Dicsértessék Jézus Krisztus! Üdvözlöm atyám!
Igazából tanácsot szeretnék kérni öntől. 29 éves vagyok,mindigis kereszténynek vallottam magam,kiskoromban megkereszteltek,nem voltunk templomba járó család de nagyobb ünnepeken mindig mentünk misére.Tavaly nyár óta valami megérintett vagy nem is tudom,hogy fogalmazzak...elkezdtem olvasni a bibliát,minden este imádkozom,járok vasárnaponként misére, tartottam a böjtöt idén húsvét előtt,próbálok úgy élni ahogy Jézus tanította.
De körülbelül 2-3 hete kezdem elveszteni a lelkesedésem vagy nem is tudom,hogy fogalmazzak. Nem a hitem gyengül mert ugyanúgy hiszem és vallom Jézus Krisztust uramnak és megváltómnak,de egyszerűen nincs bennem lelkesedés. Bevallom őszintén, sokszor kihagyom mostanában az imádkozást és a biblia olvasást. Pedig vágyom Isten közelségére és tudom,hogy imádkoznom kellene...nem kérni bármit, hanem köszönetet mondani minden nap a csaladért, egészségért,a jó létért. De valamiért mégis kihagyom..
Egyik ismerősöm azt mondta,hogy ilyenkor kellene erősnek lennem és minél jobban akarni Istent mert az ördög is oda megy lopni ahonnan van mit,és nekem most a hitem akarja ellopni.
Mit tanácsol nekem atyám? Mit tegyek? Rossz érzés számomra ez a helyzet jelenleg...
Elnézést,hogy hosszú voltam.
Köszönöm a válaszát előre is .
Én is azt tudom megerősíteni, amit az ismerőse mondott. Kapott az Úrtól egy hatalmas lehetőséget. Megsegítette, meglendítette a hitéletét. Minden bizonnyal ezzel valami célja van, feladatot szán Önnek. No, nem kell megijednie, ez nem föltétlenül papság vagy szerzetesség. Hanem egész egyszerűen nagy szükség van olyan keresztényekre, akik végre komolyan veszik a hitüket. Ezt várja Öntől is az Úr, ebben segítette meg. Csakhogy most Ön következik a cselekvésben, ha úgy tetszik, a küzdelemben. Még csak nem is kell a sátánra fogni a dolgot. A rosszra hajló emberi természet sajnos bőven elegendő ahhoz, hogy a hitünket elhanyagoljuk. Néhány nagyon egyszerű tanácsot adok Önnek. Elengedhetetlen, hogy minden vasárnap vegyen részt a Szent Liturgián/szentmisén. És áldozzon is ezeken. Rendszeresen gyónjon. Mostanában lehet akár 2 hetente, de legalább havonta. Minden nap reggel és este végezze el az imádságait, tehát legyen együtt az Úrral, ne csak egyszer. Ezen felül pedig olvasson minden nap a Szentírásból. De úgy, hogy arra oda is figyel, hogy milyen üzenetet kap az Úrtól. Nem biztos, hogy minden nap lesz lelkesedése ezt megtenni, de ne arra várjon, hogy lelkesedjék, hanem szítsa föl az Isten iránti szeretetének tüzét minden nap. Bízom benne, hogy nem fogja elhanyagolni ezt a nagyszerű kegyelmet, amelyet kapott. Sok erőt, hűséges kitartást hozzá!
Tiszteletem Atyám!
Egyetlen egy kérdés foglakoztat mostanában, még pedig az hogy aki öngyilkosságot követett el, neki a lelke hova kerül halála után?
Egy közeli családtagom sajnos fel akasztotta magát lelki okokból kifolyólag!
Köszönöm válaszát!
Épp az imént írtam le, hogy az üdvösségünk a halál pillanatában bennünk lévő lelkiállapotunkban dől el. Régen azért nem temették el az öngyilkosokat egyházi szertartással, mert biztosnak tekintették, hogy ők elkárhoznak. Hiszen az ilyen ember életének utolsó tette egy gyilkosság, amit már nincs is módja megbánni. Ma ezt másként látjuk. Egyrészt a pszichológiai ismereteink sokkal árnyaltabban mutatják meg, hogy amikor valaki önnön kezével végez az életével, azt vélhetően valami súlyosan beteg pszichés állapot okozhatja. Hiszen az emberben nagyon erős az életösztön. Ha azt valami felülírja, az csak valami beteges elhajlás lehet. De még ha nem így volna, hisz tudunk olyan esetekről, amikor valaki nagy tudatossággal készíti elő ezt a szörnyű tettét, tehát nagyon úgy tűnik, hogy nem pillanatnyi pszichés zavar eredménye, akkor is van még ott valami köztes állapot, amelyben minden megfordulhat, minden a helyére kerülhet. Ugyanis különbség van a biológiai halál és a teológiai halál között. Amikor valaki a klinikai halál állapotába kerül, még mindig van vagy lehet néhány perce, amelyben gondolkodhat, akár dönthet is a sorsáról. Legalábbis ma úgy látjuk, hogy ennek megvan az esélye. Így tehát annak is megvan, hogy valaki önmaga oltja ki saját életét, de azt az utolsó utáni pillanatokban még megbánhatja. Ki tudja, amikor Júdás a fán függött, utolsó sóhajtásaival nem kért-e bocsánatot a Mindenhatótól? Tehát ma már imádkozunk az öngyilkosokért is, abban bízva, hogy ők is a mennyországba kerülhetnek. Fontos is, hogy nagyon erősen imádkozzunk értük, mondassunk értük Szent Liturgiát / szentmisét.
Kedves Lelkiatya!
Az üdvösséggel kapcsolatban szeretném kérdezni Önt, hogy a földön mi mennyire lehetünk abban biztosak, hogy valaki üdvözült vagy sem?
Drága áldott jó Máté atyánk eltávozása vetette fel bennem ezt a kérdést, aggódva érte a botladozása miatt és a legjobbakban bízva, magam előkészületét a túloldalra pedig segítve. A Jóisten mit mérlegel, hogy üdvösségre jussunk?
Köszönöm, ha megtisztel a válaszával!
Kissné dr Albert E.
