarna védeni, különösen az olyan fájdalmaktól, melyek hasonlóak az ő tövisek és szegek okozta fájdalmához. Persze biztos az az igaz oka, hogy nem vagyok rá méltó, de a szívem mélyén valami azt súgja, mintha annyira szeretne, olyan szeretetet érezne irántam valami számomra még ismeretlen oknál fogva, hogy mintha még a sok szentnél is jobban szeretne, pedig ez nem igaz, hisz mindenkit ugyanannyira és ugyanúgy szeret. Máskor mondta már nekem egy keresztény barátom, hogy ő úgy gondolja, engem jobban szeret Jézus mint őt. Nem foglalkoztam ezzel, mert elvileg ez lehetetlen, pedig akkor is azt súgta a szívem, hogy ezt Jézus mondatja vele. Bár bizonyos emberek közelebb álltak hozzá, Lázár, János, az édesanyja, lehet emberileg tényleg van benne valami, hogy máshogy szeretek embereket, de elvileg mindenkit ugyanannyira szeret. De ezt tegyük is félre, ez biztos nem igaz, hogy engem jobban szeret. Pedig most is, ahogy ezt írom, valami a szívemből azt súgja, igen, de hagyjuk inkább. A fájdalmaktól megmentett, de az imádságban viszont nagyon kellemes, örömteli, boldogító érzéseket adott nekem, olyasmi volt mint egy extázis vagy hasonló érzés, de nem teljesen az. Olyan, mintha nekem Jézus más utat szánna, nem olyat mint azoknak a kolostoralapító, magukat ostorozó, csodatevő apáca vagy szerzetes szenteknek. Mintha ezt akarná nekem megmutatni ezekkel a tapasztalataimmal. A másik tényező, ami felett elsikkad a figyelmem, az az, hogy majdnem az összes bűnömet elvette Isten, a legtöbbjük még kísértés formájában sem jelentkezik. Ha mégis, akkor csak akkor mikor panaszkodok Istennek erről, hogy nem értem miér nekem ad ilyen kegyelmet és mikor nem vagyok elég hálás. Akkor mintha megunná a vinnyogásom és visszaadná egyetlen alkalom erejéig, hogy lássam csak, mi az amitől meg lettem mentve és megtisztultam. Olyankor rá is jövök és kérem is a bocsánatát. 3 napja is így jártam, jött egy kísértés amitől Isten már amúgy teljesen megtisztított engem és bár sikerült ellenállnom a kísértésnek, még így is rossz volt. Önkielégítésre voltam kísértve, ami már sose kísért engem. Magamtól a neten se keresek semmi erotikus dolgot és csak a kezeimmel sem teszek semmi ilyet. Még amikor feljön magától a neten a hírfolyamban egy ezzel kapcsolatos cikk, még az se késztet semmire, rá se kattintok, csak görgetek tovább. Ha átgondolom, sokkal több olyan bűnöm van, amitől már megtisztultam mint olyan, amitől nem. Ha az alaphelyzetet nézem és nem nézem azokat a kivételes kísértéseket, amiket szerintem fegyelmezés miatt kapok a vinnyogásaim után, akkor azt mondhatom, hogy összesen 2 bűn van, amivel küzdök még, de már azokkal is egyre kevésbé és már eljutottam oda, hogy inkább azért küzdök, hogy olyan legyek mint Jézus, hozzá hasonlóan szeressek, gondolkodjak, cselekedjek és nem azon kell vért izzadnom, hogy a sok kísértésem hogy küzdjem le és ne önkielégítsek, ne hazudjak, ne verekedjek, ne lopjak, ne egyek/igyak mértéktelenül, ne nézzek erotikus dolgokat, ne veszekedjek másokkal és a többi bűn, amit akár keresztény emberek is elkövethetnek. Efelett nagyon el szokott sikkadni a figyelmem, de ma csak úgy a semmiből mintha rájöttem volna arra, nem tudom, a Szentlélek volt-e ez vagy más, hogy egyébként az én megtisztulásom, egyre kevesebb bűnöm, kísértésektől való szabadulásom, az, hogy már nem ezen kell szenvednem hanem egyre inkább arra koncentrálhatok, hogy olyan legyek mint Jézus, nem csak a bűn hiányában hanem amúgy is, ez is ér annyit mint amikor egy szent kolostorokat alapít, ostorozza magát, látomásokat és stigmátákat kap. Valóban nem jó magam másokhoz hasonlítani, de még az is átfutott az agyamon, hogy talán én még nagyobb ajándékot és kegyelmet kaptam mint az, akihez a Sátán hasonlítgat engem, nagyobb kegyelem ez mintha alapítanék egy kolostort, csodákat tennék, stigmátákat kapnék, szentté lennék avatva. A keresztény utam során arra jöttem rá, hogy szerintem nehezebb bűnöket nem elkövetni, kísértéseket leküzdeni, fokozatosan minél több bűntől megszabadulni és a következő szintre a Jézushoz való teljes hasonulásra koncentrálni mint megtenni dolgokat, kolostorokat alapítani, imádkozni, másoknak segíteni, böjtölni, magunkat ostorozni. Azért gondolom, hogy talán így van, mert a bűn az, ami annyira része az emberi természetnek. Inkább az ellenkezik az emberi természettel, hogy ne essen bűnbe, kibírjon egy kísértést, tisztán éljen és nem annyira az, hogy jót tegyen. Ha Krisztus halálára és feltámadására, áldozatára gondolok, arra is azért volt szükség, mert a bűn választott el minket Istentől, nem az, hogy a bűnök mellett amúgy képtelen lettünk volna jót tenni. Saját magam is tapasztaltam, hogy egy időben nagyon sok jót tettem, de sokkal több bűnöm is volt. A jó dolgok jók, de inkább így vagyok Jézushoz hasonlóbb, hogy nincs már annyi bűnöm, mintsem akkor voltam. Ezzel a hosszú levéllel azt szeretném kérdezni, hogy az Ön véleménye szerint helyesen látok-e dolgokat és mindaz, amire úgy érzem, rájöttem, jöhetett-e a Szentlélektől. Ha esetleg valamilyen más tanácsa vagy megjegyzése lenne, talán bátorítása, azt is szívesen, hálásan fogadnám. Lehet teljesen rosszul látom az egészet, ha így van, azt is elfogadom mint véleményét.

