Kedves Lelkiatya! Amikor imádkozom rokonaimért, sokszor van olyan, hogy úgy fogalmazok, hogy kérlek Uram X-ért, meg Y-ért...de elsősorban Z-ért. Például imádkozom férjem és az én családomért, de valahogy mindig az én családtagjaimat előbbre veszem, és ők vannak az "elsősorban" kérésnél. És, ha mondjuk a férjem testvéreire már nincs időm, akkor őket csak úgy egybeveszem, hogy "és a férjem testvéreiért is"...Ez azért is van talán, mert egyik családdal sem olyan nagyon jó a kapcsolatunk, de én mélyen, belül azt szeretném, hogy az én családommal mégiscsak jobb legyen...Ez persze, nagyon csúnya dolog tőlem, és személyválogatás is...meg ki tudja mi még. Talán az is, hogy szeretném, ha férjem pozitívabb véleménnyel lenne róluk, az én testvéreimről ( merthát mégiscsak az én rokonaim, s szeretném nagyobbnak látni őket férjem szemében). Bocsánatot is kérek emiatt Istentől. Mégis, legközelebb is így csinálom...És ha nem is mondom ki így szó szerint, a szívemben, gondolatomban mégis így van, hogy az én oldalamat veszem előre, őket tartom úgymond fontosabbnak, hogy imádkozzam értük. Régóta van ez eképpen, de csak mostanában tudatosult bennem ennyire tisztán. Hogyan tudom ezt a dolgot a helyes irányba terelni? Egyáltalán, ilyen szívvel, ami ennyire féltékeny vagy irigy vagy önző, imádkozhatok én értük?
Hosszan gondolkodtam azon, amit kérdezett. Arra jutottam, hogy jobban teszi, ha a férje rokonaiért többet imádkozik, ha velük kezdi, s a saját szeretteiért kevesebbet. Ugyanis ez utóbbi úgyis sokkal intenzívebb. Ha kevesebb is jut rájuk, azt sokkal mélyebben tudja megélni. Hogy úgy mondjam, abból kevesebb is elég. Persze, az imát nem lehet rőffel mérni. De épp a szeretet parancsa miatt jobban teszi, ha erőteljesebben törekszik azok szeretetére, akiket nehezebb szeretni, mint azokkal tartani a belső, lelki kapcsolatot, akikkel ez amúgy is megvan.
Azonban ennél fontosabbat mondok. Hogy ez "mostanában tudatosult" Önben, ez világos jele annak, hogy fejlődik a hitben. Ez a fölismerése arra kell, hogy késztesse Önt, hogy nagyobb és céltudatosabb erőfeszítéseket tegyen a szeretete növelésére. Ahogy írtam, nyilván azok felé, akiket nehezebb szeretni. Ez a helyes irány. Hogy nem sikerül tiszta szívből, ezen ne csodálkozzék. Még igen messze van a tökéletestől. De törekedni azért érdemes rá.
Kedves Lelkiatya! Talán feleslegesen ezen gondolkodnom, de tényleg kíváncsi vagyok: a "kipurcanni" szót bűn használni vagy nem? Úgy tudom, azt jelenti, hogy "meghalni", csak annak egy kevésbé elegáns kifejezése, hogy így mondjam. Szerintem egy komoly témáról nem jó ilyen leredukált, félvállról vett szavakkal beszélni és ezért gondolkodtam el, hogy bűn-e ennek a használata. Az igaz viszont, hogy én akkor, amikor ezt használtam, nem így értettem, nem is tudtam, hogy ezt jelenti. Sokkal inkább valami nagyon nagy fáradtságot, valamilyen összeesés határát súroló fáradtságot akartam vele kifejezni. Lehet túlgondolom, de bűn ennek a használata így vagy nem?
Ezt a szót használni nem bűn. Nem vall igényes szóhasználatra, de adott esetben teljesen elfogadható. Abban van igazság, hogy "komoly témában nem jó félvállról vett szavakkal beszélni". Ez teljesen igaz. De attól ez még nem bűn. A "kipurcanni" szó valóban azt is jelenti, amit később ír, hogy valaki kifárad, nem bírja tovább. Tehát nem feltétlen azonos a halállal. Dehát a halál is a testvérünk, ahogy Szent Ferenc megfogalmazza gyönyörű himnuszában. Azzal is lehet tréfálkozni, adott esetben könnyedén venni. Hisz mi az? Átmenet a Krisztussal való nyílt találkozásra. Hát nem nagyszerű? Ugyanakkor az élet drámáját tekintve a legtragikusabb dolog a világon. Lehet róla könnyedén és lehet a legmélyebb komolysággal beszélni. A szándéktól, a szív állapotától függ, hogy hogyan tekintek rá. Lehet bűn is a halállal való gúnyolódás, de la vele való pajkosság származhat az Istennel való szoros egységből is.