Leírok egy történetet. Egy igen bűnös életet élő ember önmagára ébredt, megtért, és többé nem akarta azokat a súlyos bűnöket elkövetni, mint korábban. Sőt, szerzetes lett, hogy csak az imádságnak éljen. Ám néhány év múlva újra jelentkeztek a kísértések, és ő nem tudván ellenállni, újra bűnbe esett. Utána zokogva állt a Krisztus ikon elé, hogy bocsásson meg neki az Úr. Majd egy idő múltán megint erőt vett rajta a kísértés, és bement a városba. Majd újra visszatért, hogy bocsánatért esengjen. Aztán ez rossz szokásává is vált, a kísértések közepette vergődve máskor is bement a városba, de mindig visszatért, hogy bocsánatot kérjen az Úrtól. Egyik ilyen alkalommal aztán a templomban állván megjelent a sátán, és kéjjel csúfolni kezdte. "Már megbocsáss, Uram, de nem veszed észre, hogy ez az ember csak játszik veled? Sír, hogy bocsáss meg neki, aztán megint vétkezik, majd megint siránkozik, majd megint vétekzik. Miért fogadod vissza, ha úgysem tud kitartani ez a hitvány alak?" Erre az Úr is megszólalt. "De hiszen te is mindig visszafogadod..." De hogy biztos legyen az üdvössége, én most, ebben a bűnbánó lelkiállapotában szólítom magamhoz." A testvért holtan találták szerzetestársai a templomban.
Szép példája ez a történet annak, hogy mi nem látunk bele mások vívódásába. Mi csak a külsőt látjuk, ezért nem szabad sohasem megítélnünk másokat. Ehhöz egyedül Istennek van joga és tudása. S egészen bizonyos, hogy Isten, aki minden embert üdvözíteni akar, megtalálja az emberi szívben azt a pontot, amely őhozzá köti, amely alapján üdvözítheti. Az üdvösségünk nem a jó és rossz tetteink mérlegének az eredménye. A halál pillanatának lelkiállapotában dől el, hogy ki jut üdvösségre és ki kárhozik el. Aki bűnbánattal áll oda, az egészen bizonyosan üdvözül. Ezért fontos, hogy halála előtt mindenki meggyónjon, bűnbánattal letegye a vétkeit. Aki így hal meg, az csaknem biztosra vehető, hogy Isten magához fogadja egy örök életre.
Kedves Lelkiatya!
Érdeklődni szeretnék képviselő testület választásának menenetéről. Ki tehet javaslatot jelöltre, illetve ki és milyen módon vehet részt a választáson? Van erre vonatkozó szabályozás?
Tudom, hogy a felelősség a parókusokra hárul a jelöltek kiválasztásánál,de
a jelöltekkel szemben támasztott követelményeiről viszont nemsokat tudok. Arról is szeretnék információt.
FELTÁMADT KRISZTUS
A honlapunkon megtalálható a teljes Szabályzat. Abban megtalálható a választás menetének részletes leírása:
https://hd.gorogkatolikus.hu/adattar-dokumentumok
Kedves Lelkiatya! Görögkatolikus voltam gyerekkorom óta, de igazán elmélyedni a hit dolgaiban csak 4 éve kezdtem. Azóta egyre több mindent olvasok, megtanulok, imádkozok, mindent, amit addig nem tettem ennyire vagy nem ilyen érdeklődéssel. Emiatt van az, hogy bizonyos dolgokra csak most jövök rá. Az információkat részben az internetről is gyűjtöm, a Facebookon egy katolikus keresztény hölgy blogját, bejegyzéseit, cikkeit is szoktam olvasni és ennek kapcsán lenne kérdésem. Az illető a "hagyományos katolikus nőiség" képviselője, magyarra fordítva így tudnám visszaadni az angol nyelvű blogja címét és témáját. Sokat posztol katolikus házasságról, nőknek öltözködési tippeket a katolikus (keresztény) előírásoknak megfelelően, Szűz Máriáról, sok olyanról, ami katolikus és főleg a nőket érdekelheti, bár sok férfi is olvassa amiket ír. Mint írtam, öltözködési tippeket is ad és az egyikről nagyon érdekelne a véleménye. Azt mondja, hogy a nőknek fátylat kellene viselniük a templomban ha tényleg őszintén komolyan be akarják tartani a hitünk előírásait és Isten parancsait. Az alábbi okokat sorolja: 1. Szerepel a Bibliában és mint minden mást, ami abban szerepel, be kell tartani. 2. A fátyol viselésével Szűz Mária példáját követjük, az ő alázatossága, engedelmessége fejeződik ki ezáltal. 3. Része a Szentírásnak és hagyománynak. 4.Nőként a templomban elsődleges dolgunk és így jelezzük, hogy meg vagyunk szentelve (angolul: sacred). 5. Ezzel kimutatjuk a tiszteletünket Isten és az angyalok iránt. 6. Az alázatosság és szerénység jele. 7. Egy áldozat, mely tetszik Istennek, megdicsőíti és magasztalja az Eucharisztiában jelen lévő Krisztust. 8. A nőiségünk és méltóságunk megtisztelése. 9. Látható jele annak, hogy teljesen alárendeljük magunkat Istennek. 10. Ahogyan a menyasszony fátylat visel mikor vőlegényéhez megy az oltár elé, úgy kell nekünk is fátylat viselni, mert Krisztus menyasszonyaiként a vőlegényünket vesszük magunkhoz az Eucharisztiában. - Találtam olyan igeszakaszt, ami arról szól, hogy a nők ne menjenek fedetlen hajjal templomba. Ez lenne az: "3Szeretném azonban, ha megértenétek, hogy a férfi feje Krisztus, az asszony feje a férfi, Krisztus feje pedig az Isten. 4Minden férfi, aki fedett fővel imádkozik vagy prófétál, szégyent hoz fejére. 5S minden asszony, aki födetlen fővel imádkozik vagy prófétál, szintén szégyent hoz fejére. Éppen olyan, mintha megnyírták volna. 6Ha pedig az asszony nem akarja fejét befödni, vágassa le a haját. De ha megszégyenítő az asszonyra, hogy a haját levágassa vagy kopaszra nyiratkozzék, födje be a fejét." (1Kor 11,3-6) Ha ezt elolvasom, akkor mintha ez megerősítené azt, hogy a nőknek fátylat kellene viselniük, de még nem láttam ilyet a templomban sosem, pedig római katolikus és görög katolikus templomban is voltam már és nem hiszem, hogy az egyház ezt előírná. Gyanítom, hogy csak konzervatív, nagyon hagyománykövető katolikusok csinálják ezt. Most akkor kinek van igaza? Egyébként a Krisztus menyasszonyaiként viseljünk fátylat típusú magyarázatot nem is nagyon vagyok képes elfogadni, mert nem tehetek róla, nekem furcsa ez a felfogás, hogy mi nők, akik ott vagyunk a misén, Krisztus menyasszonyai lennénk. Még ha az egyházra egészében mondják, azt valahogy elfogadom, nekem az apácákra is furcsa de még az is belefér ha nagyon muszáj, de hogy a nők, akik ott vannak a templomban, az nem. A férfiakra ugyebár már nem is lehetne érvényes ez a logika, Jézus férfiakhoz és nőkhöz egyaránt jött, nekem már szinte ellentmond az egész krisztusi logikának az, hogy annyira a Krisztus mint vőlegény/férj és a nő mint menyasszony/feleség hasonlatok vannak mindenhol. Nekem nagyon furcsa ezt úgy felfogni, hogy ha Kati ott van a misén, akkor