Kedves Lelkiatya! Egyik idősebb ismerősöm már több alkalommal beszélt arról, hogy k?t megszületett gyermeke után a harmadikat elvetette. S?r, hogy nagyon megbánta. ?n ilyenkor semmit nem tudok mondani neki az együtt?rző tekintetemen k?vül, mert vádolni nem akarom, de feloldozni sem tudom. (Ő református, de egyáltalán nem gyakorolja a vallását. ?gy ?rzem, hogy valami?rt van benne egy ellen?rz?s az Egyházzal szemben) Neki ez biztosan óriási lelki teher ?s mióta megtudtam, azóta nekem is. Az imádkozáson k?vül mit lehet ilyenkor tenni vagy mondani neki?

DJK! Úton van második gyermekünk, lassan 20. hét jön. Egyelőre úgy tűnik minden rendben van! Kérem imádkozzon Ön is értünk! Egy édesapa

Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy tudna e ajánlani olyan könyvet ami a végső eseményeket elemzi a Szentírás és a Szenthagyomány fényében. Illetve ha leírná a saját véleményét e kérdésben. Segítségét előre is köszönöm Piroska

Kedves Lelkiatya! Azt szeretném kérdezni, hogy pontosan mit jelent az irigység. Honnan ismerhető fel ha irigy vagyok? El vagyok tévedve a témában úgy általában, de van egy konkrét kérdés is, ami homályos nekem: van két eset. Az egyikben látom, hogy valakinek valami milyen jó az életében és azt akarom, hogy neki ne legyen, csak nekem. A másik esetben látom, hogy valakinek valami milyen jó az életében és nem akarom, hogy neki ne legyen, de azért szomorkodok, amiért nekem nincs. A kérdés: a két eset közül melyik az irigység? Mindkettő az? Van esetleg harmadik definíciója/típusa is? Körülbelül honnan ismerheti fel az ember magáról ha irigy? Egy fiktív példát mondanék. Tegyük fel, van egy gimnazista diák, aki úgy érzi, ugyanannyi munkáért és eredményért kevésbé becsülik meg mint egy másik diákot vagy a másikat kevesebbért is becsülik annyira mint őt. Elszomorítja, hogy nem becsülik meg úgy mint a másikat, kevesebb jó szót kap, udvariatlanabbak vele, a háta mögött jobban kibeszélik. Igen ám, de miközben ez elszomorítja, nem kívánja a másik diáknak, hogy őt ne dicsérjék, rosszul bánjanak vele, ez nincs is rossz hatással a kapcsolatukra, kedves és segítőkész vele. Csak azért szomorú, mert vele olyanok a tanárok, amilyenek. Most akkor például ez irigység lenne vagy nem? Nem rólam van szó, csak kitaláltam egy példát, hogy könnyebben megérthessem mi az irigység és mi nem az. Ez egy egyszerű fogalom, de nekem mégsem annyira egyértelmű és szeretném a jövőben felismerni, hogy irigy vagyok vagy nem.