Kedves Lelkiatya! A kérdés, amit felteszek, először talán dicsekedésnek tűnhet, de egyáltalán nincs vele ilyen célom. A kérdésem az lenne, hogy amikor megtisztul valaki sok bűnéből, Isten kegyelméből, az egy nagy dolog, egy elég nagy kegyelem vagy igazából ez bár kegyelem, amolyan természetes, átlagos dolog, hiszen a keresztény életnek ez is célja? Gyermekkoromban katolikus voltam, már akkor is görögkatolikus, csak aztán elfordultam a hitemtől. Akkor egy időben több súlyos bűnöm is volt, nem imádkoztam, Istenben kételkedtem, nem jártam liturgiára vasárnap sem, irigy voltam másokra, esetleg utáltam is az ellenségemet, az önkielégítés bűnébe is sokszor beleestem, másokat bántottam szavakkal és cselekedetekkel. 4, lassan 5 éve hívott vissza magához Jézus. Akkor ezektől megszabadultam, de tényleg mindegyiktől, amit felsoroltam. Vagyis, az önkielégítés bűnétől fokozatosan, nem olyan gyorsan mint a többitől, de végül attól is. Azóta is folyamatosan változok és még több bűn vétetett el tőlem: már nem veszem hiába Isten nevét, pedig ezzel is sokáig küzdöttem, sokkal jobban tudom megőrizni a türelmem másokkal, a veszekedések már teljesen elmúltak és nem mindig, de jobb esetben az is sikerül, hogy ne is éreztessek semmi rosszat a másikkal. Azok a bűnök, amelyektől megtisztultam, azok már nem is kísértenek. Szóval nem csak, hogy ellenállok mikor kísértve vagyok, hanem eleve nincs már kísértésem rá. Néha csodálkozok is ezen, hogy hát az lenne a "normális" hogy legyek kísértve ezekre, de nem vagyok. Egy átlagos keresztény ember vagyok, de valamiért én egy nagyon nagy kegyelemnek érzem ezt. Már az is nagy dolognak tűnik ha valaki kibír egy kísértést bűn nélkül, de nekem Isten kegyelméből már a kísértéseim sincsenek ezekre a bűnökre. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nekem már nincs miben fejlődnöm, mert ez így nem lenne igaz, de most nem ez lenne a lényeg. Őszintén érdekelne az Ön véleménye: jogosan érzem azt, hogy valami hatalmas kegyelemben részesültem? Az egyik atya, akinél egyszer gyóntam, azt mondta, hogy már az is nagy dolog ha halálos bűnei nincsenek az embernek. A halálos bűnhöz tudtommal kell a szándékos beleegyezés. Ahhoz nyilván egy kísértés. Nekem pedig már kísértés sincs ezekre. Egy másik atya pedig azt, hogy sokan a feléig se jutnak el annak, ahova én mostanáig eljutottam. Nem én kérdeztem a véleményüket, maguktól mondták, Önt viszont most tényleg én kérdezem magamtól. Nem dicsekedésből kérdezem, tényleg nem azért, csak szeretném a véleményét: tényleg hatalmas kegyelem az, amiben részesültem vagy csak nekem tűnik nagy dolognak? Ha az ember 1-2 bűnéből megszabadul, de a többitől nem vagy ha több bűnét nem követi el, de amúgy a kísértés megvan rá, az is kegyelem, de olyan mintha én még ehhez képest is nagyobb dolgot kaptam volna. Jól érzem, amit érzek az egésszel kapcsolatban vagy túlzok?