ő ott Krisztus menyasszonya és a vőlegényéhez megy az oltárhoz mint az esküvőn. Az áldozás sokkal inkább tényleg azt jelenti szerintem, hogy az Isten bárányának a testét esszük és a vérét isszuk, mint régen a zsidók az áldozati állat húsát. Nekem ebbe nem fér bele, hogy közben ezt értelmezzük mint házasságot. Meg hogy én az áldozáskor "összeházasodok" Jézussal minden alkalommal és a vőlegényemhez megyek ki mikor hozzá megyek. Az áldozás áldozás, a házasság házasság. Hiába nem szó szerint érti az ember az ilyet, nekem ez akkor is sok. Nem tartom szerencsésnek ezeket a megfogalmazásokat és hogy még fátylat is hordjak emiatt, mert Jézus a vőlegényem, tekintsek rá úgy, ez nekem már nagyon belemagyarázás. Az említett hölgy, akiről írtam az átlagtól eltérő véleményen van sok mindenben. Az egyik bejegyzésében például válaszolt azoknak, akik a latin nyelvű misékre a "De hát senki nem érti" véleményt mondták és azt írta, hogy szerinte aki nem tanul meg latinul katolikusként, az lusta, aki igazán akar, az megtanul, ma már nem nagy dolog nyelveket tanulni, valaki kettőt vagy hármat is tanul. Konkrétan azt írta, hogy aki manapság nyávog, amiért hogy nehéz megtanulni egy olyan könnyű nyelvet, mint amilyen a latin, az csak kifogásokat keres és lusta. Írt még ettől udvariatlanabb dolgot is, de azt már direkt nem írom. Hogy őszinte legyek, ezt én erős túlzásnak tartom és a megfogalmazása is hagy kívánnivalót maga után, de nem akarom ítélkezni felette még így sem, nem is azért írtam ezt le.Csak azért írtam ezt le ide, mert ez elég jól mutatja, hogy az illető mindenben elég szigorú, hagyománykövető, már szinte túl szigorú is lehet akár és hát ha amúgy meg ilyen, akkor az is lehet, hogy a fátyolozás kapcsán szintén ez a helyzet, hogy nem feltétlenül van igaza. Viszont a latin nyelvvel ellentétben a fátyolozás, a haj eltakarása a Bibliában is szerepel tehát most már tényleg nem tudom, hogy mi az igazság. Ami engem illet, nekem a ruháim felét le kellene akkor cserélni, mert az én ruháim elég rosszul néznének ki fátyollal együtt. Ez az illető hölgy eleve mindig ruhában, szoknyában jár, az öltözködési stílusa is konzervatív ha szabad így mondani, én gyakran veszek fel nadrágot, sportosabb dzsekit vagy farmerkabátot a templomba is akár. Próbálom kompenzálni elegánsabb cipővel, elegánsabb nadrággal és valamikor a kabátom is elegánsabb, de nem vagyok teljesen olyan az öltözködésben mint ő. Ön szerint ha nem hordok fátylat, akkor kevésbé fejezem ki Istennek a szeretetem, tényleg vétek a parancsai ellen? Jézus jobban örülne ha fátylat hordanék vagy neki jó vagyok anélkül? A fátyolozáson kívül nagyon érdekelne az is, hogy van-e valami módszer, valami trükk arra, hogy megkülönböztessem, mi az, ami tényleg kell egy kereszténynek és elvárja Isten mindenképp és mi az, amit nem baj ha nem csinálok meg, nincs jelentősége, csak néhány túl szigorú ember mondja kötelezőnek. Nem ítélkezni akartam az illető felett, sokszor tud egyébként kicsit gonoszul fogalmazni, de annyira igyekszek a jót meglátni benne, mert jó dolgokat is mond, felmenteni ha valamit rosszul tesz, pedig nem nagyon képes belátni a hibáit és nem érdekli, azonnal Jézusra irányítom a figyelmem rögtön mikor jönne a kísértés, hogy ítélkezzek felette. Ebben a levélben sem az ítélkezés volt a szándékom, csak tényeket akartam leírni és teljes képet adni a logikájáról, ami ihlette a kérdésem.
Azt olvasom levelében, hogy ez a hölgy tippeket ad nőknek arról, hogyan öltözködjenek. Ha tippeket ad, akkor azt nem kell utasításnak venni. Gondolom, ő is inkább ajánlásként fogalmazza meg. Ha netán azt írná, ez a katolikus egyház előírása, akkor rá kellene mutatnia arra, hogy ez hol szerepel az egyház előírásaiban. Ugyanis nincs benne. A Bibliában ugyan valóban olvasunk róla, de Szent Pál sem előírásként, inkább ajánlásként fogalmazza meg: "minden asszony, aki födetlen fővel imádkozik vagy prófétál, szégyent hoz fejére." "Ítéljétek meg magatok, illik-e az asszonynak födetlen fővel imádkoznia Istenhez?" (1Kor 11,5, 13). Az érvek, amelyeket az Ön által említett hölgy írt, szinte mind igen elgondolkodtató. Én is ezeket mondom: elgondolkodtató, ajánlatos. De egyáltalán nem bűn ezt nem követni. Számoljunk azzal is, hogy az öltözködésben mindig is erősen hatottak a hely és a kor követelményei. Régen sokkal többször hordtak kendőt az asszonyok, mint manapság, még itt nálunk, Magyarországon is. Ugyanakkor vannak országok, ahol ez a szokás ma is él, főként a tőlünk keletebbre lévő európai országokban. Szóval, szép szokás, de nem előírás. Egészen bizonyos az, hogy ha Ön nem hord fálylat, attól még ugyanolyan kedves az Istennek, mintha hordaná. Ez olyan apró külsőség, hogy igaznán nem és érdemes ilyen akkurátuson törődni vele.
Jézusnak mint vőlegénynek a szerepe azonban valóban nagyon érdekes fölvetés. Szerintem idővel Ön is meg fog barátkozni ezzel a képpel. Nyilván minden hasonlat sántít, ez a kép mégis nagyon sokat elárul Jézus szeretetéről. Jézus a jegyes, az anyaszentegyház pedig a menyasszony. S ugyanez elmondható az egyes hívő személyekről is. Nem a házasságkötés sok emberi vetületére kell gondolnia, hanem arra a néhány, de nagyon lényeges pontra, amely alkalmas arra, hogy Isten és az ember kapcsolatát megvilágítsa. A vőlegény és a menyasszony nagyon szeretik egymást. Vágyuk, hogy egész életükben együtt éljenek, mindenüket megosszák, s ami a leglényegesebb, annyira szeretik egymást, hogy nagy vágyuk a testi egyesülés. Ez elmondható az emberszerető Isten és az Istent szerető ember kapcsolatáról is. A testi egyesülés is megtörténik a házasságban, igaz, csak részlegesen, hiszen a házaséletben a testi egyesülés bármilyen csodálatos dolog, mégiscsak rövid ideig tart, és nyilvánvalóan nem is teljes egyesülés. Az Eucharisztiában azonban ez megvalósul. Ennek semmi köze a szexualitáshoz, egészen másként valósul meg az egyesülés. De ennek is a forrása és a célja a két szerető fél egymáshoz közel kerülése. Ebben a képben nem kell, hogy zavaró legyen a nemi megkülönböztetés. Istenben nincsenek nemek. A férfi is tud Jézus jegyese lenni (a rossz áthallások miatt nem szoktuk mondani, hogy Jézus menyasszonya, de mégis arról van szó: jegyese, szerelmese, vele való egyesülésben párja).