Tisztelt Lelkiatya! Mostanában többször voltam szomorú a családi gondjaim miatt. Megkapom, hogy nem mosolygok eleget. Két kolleganőm megértés helyett megalázott és kifigurázott.

Kedves Lelkiatya! Sok megaláztatás éri a munkavállalókat a munkahelyen manapság. Rengeteg a jóravaló, dolgozni akaró közfoglalkoztatott. Hogyan lehetne a nyílt munkaerőpiacra kilépni? Képzettség, akaraterő van. Az anyagi háttér sajnos igenis kihat a viselkedésre. Nemrég kifiguráztak és megaláztak amiatt, amiért rosszkedvem volt. Vannak a munkahelyen mindig kisebb nézeteltérések, de azt lehet intelligens módon kezelni. Tanácstalan vagyok, megpróbáltam szeretettel odafordulva megbeszélni, aztán segítséget kérni a kollégáktól...

Kedves Lelkiatya! Létezik olyan ,hogy a gonosz vagy egy démon egy másik emberen keresztül fusztrál dühít minket? Gondolok itt olyanra ,hogy az embernek valamit eszébe juttat amit ha ő megtesz ?n a plafonon leszek idegemben! köszönöm szépen

Krisztus Feltámadt! Tisztelt Lelkiatya! 22 éves egyetemista fiú vagyok. Már elvégeztem 3 évet az egyetemből, de még hátra van 2 év és ezzel kapcsolatban egyre türelmetlenebbnek érzem magam. Nagyon várom már a végét, szeretnék végre megházasodni, családot alapítani és elkezdeni a saját életemet. Terveim között van az is, hogy majd valamilyen formában az Egyházunk aktív, tevékenységével hasznos tagja legyek. A türelmetlenségem és a vágyott célok ellenére teljesen motivációvesztett vagyok az egyetemmel kapcsolatban és azt érzem, hogy utálom és nem is szeretnék azon a területen 1 percet sem dolgozni amit tanulok. (Józan ésszel azzal tisztában vagyok, hogy rossz döntés lenne befejezni, de nem érdekel a tanulás és nem szeretem azt amit tanulok.) Azt is nehézségként élem meg (és szintén demotivál), hogy az egyetemen nem sikerült barátokat szereznem. Ennek egyik oka, hogy nagyon nehezen ismerkedem, a másik pedig az, hogy az első másfél évben online oktatás volt a covid miatt és így esélyem sem volt megismerni másokat. Bár már egy ideje jelenléti oktatás van, ennek ellenére sem sikerült barátokat szereznem. Klikkesek és zártak a társaságok, és amikor sikerült magam rávennem a próbálkozásra, akkor mindig falnak ütköztem, mert nem akartak velem többet beszélgetni pár mondatnál. Sokat gondolok Krisztusra, hogy Ő is várt 30 évet amíg elkezdte volna nyilvános működését és ezért nekem is türelmesnek kell lennem mielőtt eljöhet az a fajta élet amire vágyom (remélem nem illetlen a hasonlatom), valamint arra, hogy talán nem véletlenül járom ezt a magányosabb utat, talán Isten ezzel akar valamit tanítani nekem. Kérdésem arra vonatkozna, hogy milyen egyházi olvasmányok, szentírási részek, zsoltárok és egyéb imák vannak, amelyek kifejezetten a türelemet és az Isten akaratának elfogadását tanítják? Ezekből szeretnék erőt nyerni, mert hiszem, hogy Isten valamilyen módon segít és nem hagy el. Válaszát köszönöm, imádkozom Önért és azokért akik itt az oldalon kérni szokták az imádságot!