Igen, hatalmas kegyelem. Isten ajándéka. Hogy mi a normális és mi nem, ezt nem olyan könnyű megfogalmazni, megragadni. Alapvetően az volna a normális, ha nem is követnénk el bűnöket és folyamatosan haladnánk Isten felé. Hiszen ilyennek teremtett meg minket Isten. Hogy a bűn megjelenése miatt az lett a sokkal gyakoribb és megszokottabb, hogy naponta számtalan bűnt követünk el, attól ez még nem normális. Isten végtelenül szeret minket. Emellett az normális, hogy mi mégis naponta megtagadjuk őt? De megint ott tartunk, hogy Ön másokhoz hasonlítja magát. Azt nézi, hogy ki mennyi kegyelmet kapott, s ehhöz képest - persze, Istennek köszönhetően - Ön nagyon sokat. Újra és újra azt mondom Önnek, ne hasonlítgasson, mert az nem vezet semmi jóra. Még saját magához se hasonlítsa magát, mert az is félrevezető. Ha a korábbi magatartását összeveti a mostanival, örömmel konstatálhatja, hogy íme, ma már sokkal jobb, mint korábban. Megveregetheti saját vállát, hogy - persze, Isten kegyelméből, ez nem vitás - előrébb van, mint korábban. De ismétlem, ez a hasonlítgatás nem vezet előre. Egyébként az kifejezetten gyanús, ha nem érik kísértések. Isten a legnagyobb szentek esetében is megengedte a kísértéseket. Szent Antal atya egyenesen azt mondta: "Vedd el a kísértést, és nem lesz, aki üdvözül." Ez megrendítő mondat, nagyon elgondolkodtató. Persze, ezzel együtt nyilván helyesen mondatja velünk Jézus a Miatyánkban, hogy "ne vígy minket a kísértésbe". Tehát törekednünk kell arra, hogy eleve elkerüljük a kísértéseket. De az emberi tapasztalat mégis azt mondatja, így tanít a szerzetesek alapító atyja, hogy szükségünk van a kísértésekre. Vélhetően azért, hogy el ne bízzuk magunkat. Önt most ez a veszély fenyegeti, hogy kísértések híján elbízhatja magát, jobbnak vélheti önmagát másoknál, s a korábbi önmagánál. Ez nem vezet jóra. Küzdjön meg minden nap az Úrért! Minden nap új feladatot ad Önnek (is) az Úr. Azokra figyeljen, azokban igyekezzék Isten akarata szerint cselekedni. Ha nekilát és folyamatosan törekszik erre, akkor érzékelni fogja, hogy ez bizony, egyáltalán nem könnyű, ez napi küzdelem.
Kedves Lelkiatya! Van egy kérdés, melyet nagyon részletesen nem merek leírni és lehet nem is nagyon kellene, de már egy ideje nagyon foglalkoztat, nagyon aktuális az életemben és nagyon szeretném megérteni. A kérdés alapvetően ez: van olyan, hogy egy kísértés távol tart tőlünk több más kísértést? Máshogy megfogalmazva: lehet olyan, hogy a Sátán ad nekünk egy kísértést, de bizonyos más kísértéseket meg "cserébe" távol tart vagyis azokkal meg nem kínoz minket? Van egy dolog az életemben, amiről még nem vagyok teljesen biztos, hogy jó dolog vagy rossz dolog, mármint, hogy egy rossz dolog, amit Isten jóra használ vagy eleve jó dolog és eleve Isten akarata az életemben, de azt megfigyeltem már nem is egyszer, hogy amikor megvan, amikor annak alapján teszem a dolgom, amikor hagyom érvényesülni, vagy nem tudom hogy is mondjam, akkor bizonyos más kísértések meg rossz gondolatok nincsenek bennem vagy sokkal ritkább. Amikor viszont ezt talán jó-talán rossz dolgot nem csinálom, nem fogadom el, stb., akkor mintha más kísértéseim jobban jelen lennének. Azt vettem észre az elmúlt pár hónapban, hogy mióta ez a jó-rossz (?nem tudom) dolog van, azóta mintha bizonyos kísértő gondolataim elmúltak volna. Pontosabban azok a gondolataim, melyek arról szóltak, hogy Jézus nem szeret, szeretetlen gondolatok saját magamról, borzalmas gondolatok. Kicsit nehezen bízok ebben a dologban, mert egy olyan dolog, amit még senki nem csinált és senki nem tapasztalt azok közül, akiket ismerek, de lehet amúgy mások sem meg őszintén szólva atyák véleményét már kérdeztem róla és vegyes válaszokat kaptam. Talán annyit leírhatok, hogy egy imádsággal kapcsolatos dolog. Érdekes viszont, hogy azok az atyák is, akik először nagyon nem gondolták jónak a dolgot, azok sem zárták ki végül, hogy jó lehet és még aki kategorikusan kijelentette először, hogy nem jó, végül az is úgy fejezte be a beszélgetésünket, hogy "amennyiben ez mégis jó". Nem feltétlenül azt kérdezem Öntől, hogy ez, amit nem is részleteztem, jó vagy rossz. Arról érdekelne nagyon a véleménye, hogy elvileg lehet-e rossz, ördögi dolog valami, ami segít leküzdenem a rossz gondolataimat, távol tart tőlem kísértéseket? Van olyan, hogy Isten még a rossz kísértést is fel tudja használni arra, hogy én szentebb legyek vagy azért ez annyira ellenkezik a Sátán természetével, hogy a kísértésért cserébe nem piszkál más kísértéssel, hogy ez kizárt? Elvileg rossz fának nem lehet jó gyümölcse és Jézus is azt mondta, nem űzheti ki ördögökkel az ördögeket, mert az ország, ami meghasonlik önmagával, szétesik.