Nincs trükk az isteni akarat megtalálására. Gyakorolni kell, kérni kell, s idővel egyre jobban fog menni. Ehhöz sok türelem és alázat kell. De már az is az Isten felé vezető út...
Kedves Lelkiatya!
Nem látom az önellentmondást, amire utal. Nyilván nem csak a még nem létező személytől lehet megkérdezni, hogy akar-e létezni, hanem a már létezőtől is, hogy szeretne-e tovább létezni. Szerintem a kárhozott lelkek biztosan jobban örülnének annak, ha megsemmisülnének, mintsem hogy tovább szenvedjenek. Erre utal az Úr Jézus is Júdás kapcsán: jobb lett volna, ha meg sem születik (Mt 26, 24). Ha az Úr szerint is jobb lett volna neki nem megszületnie, akkor mégis miért kellett mégis megszületnie (Júdás szempontjából, nem pedig a mi üdvösségünk szempontjából)?
Mi több: Isten a saját mindentudása és előrelátása miatt azt is tudná, hogy mit válaszolna a még nem létező személy erre a kérdésére.
A kérdés nehézsége és megválaszolhatatlansága a szabadság titkában rejlik. Emberi logikával azt mondanánk, hogy jobban jártunk volna, ha Isten nem ad nekünk ekkora szabadságot, hogy akár ővele is szembefordulhatunk. S ott van a másik feloldhatatlan kérdés, ha Isten előre látja, hogy valaki ellene fog fordulni, azaz, a kárhozatra jut, akkor miért teremti meg? Hol itt a szeretet? A kárhozatra teremtette volna? Nyilván nem. Bár, a protestáns teológia, amelyben néha fontosabb az érthetőség, mint a titok elfogadása, volt olyan kísérlet, amely azt állítja, hogy az eleve elrendelés miatt Isten egyeseket az üdvösségre, másokat a kárhozatra teremtett, s nincs mit tenni, akinek oda szól a sorsa, az oda is jut. Ez viszont teljesen szembenáll az ember szabadságával. Mondom, logikailag feloldhatatlan. De az emberi értelmünknek ez a korlátoltsága nem korlátozza sem az Isten mindenhatóságát, sem az ember szabadságát. Csak a mi elménkbe nem fér bele, hogy ez akkor hogy is van.
Ami a létezés kérdését illeti, ott is hasonlóan megoldhatatlan helyzettel állunk szemben. Igen, a létet kaptuk, nem kérdezett senki róla, mégis teljesen a mi felelősségünk, hogy mit kezdünk vele, mi lesz a vége. Isten mindenhatóságát és az ember szabadságát, mindkettőt majd csak odaát fogjuk megérteni. Ott majd elbeszélgethetünk róla.
Kedves Lelkiatya! A legutóbb megválaszolt kérdés az őrangyalokról szólt és Ön válaszában az angyalokat és szenteket is említette. Bennem is megfogalmazódott valami a témával kapcsolatban. Töredelmesen bevallom, bár ez lehet nem nagy hiba, hogy a katolikusok nagy részével ellentétben nem szoktam szentekhez imádkozni, segítségüket kérni. Főként Istenhez fordulok, mert nekem ez az, ami szívből jön, Jézushoz is egyre közelebb kerültem, egy nagyon rossz időszakomon segített át, ezért koncentráltam nagyon rá és nem a szentekre és így nekem ez lett a legtermészetesebb. Biztosan nagyon változó, hogy kinek hogy alakul a hite. Egy ideje már szoktam Szűz Máriához is fordulni és most már nagyon szívesen teszem. Nem csak a segítsége miatt hanem mert ahogy egyre jobban megszerettem Jézust, úgy kezdtem közeledni az édesanyjához és megszeretni. Gondolom ezzel nincs semmi baj. A római katolikusoktól szoktam főleg hallani, hogy Mária a mi anyánk is és bízhatunk benne. Úgy érzem, ha annyira szeretem Jézust, nem tudom nem szeretni az édesanyját és bizony eszembe jut olykor-olykor, hogy Jézus fájdalma a kereszten együtt járt Mária fájdalmával. Valamilyen szempontból így a mi megváltásunk összekapcsolódik Mária, egy édesanya könnyeivel. A kérdésem nem is ez, mert ezt inkább csak meg akartam osztani mint gondolataimat. A kérdésem a szentekről szólna inkább, mert ha nem is szoktam általában a szentekhez imádkozni, de voltak kivételek. Többször fordultam már Jézus egyik apostolához, Szent Júdáshoz a közbenjárásáért. Nem Iskarióti Júdásra gondolok, hanem a másik apostolra. Azért hozzá fordultam, mert hallottam, hogy sok embernek segített már lehetetlen helyzetekben és az utóbbi időben egyre nagyobb tiszteletet érzek az apostolok iránt, mert hozzájárultak ahhoz a hithez, ami az én megváltásomat is jelenti. A térítéseik,a csodáik, a mártírhaláluk, a megírt evangéliumok, leveleik. Amikor az említett apostolhoz fordultam, volt olyan alkalom, hogy nem csak kértem valamit, nagyon hivatalosan, nagyon tárgyilagosan és röviden hanem részletesen elmondtam neki mi foglalkoztat, mi bánt, miért aggódok. Mint máskor Jézusnak. Amikor úgy éreztem, nem tudok magamért imádkozni, idő kell nekem ehhez, akkor kértem, tegye meg helyettem. Ez a napokban történt, mert egy fontos vizsga miatt vagyok ideges. Nem csak ez szomorított el hanem az is, hogy mostanság sok bajom volt és Jézus követésében is elfáradtam, gyengének érzem magam. Nem azért mert nem érdekel Jézus, ellenkezőleg, eddig nagyon keményen küzdöttem, fejlődtem, imádkoztam, másokat szerettem, krisztusi keresztény akartam lenni és volt is bőven előrelépésem, sőt, volt olyan atya, aki azt mondta, adjak ezért nagy hálát, mert nagyon keveseknek adatik meg ami nekem és az emberek többsége a feléig se jut el annak, ahova én. Igen, csak elfáradtam. Akkor még ezt az atyának nem mondtam, mert akkor még jól éreztem magam. Azóta ezt Jézusnak is elmondtam, de előbb még csak Szent Júdást kértem meg, imádkozzon értem és