Kedves Lelkiatya ! Olyan sűrűn jön nekem nyűgösség kedvetlenség olyan nehéz elűzni Hogy lehet? Köszönöm szépen

32 éves vagyok, komolyan veszem a hitemet, mégsem találok magamhoz hasonló lányt ebben az életkorban. Hiába járnak templomba egyesek, életüket sajnos a hedonizálás és a sikeres, kényelmes élet megteremtése vezérli inkább, mint Isten. Tényleg nincs más lehetősége ma egy olyan keresztény fiatalnak, aki komolyan veszi a hitét, mint a papnak menni? Párkapcsolatra és családra vágyok, de egyre inkább azt látom, hogy közösségeinkből kiürülnek a fiatal lányok, azért pedig, hogy valaki legyen, úgy gondolom nem érdemes, mert csak a kapcsolat fog szenvedni tőle. Világi lányt mégse választhatok magamnak, mégis akkor mi marad? a kereszt? és a lélek örökös magánya?

Kedves Lelkiatya! Évek óta házasok vagyunk a férjemmel, de még nincsen házunk. Én jelenleg a szüleimnél lakom, ő messze dolgozik, hogy pénzt keressen, ritkán találkozunk. Hónapok, évek óta ábrándozom egy szép családi házról. Sokszor az egész nap úgy telik el, ha ráérek, hogy böngészem az internetet és szebbnél szebb új építésű házakat nézegetek. De az olcsóbbak közül. Elképzelem, hogyan rendezném be, hol látnám vendégül a családot, hol innám a reggeli kávét. A szívem facsarodik, ha belegondolok, hogy milyen messze vagyunk attól, hogy összegyűljön a pénz rá. Szerintem nyugdíjra meglenne a háromnegyede. Közben egyre-másra építkeznek a városban a fiatal párok, egyik lakópark jön létre a másik után. Nekünk a szüleink is szegények, nem gyűjtöttek kiskorunk óta, hogy most könnyebb legyen. De nem őket hibáztatom. Férjemmel mindketten diplomások vagyunk, sokat dolgozunk, de mégsem telik egy szép házra. Amit meg tudnánk venni, az valami büdös, dohos százéves kicsi lakás volna. És nagyon elkeseredem ettől. Nem tudom, bűn-e a Jóistentől kérni, hogy alakuljon úgy az életünk, hogy egy új házra teljen. Amikor a szüleink fiatalok voltak, szinte mindenki építkezett az utcában. De nekünk sajnos, a mai világban majdhogynem elérhetetlen. És ettől szomorú vagyok és nem irigykedve, de sóvárogva nézem, hogy más fiatal párnak mire telik. Több baráti házaspárnak van háza és örülök a boldogságuknak, de amikor a vendégség után hazamegyünk, szinte sírni tudnék magamban. Lehet, hogy bűn, de lottón is veszek minden héten és alig várom a számsorsolást, hátha egyszer én leszek a szerencsés. Tényleg nem vágyom már másra, csak egy új házra, amiről évek óta álmodom. Biztosan el kell fogadnom a sorsomat, de úgy érzem, semmi nagyravágyó nincs abban, ha szeretnék egy szép otthont. Engem nem érdekel a pénz, a kocsi, az utazás, a drága ruhák...csak ez. Mit csináljak? Hogyan imádkozzam jól?

Kedves Lelkiatya! Miert vannak vírusok és betegségek a földön? Értem én, hogy a rossz javarészt a szabad akaratnak köszönhető, de az hogy minden télen elkapok legalább kétszer valami nyavalyát, azt miért akarta Isten?

