Kedves Lelkiatya!Egy érdekes dolgot osztott meg valaki a facebookon! Ne erőlködj ne idegeskedj felesleges mert minden akkor történik meg mikor eljött az ideje és az történik ami történik! Elgondolkodtam mert ma dühös lettem egy ügyintézés miatt de most akkor nyugodjak meg valahogy hogy hiszen az van ami van nem tudom megváltoztatni ennyi erővel nyugodt is lehetnék de ha ez így van ez nekem borzasztó nehéz mi segítheti az elfogadást? köszönöm szépen !

Kedves Lelkiatya! Én írtam Önnek a hétköznapi helyzetekről, melyekről szerettem volna tudni, hogy bűnt követtem-e el. Az egyik eset volt, amikor édesanyámnak szerettem volna segíteni a szatyrokkal a törött válla miatt (is), a másik eset a karfiollal volt. Ön azt írta, ezek érzelmi reakciók voltak és jó az ha igényes vagyok apróságokra is. Nem szeretném Önt feltartani ilyen apróságokkal, de valamire még szeretnék rákérdezni. A mai napon édesanyámmal a kórházban voltam, vártuk, hogy behívja az orvos. Nagyon sok beteg volt ott. Volt ott egy néni kerekesszékben, de botja is volt, tulajdonképpen a bottal és a saját lábával ment előre a székkel, nem volt kísérője. Először furcsálltam a helyzetet, még nem láttam ilyet, bármilyen bután is hangozzék ez. Akiket eddig láttam, nekik mindig vagy hozátartozójuk velük volt, vagy a mentősök vitték őket mikor kerekesszékben voltak, esetleg egy orvos vagy ha egyedül voltak, akkor más módon közlekedtek. Szóval először furcsálltam. Aztán rájöttem, hogy lehet jól jönne neki a segítség. Csakhogy sajnos végül nem segítettem neki. Az egyik ok az volt, hogy volt bennem egy bizonytalanság, hogy mi van ha mégse szorul segítségre és örülne-e egyáltalán ha segítenék. A másik ok az volt, hogy nem mertem anyukámat ott hagyni, mert bár akkor éppen nem volt a rendelőben az orvos, gondoltam, sose tudni mikor jön vissza, csak ebédszünete volt, lehet addig szólítják anyukámat amíg én elmegyek a néninek segíteni. Azt nem tudtam, hogy a néni hova akar menni, ott marad, másik részlegre megy, pontosan hova megy, ilyen részleteket nem tudtam és gondolkodtam, hogy ha esetleg messzire menne, akkor lehet vissza se találnék anyukámhoz vagy elkésnék. Mivel édesanyám csak az egyik karját tudja most használni a törés miatt, így azért neki is szüksége van a segítségemre. Igen, de nem tudom túltenni magam azon, hogy nem segítettem annak a néninek. Egyszer megkérdezett valakit, hogy nem segítene-e neki, de az illető nem akart, meg is indokolta, hogy miért. Akkor már távolabb volt tőlem, az említett okokból nem mertem odamenni. Azóta sem tudom, mivel tettem (volna) jobbat, ha anyukámmal maradok végig, hogy biztosan ott legyek mikor szükség van rám és nem segítek, bár mint írtam, a bizonytalanság is oka volt a mulasztásomnak (és ha nincs rá szüksége? - kérdeztem magamban) vagy akkor ha segítek a néninek vagy legalábbis felajánlom. Segítene ha elmondaná a véleményét. Hozzátartozik az egészhez, hogy nekem az utóbbi időben, ahogy egyre jobban változik a hitem miatt az életem, sorozatosan vannak belső késztetéseim és nagyon észre tudom venni, hogy kinek van szüksége segítségre. Akkor is amikor sok ember van körülöttem, valahogy észreveszem azt az egy személyt. Hadd soroljam fel ezeket, hogy jobban látszódjon, mi is játszódik le bennem. Egyik alkalommal egy bevásárlóközpontban voltam, volt sok ember körülöttem, nem egy kicsi bolt volt. Egy helyen egy néni ült a bevásárlótáskája mellett és észrevettem, hogy mintha a leesett szatyrot próbálná felemelni, próbálkozott egy darabig, de nem ment könnyen. Végül odasiettem és felvettem neki, aminek nagyon örült. Akkor annyira hirtelen cselekedtem, hogy a saját szatyromat ott is hagytam ahol voltam és a segítés után mentem vissza érte. Másik eset volt, amikor egy néni akart bemenni egy társasház épületébe, ismertem egyébként az illetőt de csak látásból és egy bevásárlókocsit húzott maga után, amibe sokszor a piacon és boltokban pakolnak az idősebbek. Mivel pár lépcsőn fel kellett menni, úgy gondoltam, hátha kell neki segítség, meg is kérdeztem, udvariasan visszautasította, mert azt mondta, jobb ha ő viszi, nem mindegy hogy mozog, mi hogy van. Harmadik eset a kórházban történt, amikor láttam egy nénit, akit szólítottak az orvoshoz, de botja is volt, táskája is volt, nehezen mozgott, így gyorsan odaugrottam, hogy segítsek neki vagy a kezét megfogni vagy valamit amit tudok. A negyedik eset és egyben utolsó, amit leírnék, szintén a kórházban volt, amikor egy idős néni volt kerekesszékben. A kabátja a háta mögé volt téve. Látszott, hogy keres