DJK! Úton van második gyermekünk, lassan 20. hét jön. Egyelőre úgy tűnik minden rendben van! Kérem imádkozzon Ön is értünk! Egy édesapa

Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy tudna e ajánlani olyan könyvet ami a végső eseményeket elemzi a Szentírás és a Szenthagyomány fényében. Illetve ha leírná a saját véleményét e kérdésben. Segítségét előre is köszönöm Piroska

Kedves Lelkiatya! Azt szeretném kérdezni, hogy pontosan mit jelent az irigység. Honnan ismerhető fel ha irigy vagyok? El vagyok tévedve a témában úgy általában, de van egy konkrét kérdés is, ami homályos nekem: van két eset. Az egyikben látom, hogy valakinek valami milyen jó az életében és azt akarom, hogy neki ne legyen, csak nekem. A másik esetben látom, hogy valakinek valami milyen jó az életében és nem akarom, hogy neki ne legyen, de azért szomorkodok, amiért nekem nincs. A kérdés: a két eset közül melyik az irigység? Mindkettő az? Van esetleg harmadik definíciója/típusa is? Körülbelül honnan ismerheti fel az ember magáról ha irigy? Egy fiktív példát mondanék. Tegyük fel, van egy gimnazista diák, aki úgy érzi, ugyanannyi munkáért és eredményért kevésbé becsülik meg mint egy másik diákot vagy a másikat kevesebbért is becsülik annyira mint őt. Elszomorítja, hogy nem becsülik meg úgy mint a másikat, kevesebb jó szót kap, udvariatlanabbak vele, a háta mögött jobban kibeszélik. Igen ám, de miközben ez elszomorítja, nem kívánja a másik diáknak, hogy őt ne dicsérjék, rosszul bánjanak vele, ez nincs is rossz hatással a kapcsolatukra, kedves és segítőkész vele. Csak azért szomorú, mert vele olyanok a tanárok, amilyenek. Most akkor például ez irigység lenne vagy nem? Nem rólam van szó, csak kitaláltam egy példát, hogy könnyebben megérthessem mi az irigység és mi nem az. Ez egy egyszerű fogalom, de nekem mégsem annyira egyértelmű és szeretném a jövőben felismerni, hogy irigy vagyok vagy nem.

Tisztelt Lelkiatya! Mostanában többször voltam szomorú a családi gondjaim miatt. Megkapom, hogy nem mosolygok eleget. Két kolleganőm megértés helyett megalázott és kifigurázott.

Kedves Lelkiatya! Sok megaláztatás éri a munkavállalókat a munkahelyen manapság. Rengeteg a jóravaló, dolgozni akaró közfoglalkoztatott. Hogyan lehetne a nyílt munkaerőpiacra kilépni? Képzettség, akaraterő van. Az anyagi háttér sajnos igenis kihat a viselkedésre. Nemrég kifiguráztak és megaláztak amiatt, amiért rosszkedvem volt. Vannak a munkahelyen mindig kisebb nézeteltérések, de azt lehet intelligens módon kezelni. Tanácstalan vagyok, megpróbáltam szeretettel odafordulva megbeszélni, aztán segítséget kérni a kollégáktól...

Kedves Lelkiatya! Létezik olyan ,hogy a gonosz vagy egy démon egy másik emberen keresztül fusztrál dühít minket? Gondolok itt olyanra ,hogy az embernek valamit eszébe juttat amit ha ő megtesz ?n a plafonon leszek idegemben! köszönöm szépen