neki öntöttem ki a szívemet. Ima közben el is pityeregtem magam, két egymást követő napon. Ha őszinte akarok lenni, meg kell mondjam, szégyellem ezt. Olyan szégyellnivalónak érzem, hogy megszólítottam valakit, akivel addig nem sokat beszéltem, csak ritkán és rögtön rázúdítottam az összes bajomat. A földi életben ezt sok találkozás, sok beszélgetés, hosszabb ismeretség után szokás. És elsírtam magam valaki előtt, akit még sose láttam életemben, nem is láthattam, mert amikor Jézus apostola volt, én nem is léteztem. Ezen kívül, nem volt ugyan tökéletes, de olyan nagy dolgokat tett Jézusért és az ő üldöztetéséhez képest az amiről panaszkodtam neki semmiség. Nekem mégis nehéz. Nem ciki ez? Hogy tekinthet erre az apostol, akinek a segítségét kértem? Biztos tanult Jézustól sokat a szeretetről, de nem tudom elképzelni, hogyan állhat ahhoz, hogy valaki akinek semmi köze hozzá, a segítségét kéri, panaszkodik neki, tényleg elsírja neki a bánatát. A mennyben lévő emberek biztosan máshogy állnak ehhez, csak nekem ez nem könnyen érthető. Lehet, hogy annyira krisztusivá lett, hogy majdnem úgy tekint rám mint Jézus? Amikor imádkozunk egy szenthez vagy angyalhoz, biztosak lehetünk benne, hogy nem idegesítjük? Olyan hihetetlen nekem, hogy a földi élettel ellentétben a szentek, angyalok, apostolok mindig szeretettel és türelemmel hallgatnak minket. Jézus édesanyjáról el tudom képzelni, mert bűn nélküli volt, de a szentek nem, nem lettek megkímélve a bűnös természettől amit az áteredő bűn okozott. Az imádságomban azt is kifejeztem Júdásnak, hogy hálás vagyok neki az apostoli munkájáért és szeretem. Nem tudom miért, de úgy éreztem és kimondtam. Ez is olyan különös, hogy szerethetek valakit, akit még soha nem láttam. Nem csak hogy szimpatikus hanem tényleg mint amikor az ember úgy érzi, szereti a másikat. Nem tudom, hogy én csinálok valamit rosszul vagy ez az egész tényleg lehetséges. Ugye nem hoztam magam ciki helyzetbe? Sok katolikusnak bizonyára természetesek az ilyen dolgok, de nekem ez még új.
Nem ciki. Sőt, nagyon is szép dolog. Az sem meglepő, hogy a Krisztus követésbe egy kicsit belefáradt. Sok emberi tényező van az Ön Isten-keresésében, Jézus iránti szeretetének folyamatában. De ez teljesen természetes, hisz emberek vagyunk. Minden bizonnyal a Lélek vezetése által talált rá erre a lehetőségre, hogy az egyik szent apostolt szólította meg. Ezzel mintegy kitágíthatjuk a szeretetünket Isten felé. Némelyek azt gondolják, hogy a szentekhöz való imádságunk az Istenre figyelésünktől von el minket. De ez nem így van. Színesebbé, gazdagabbá teszi a hitünket, a szeretetünket, ha fölfedezzük, hogy Jézus anyja, az apostolok, a vértanúk, az előttünk élt szentek mind bekapcsolódnak az Istennel való kapcsolatunkba, részévé válnak annak, még teljesebbé teszik azt. Azt is jól fogalmazta, hogy a szentek úgy tekintenek ránk, vagy legalábbis hasonló módon, mint maga Isten. Igen, ők már ismerik ezt a kimeríthetetlen isteni szeretetet, és azzal fordulnak felénk. Soha de soha nem sértődnek meg, nem vesznek rossz néven semmit, amit velük vagy feléjük teszünk. (Ha valaki káromolná őket, az sem esik nekik rosszul, csak az illetőt sajnálják a benne lévő tudatlanság vagy szeretethiány miatt.) Jól teszi, ha ezt is, a szentek helyes tiszteletét egyre inkább fölfedezi a katolikus/ortodox hitvilágban.
Kedves Lelkiatya!
Zsolozsmástábor ebben évben mikor lesz?
Irotán július 8-11 között, Létavértesen július 11-14 között.
Kedves Lelkiatya!
Az a kérdésem, hogy hogyan áll az egyház egy keresztény vallását gyakorló lány és egy megkeresztelt, elsőáldozott, de vallását csak alkalmanként gyakorló párhoz. (Én vagyok a lány). Tehát az a kérdésem egészen pontosan, hogy meddig érdemes bízni és imádkozni, hogy egy rendes katolikus párkapcsolatunk lesz, ahol mind a ketten Istenre támaszkodunk, nem pedig csak alkalmanként megyünk el együtt templomba? Azért nehéz, mert egyrészt nagyon szeretem, másrészt más alap értékrendben egyezünk a barátommal, csak ő kamaszkora óta elhanyagolta a vallást, és most kezdett el újra velem imádkozni.
Szerintem nagyon szép reményeket hordoz, ha a szerelem valakit Istenhöz vezet. Nem ritka, hogy az elkötelezett keresztény fél hozzásegíti a másikat ahhoz, hogy ő is Istenre találjon. Csak nagyon fontos ebben az őszinteség. A nem gyakorló fél eleinte nyilván a kedvese kedvéért megy el templomba vagy imádkozik, de el kell jönnie annak a pontnak, amikor már önmagától is építi a kapcsolatát Istennel. Ezért mindenképp érdemes nagy hittel imádkozni, s olykor furfanggal is cselekedni, hogy minél több értékes, hiteles hatás érje az illetőt, amelyek a hitre elvezethetik. Az elköteleződést csak akkor javaslom, ha őszinte hitre tért a másik is. Persze, ez sem annyira könnyű, mert mégsem köthetjük a szerelmünket ilyen feltételekhöz, mert akkor félő, hogy valóban csak látszat megtérést érünk el vele. Mégis nagyon fontos szempont az életre szóló elköteleződésben, hogy a legfontosabb alapelvekben, azaz a keresztény hitben egységesek legyenek.
Dicsőség J?zus Krisztusnak!
Kedves Lelkiatya!
Azt szeretném megtudni, hogy a mandalafestés rejthet - e valamilyen veszélyt a lelki életre?
Köszönettel várom válaszát!
Dicsőség J?zus Krisztusnak!