valamit, végül kivett egy zsebkendőt. Akkor is volt bennem egy érzés, hogy menjek segíteni, de nem tettem. Aztán később ismét hátranyúlt, akkor már nem bírtam ki, hogy ne segítsek és megkérdeztem, mit segíthetek neki, a sálját kereste, így odaadtam. Látszott rajta, hogy nagy fájdalmai vannak, emiatt is csak nyugtalanított az egész, nagyon megérintette a szívemet a fájdalma, pedig nem én éreztem, hanem ő. Szinte alig tudtam levenni róla a szemem egész idő alatt. Végig nagyon sajnáltam és ez a sajnálat már nekem is valamiféle szenvedés lett. Olyan gyorsan mentem oda és álltam fel, hogy anyukám, aki mellett ültem, megijedt, hogy mi történt. Volt már 1-2 eset mikor nem segítettem, ez akkor volt mikor a templomban vagy nem adtam át valakinek a helyem. Idős embernek vagy valakinek. Nem úgy, hogy kérte és megtagadtam hanem nem ajánlottam fel. Engem az akkor úgy nyomasztott, hogy 20-30 percig nyugtalanított, hogy mit tegyek. Ezekben az esetekben is bennem volt egy bizonytalanság, mint a mai nap amikor nem segítettem, de mint írtam, az esetek egy részében végül összeszedtem a bátorságom. Akkor már vagy éppen jobban ráértem vagy jól belátható, kisebb helyen voltam. Sajnálom a mai mulasztásom. Be kell vallanom, hogy amikor ilyen helyzet van, ha nem segítek, akkor eszembe jutnak Jézus szavai, hogy amit másnak nem tettem meg, azt neki nem tettem meg. Mivel kimondhatatlanul tiszta szívemből szeretem Jézust, ezért emiatt még rosszabb érzés. Az összes leírt helyzetben volt bennem egy belső késztetés, egy érzés, valami megmagyarázhatatlan, ami folyamatosan ott volt bennem és addig nem ment el tőlem, amíg meg nem tettem, amire késztetve éreztem magam. Mint amikor valaki ott van mellettem és mondogatja, hogy csináljam már meg vagy noszogatna, lökdösne, hogy menjek már. Nem érzem senki jelenlétét, ez csak szimbolikus. Mikor megteszem, akkor megnyugszok, mint aki megtette amit meg kellett tennie és tudom, hogy jól döntöttem. Bevallom, ez néha már szinte idegesít, ez a késztetés. Jóra irányul, de közben néha szinte nyomaszt. Nekem ez olyan mint mikor más kísértve van egy bűnre, önkielégítésre, lopásra, irigységre, bármire és "megteszem" és "nem teszem" küzd benne. Körülbelül olyan nekem nem megtenni azt a jót amire késztetve vagyok mint másnak rosszat tenni. Nekem ez ugyanolyan fájdalmas mint egy bűn. Szívesen fogadnám ha kifejtené erről az egészről a véleményét és tanácsot adna nekem, hogy hogy kezeljem ezeket. Említette, hogy említsem meg a két esetet a gyónásomban (a szatyros és a karfiolos esetet) és őszintén szólva, tényleg várom már, hogy elmondjam majd a következő gyónásomban. Különösen a mai esetet, mert én nem tudom ezeket csak úgy elfelejteni, nekem egy mulasztás olyan mint egy bűn, mint rosszat tenni. Pedig valahogy mégsem egészen ugyanaz. Főleg akkor nem ha nem rossz szándékból mulasztok. Az igazat megvallva magamhoz képest így is fejlődtem, mert nem is vagyok olyan típus, aki könnyen teremt kapcsolatot másokkal, erre is csak a Jézus iránt érzett szeretetem vitt rá engem. Neki olyan dolgokat megteszek és megtennék, amiket senki másnak ezen a világon. Amikor először nem merek segíteni, de aztán csak odamegyek, az a belső késztetés és Jézus miatt van, nálam már az is haladás. Olyan ez, mint az önkéntes munka, amit szoktam végezni. Eddig még csak adományokat gyűjtöttem, először attól is féltem, de már sokkal könnyebb és Jézus bátorított pont akkor pont úgy, ahogy szükségem volt rá. De ezzel is úgy vagyok, hogy még van hova fejlődnöm, még tehetnék többet másokért és Istenért és érzem, hogy még gyakorolnom kell. Mindig van bennem egy késztetés, hogy menjek a következő szintre, utána a következőre, aztán tovább és így ki tudja meddig. Abban bízom, hogy hátha egyre jobban fog menni. Igazából 25 és 30 között vagyok szóval nem olyan tapasztalt mint egy idősebb személy, lehet ennek is köze hozzá, nem tudom. Az elején gondolom minden nehezebb. Nagyon komolyan veszem, amit Istennek teszek és mivel Jézust annyira szeretem, nem is tudnám máshogy csinálni, csak ennyire komolyan, igényesen, ahogy Ön mondta. Persze ebből következik, hogy fáj is, amikor valami nem megy vagy nem mindig. Néha úgy érzem, még rosszabb ez mint amikor bűnbe esik valaki és rosszat tesz. Valamiért jobban fáj nekem. Annak is örülök, hogy megoszthatom Önnel. Rossz ha magamban kell tartanom. Restellem, hogy így feltartottam Önt, de hálás lennék a segítségéért. Bízom benne, hogy nincs velem semmi baj, már szinte kissé bolondnak érzem magam, de remélem, hogy nem így van.