Krisztus Feltámadt! Tisztelt Lelkiatya! 22 éves egyetemista fiú vagyok. Már elvégeztem 3 évet az egyetemből, de még hátra van 2 év és ezzel kapcsolatban egyre türelmetlenebbnek érzem magam. Nagyon várom már a végét, szeretnék végre megházasodni, családot alapítani és elkezdeni a saját életemet. Terveim között van az is, hogy majd valamilyen formában az Egyházunk aktív, tevékenységével hasznos tagja legyek. A türelmetlenségem és a vágyott célok ellenére teljesen motivációvesztett vagyok az egyetemmel kapcsolatban és azt érzem, hogy utálom és nem is szeretnék azon a területen 1 percet sem dolgozni amit tanulok. (Józan ésszel azzal tisztában vagyok, hogy rossz döntés lenne befejezni, de nem érdekel a tanulás és nem szeretem azt amit tanulok.) Azt is nehézségként élem meg (és szintén demotivál), hogy az egyetemen nem sikerült barátokat szereznem. Ennek egyik oka, hogy nagyon nehezen ismerkedem, a másik pedig az, hogy az első másfél évben online oktatás volt a covid miatt és így esélyem sem volt megismerni másokat. Bár már egy ideje jelenléti oktatás van, ennek ellenére sem sikerült barátokat szereznem. Klikkesek és zártak a társaságok, és amikor sikerült magam rávennem a próbálkozásra, akkor mindig falnak ütköztem, mert nem akartak velem többet beszélgetni pár mondatnál. Sokat gondolok Krisztusra, hogy Ő is várt 30 évet amíg elkezdte volna nyilvános működését és ezért nekem is türelmesnek kell lennem mielőtt eljöhet az a fajta élet amire vágyom (remélem nem illetlen a hasonlatom), valamint arra, hogy talán nem véletlenül járom ezt a magányosabb utat, talán Isten ezzel akar valamit tanítani nekem. Kérdésem arra vonatkozna, hogy milyen egyházi olvasmányok, szentírási részek, zsoltárok és egyéb imák vannak, amelyek kifejezetten a türelemet és az Isten akaratának elfogadását tanítják? Ezekből szeretnék erőt nyerni, mert hiszem, hogy Isten valamilyen módon segít és nem hagy el. Válaszát köszönöm, imádkozom Önért és azokért akik itt az oldalon kérni szokták az imádságot!

Kedves Lelkiatya ! Olyan sűrűn jön nekem nyűgösség kedvetlenség olyan nehéz elűzni Hogy lehet? Köszönöm szépen

32 éves vagyok, komolyan veszem a hitemet, mégsem találok magamhoz hasonló lányt ebben az életkorban. Hiába járnak templomba egyesek, életüket sajnos a hedonizálás és a sikeres, kényelmes élet megteremtése vezérli inkább, mint Isten. Tényleg nincs más lehetősége ma egy olyan keresztény fiatalnak, aki komolyan veszi a hitét, mint a papnak menni? Párkapcsolatra és családra vágyok, de egyre inkább azt látom, hogy közösségeinkből kiürülnek a fiatal lányok, azért pedig, hogy valaki legyen, úgy gondolom nem érdemes, mert csak a kapcsolat fog szenvedni tőle. Világi lányt mégse választhatok magamnak, mégis akkor mi marad? a kereszt? és a lélek örökös magánya?

Kedves Lelkiatya! Évek óta házasok vagyunk a férjemmel, de még nincsen házunk. Én jelenleg a szüleimnél lakom, ő messze dolgozik, hogy pénzt keressen, ritkán találkozunk. Hónapok, évek óta ábrándozom egy szép családi házról. Sokszor az egész nap úgy telik el, ha ráérek, hogy böngészem az internetet és szebbnél szebb új építésű házakat nézegetek. De az olcsóbbak közül. Elképzelem, hogyan rendezném be, hol látnám vendégül a családot, hol innám a reggeli kávét. A szívem facsarodik, ha belegondolok, hogy milyen messze vagyunk attól, hogy összegyűljön a pénz rá. Szerintem nyugdíjra meglenne a háromnegyede. Közben egyre-másra építkeznek a városban a fiatal párok, egyik lakópark jön létre a másik után. Nekünk a szüleink is szegények, nem gyűjtöttek kiskorunk óta, hogy most könnyebb legyen. De nem őket hibáztatom. Férjemmel mindketten diplomások vagyunk, sokat dolgozunk, de mégsem telik egy szép házra. Amit meg tudnánk venni, az valami büdös, dohos százéves kicsi lakás volna. És nagyon elkeseredem ettől. Nem tudom, bűn-e a Jóistentől kérni, hogy alakuljon úgy az életünk, hogy egy új házra teljen. Amikor a szüleink fiatalok voltak, szinte mindenki építkezett az utcában. De nekünk sajnos, a mai világban majdhogynem elérhetetlen. És ettől szomorú vagyok és nem irigykedve, de sóvárogva nézem, hogy más fiatal párnak mire telik. Több baráti házaspárnak van háza és örülök a boldogságuknak, de amikor a vendégség után hazamegyünk, szinte sírni tudnék magamban. Lehet, hogy bűn, de lottón is veszek minden héten és alig várom a számsorsolást, hátha egyszer én leszek a szerencsés. Tényleg nem vágyom már másra, csak egy új házra, amiről évek óta álmodom. Biztosan el kell fogadnom a sorsomat, de úgy érzem, semmi nagyravágyó nincs abban, ha szeretnék egy szép otthont. Engem nem érdekel a pénz, a kocsi, az utazás, a drága ruhák...csak ez. Mit csináljak? Hogyan imádkozzam jól?