Annyi bizonyos, hogy a gonosz nem paktál velünk. Neki egy a lényeg, hogy minél mélyebbre taszítson, hogy eltávolítson Istentől. Ha váltogatja a kísértéseket, csak azért, hogy még jobban becsavarodjunk. Tehát egyik kísértés nem oltja ki a másikat, legalábbis nem az ő logikája szerint.
Ugyanakkor vannak atyák, akik úgy vélekedtek, hogy egyik gyarlóságot ki lehet játszani a másik rovására. Például a hiúság - egy bizonyos mértékig - segíthet a falánkság legyőzésében. Ebben nyilván van igazság, én mégsem javaslom, hogy ehhöz a furfanghoz folyamodjunk. Valóban, a rossz csak rossz gyümölcsöt teremhet, ez nem vitás.
Az azonban elképzelhető, hogy Isten fölhasználja a rosszat jóra. Erre számtalan példa van. Egy-egy bukásunk tanulságul szolgál vagy ráébreszt mélyebb, nagyobb dolgokra. De ettől még az a rossz, amit elkövettem, nem nyer hitelt, nem mondhatom, hogy jó, hogy elkövettem. Rossz, de Isten jóra használta föl. Hogy az a dolog, amire Ön utal, önmagában jó vagy rossz, ezt én sem tudom eldönteni. De Önnek el kell, mert ha rossz, akkor mindenképp kerülnie kell, még akkor is, ha azt tapasztalja, hogy bizonyos jó dolgok származnak belőle.
Kedves Lelkiatya! Az egyik kérdező írta, hogy nehéz a férjével együtt élnie, mert nem azt szeretné az élettől, amit ő, titkai vannak, nem ragaszkodik és nem tesz a közös boldogságukért. Azt szerettem volna kérni, hogy tegye ezt közé, ha lehet, mert szeretném megkérdezni az illető hölgy keresztnevét. Szeretném az imáimban őt is megemlíteni, érte is ajánlani az imáimat, de őszintén szólva nekem könnyebb lenne úgy, hogy ha a keresztnevével említhetném és nem kellene körülírnom. Tudom, sokaknak ez nem gond, nekem sem mindig, de szeretnék akár rendszeresen imádkozni érte és úgy mégiscsak könnyebb lenne ha egy nevet megjegyezhetnék hozzá. Persze csak ha nem probléma. Remélem nem udvariatlanság, amit írok. Ha közzéteszi, hálásan köszönöm.
Íme, közzéteszem.
Kedves lelki atya igaz hogy gorcsa György kántor tart valamilyen képzést ? már mint kántornak képzést én személy ismerem őt de nem beszéltem vele de én nem lakom Magyarországon kérdésem az hogy hol tartya milyen időpontokban vagy csak ez az szent atanaz fő iskola tanítana ? Én szernek egy ilyen képzésen részt venni de nem tudok kuminklni gorcsa György kántoral fel téve ha ingyenes, kedves lelki atya választ is várok előre is köszönöm
A Nyíregyházi Egyházmegyében Orosz Gábor atya tart rendszeresen, azt hiszem, havonta kántoroknak képzést. Máriapócson most lesz nov. 29 - dec. 1-je között. De ezt nem Gorcsa Gyuri tartja, csak ő is részt szokott venni rajta. De lehetséges, hogy Gyuri a parókián a híveknek vagy más érdeklődőknek szokott tartani képzést, énekórát. Erről azonban nincsen biztos ismeretem.
Tisztelt Lelkiatya! Nem olyan régen olvastam Öntől egy választ, amiben egy feleségnek válaszol, aki gondolati szinten majdnem megölte a férjét. Amikor ezt olvastam, akkor még nem sejtettem, hogy hasonló témában nekem is az Ön segítségére lesz szükségem. ...