A mandala festés önmagában nem káros, sőt, egyesek számára minden bizonnyal hatékony nyugtató hatása lehet. Van azonban egyfajta szellemi tartalma is, ettől óva intek mindenkit. Az önmegváltás egyik válfaja, amely látszólag nagyon tetszetős, sok ember számára vonzó tud lenni, de a lényegről eltereli az ember törekvését. Tudniillik, hogy megváltásra szoruló teremtmények vagyunk, és csak egyedül Krisztus tudja nekünk az igazi boldogságot megadni. De ha valaki ilyen különleges köröket festeget vagy díszítget, önmagában e tevékenység nem káros, nem félrevezető.
Kedves Lelkiatya!
Egyszer azt olvastam, hogy szeressük az őrangyalunkat.
Van amikor sugall nekünk dolgokat,mit tegyünk ,merre menjünk.
Én van amikor spontán köszöntöm jó reggelt Őrangyalom ,vagy ha pl otthon maradt a lakatom,annyit mondtam magamban ,hogy kérlek vigyázz rá...
Ön szerint, hogy bánjak vele,így lehet?
Köszönöm szépen a válaszát!
Igen, beszélgethetünk az őrangyalunkkal. Jó tudni, hogy van valaki a mennyben, aki személyesen vigyáz ránk. Persze, gyorsan hozzáteszem, hogy a mennyei Atya, Jézus Krisztus, a Szentlélek a legszemélyesebben vigyáz ránk, szeret, segít, megerősít. Katolikus hitünk azonban hozzáteszi, hogy kapcsolatunk lehet a szentekkel is, akik a mennyben vannak, s így az angyalokkal is. Egynémelyiküket ismerjük név szerint, Mihályt, Gábort, Raffaelt, Urielt. Az ő nevüket a Szentírásból tudjuk. A saját őrzőangyalunk nevét nem tudjuk. De például tudhatjuk a védőszentünk nevét. Mindenkinek van egy védőszentje is, akinek a nevét viseli. Például a Károlyoknak Szent Károly, az Ágneseknek Szent Ágnes. (Ezért is fontos,hogy a keresztségben már korábban élt szentek nevét adjuk!) Tehát imádkozhatunk a szentekhöz, a védőszentünkhöz, az őrangyalunkhoz. Éppen úgy, mint amikor megkérünk valakit, hittestvérünket, rokonunkat, barátunkat, szerezeteseket, hogy imádkozzanak értünk. A szentek és angyalok közbenjárása is ilyen. Ők is imádsággal tudják segíteni az életünket, nem pedig úgy, hogy odaföntről rendezgetik azt (parkoló helyet keresnek nekünk, visszafognak, hogy ne essünk az árokba, stb. - bár, ki tudja, talán ilyenekben is segíthetnek, de nem ez a lényeg). Minden Isten kezében van, végső soron tőle kérünk, tőle remélünk mindent. De mindig jó, ha vannak a lelki küzdelmeinkben társaink, itt a földön is, odaát a mennyben is, szentek és angyalok. Ez nem csökkenti Isten iránti szeretetünket, sőt, inkább növeli, szinesíti, gazdagítja azt.
Atya tessék mondani, hogy fér össze a dandártábornok és a katolikus tábori püspök? Isten országában nincs fegyver, és aki megtér, ennek az országnak a képviselőjeként van jelen már most is ebben a világban, és Istent teszi meg élete egyetlen Urává. Noha a világban vagyunk ,de a világ nem lehet bennünk, mégis, miért engedi meg akkor az egyház, hogy ilyen pozíciókban tetszelegjen egy Krisztus követő, állítólag megtért ember? Képmutatás ez a javából. Jézus ember és ellenségszeretetre nevelt bennünket, nem arra, hogy a békét más életek kioltása árán kell kiharcolni a hazának. Ő maga mondja, nem úgy adja a békét, ahogy azt a világ adja, hanem ahogyan arról Reményik Sándor is ír; "bent, csend". És ha háború van, ha Isten megengedi, annak lennie kell, és abban kell megtalálni a békét és a szeretet küldetését, ha még az életemet is kell adnom érte. A keresztény ember elsősorban ugyanis nem evilágban reménykedik, és nem itt van az állampolgársága, hanem Krisztusban újjászületve a menyország részese már most. Mégis azt halljuk megtért, keresztény, felnőtt emberektől, hogy "jogos önvédelem" és "szent háború" címmel altatják a népet, hogy az rímeljen és meghajoljon az aktuális kormánypolitikának. Félünk talán mások lenni, félünk mást mondani, mint amit Jézus vár el tőlünk? Féltjük életünket? Mégis ki akkor az Úr a szívünkben? Az Egyház szívében? Önvédelem, rendben van, az életet védeni kell, abban az esetben, ha közvetlenül engem érint, a családomat, és akkor sem megölni, hanem ártalmatlanítani. Ez egy kollektív háborúban lehetetlen, az pedig végképp nem biblikus, hogy hazámtól távol, családomtól távol kell "megvédenem a hazát", és csak azért kell ölnöm, mert egy poltikusok által egykor meghúzott határvonal választ el engem a másiktól. Apropó haza. Én úgy gondolom egy keresztény ember számára egyetlen haza létezik: az örökkévaló. Amit mi hazának nevezünk, azokat a határokat hazugság, hataloméhség és korrupció árán húzták meg egykor olyan világi politikusok, akik kezéhez közvetve, vagy közvetlenül vér tapadt. Emberek vannak, határon innen és azon túl is!!!! És nem azt mondom, hogy a keresztény ember ne legyen büszke magyarságára, hazájára, de amint a "haza védelme" előrébb kerül, mint Isten szava, mint például, mikor a "hqza védelmének" oltárán inkább embereket ölök, mint Krisztus szavát, az ellenségszeretetet választom, akkor máris bálványimádásba kerülünk. A haza fontosabbá válik, mint Isten. Ha a haza fontosabb lenne, akkor Jézus is kiűzte volna a rómaiakat, mert a nép elnyomásba szenvedett, mégis, Jézus mindenkinek a szolgájává tette magát. Magyar Katalin, az 56-os forradalom idején nem hallgatott a poltikai jelszavakra (ruszkik haza), nem ölt embert, hanem egyaránt ápolt oroszt, magyart. Olyanokat, akikkel a nővérek nem foglalkoztak, csupán azért, mert orosz. Katalin azt mondta, hogy ő embereket lát, nem pedig ideológiákat és nyelveket. Nem dőlt be a hazug politikának, hogy a hazát szent háború és jogos önvédelem árán meg kell védeni, és ki kell űzni a ruszkikat. A fiatal lány életét adta másokért, ahogyan azt Jézus is tette. Borzasztó nagy arcul csapás ez egy keresztény embernek. Egy vallását nem gyakorló ember példát mutat emberségből a keresztényeknek. Ezek alapján, tábori püspök és dandártábornok? Várom válaszát.