Kedves Lelkiatya! Miert vannak vírusok és betegségek a földön? Értem én, hogy a rossz javarészt a szabad akaratnak köszönhető, de az hogy minden télen elkapok legalább kétszer valami nyavalyát, azt miért akarta Isten?

Kedves Lelkiatya! Ugyan nem tudjuk pontosan, hogy mikor halunk meg vagy mikor jön el Jézus (másodjára), de jó ha erre felkészülök lelkileg? Nem érdemes túl sokat aggódni miatta, az igaz, de nem is erre értem. A felkészülés lehet egy jó keresztény élet is, imádság, böjt, szeretet, Szentírás-olvasás, a hitünk megélése kinek milyen módon, de én a magam részéről ezt kiegészítem egy lelki-mentális felkészüléssel. Próbálom elfogadni a tényt, hogy találkozni fogok Jézussal, hogy egyszer ott leszek az ítélőszéke előtt, hogy talán kell szenvednem is miatta még mielőtt ez megtörténne, ez csak egy lehetőség, de ezt is próbálom elfogadni. Felkészülni lelkiekben az egészre, hogy ne váratlanul érjen hanem fokozatosan szokjak hozzá. Próbálok egyre alázatosabb, szerényebb lenni, egyre inkább egy olyan állapotba hozni a lelkemet, hogy minél kevesebb félnivalóm legyen mikor találkozok Jézussal. A lelki-mentális felkészülés tényleg fontos nekem. Az alapvető tény, hogy minden nappal közelebb kerülök a nagy találkozáshoz. Ha majd meghalok, akkor azért fogok vele találkozni, ha életben vagyok a második eljövetelekor, akkor azért. Ha valaha valamilyen oknál fogva egy látomást kapnék, amit úgysem kapok, de az is a találkozás egy formája ugyebár, akkor azért. Olyan események során, amikor ténylegesen van egy beszélgetés, társalgás, amikor Jézus ítéletet mond rólam, amikor úgy beszél velem mint azokkal akik a földi 33 éve alatt látták. Az eucharisztikus találkozás fontossága tagadhatatlan, a szentáldozás és a szentségimádás, minden egyes szentliturgia is találkozás, de azért készülök lélekben máshogyan a levél elején említett találkozásokra, mert szentliturgia, szentáldozás, szentségimádás közben nem hallom Jézus hangját a kenyérből, amint megszólít és valamit mond. Akkor nincs ítélet sem. Az még nem a vég, az még egy átmeneti időszak. A levelet azért írtam, mert a keresztények, akiket ismerek, nem így közelítenek ehhez mint én. Bennük nem kelt félelmet ez az egész helyzet. Az még a jobbik eset ha egyáltalán gondolnak erre, mert olyanokat is ismerek, katolikusokat, akik bolondnak néznek ha azt mondom, hogy lesz Jézusnak egy második eljövetele. Nem értik miért mondom ezt, honnan veszem, ez félreértelmezés, csak én mondom. Nem tudhatom életben leszek-e akkor, de bennem sokkal jobban tudatosul az, hogy egyszer lesz egy nagyon komoly találkozásom Jézussal. Az ismerőseimben, rokonaimban feleannyira sem. Szerintem pedig ez nagyon fontos. Ez van olyan fontos, mint hogy hiszünk benne, mert így lehet rá jobban felkészülni. A családom, ismerőseim egy része nem keresztény, a keresztények meg mint mondtam, bolondnak néznek mert nem értik miről beszélek, miért hiszek ebben. Ha lehetek őszinte, másokon nem is látom azt, amit én érzek Jézussal kapcsolatban. Mintha bennem több alázat, komolyság, félelem lenne. Mások várják a találkozást Jézussal és én is, de mások nagyon gyakran csak azt látják az egészben, hogy Jézus szeret, meghalt értünk, mennyire odáig vagyunk érte. Ez érthető is, de bennem ez kelt egy félelmet is. Jézusnak hatalma