Kedves Lelkiatya! Ugyan nem tudjuk pontosan, hogy mikor halunk meg vagy mikor jön el Jézus (másodjára), de jó ha erre felkészülök lelkileg? Nem érdemes túl sokat aggódni miatta, az igaz, de nem is erre értem. A felkészülés lehet egy jó keresztény élet is, imádság, böjt, szeretet, Szentírás-olvasás, a hitünk megélése kinek milyen módon, de én a magam részéről ezt kiegészítem egy lelki-mentális felkészüléssel. Próbálom elfogadni a tényt, hogy találkozni fogok Jézussal, hogy egyszer ott leszek az ítélőszéke előtt, hogy talán kell szenvednem is miatta még mielőtt ez megtörténne, ez csak egy lehetőség, de ezt is próbálom elfogadni. Felkészülni lelkiekben az egészre, hogy ne váratlanul érjen hanem fokozatosan szokjak hozzá. Próbálok egyre alázatosabb, szerényebb lenni, egyre inkább egy olyan állapotba hozni a lelkemet, hogy minél kevesebb félnivalóm legyen mikor találkozok Jézussal. A lelki-mentális felkészülés tényleg fontos nekem. Az alapvető tény, hogy minden nappal közelebb kerülök a nagy találkozáshoz. Ha majd meghalok, akkor azért fogok vele találkozni, ha életben vagyok a második eljövetelekor, akkor azért. Ha valaha valamilyen oknál fogva egy látomást kapnék, amit úgysem kapok, de az is a találkozás egy formája ugyebár, akkor azért. Olyan események során, amikor ténylegesen van egy beszélgetés, társalgás, amikor Jézus ítéletet mond rólam, amikor úgy beszél velem mint azokkal akik a földi 33 éve alatt látták. Az eucharisztikus találkozás fontossága tagadhatatlan, a szentáldozás és a szentségimádás, minden egyes szentliturgia is találkozás, de azért készülök lélekben máshogyan a levél elején említett találkozásokra, mert szentliturgia, szentáldozás, szentségimádás közben nem hallom Jézus hangját a kenyérből, amint megszólít és valamit mond. Akkor nincs ítélet sem. Az még nem a vég, az még egy átmeneti időszak. A levelet azért írtam, mert a keresztények, akiket ismerek, nem így közelítenek ehhez mint én. Bennük nem kelt félelmet ez az egész helyzet. Az még a jobbik eset ha egyáltalán gondolnak erre, mert olyanokat is ismerek, katolikusokat, akik bolondnak néznek ha azt mondom, hogy lesz Jézusnak egy második eljövetele. Nem értik miért mondom ezt, honnan veszem, ez félreértelmezés, csak én mondom. Nem tudhatom életben leszek-e akkor, de bennem sokkal jobban tudatosul az, hogy egyszer lesz egy nagyon komoly találkozásom Jézussal. Az ismerőseimben, rokonaimban feleannyira sem. Szerintem pedig ez nagyon fontos. Ez van olyan fontos, mint hogy hiszünk benne, mert így lehet rá jobban felkészülni. A családom, ismerőseim egy része nem keresztény, a keresztények meg mint mondtam, bolondnak néznek mert nem értik miről beszélek, miért hiszek ebben. Ha lehetek őszinte, másokon nem is látom azt, amit én érzek Jézussal kapcsolatban. Mintha bennem több alázat, komolyság, félelem lenne. Mások várják a találkozást Jézussal és én is, de mások nagyon gyakran csak azt látják az egészben, hogy Jézus szeret, meghalt értünk, mennyire odáig vagyunk érte. Ez érthető is, de bennem ez kelt egy félelmet is. Jézusnak hatalma van, hozzá képest nekem semmi, dicsőséges, tökéletes és látom a saját magam kicsinységét, méltatlanságát vele szemben. Ez legjobban akkor mutatkozott meg, amikor görögkatolikus létemre tegnap elmentem egy szentségimádásra. Nem volt rossz élmény, de a katolikus ismerőseim bár kedvesen bátorítottak, csak annyit láttak az egészben, hogy Jézus vár, Jézus szeret, minél többen megyünk annál jobb, milyen jó lehetőség. Nem tagadom, hogy Jézus vár és szeret. Mások bár látták a jót, a csodát a szentségimádásban, mégis úgy beszéltek nekem róla mintha az egy természetes dolog lenne, hogy találkozok Jézussal. Nem mindenkivel, de ha az emberek egy részével erről beszélek, akkor szinte olyan érzetet kelt bennem a társalgás mintha nem is Jézushoz mennék hanem egy haveromhoz, barátomhoz, ismerőshöz. Jézus a barátom is, ez igaz, de szerintem túl természetesnek vesszük, az emberek egy része biztos. A szentségimádás nem volt nekem rossz élmény, de előtte amikor készültem menni, akkor egy napon keresztül félelem volt bennem. Azon a napon tudtam, hogy este elmegyek oda, de előtte napokon át szedtem össze a bátorságom, hogy egyáltalán meghozzam a végleges döntést. A szentségimádás napján pedig nagyon sírtam mielőtt elindultam és csak az imádság tudott megnyugtatni. Szűz Máriához imádkoztam, mert több bátorságom volt hozzá fordulni, nem is mertem máshoz, csak hozzá. A félelem miatt sírtam. Nem egy olyan félelem volt, hogy féltem, valaki bántani fog vagy tragédia történik, csak alig tudtam megemészteni, hogy Jézussal találkozok, hogy aki majd ott lesz az ostyában, az az a személy, aki meghalt az üdvösségemért. Márpedig a szentségimádásban is inkább jelenlét van, Jézus nem szól hozzám az Eucharisztiából hallható hangon, nem is jelenik meg nekem mint a szenteknek, de mégis nagyon féltem. Ha emiatt annyira féltem, akkor nem csoda, hogy egy másik találkozástól is félek. Nem beszélve az odáig vezető útról. Rossz dolog az ha próbálok lelkileg felkészülni? Nem baj ha félek Jézustól? Nem úgy félek, hogy azt hiszem, bántani fog és a szeretetében sem kételkedek, de sokkal jobban tudatosul bennem, hogy kicsoda, milyen vagyok hozzá képest. Még akkor is ha emberré lett és emberi életet élt, fizikai testben a mi üdvösségünkért. Annyira azért nem félek, hogy depressziós, pánikrohamot, betegséget okozna, de a szívemben van egy ilyen érzés, ami valamikor jobban, valamikor kevésbé érvényesül és látom, hogy mások ezt nem érzik át úgy, ahogyan én. Csak szerettem volna a véleményét kérni, egy kis megnyugtatást, hogy ez természetes dolog és nem kell aggódni ha ezt érzem. Nem tudom, igazam van-e, de nekem az a furcsa ha valaki nem ezt érzi, én azt nem tudom megérteni. Már arra is gondoltam, hogy lehet el kellene mennem rendszeresen szentségimádásra, hogy kicsit szokjam milyen Jézussal találkozni. Jó ötlet lenne ez? Ami azt illeti, pont én félek Jézustól jobban, vagy Jézust félem, én, akinek kifejezetten jó kapcsolata van vele és közel kerültem hozzá és az ismerőseim, akik nincsenek ilyen közel hozzá mint én, kevésbé félnek. Az ember azt hinné fordítva van. Beszéltünk sokat a hitünkről és Jézusról és ők maguk is megmondták nekem, hogy közelebb vagyok Jézushoz mint ők. Szégyellem és cikinek érzem ezt a félelmemet, mintha gyáva lennék másokhoz képest.