Abban teljesen egyetértünk, hogy a háború rossz, sőt, valami borzasztó szörnyűség. Ezt a nyilvánvaló tényt, azt hiszem, az emberek 99.9 %-a osztja, függetlenül attól, hogy hívő vagy nem hívő ember. Nagyon kevés az az lelketlen ember, akik hasznot húznak a háborúból. Mégis, hatalmuknál fogva és pénzüknek köszönhetően megtehetik. Háborúk vannak, ezt a szörnyű tényt el kell fogadnunk, nincs mit tenni. Hogy egy ilyen háborútól beárnyékolt világban mit kell tenni, ez más kérdés. Az egyes ember megteheti, hogy kimondja, soha nem fog fegyvert. (Bár azt látjuk, hogy a háborús országban ettől a jogától is megfosztják az embert.) Nagy kérdés azonban, hogy megteheti-e állam,hogy ilyen vészterhes időkben nem szervez hadsereget. Legalábbis Európában nincs egyetlen ilyen állam sem. Svájcról mondják, hogy ők nem fegyverkeznek, de sajnos ők sem mentesek a háborúra készülődéstől. Legalábbis ezt olvastam róluk a világhálón: "Svájc hadserege igen fejlett haditechnikával rendelkezik, katonái, sőt a polgári lakosság is jól kiképzettnek számítanak, mivel rendszeresek a katonai gyakorlatok az alpesi országban." Hogy mit kezdünk a hadseregünkkel, ez is nagy kérdés. Ehhöz végképp nem értek, de kénytelen vagyok elfogadni a tényt, hogy ma az államoknak vannak hadseregei. Keresztény hitünkre hivatkozva nem tehetjük meg, hogy tökéletesen lemondunk a honvédelemről. Legalábbis nekem is ez a véleményem. S innentől kezdve válaszolok az Ön kérdésére. Ha van hadsereg, és vannak benne katonák, akkor ezekkel a katonákkal törődni is kell. A katonai ordinariátusnak semmi más feladata nincs, mint az, hogy a katonák lelki szükségleteit ellássa. Például, amikor békefenntartói kiküldetésbe mennek, mondjuk, Koszovóba rendszeresen, akkor mindig megy velük egy vagy több tábori lelkész. éppen azért, hogy legyen nekik ott lelki támaszuk. Ezt semmiképp sem szabad megvonni tőlük a kereszténységre, meg a békére való hivatkozással. A tábori püspök pedig az a személy, aki megszervezi ezeket a lelki ellátásokat. A hadseregen belül vannak keresztelések, esketések, temetések. Vajon ezektől is meg kellene őket fosztanunk, mert egy erőszakszervezet tagjai? Sőt, épp emiatt még inkább szükségük van erre a lelki segítségre. Hadseregünk folyamatosan van, pedig, hála Istennek, lassan 75 éve nincsen háború az országunkban. De vannak katonák, és nagyon sok jót tesznek hazánkkal, sok helyen tudtak segíteni. Ezeknek a katonáknak van szükségük a lelkészségre.
Ami a hazaszeretetet illeti, abban egyetértek Önnel, hogy az nem lehet fontosabb, mint Krisztus szeretete. Ha nem is fontosabb, de mégis nagyon is nemes érzés. Ahogyan az ember büszke a családjára, szereti a faluját, szülővárosát, ebbe sorolható az is, hogy szeretjük a hazánkat, magyarságunkat. Emberségünk része, hogy szűkebb köreinkhöz jobban ragaszkodunk. Ennek nem szabad, hogy a következménye legyen, hogy akik a szűkebb köreinken, családunkon, városunkon, országunkon kívül vannak, azokat szabad volna gyűlölnünk. Ez a torzulása ennek a nemes emberi érzésnek. Jogos, hogy ennek nem szabad teret engednünk. De nem is törvényszerű, hogy a hazaszeretet együttjárjon az ellenség gyülőletével. Nem is szabad, hogy így legyen. Ebben is a tábori lelkészek segíthetnek, hogy a honvédelem ne erőszakosságot, gyülölködést jelentsen, hanem amennyire lehet, próbáljuk krisztus módon megélni.
Kedves Lelkiatya!
Egyházunk tanítása szerint két választásunk van: Istennel akarunk létezni,vagy Isten nélkül. Miért nem engedi meg Isten a harmadik választást: aki egész egyszerűen nem akar létezni, arra miért erőlteti rá, hogy létezzen? Sokszor halljuk azt a Szent Ágostontól származó idézetet, hogy ?Isten megteremtett téged a te beleegyezésed nélkül, de nem fog üdvözíteni a te közreműködésed nélkül". Miért történik ez, hogy a "beleegyezésünk" nélkül teremt meg minket, miért nem mondhatja valaki, hogy köszöni, de nem kér a létezésből?
Válaszát előre is köszönöm!
Ez majdnem olyan logikai bukfenc, mint az, hogy: "Isten tud-e olyan nehéz követ teremteni, amit nem tud fölemelni?" A kérdés magában hordozza a léttani önellentmondást. Aki létezik, már nem tudja föltenni azt a kérdést, hogy mi lenne, ha nem léteznék. Fölteheti, csak értelmezhetetlen. A kérdés túlnő az emberi gondolkodáson. Igaz, a Szentírásban is találkozunk ezzel a kérdésfölvetéssel: "Mondhatja-e a mű mesterének: miért alkottál engem ilyennek?" (Róm 9,20) Szent Pál ezzel alighanem Jeremiás próféta intelmére utal, aki épp a fazekasnál kapta ezt a látomást és figyelmeztetést: "Vajon nem tehetek én is úgy veletek, ahogy ez a fazekas tesz?" (Jer 18,5) De Szent Pál keményen meg is válaszolja: "Ember, ki vagy te, hogy vitába szállsz az Istennel?" (Róm 9,20) Szóval, nincs nekünk sem jogunk sem lehetőségünk föltenni ezt a kérdést. Inkább az lehet mögötte - azt sejtem -, ha valaki sok bajon ment keresztül, nem élvezi az életet, és szeretne véget vetni neki. Inkább ennek az okait érdemes föltárni és főként ebből a kilátástalanságból érdemes kimenekülni, semmint ontológiai szempontból értelmezhetetlen kérdéseket föltenni.