Feltámadt Krisztus! Néhány éve azért tart a konfliktus a szomszédokkal, mert mertem szólni a hangoskodásért és a liftajtócsapkodásért. 2019 februárban meg is rágalmaztak a Lakásügyi csoportnál. 2024 márciusban jött a felszólítás, hogy újítsuk fel a lakást, vagy a határozatlan idejű szerződést felmondják. Rendszeresen fizetjük a bérleti díjat, a lakást fel fogjuk újítani. (Eső okozta beázás miatt valóban csúnyák a falak,de a külső szigetelés rossz) A lakók többségével kijövünk. A határozatlan idejű szerződést gondolom, nem lehet csak úgy felmondani. A Lakásügyi csoport munkatársa, minősíthetetlen hangnemben beszélt velünk 2019-ben. Idén márciusban a helyszíni szemle után kaptuk a felszólítást. Képesek lennének egy 71 éves idős beteg embert utcára dobni. Az a gyanú merült fel hogy ki akarják húzni alólunk a lakást 36 év után. Az ügyintéző ígérte a szomszédnak? Ez bosszú?

Tisztelt Lelkiatya! Jogsi kezdés előtt állok. 29 éves vagyok 3 gyerekes anya. Szeretnék jogosítvány szereznide nagyon félek. Nem tudom hogy tudnék e vezetni vagy hogy oldanam meg a tanulást a gyerekek mellett. Ez a félelem biztos az ördög műve ! Ön mit gondol vagy Isten nem akarja hogy le tegyem a jogsit?

Kedves Lelkiatya! Az egyik kérdező arról kérdezett, hogy mit tegyen a szent vérrel, ami véletlenül a kabátjára hullott. Nekem is egy hasonló kérdésem lenne, a téma ugyanaz, de nem ugyanaz a kérdés. Már előre tartok tőle, hogy tiszteletlenség ilyet kérdezni, de bízom válaszában és éppen azért kérdezek, mert jó szándék vezérel. A kérdésem az lenne, hogy ha részesülök Krisztus szent testében és vérében, akkor ha esetleg utána elkezdek vérezni valahol, akkor a kiömlő vér a saját vérem vagy abban is benne van Jézus jelenléte szóval az már az ő vére vagy mindkettőnk vére együtt? Azért merem egyáltalán feltenni ezt a kérdést, mert elvileg egyesülünk Krisztussal és olyankor nem csak a gyomrunkban van benne, ahol a kenyér és a bor (teste és vére) van, hanem mindenhol. Ezt valahol katolikus forrásban olvastam, azt hiszem. Próbáltam utánaolvasni a témának, a vérzés, saját vér és áldozás kérdésének és találtam olyan véleményeket, hogy a menstruáló nők sem áldozhatnak, mert akkor elveszlik Krisztus vére. Ez lehet kopt ortodox forrás volt, ahol ezt találtam, nem tudom, hogy a katolikus egyház mit mond erről, de nagyon nehezen találtam bármiféle információt az áldozás különleges körülményeire, eseteire vonatkozóan, talán ezt az egyet, amit említettem. Bár én is nő vagyok, nem emiatt tettem fel a kérdést. Nekem még sosem jött ki úgy a lépés, hogy menstruáltam mikor templomba mentem és áldoztam. Más "problémám" viszont már volt, illetve szokott lenni. Előfordul olyan, hogy kezem vérzik. Voltam orvosnál a problémával, kaptam is rá kenőcsöt, igyekszem is kezelni, de egyébként nem tudom azért teljes mértékben kizárni, hogy mikor fog picit vérezni vagy milyen állapotban lesz azon a napon mikor templomba megyek. Volt már olyan, hogy már nem is kezeltem a kenőccsel, pont azért, mert huzamosabb ideig teljesen gyógyultnak tűnt, és aztán mégis kivérzett picit. Olyan is van, hogy egy perc alatt kezd el kicsit vérezni. Olyan is van, hogy nem vérzik, csak nagyon száraz. A kenőcsnek is mindig kell néhány nap míg hat, de egyébként valamikor meg még úgy is száraz. Akkor nem vérzik, csak érdes felületű. A szent vér kérdése szempontjából a szárazság persze lehet nem számít. A vérzés valamikor úgy van, hogy tényleg hirtelen egyik percről a másikra, valamikor meg van egy nyílt seb vagyis nem igazán komoly seb, csak picit szétválik a bőröm felülete és látszik a vér alatta, de ott marad és nem folyik