Meg is gyóntam... vagy nem!!! Az egyik probléma ez. Ugyanis nagyon általánosan fogalmaztam ...
(Nem tudom ez így elég volt e anno kb két éve. Amennyiben nem volt elég, az sajnos azt a kérdéskört is felveti, hogy akkor az utána levő több mint 10-15 gyónás is érvénytelen volt illetve a szentáldozások százai szentségtörések. Atyám ,ez lehet felületes, hanyag lelkiismeret vagy éppen ellenkezőleg felesleges aggályoskodás? Nagyon hirtelen jött most ez, kérem nyugtasson meg! Illetve kérem segítsen mi a teendő ilyenkor ha még a jövőben felidéződnek "ifjúkorom bűnei"? Kérem a kérdésemet az oldalon ne tegye közzé, csak annyit amennyiből felismerem, mondjuk az első meg ezt az utolsó mondatot. Előre is köszönöm!
Bízom benne, nem neheztel azért, hogy nem csak a kérdése elejét és végét tettem föl, miként kérte, hanem a tartalmából is valamennyit. Meggyőződésem, hogy ebből senki sem fogja tudni azonosítani az Ön személyét. Ugyanakkor olyan kérdést feszeget, amely sokakat érinthet. Ezért tanulságosnak láttam néhány részletet még ebbe a közlésbe belevenni.
Nem ismeretlen helyzet, hogy a gyónó elbizonytalanodik abban, hogy jól gyónt-e, s ez az elbizonytalanodása idővel egészen fölerősödhet, és olyan lelkiismereti válságba kergetheti, amit nagyon egyszerű vagy egyszerű lett volna elkerülni.
Először is azt tisztázzuk, hogy a gondolati bűnök messze nem tudnak olyan súlyosak lenni, mint a cselekedettel elkövetett vétkek. Veszedelmesek, az igaz, magukban hordják a kockázatot, de azért mégsem annyit nyomnak, mint a bűnös gondolat tettre váltása. Ezzel együtt fontos meggyónni, mert a rejtett gondolatok a legveszedelmesebbek. Lám, az Ön esetében is pontosan erről van szó. Valójában jelentéktelen bűnt nem mert feltárni a maga egészében, és az most zaklató kísértésként visszatér. Teljesen megnyugtathatom Önt, hogy nem súlyos bűnről van itt szó, hanem a tisztázatlanságból fakadó zaklatottságról. Ennek az érzelmi töltése igen magas, emiatt szenved tőle. De jól is teszi, hogy szenved, mert ez azt jelenti, hogy komolyan veszi, nem akarja a szőnyeg alá seperni, vágyik a teljes tisztaságra. És ez nagyon jó. Mivel mostanában komolyabban veszi a lelkiéletet, ez vezette Önt arra, hogy a régebbi, akkor jelentéktelennek tűnő bűnt most ennyire fölerősítve lássa. Abban az esetben voltak érvénytelenek az utána következő gyónásai, ha ez az ijfúkori vétke minden egyes gyónásban ott lüktetett a fejében, de sohasem merte kimondani. Így igen, így ezek elhallgatott bűnök maradtak. Ám, ha nem ez a helyzet, és az elmúlt időben voltaképp elő sem jött a fejében ez a fiatalkori bűn, gyakorlatilag meg is feledkezett róla, akkor azt nem elhallgatta a későbbi gyónások során, hanem elfelejtette. Márpedig ezért kell a gyónásunkat mindig úgy befejezni, hogy "...és minden más elkövetett bűnömet megbánom". Vagyis mindent odahoz a gyónó, azokat is, amelyekre nem emlékszik. S ha az akkori, elmismásolt gyónásban nem is hozta felszínre, a későbbi gyónásaiban ezekre is megkapta a feloldozást.
De mást mondok Önnek. Ne azon törpöljön, hogy emlékezett-e rá vagy sem, kimondta-e vagy nem, hanem legközelebbi gyónásában mindezt tárja fel. Mondja el, hogy akkor ott mi történt, illetve mire gondolt, amit olyan súlyos bűnnek ítél meg, mondja el, hogy lehet, nem is igazán gyónta meg, és kérjen feloldozást. Ennyi az egész. Tanulságul pedig leszűrheti, hogy a gondolatokat is mindig föl kell tárni szépítés nélkül, leplezetlenül. Akkor tud igazán felszabadultan távozni a gyónása után.
Kedves Lelkiatya!