Kedves Lelkiatya! Köszönöm válaszát az életszentségről írott levelemre. Abban egyetértek, már magam is megtapasztaltam, hogy ha másokhoz hasonlítom magam, csak rosszat teszek vele magamnak. Akkor beleeshetek az irigység bűnébe, lehetek depressziós ha rosszabbnak érzem magam, a nekem adott kegyelmet nem tudom értékelni vagy jobbnak érezhetem magam másoknál szóval tapasztaltam, hogy nem jó hasonlítgatni. Igyekszek is elkerülni. Azért azt mégis szeretném megkérdezni, hogy azért ugye teljesen kiiktatni sem lehet ezt, sőt, valamikor jó is hasonlítani? Azért írom, hogy teljesen kiiktatni sem lehet, mert ha annyira szándékosan nem is gondolok erre, azért bizonyos helyzetekben átsuhanhat a gondolataimon pár pillanatra. Akaratom ellenére. Amikor olvasok egy keresztényről, aki küzd valamivel, amivel én már nem, Isten kegyelméből, akkor eszembe juthat, hogy én már nem küzdök ezzel. Nem nagyon hasonlítva, nem is büszkeséggel, nem öntelten, csak éppen átsuhan a fejemben ez a tény. Azt írtam, nekem úgy tűnik, valamikor nem árt az összehasonlítás. Egy ilyen helyzetben, többek közt mikor észlelem, hogy már nem küzdök valamivel amivel mások igen, hogy már kísértve sem vagyok rá, akkor jó észrevenni a különbséget köztünk, mert az motiválhat arra is, hogy hálás legyek. A farizeus Jézus példabeszédében így imádkozott: A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. (Lk 18,11) Én nem ilyen hasonlításra gondoltam. Amikor ráeszmélek, hogy de jó, hogy én nem küzdök már azzal, amivel a másik, akkor nem öntelten teszem, hanem rácsodálkozással és hálával. Istennek nem is mondom azt, mint ez a farizeus. Amikor van lehetőség, adok is tanácsokat más keresztényeknek, hogy mit tudnak tenni ha kísértésben vannak, én miket tettem és mondom nekik, nem kell feladni. Imádkozáshoz is adok nekik tippeket, amihez tudok. Szóval nem akarom azt elérni, hogy másnak ne legyen jó, ne sikerüljön. Arra viszont jó a hasonlítás, hogy jobban lássam, mekkora kegyelmet kaptam és mennyien lennének hálásak ha megkapnák, amit én. Segít látnom, hogy ez nem olyan természetes, nem magától értetődő, így könnyebb hálásnak lenni. Ön mit gondol erről, jó ez a megközelítés?