ki. De volt már olyan is, hogy vérzett, rászáradt és aztán nem vérzett tovább. Bocsásson meg, kérem, ezért a leírást, de a kérdés jó megválaszolásának megsegítése érdekében írtam le ennyi mindent. A kérdésem az lenne, hogy szabad-e nekem így áldoznom és ha esetleg mégis picit vérzik a kezem áldozás után, akkor az szent vér, mert Jézus jelen van a véremben, vagy a saját vérem mint általában vagy mindkettő. Ha esetleg eddig áldoztam már úgy, hogy sebes volt a kezem és vérzett, akkor bűnt követtem el? Az áldozás pillanatában már aktívan nem vérzett, csak picit szét volt nyílva a bőröm és látszott alatta a vér, de az nem folyt sehova. Mint amikor félig odaszárad, nem is tudom. Azt is nagyon szeretném megkérdezni, hogy mi a helyzet azzal a vérrel, ami ott volt a kezemen már az áldozás előtt is, de közben áldoztam és ott volt akkor is. Olyankor megszentelődött/megszentelődik a vérem vagy az ugyanúgy a saját vérem Krisztus jelenléte nélkül? Kérem, higgye el nekem, nem akartam én Jézussal szemben tiszteletlen lenni mikor áldozni mentem, csak úgy örülök mindig mikor részesülhetek a testében és a vérében, mikor megbocsáttatnak a bűneim, mikor találkozhatok vele ilyen formában. A lelki életemre is jó hatással van, erőt ad nekem a küzdelmeimhez. Olyan szomorú lennék ha emiatt nem (mindig) részesülhetnék ebben a szentségben. Az előbbi kérdéshez lenne egy második kérdés is, ami azért nem pont ugyanaz: Egyetlen egyszer volt olyan, hogy volt egy rész a kezemen, pici helyen, ahol látszott a vérem, de nem vérzett, vagyis nem folyt belőle a vér, viszont nem volt nekem egyértelmű, hogy már teljesen odaszáradt vagy nem és ezért picit megtöröltem, akkor egy nagyon pici, tényleg mintha alig lett volna vércsepp a zsebkendőmre került onnan. Ez csak azért érdekes, mert közben áldoztam is, a letörlés már utána történt. Még akkor biztosan nem telt le a 15 perc, ami elvileg Krisztus jelenlétének a végét jelenti, addig van jelen, amennyire én tudom. Azóta is aggódok miatta, már két hete legalább volt, de nem mertem megkérdezni a templomban senkit sem, hogy most akkor ez kinek a vére. Szégyellem magam az egész kérdés miatt, de inkább megkérdezem, mert hetek óta gondolkodok a témán és inkább kérdezek butaságot is akár, minthogy bűnt kövessek el.

Tisztelt Lelkiatya! A plébánosunk nemrég azt mondta, csak az embereknek van lelkük, az állatoknak nincs, és aki mást állít, az eretnek. Mármost rendszeresen szoktam olvasni a Scrupulous Anonymous postafiókját-magyar fordítással- és a 2o16 decemberi számban egy kérdésre válaszolva azt írják, hogy nem tudjuk biztosan, hogy a mennybe jutnak-e az állatok is, de valószínűleg igen.A Scrupulous Anonymous a redemptoristákhoz kötődő internetes oldal, ezért megbízhatónak tartottam;egy másik alkalommal azt válaszolták valakinek, ne aggódjon amiatt, hogy nem hirdet-e valamelyik pap tévtanítást, mert a püspökök figyelmeztetik az esetleg tévtanítást hirdető papot, ha pedig a figyelmeztetésnek nincs foganatja, eltiltják a papi szolgálattól.

Kedves Lelkiatya! Sajnos a munkahelyemen az új kolléganő nagyon csúnyán viselkedik velem. Minden munkámban a hibát keresi, néha valósággal kiabál velem, ha jobb kedve van, akkor "csak" belém mar (képletesen kifejezve), megaláz. Nagyon sokat nyeltem már, ha nagyon igazságtalan volt, akkor igyekeztem magam megvédeni (nem csúnyán). De nála mindez csak olaj a tűzre. Augusztus végéig tart a szerződésem. Az a kérdésem, hogy otthagyjam-e miatta ezt a munkahelyet, mert utána amúgy sem akartam ott maradni. Nem szoktam sírni ilyenek miatt, de a minap könnyekkel a szememben jöttem haza. Előre is köszönöm válaszát.