Nagyon nehéz a férjemmel együtt élni.
Nem azt szeretné az élettől, amit én.
Állandóan hazudik, titkai vannak, csak látszólag ragaszkodik a családhoz.
Évek óta imádkozom, hogy változzon meg, de semmi sem történik.
Más tervei vannak, inkább agglegény típus lenne ő, én teher vagyok neki.
Testi kapcsolat nincs is közöttünk.
Sokszor beszélek vele, látszólag megért, de mégsem tesz semmit a közös boldogság érdekében.
Nagyon szomorú vagyok.
Teljesen megértem. Ott állnak a boldogság kapujában, s csak egy lépést kellene tenni, hogy abból részesülhessenek. Viszont épp amiatt, hogy bár karnyújtásnyira van, mégsincs benne részük, ez a pokol. Véleményem szerint az Ön férje nem agglegény típus, hanem egy önző fráter. Kényelmesebb begubózni, mint a szeretet építeni. Nem mondhatok Önnek egyebet, mint olykor egy-egy, hasonló helyzetben lévő sorstársának. Mondjon le arról, hogy közösen építsék a boldogságukat. Nem teljesen, nem végérvényesen, de a jelen helyzetben igen. Ugyanis Önnek jogos elvárásai vannak, úgy érzi, hogy ezek jogosak, de nem fogja megkapni azokat. Ez a boldogtalanságának az oka. El kell engednie, és más módon kell a boldogságot építeni. Persze, a világi gondolkodás ebből azt értheti ki, hogy valamiféle pótcselekvésben vagy - ne adja Isten! - más valaki karjaiban találja meg ezt a boldogságot. Szó sincs róla, egyáltalán nem ezt mondom. Ön ott él a férjével, Ön az ő felesége, talán közös gyermekeiknek is édesanyja, tehát nem tehet úgy, mintha ez az ontológiai tény nem volna valóság. Azt azonban be kell látni, hogy ennek józan és természetes következményeivel nem számolhat. Ön nem érezheti magát feleségnek, mert nincsen szeretve. Ennek ellenére Önnek úgy kell tekintenie a férjére, mint férjére. Ha nem is kapja meg a feleségnek kijáró szeretetet, ez ne késztessen Önt arra, hogy ugyanezt adja neki vissza, vagyis, hogy ne adjon neki szeretetet. Azt jól teszi, ha imádkozik érte, de amit ezen túl tennie kell, az a viszonzásvárás nélküli szeretet. Ez nem jelenti azt, hogy minden óhaját- sóhaját rabszolga módjára kellene teljesítenie. Nem! Önnek továbbra is egészséges, belső méltósággal rendelkező személynek kell lennie, de az odaadó szeretet nem is veszi el a méltóságot. Minden reggel azzal keljen föl, hogy megpróbálja őt szeretni. Igyekszik kedvére tenni. Ne hozza föl többet - most egy jó ideig - hogy ez így nincs rendjén. Ezt csak azért mondom, mert úgyis fölösleges, nincs foganatja. Azért ne is bajlódjék vele. Fogadja el ezt az elfogadhatatlan állapotot, és Ön tegyen meg mindent azért, hogy megmaradjon, valahogyan, féloldalasan bár, de épüljön ez a szeretetkapcsolat. Higgye el, ez olyan út, amely akár hozzá is segítheti Önöket a megoldáshoz. Nem biztos, nem annak a receptje. De Ön egy másfajta békére lelhet, s ezen az úton a férjének is valamiképpen a segítségére lehet. Tudom, hogy ez egyáltalán nem könnyű, de Isten segítséget fog adni Önnek, ha kéri rá, hisz benne, és meg is teszi ezeket a lépéseket. Én is imádkozom Önért, hogy ezt a gigászi feladatot tudja teljesíteni.
Kedves Atya,
20 év kihagyás után újra kezdtem napi szinten imádkozni a rózsafűzért. Be is szereztem egy új, szívemnek kedves darabot. Nemrég olvastam, hogy meg kellene áldatni a pappal ( mármint a rózsafűzért, mint tárgyat) Őszintén szólva ez meglepett, mert mifelénk ez nincs gyakorlatban. Külön szertartáson szokták megáldani, szentmise keretén belül vagy akár egyénileg is megáldja a pap ha elviszem hozzá? Gondolom azért külön áldás nélkül is használható de szeretném megáldatni ha lehetséges.