van, hozzá képest nekem semmi, dicsőséges, tökéletes és látom a saját magam kicsinységét, méltatlanságát vele szemben. Ez legjobban akkor mutatkozott meg, amikor görögkatolikus létemre tegnap elmentem egy szentségimádásra. Nem volt rossz élmény, de a katolikus ismerőseim bár kedvesen bátorítottak, csak annyit láttak az egészben, hogy Jézus vár, Jézus szeret, minél többen megyünk annál jobb, milyen jó lehetőség. Nem tagadom, hogy Jézus vár és szeret. Mások bár látták a jót, a csodát a szentségimádásban, mégis úgy beszéltek nekem róla mintha az egy természetes dolog lenne, hogy találkozok Jézussal. Nem mindenkivel, de ha az emberek egy részével erről beszélek, akkor szinte olyan érzetet kelt bennem a társalgás mintha nem is Jézushoz mennék hanem egy haveromhoz, barátomhoz, ismerőshöz. Jézus a barátom is, ez igaz, de szerintem túl természetesnek vesszük, az emberek egy része biztos. A szentségimádás nem volt nekem rossz élmény, de előtte amikor készültem menni, akkor egy napon keresztül félelem volt bennem. Azon a napon tudtam, hogy este elmegyek oda, de előtte napokon át szedtem össze a bátorságom, hogy egyáltalán meghozzam a végleges döntést. A szentségimádás napján pedig nagyon sírtam mielőtt elindultam és csak az imádság tudott megnyugtatni. Szűz Máriához imádkoztam, mert több bátorságom volt hozzá fordulni, nem is mertem máshoz, csak hozzá. A félelem miatt sírtam. Nem egy olyan félelem volt, hogy féltem, valaki bántani fog vagy tragédia történik, csak alig tudtam megemészteni, hogy Jézussal találkozok, hogy aki majd ott lesz az ostyában, az az a személy, aki meghalt az üdvösségemért. Márpedig a szentségimádásban is inkább jelenlét van, Jézus nem szól hozzám az Eucharisztiából hallható hangon, nem is jelenik meg nekem mint a szenteknek, de mégis nagyon féltem. Ha emiatt annyira féltem, akkor nem csoda, hogy egy másik találkozástól is félek. Nem beszélve az odáig vezető útról. Rossz dolog az ha próbálok lelkileg felkészülni? Nem baj ha félek Jézustól? Nem úgy félek, hogy azt hiszem, bántani fog és a szeretetében sem kételkedek, de sokkal jobban tudatosul bennem, hogy kicsoda, milyen vagyok hozzá képest. Még akkor is ha emberré lett és emberi életet élt, fizikai testben a mi üdvösségünkért. Annyira azért nem félek, hogy depressziós, pánikrohamot, betegséget okozna, de a szívemben van egy ilyen érzés, ami valamikor jobban, valamikor kevésbé érvényesül és látom, hogy mások ezt nem érzik át úgy, ahogyan én. Csak szerettem volna a véleményét kérni, egy kis megnyugtatást, hogy ez természetes dolog és nem kell aggódni ha ezt érzem. Nem tudom, igazam van-e, de nekem az a furcsa ha valaki nem ezt érzi, én azt nem tudom megérteni. Már arra is gondoltam, hogy lehet el kellene mennem rendszeresen szentségimádásra, hogy kicsit szokjam milyen Jézussal találkozni. Jó ötlet lenne ez? Ami azt illeti, pont én félek Jézustól jobban, vagy Jézust félem, én, akinek kifejezetten jó kapcsolata van vele és közel kerültem hozzá és az ismerőseim, akik nincsenek ilyen közel hozzá mint én, kevésbé félnek. Az ember azt hinné fordítva van. Beszéltünk sokat a hitünkről és Jézusról és ők maguk is megmondták nekem, hogy közelebb vagyok Jézushoz mint ők. Szégyellem és cikinek érzem ezt a félelmemet, mintha gyáva lennék másokhoz képest.