Kedves Lelkiatya! Egy korábbi kérdésemben, amikor a fáradtságról panaszkodtam, említettem, hogy édesanyámnak eltört az egyik válla és ezért sokat segítek neki, többet mint máskor. Ma is így történt és volt 2 olyan dolog, amiről nem tudom, hogy bűnt követtem-e el vagy nem. Amikor vásárolni voltunk és cipelni kellett hazafelé a szatyrokat, én vittem kettőt, a nehezebbeket, anyukám a harmadik könnyebbet. Mondtam neki, adja nekem azt is, de nem akarta. Kicsit haragudtam rá ezért, mert csak jót akartam neki, nehogy a cipeléstől romoljon az állapota. Azt is mondtam neki, hogy makacs, amiért nem engedi, hogy segítsek, bármennyiszer is ajánlom fel. Ez bűn volt? Hallottam már Istenről azt mondani, hogy értünk haragszik és nem ránk. Szerintem ilyesmi volt az én haragom is ma. Jót akartam az édesanyámnak, neki könnyebbséget, vigyázni a törött vállára és ezért húztam fel magam azon, hogy nem engedi, hogy segítsek. Hozzáteszem, a "felhúztam magam" nem jelent kiabálást, csúnya szavakat, csak magamban mérges voltam és egyébként normális hangon mondtam neki, amiket fent írtam. Ez volt az egyik eset, amiről szeretném tudni, bűnt követtem-e el. A másik ilyet eset később volt szintén a mai nap. Egy karfiol leveleit és nem használatos részeit akartam levágni, anyukám kért meg rá. Én bevallom, most először csináltam ilyet. Megmondta, hogy hogy csináljam, de nem mindig úgy csináltam, mert volt, hogy azt hittem, máshogy is jó lesz, valamelyest sikerült is. A lényeg az, hogy amikor azt mondta máshogy csináljam, azt mondtam, hadd csináljam, ahogy tudom, ahogy sikerül. Kicsit ingerült voltam, de nem voltam mérges, nem kiabáltam, inkább úgy mondanám, hogy érződött a hangomon az idegesség. De nem kiabáltam, normális hangnemben beszéltem, csak érezni lehetett rajta az idegességet. Nem tudom jobban megfogalmazni sajnos. Bűnt követtem el vagy nem? Bocsásson meg, hogy ilyen kérdésekkel írok, tudom, kicsit túl hétköznapi helyzetek ezek, de hálás lennék válaszáért.

Tisztelt Lelkiatya! A férjem nagyon ragaszkodik a szüleihez. Sokkal fontosabbak neki, mint a felesége. Anyósom egészségi állapotáért nagyon aggódik, pedig szerintem rá is játszik néha és sirdogál, hogy lelkileg hasson rá. Ha én beteg vagyok, az nem érdekli. Semmilyen közös döntést nem tudunk hozni, amire a szülei nem adják áldásukat. Nagyon sok időt tölt velük, anyósom főz, mos, takarít. Én asszonyként nem funkcionálok. Számra sem vehetem a szüleit, mert ők a férjem számára szentek és sérthetetlenek. Anyósom és apósom óvodás gyermekként kezelik a férjemet, babusgatják, becézik, simogatják. Nem tudom a férjemnek elmagyarázni, hogy szakadjon már végre le róluk, mert ez így nem házasság. Anyósomékkal én sem tudok szót érteni, nem értik, mi a problémám velük. Nagyon sokat sírok emiatt. Se a férjemmel, se a szüleivel nem értek szót. Még bűnbe is keveredek, mert mikor a férjem mondja, hogy a szülei betegek, szinte megörülök, hogy hamarosan itt a felszabadulás. Aztán nagyon gyorsan felgyógyulnak. Elegem van már! A férjemet szeretném, teljes értékű emberként. Köszönöm, ha válaszol.