Természetesen áldás nélkül is használható. Szép szokás azonban, hogy a fontosabb, számunkra lényegesebb használati tárgyainkat megáldatjuk, hogy azokon keresztül is erőteljesebben kapcsolódhassunk Istenhöz. Az imafüzér a leglényegesebb használati tárgyaink közé tartozik, méltán gondolhatunk arra, hogy kérjünk rá áldást. Ennek több formája is van. Egyszerűen egy pap megáldja, de használhat hozzá szentelt vizet is, illletve lehet erre előírt imádságot is mondani. A bizánci egyházunkban szép szokás, hogy a megáldandó tárgyat (ikon, imafüzér) az oltárra tesszük, és az a Szent Liturgia során megszentelődik. Szólítson meg egy atyát ezzel a kéréssel, és ő készségesen ad majd útbaigazítást illetve nyilván áldást is.
Ki írtam valamit miért tűnt el? Nem találom meg. PLS valaki segítség
Ha néhány szavas emlékeztető ír arról, hogy mi volt abban a szövegben, amelyet keres, akkor esetleg tudunk segíteni. Bár, ami ezen a felületen megjelent, azok mind visszakereshetők - úgy tudom.
Tisztelt Lelkiatya!
Mit tegyünk, hogy ne váljunk az érzelmeinknek kiszolgáltatottnak?
Úgy értem, hogy tudom, hogy fontos tudatosítani, hogy valami hogy hat a bensőmre, de ha nem szeretnék már a hatása alá kerülni, ahhoz mit tegyek?
Másképp, lehet-e csillapítani az érzelmi hullámveréseinket a lelki előrehaladásunk során?
Ez fontos törekvés, hogy tanuljuk meg minél jobban kezelni az érzelmeinket. Nem egyszerű, nem magától értetődő, de a lelki fejlődésnek mindenképpen lényeges része. Való igaz, nem szabad, hogy kiszolgáltatottjai legyünk az érzelmeinknek. Ez főként nőkre jellemző, de nem ritka a férfiak esetében sem. Az már jelentős lépés a fejlődésben, ha valaki fölismeri ezt a nehézséget, ha akar vele foglalkozni. Úgyhogy Önnek jó esélye van, hogy Isten segítségével meg tudja tanulni helyesen kezelni az érzelmeit. Hozzáteszem, hogy ez azért nem egyenletes tanulási folyamat. Természetéből adódóan meglehetősen hullámzó. Van, hogy az ember már jó ideje jól tudja kezelni az indulatait, az érzelmi világát, aztán egyszercsak minden összeomlik, s úgy tűnik, kezdheti előről. De nyilván nem előről kell kezdeni, csak fájdalmas egy-egy ilyen visszaesés. Ezt is jó tudni előre, s akkor már megint nem leszünk annyira kiszolgáltatva neki.
A jezsuitáknak van egy jó módszere, az un. examen, a napi önvizsgálat. Ezt általában napjában egyszer vagy kétszer délben és/vagy este végzik, de van, aki gyakrabban is. A lelkiéletre törekvő ember mintegy negyedórát arra szán, hogy az eltelt napot, fél napot átvizsgálja, különböző szempontok alapján (öt ilyen szempont van) értékeli saját magát, a viselkedését. Mindezt Isten elé viszi, mintegy Isten szemével vizsgálja önmagát. Aki ezt gyakorolja, annak szépen lassan kialakul az alapos önismerete, amely nem csupán tárgyi ismeret, hanem azt is magába foglalja, hogy az ember saját tapasztalatai alapján értelmezni, kezelni és irányítani tudja a saját tetteit.
De nem csak ez az egy módja van az érzelmeink kezelésének. Maga a bűnbánat gyakorlása is hozzásegít ehhöz. Talán ez inkább a keleti út. Aki komolyan veszi a bűnbántot, rendszeresen gyónik, fölismeri a bűneit, esténként lelkiismeretvizsgálatot, bűnbánatot tart, a szertartásokon sajátjaként énekli az "Uram, irgalmazz!" és egyéb bűnbánati könyörgéseket, annak számára is folyamatosan tisztul a kép.
Még egy harmadik fogást is megemlítek. (Hozzátéve, hogy ezek nem egymástól független utak, megoldási stratégiák, hanem a lelkélet egyszerű eszközei.) Sokat segíthet, ha valamely érzelmet valamely szenthöz köt. Teszem azt az indulatosságot Alexandriai Szent Cirillhöz, aki maga is sokat bajlódott ezzel az emberi gyengével. Vagy a szexuális töltetű érzelmi viharokat Szent Imre herceghöz vagy Magyar Mózes atyánkhoz (mindkettő tisztasági fogadalomban élt, s az utóbbi különösen megszenvedett ezért). Amikor bontakozik az érzelmi vihar, nyomban az illető szenthöz fordul segítségért. Ez azért is jó, mert kialakít egy gondolatelterelő folyamatot, másrészt valóságosan is remélheti az égi segítséget a célirányos könyörgésre.