Kedves Lelkiatya! Az Önnek küldött kérdések és ismerőseimet látva is az a meglátásom, hogy a keresztények egy része magányosabb keresztény, nagyon kevés keresztény, katolikus barátja és ismerőse van. Olyat is gyakran látok, hogy van egy család és a családból egyetlen ember megy a templomba. Nem minden városban, de van ilyen. Sokan meg azzal küzdenek, hogy nem találnak katolikus párt. Meg tudom érteni ezeket, mert ha belegondolunk, ma már felszínesek az emberi kapcsolatok, eleve barátokat nehéz találni és ahhoz még nagyobb csoda kell, hogy katolikus barátokat találjunk. A közösségben, ahova templomba járunk, talán ott lehet vagy ha egy diák egyházi iskolában tanul, egy tanár ott tanít, akkor esetleg van rá esély, de ott sem mindenkinek jön össze, hiszen nem mindenki szimpatikus mindenkinek és a megismerkedés még nem jelenti azt, hogy abból igazi komoly barátság is lesz. A párkapcsolatokra ugyanez vonatkozik, sokan mondják, nem könnyű párt találni és katolikust főleg nem. Ezt látom ha megfigyelem, miket olvasok, hallok keresztény fiataloktól nálunk és külföldön. Leginkább a katolikusok körében. Ismerek más felekezeteket is nem katolikus ismerőseimen keresztül, de ott kevésbé észlelek ilyet. A legérdekesebb az egészben, hogy ha összehasonlítom a világi embereket az egyházi személyekkel, papokkal, kántorokkal, esetleg egyházi iskolákban, egyetemeken oktató személyekkel, akkor az ellenkezőjét vélem felfedezni. Már 30 éves korukban már megházasodtak, sok katolikus barátjuk is van. Akaratlanul is eszembe jut, mi lehet ennek az oka. Mármint ennek a nagy különbségnek az egyházi emberek és a világi keresztények között. Sok világi keresztény még 30 éves korában nem talál párt. Ha egy pap 28-29 éves korában házasodik, akkor biztos azért teszi, mert szereti a másikat, megbízik a párjában, boldogok együtt, a papi élettel járó nehézségeket is vállalják, a pap nyilván igyekszik példát mutatni másoknak, így nem is szoktak elválni sem, mindig megtalálják a módját a problémák megoldásának. Nem könnyű pedig úgy párt találni, hogy az ember papnak készül. Nem vagyok pap, de mikor azt látom, hogy a világban élő keresztények sorra csalódnak a randikon, szerelmi ügyekben, nagyon nehezen találnak hithű keresztényt maguk mellé, akkor felmerül a kérdés, hogy az egyházi személyek mit csinálnak máshogy, hogy nekik sikerül. A nemeknek lehet szerepe ebben? A papok férfiak és könnyebb egy férfinak komoly, katolikus, elköteleződni vágyó, őszinte nőt találni mint egy ugyanilyen katolikus nőnek ilyen férfit? A barátokkal mi a helyzet, miért van valakinek sok katolikus barátja és valakinek szinte senki? Nem katolikus, de ismerek egy baptista lányt, akinek nagyon sok barátja van, baptisták sokan de nem csak azok. Sok keresztény programra jár, mindenféle városokban, ez biztos hasznos, de valljuk be, nagyon sok embernek nincs ideje ilyenre. Nem mindenkinek. Mondjuk ha a papokra gondolok, papszentelésük előtt biztos nagyon elfoglaltak és mégis megtalálják a párjukat és barátaikat, de ezt eddig azzal magyaráztam, hogy a munkahelyük vagyis hivatásuk miatt sok papot ismernek és ezért van sok barátjuk. Őszintén kíváncsi vagyok, mi lehet az oka a szerintem elég nagy különbségeknek egyházi és világi személyek között. A görögkatolikus egyházon belül. Mintha a világi ember sokkal jobban küzdene a magánnyal mint egy pap.
Nem tagadom, nehezen tudok válaszolni a kérdésére. Kimerítően biztosan nem is fog menni. Annyit mondhatok, hogy a papságra készülők is ugyanúgy megküzdenek a saját döntéseikkel, élethelyzetükkel, mint bárki más. Van, ami nekik könnyebb, például az iskoláztatás, hisz gyakorlatilag az nekik teljesen ingyen van, jegyzeteket, szállást, kosztot ingyen kapnak. Ugyanakkor sokkal zártabb az életük, mint a kortársaiknak. Úgyhogy, ha valaki megismeri a kispapi életet, nem mindenki áhítozik ilyenre. Ugyanakkor nagyon sok ember nyitottan fordul feléjük, lányok és fiúk egyaránt. Ennek is nagyon sok oka van és lehet. Általában mély lelkű, értékes gondolkodású fiatalemberekről van szó, akik már csak ezért is vonzóbbak a komolyan gondolkodó kortársaik számára. Ismétlem, nem biztos, hogy irígylik őket, de érzékelik azt az erkölcsi és lelki többletet, amit egyrészt az elhivatottságuk, másrészt a képzésük hozta elmélyültebb gondolkodásuk eredményez. Tudom, hogy ez így erős általánosítás. Hiszen a világban élő fiatalok között is vannak hasonlóan mély gondolkodású személyek. Csak lehet, hogy az ő életvitelük nem annyira szembetűnő, sokkal észrevétlenebb.
Mindezzel együtt nem azon múlik, hogy valakinek sok barátja van-e vagy kevés, hogy hol tanul. Ez inkább a személyiségtől függ. Van, aki könnyen barátkozik, van, aki nehezebben. Ez sem az egyházi hovatartozás eredménye, hanem az öröklött tulajdonságainak, vagy szülői mintkakövetésnek a következménye. Szóval, nagyon sok összetevője van ennek az élethelyzetnek. Nem hiszem, hogy megtaláljuk az általános választ. Ha Ön valamiképpen érintett ebben a kérdésben, azt javaslom, keressen föl fiatalokat egybefogó közösségeket. Igaz, ma ebből is kevesebb van, mint évtizedekkel ezelőtt. Ennek is megvan az oka. De azért léteznek. Miként élnek és léteznek ifjúsági közösségek, ifjúsági programok. Ezekbe érdemes belekóstolni, sőt akár belevetni magunkat. Aki kér, kap. Aki keres, talál..." Ezt az Úr Jézus mondta tanítányainak. Lehet, azért döcög a keresztény életünk, az élethivatásunk, mert nem elég nagy hittel éljük az életünket.
Kedves lelkiatya mit szól ahhoz hogy el akarja törölni a momentum a gyónási titkot? Hogy szólhat bele bárki is az egyház életébe? Mi tesz a papjaink védelme érdekében az egyház? Elkezdődik az egyház üldözés?
Egyáltalán nem kell komolyan venni az ilyen butaságot. Egy párt hangoztathat ilyesmit, s ezzel néhány tagot is toborozhat akár, de igazán komoly követekzeményei nincsenek az efféle üres riogatásnak. Már hogy jönne ahhoz egy magyarországi párt, hogy a 2000 éves, világegyetemes egyház szabályait módosítani akarja? Mintha azt találnák ki az óvodában, hogy változtassák meg a kresz szabályokat. Ami az egyházüldözést illeti, annak jó ideje tanúi vagyunk újra. Most sokkal rafináltabb eszközökkel, mint amit a kommunizmus alatt megtapasztalhattunk. De az üldözés mindig jót tesz az egyháznak, erősíti a híveit. Igazán nem kell félni ettől sem, ha netán komolyabbra fordulna. De érdemes megelőznünk, s mielőtt bekövetkeznék magunktól is komolyra fordíthatnánk végre a hitünket.