Kedves Lelkiatyám! Szeretném eligazítását kérni egy fontos kérdés megválaszolásában. (mely az Egyetemes Katolikus Hitünkkel kapcsolatos) Azért fordultam Önhöz, mert könnyen és gyorsan megértem teológiai magyarázatait, és mindig nagy szeretettel olvasom segítő szándékú, mély hitről tanúskodó sorait. Egy nyugdíjas baráti társaságban (Bibliakörös) - kis csoportos beszélgetéshez, azt a megbízást kaptam, hogy ismertessem Henry Boulad SJ: A halálban ugyanis megszületünk c. könyvének utolsó fejezetét. Nem tudom Ön ismeri - e ezt a művet, mely egy előadássorozatra épülő tanítás, és amiben a végső kifejlet, hogy a halálban Isten számára születünk meg. A laikus hívőkből verbuvált előadók már eddig is nagy nehézséggel birkóztak meg azzal a feladattal, hogy olyan témákról kell előadást tartanunk, véleményt alkotnunk, amiről majd halálunk után kaphatunk bizonyosságot, addig meg gyarló módon csak vélekedünk. Így került szóba eddig - a meghalás önmagunk számára, - meghalás a többi ember számára, - meghalás a Világegyetem számára, - a reinkarnáció, és az elővételezett halál kérdése. Magam egy olyan teológiai problémába ütköztem, hogy az én fejezetemben kellene kifejteni az emberi SZABAD AKARAT, és a SZEMÉLYISÉGÜNK fogalmának értelmezését (mely témakörben igyekszem a legjobban megismerni és megérteni Katolikus Egyházunk tanításának lényegét), de a felkészülés során belefutottam egy olyan Internetes Honlap (FACEBOOK / QUI NON SUM) anyagába, miszerint a lélek megtisztuláshoz, újjászületéséhez meg kell szabadulni a SZEMÉLYISÉGÜNKTŐL (mert az meggátol az igaz hit gyakorlásában, mivel elkülönülés a Teljességtől) https://www.facebook.com/quinonsum/ Suhajda Zsolt szerző tollából. (az itt megtalálható videókból képet alkothatunk az Általa hirdetett tanokról) Engem nagyon megzavart, és elbizonytalanodtam, hogy is kell hozzáállni nekünk európai keresztényeknek) az inkább a keleti vallásokból ismert olyan fogalmakhoz, mint MEGVILÁGOSODÁS, TUDATÁRA - ÉBREDÉS? (Hasonló tanításokat olvastam Anthony de Mello, és Eckhart Tolle szerzők könyveiben is, az - ITT ÉS MOST - a jelenben való élés témakörében) Tud nekem egy rövid útbaigazítással segíteni, hogy jó szándékú szavaimmal senkinek ne hirdethessek tévtanokat? Hálás köszönettel: M. Judit

Tisztelt lelki Atya ! Azt tapasztalom hogy amiota erossebben probalok Isten fele huzni ezzel parhuzamosan a kisertesek is egyre erosebbek es durvabbak lettek most megint almomban ert a tamadas olyan varatlanul tortenik sokszor amire nem szamitok. Raadasul ismet az erzekiseg es a szemermetlenseg bunebe rantott bele annyira varatlanul er egy nem vart tamadast hogy tudok ugy kivedeni amire nem vagyok felkeszulve es a figyelmem is tompa? Szamomra az a legnagyobb szegyen hogy ilyesmi regen "eszembe"se jutott pedig en is voltam 16,18,24 eves most hogy idosebb lettem annal jobban megtalal ez az undorito dolog . Raadasul attol is felek hogy e bunom miatt ne jo magam ne ezt kapjam a The Judgement "utolso itelet" en :"- Tavozz Tolem te hutlen gyenge szolga az orok tuzre !" Azon is sokszor el gondolkoztam mit fog Jezus ehhez szolni hogy ilyen sokszor elbukok es gyenge vagyok. Elore is koszonom az atya valaszat! Szabolcs

Kedves Lelkiatya!Fiunk 16 éves lesz természetesen még szűz de lett barátnője szerelmes ma azt mondta nekem kb fél év és lefekszik vele nem gondolom tán,hogy majd csak az esküvő után Már nem az a világ van nagyanyáink idejében volt ez Mondtam neki higgye el most is így lenne helyes csak sokan nem teszik már Mondtam neki én is elbuktam Isten előtt mert házasságon kívűl voltam az apukájával sokáig de helyrehoztuk ezt a bűnt templomi esküvővel Ne kövessen el olyan hibát mint én De őt ez nem igazán érdekli Ha lefekszik vele Isten nagyon haragudni fog ugye ??Próbálom védeni okítani de képtelen vagyok hatni rá a világból mást lát Nem tudom megakadályozni ,hogy ne éljen majd bűnben pedig Isten tudja mennyire szeretném Sajnálom ,hogy megbántjuk Istent Mit tegyek ?Férjem szerint majd megnyugszik kamasz de ha tiltjuk a lánytól még rosszabb lesz suliból is kiszökött,hogy lássa Köszönöm ha tud segíteni Isten áldja!