Amit még elmondhatok ezzel kapcsolatban, hogy mindehhöz idő kell. Nincs az a képlet, az a mechanizmus, amellyel mintegy kapcsolóval át lehet alakítani ezeket a jelenségeket. Ehhöz sok idő, türelem, kitartás, a sorozatosan bekövetkező bukások idején Isten irgalmába és hatalmába vetett hit és bizalom kell. Hiszen "a növekedést az Isten adja" (1Kor 3,6).
Kedves Lelkiatya!
Ha hosszú évekig volt egy Lelkiatyám, akivel mindent megoszthattam, de bizonyos okokból nem tudtunk egyezni, és megszakadta a kapcsolat, akkor Lelkileg valami tönkre mehetett? Úgy értem romboló dolog egy ilyen kapcsolatból kiszállni, és mást keresni? Köszönettel
Sőt, azt javaslom, hogy mindenképpen keressen egy másik lelkivezetőt. Szavaiból azt következtetem ki, hogy túl szorossá vált a kapcsolat az atyával. Ebben semmi rosszra, bűnös dologra nem utalok, hanem arra a pszcihés kapcsolatra, amely már nem tesz jót az egyéni fejlődésnek. Ilyen kapcsolatból nem romboló, hanem építő dolog kiszállni. Érdemes tehát másik lelki atyát keresni.
Tisztelt Lelkiatya! A Mindenszentek táján nyerhető teljes búcsú feltételei között szerepel a szentgyónás végzése, a szentáldozás, és imádság a pápa szándékára. Ha régebben végeztem szentgyónást, akkor is elnyerhetem a teljes búcsút? Válaszát előre is köszönöm.
A teljes búcsú fogalma és teológiája teljesen idegen a keleti egyházi tanítástól és lelkülettől. Ebben egyáltalán nem vagyok járatos. Bocsánat, nem tudok Önnek választ adni. Köszönöm megértését.
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Kedves Lelkiatya!
Egy kérdezőnek írta, hogy a Miatyánk után a papi fenhangot nem mondjuk a magán imában. Én is mondani szoktam, amikor a szokásos kezdetét imádkozom. Miért ne imádkozzuk? A római katolikus misén a nép énekli, a református istentiszteleten a Miatyánk végén szintén a nép mondja. A görögkatolikus Liturgián ezt a pap mondja, olyankor persze én sem mondom. Én is csak a magán imáimban mondom/ mondanám. Ezután kihagyom. Csak kérdezem, hogy miért baj, ha imádkozzuk?
Várom válaszát
Marika
Ki ne hagyja!
Kedves Marika!
Nagyon köszönöm, hogy föltette ezt az apró részletre vonatkozó, ám egyaltalán nem jelentéktelen kérdést. Ez az előírás merőben liturgikus jellegű, csak a közös liturgikus végzésre vonatkozik. Egyáltalán nem tilos mondani a Miatyáml utáni szentháromságos dicsőítő formulát. Akár magán imában, akár családi imában szabad mondani, akár együtt akár egy valaki, például a családapa is mondhatja. Csupán az előírt liturgikus rendnek a része ez a különbségtétel, tehát a zsolozsmában, templomi szertartásokban van a papnak fenntartva.
Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy hol lehet utána nézni annak hogy a második Vatikáni zsinat előtt milyen szabályok szerint éltek a katolikus emberek? Úgy hallottam hogy sok minden megszünt ami előtte volt és szeretnék megismerkedni az akkori renddel. Piroska
Kedves Piroska! Nemigen fog tudni találni olyan könyvet, amely egységében írna a II. Vatikáni Zsinat előtti korról. Ha előveszi az akkor kiadott egyházi könyveket, akkor azokból kirajzolódik. Ami mégis talán megfogható, az a Kánonjogi Kódex vagy Egyházi Törvénykönyv, amelyet először 1917-ben adtak ki. Ebből valamelyest kiolvasható az akkor egyházi élet. Miként most is, az 1983-ban kiadott új Egyházi Törvénykönyvből sok minden megérthető a mairól.