Kedves Lelkiatya! Köszönöm válaszát az életszentségről írott levelemre. Abban egyetértek, már magam is megtapasztaltam, hogy ha másokhoz hasonlítom magam, csak rosszat teszek vele magamnak. Akkor beleeshetek az irigység bűnébe, lehetek depressziós ha rosszabbnak érzem magam, a nekem adott kegyelmet nem tudom értékelni vagy jobbnak érezhetem magam másoknál szóval tapasztaltam, hogy nem jó hasonlítgatni. Igyekszek is elkerülni. Azért azt mégis szeretném megkérdezni, hogy azért ugye teljesen kiiktatni sem lehet ezt, sőt, valamikor jó is hasonlítani? Azért írom, hogy teljesen kiiktatni sem lehet, mert ha annyira szándékosan nem is gondolok erre, azért bizonyos helyzetekben átsuhanhat a gondolataimon pár pillanatra. Akaratom ellenére. Amikor olvasok egy keresztényről, aki küzd valamivel, amivel én már nem, Isten kegyelméből, akkor eszembe juthat, hogy én már nem küzdök ezzel. Nem nagyon hasonlítva, nem is büszkeséggel, nem öntelten, csak éppen átsuhan a fejemben ez a tény. Azt írtam, nekem úgy tűnik, valamikor nem árt az összehasonlítás. Egy ilyen helyzetben, többek közt mikor észlelem, hogy már nem küzdök valamivel amivel mások igen, hogy már kísértve sem vagyok rá, akkor jó észrevenni a különbséget köztünk, mert az motiválhat arra is, hogy hálás legyek. A farizeus Jézus példabeszédében így imádkozott: A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. (Lk 18,11) Én nem ilyen hasonlításra gondoltam. Amikor ráeszmélek, hogy de jó, hogy én nem küzdök már azzal, amivel a másik, akkor nem öntelten teszem, hanem rácsodálkozással és hálával. Istennek nem is mondom azt, mint ez a farizeus. Amikor van lehetőség, adok is tanácsokat más keresztényeknek, hogy mit tudnak tenni ha kísértésben vannak, én miket tettem és mondom nekik, nem kell feladni. Imádkozáshoz is adok nekik tippeket, amihez tudok. Szóval nem akarom azt elérni, hogy másnak ne legyen jó, ne sikerüljön. Arra viszont jó a hasonlítás, hogy jobban lássam, mekkora kegyelmet kaptam és mennyien lennének hálásak ha megkapnák, amit én. Segít látnom, hogy ez nem olyan természetes, nem magától értetődő, így könnyebb hálásnak lenni. Ön mit gondol erről, jó ez a megközelítés?

Kedves Lelkiatya! Sokszor téma mostanában a munkahelyi légkör. Ha tudják, hogy a kollega csúnyán beszél -általában nem az első és nem egy emberrel - akkor a vezetőség miért nem lép? Imádkozom a szeretetlen kollegáért, viszont ez lelki terror.

Ha az életet védeni kell, miért botránkozunk meg azon, ha valaki hazugsággal próbálja kimenteni magát gyilkosok kezei közül? Lásd Pétert, aki megtagadta Jézust, pedig csak az életét próbálta védte. Isten nem a szíveket vizsgálja? Csak tudja, hogy csupán az életünket védjük, és nem Krisztust tagadjuk meg.