Kedves Lelkiatya! Nagyon szeretném kérni az imáit egy viszonylag sürgős ügyben, ha lehetséges. Nem magam számára, hanem valaki másért. Olvastam róla, hogy egy holland lány Zoraya ter Beek (nem tudom, jó-e név szerint imába foglalni vagy nem illik kiírni a nevet, ezt Önre bízom), még csak 28 éves, májusban véget akar vetni az életének, pontosabban eutanáziát hajtanának végre rajta. Bipoláris zavara, autizmusa, depressziója van és miután az orvosok azt mondták neki, hogy már nem lesz jobb a helyzete és nem tudnak neki segíteni, eldöntötte, hogy meghal. Ítélkezni nem szeretnék felette, mert nem élem át azt, amit ő, de nagyon bízom abban, hogy van értelme imádkozni érte, minél többünknek, hogy még van idő változtatni a helyzeten. Depressziós én is voltam évekkel ezelőtt, nem láttam értelmét az életemnek és olyanokat mondtam, hogy nem kellene élnem és Jézusnak köszönhetem a gyógyulásom, a reményem, az új életem, mindenem. Tudom, hogy ha nekem segített, neki is tud. Még ha teljesen tökéletesen nem is jön helyre. Rossz belegondolni abba, hogy a szülei és a párja is elfogadták a döntését. Borzalmas volt azt olvasni, hogy a párja segített az urna és a sírhely kiválasztásában. Nem azért borzalmas, mert ítélkezni akarnék és kibeszélni mások bűneit hanem mert számomra az egész helyzet azt tükrözi, hogy már a hozzátartozói sem tudnak bízni, hinni és ez az egész döntés mennyi közös időtől fosztja meg őket. Az is elszomorít, hogy az orvos jóváhagyja a halálát, még ha azt hiszi jót is tesz, elveszi egy másik ember életét. A szülei talán eleinte próbálták lebeszélni, de bármit is gondolnak, végül elfogadták a döntését és nem tehetek róla, elborzadok ha arra gondolok, hogy van egy ember, akit a szerettei nem akarnak visszarántani az életbe, vagy akarják de nem tudják és ebből következik, hogy bár talán sajnálják, valójában teljesen egyedül van, nincs senki aki reményt adna neki, aki segítene máshogy látnia, aki olyan szeretetet ad neki ami legyőz minden bánatot. Amikor én voltam depressziós, csak Jézusnak köszönhettem a gyógyulásom, de legalább a szüleim, egyetemi csoporttársaim, egy atya, próbáltak segíteni. Borzalmas, hogy neki még nehezebb mert neki még aktívan segíteni sem tudnak/akarnak, legfeljebb meghalni, de nem élni. Nem az ítélkezés szól belőlem, csak elszomorít a magánya és arra gondolok, meg kellene menteni. Nem ismerem őt, de megszakad a szívem ha rágondolok a helyzetére és hiába nem ismerem, kis híján elsírom magam ha eszembe jut az egész és annyira őszintén szeretném, hogy életben maradjon, jobban legyen, szeressék és hogy térjen meg. Hogy térjen meg, mert a nyilatkozataiból kiderül, hogy nem keresztény, ugyanis szerinte semmi nincs a halál után. Emiatt még aggasztóbb az egész, hiszen úgy halna meg, hogy nem fogadta el Jézust megváltónak és nem hisz Istenben. Nagyon kérem Önt, hogy imádkozzon érte, talán már csak egy hónapja van megtérni. Isten pár nap alatt is sok mindent tud tenni, Jézus halála és feltámadása is három nap alatt történt. Ami embernek nem lehetséges vagy nagyon nehéz, az lehetséges Istennek. Olyan boldog lennék ha csoda történne és májusban azt olvashatnám az interneten, hogy megtért, meggondolta magát és az életet választotta. Bár nem magamnak kérem az imákat, de hálás lennék érte.

Feltámadt Krisztus! Tisztelt lelkiatya, az lenne a kérdésem, hogy az elmúlt hónapokban kezdtem rájönni, hogy Isten nem a hitoktatói munkát rendelte nekem? Megjegyzem, evégett, hogy erre a választ esetlegesen megkapjam, ellátogattam Máriapócsra, valamint a nemrég ...en is kértem az égiek válaszát a kérdésre. Úgy érzem, nem ezt akarja nekem útként, amolyan "keresztként" az Atya, és ennek amennyire csak lehet, szeretnék eleget tenni. Ha azon az áron, hogy beállok helyette valami munkára, s szerzek tapasztalatot, akkor legyen. Egyik jóbarátom azt mondta decemberben még a karácsonyváró rendezvényen, hogy "jobb most felismerni, hogy nem a te utad, mint 40 évig úgy bemenni az iskolába, hogy teljesen kiégve". Ezek fényében tisztelettel kérdezem a Lelkiatyát, mit ajánl, tanácsol, mit kezdjek magammal, hogyan lehetne jobban rávezetni magamat, hogy maradjak, vagy menjek? Ezt a félévet még kibekkelem, de ha elhagyom az egyházi vonalat, azt ősztől, esetlegesen téltől tervezem. Mit tanácsol ilyenre a lelkiatya? Válaszát előre is nagyon szépen köszönöm! Üdvözlettel, D.

Kedves Lelkiatya! Kissé attól tartok, hogy butaságot kérdezek, de felteszem azért a kérdést. Még jóval korábban egyszer arról írtam Önnek, hogy szeretnék változtatásokat a lakásomon, erkélyemen és kérdeztem Önt, hogy ez mennyire rossz dolog. Akkor kiderült a levelemből, hogy nem rengeteg pénzre és hatalmas palotára vágyok, csak azt szépíteném, ami van és Ön is írta, hogy nincs ezzel baj, mert az egy természetes dolog, jó is, amikor az ember szereti szépíteni a környezetét. Akkor írtam arról is, hogy sajnos az erkélyemet nem szoktam használni, mert nyitott erkély, az összes szomszéd (egy szinten) láthatja, hogy mikor vagyok ott és mikor nem, mit tevékenykedek, nekem ez nem olyan kényelmes, ilyesmi. Lehet akkor is említettem, de lehet, hogy nem, hogy ráadásul még a galambok is odapiszkítanak és a felső szomszéd erkélyének az aljáról is idehullik, ha nem is naponta, a vastörmelék. Édesanyám azt mondja, nem szeretné beüvegeztetni oldalról sem az erkélyt - ez lehetne megoldás a belátás ellen - és hálót sem szeretne - az lehetne a galambok ellen, azt mondja, akkor bezárva érezné magát. Ezt megértem. A fenti okok miatt azt sem szeretné, hogy virágok legyenek az erkélyen, odahullana rá a galambpiszok és/vagy a vastörmelék. Annyi haszna van az erkélynek, hogy a ruhát lehet rajta szárítani, arra hálistennek sosem hullik semmi és az nem is reggeltől estig van ott. Az ellen nem feltétlenül ellenkezne, hogy megjavíttassuk a korlátot, újrafesteni, a felettünk lévő erkély alját helyrehozatni, hogy ne hulljon mindig ide valami, de erre nem sok esély van most, mert mindig valami más kiadás van. Ha a vastörmelék nem hullana ide, már az is jó lenne, de a beüvegezést anyukám akkor sem szeretné szóval privát szféra úgy sem lenne. Egyetlen megoldás jutott eszembe, az interneten lehet kapni árnyékolót, amit az erkély két oldalához lehet rögzíteni és nem muszáj mindig nyitva hagyni, ha össze van zárva, akkor olyan, mintha semmi sem lenne ott. Ezt már fel sem vetettem, mert akkor lenne ennek is értelme ha a vastörmelék nem hullana ide. Ha már meg lenne csináltatva, jobb lenne teljesen helyrehozni. Ezeket csak mint körülményeket írtam le. Az igazság az, hogy már lemondtam róla, hogy legyenek virágok az erkélyen, legyen egy kicsi helyem ahol privát szférám van de mégsem a lakásban vagyok, ne kelljen mindig kimenni az utcára ha a levegőn szeretnék lenni. Télen nem is zavar a helyzet, csak akkor szomorodok el, amikor kint jó idő van és szeretnék a levegőn lenni úgy, hogy nem megyek el itthonról és nem lehet. Laktam már korábban kertes házban és ahhoz képest persze egy erkély sem nagy, de nekem már az is elég lenne, nem lennék elégedetlen ha lenne egy erkélyem, ahova néha kiülhetek, ahol lennének virágaim. A leírtak fényében már lemondtam erről és a kérdést is ez ihlette. Arra jutottam, hogy ha felajánlanám Jézusnak ezt a lemondásom, az lenne az egyetlen olyan, ami könnyebbé tenné, hogy elfogadjam. Könnyebb akkor lemondani valamiről ha neki ajánlom a lemondásom, mert Jézus maga is lemondott dolgokról, hozott áldozatot, nem keveset és mivel annyira szeretem Jézust, ezért miatta hajlandó vagyok olyan dolgokra is, amikre egyébként nem biztos. Fel lehet ajánlani egy ilyen hétköznapi lemondást? Ez a helyzet még arra is alkalmat ad, hogy megtaláljon a kísértés, mert mikor a kertes házakat látom, különösen a nagy villákat a város egyik legszebb utcáján, de amúgy akár egy kisebb házat, akkor ez mindig jó alkalom a kísértőnek, hogy irigységgel kísértsen. Pont emiatt tudatosan elterelem a figyelmem, Jézusra összpontosítom. Egyszer azt mondtam magamnak, hogy nekem Jézus az igazi kincsem, a maradandó, ami értékes, hiába lenne nagy házam, villám, az nem örök és Jézus, a szeretetem iránta, a szerénység amire tanít, többet ér. Akkor ezt teljesen őszintén, nyugodt szívvel mondtam. Jobban belegondolva, könnyebb egy nagy házról lemondani és az iránt közömbösnek lenni, egy nagyobb dolog iránt érdektelennek lenni mint egy kisebbről lemondani, gondolok itt arra, hogy legyen virág az erkélyen, ne hulljon oda törmelék, ne piszkítsanak oda a galambok és akár némi privát szférám is legyen ha ott vagyok. Mivel jelenleg úgysem oldódik meg a helyzet, felajánlanám Jézusnak ezt a lemondásom. Fel lehet ezt ajánlani, számít ez neki vagy ez olyan apróság, hogy jelentéktelen? Nagyon sok minden másról is mondtam le, mondok le életemben, ez csak egy a sok közül, de ez az, amiről jelenleg nehezebb, főleg tavasszal és nyáron a jó időben mikor jó lenne kertészkedni, levegőn lenni.