Tisztelt egyház! Szeretnék egy problémámról írni. Nem vagyok vallásos, de remélem tudnak segíteni nekem. A gondom pedig: Mostanában fogok a tinédzser korba lépni, és eddig nem volt ilyen problémám, de 1-2 héttel ezelőtt elkezdtem furcsán, és kellemetlenül érezni magam a női családtagjaim körében. Különösen édesanyám körében. Nem tudom mi lehet az oka, mert nincsen rossz kapcsolatom vele. És amikor nem érzem kellemetlenül a családtagjaim körében, akkor is ezt érzem édesanyámmal kapcsolatban. Egy rokonom se tudja mi lehet ez. Van aki azt mondja csak a tinédzser kor velejárója, de egyik testvéremnél sem volt ilyen (Amennyire én tudom.) Remélem megtudnák mondani mi lehet az oka.

Kedves Lelkiatya! A keresztény ember elvileg arra lett teremtve, hogy szentté legyen. Ez elvileg mindenkinek feladata, de valami nem világos. Annak ellenére, hogy Istennek ez a célja mindenkivel, mindenki más életszentségre van teremtve, mindenkitől a szent élet más szintjét kéri Isten vagy mindenkitől teljesen ugyanazt várja? A talentumok példabeszédét alapul véve azt sejtem, hogy mindenkitől vár valamit Isten, valamennyit, de mindenkitől máshogy és nem is ugyanannyit. Nem csak arra gondolok, hogy valakit papnak szán, valakit házas embernek és valakit szerzetesnek hanem arra is, hogy valaki sok bűntől meg tud szabadulni, míg valaki kevéstől, valakinek ad akkora feladatokat mint Mózesnek és Keresztelő Jánosnak, valakinek nem, valakinek megadatik egy nagyon közeli kapcsolat Istennel, közelebb mint az átlagos, valakinek nem biztos. Isten kegyelméből sok bűntől megtisztultam, már szinte hihetetlen nekem is, hogy mennyitől. Nem is teljesen értem ezt, hogy Isten ezt miért tette nekem lehetővé. Küzdöttem érte nagyon, az biztos, az Isten iránti szeretetemből és Jézus példája alapján, de van abban valami különleges, amit kaptam. Másokat látva, akik szenvednek olyan bűnöktől, amiktől én szabad lettem, főleg elgondolkodok és nem értem, miért nekem jutott akkora kegyelem. Nem egyetlen bűnről van szó, nem is kettőről. Inkább nem is számolom. Próbálok segíteni másoknak, nyilván, de attól még nem érthető nekem ez. Ilyen az is, hogy sok keresztény mondta már, hogy mennyire inspirálóan hatok rá, a Jézus iránti szeretetem, a megtisztulásom, a buzgóságom, minden ilyen miatt és ezt is kegyelemként élem meg, de ez sem teljesen világos nekem, hogy ezt miért én kaptam és nem az, akit én inspirálok. A kapcsolatom Jézussal ugyanez. Nagyon közel jött hozzám és én is hozzá, kölcsönös volt, de mégsem értem, miért velem csinálta ezt és nem mással. Mármint, nem mindenkinek van azért szoros kapcsolata vele, attól még mert szeret mindenkit. Vannak, akik nem is szeretnék, de vannak akik igen és mégis nagyon nehezen sikerül nekik. Nekem is évek alatt alakult így, mint egy párkapcsolatban, ott sem azonnal van házasság, de már az elejétől viszonylag szoros, bizalmas, szeretettel teli, érzelmes volt és idővel csak egyre jobb és közelibb lett. Természetesen minden ilyennek örülök nagyon, de valami azért zavar is az egészben. Arról van szó, hogy kicsit szégyellem ezeket az emberek előtt és akár Isten előtt is. Az oka az, hogy ezek nem olyan természetes, magától értetődő dolgok és emiatt olyan furcsának tűnhet. Nem ez a természetes, hogy annyi kegyelemben részesül valaki, ez inkább természetellenesnek hathat. Túl lehet jutni ezen a szégyenérzeten? Az emberekkel meg érdekes tapasztalataim vannak. Dicsekedni nem szoktam semmivel, de ha tanácsra volt szükségem, szóba jött, segíteni akartam másnak vagy csak beszéltünk tapasztalatokról, akkor beszéltem ezekről és voltak pozitív reakciók, hogy segítek nekik, de voltak irigyek is és olyanok is, akik félreértettek és azt hitték, hogy dicsekszek, pedig nem ez volt a célom, őszintén tanácsot kértem magamnak/segíteni akartam másnak. Az ilyen tapasztalatok miatt jutottam arra, hogy jobb ha csak gyónáskor vagy lelki beszélgetéskor hozok fel egy atyának ilyet, de egyházon kívüli emberrel csak akkor beszéljek erről ha muszáj. Az irigységet illetően is szeretnék kérdezni. A katolikusok gyakran inspirálódnak szentek életéből, tetteiből. Megfigyeltem, hogy a korábban élt szenteket tisztelik, szeretik, a közbenjárásukat kérik, örülnek annak amit elértek és adtak, de ha egy keresztény embernek van egy szentéletű kortársa, akkor arra már nem tud ennyire nyitottan, szeretettel nézni. Különösen igaz ez akkor ha az illető szentéletű ember csak egy világban élő keresztény és nem pap, apáca, szerzetes és nem is híres ember. Amikor úgy jár a szentek útján, van szentélet-közeli állapotban vagy már abban benne, hogy máskülönben csak azok tudják, látják ahogyan él, akik ismerik, akikkel megosztja. Mondhatnám úgy is, egy olyan szent, aki lehet akárki, akárhol, egy szürke kisegér aki szent. Nem tudom, hogyan fogalmazhatnám meg jobban. Erre igazán kíváncsi lennék, hogy az ilyen "szentekkel" miért bánnak máshogy a keresztény emberek. Az érthető, hogy nem neveznek el róluk templomot, nem készülnek róluk ikonok, nem írnak hozzájuk imákat, de miért irigyebbek rájuk mint korábbi szentekre, miért tiszteletlenek velük, akár még kevesebb tiszteletet adva nekik mint egy átlagos kereszténynek? Ezeket a mai kortárs szentekkel kapcsolatos kérdéseket általánosságban kérdezem, nem magamra vonatkoztatva, mert nem áll szándékomban szentnek nevezni magam. Nem mondanám annak magam, de ha az lennék, se mondanám.

Krisztusban szeretett Lelkiatya! Azt érzem, hogy a misztikus tapasztalataimmal elmagányosodom, hogy nem értenek meg és olykor én sem tudom kifejezni magamat, így a misztika amely Istenhez köt, mintha egyben el is távolítana másoktól, mert annyira nem evilági. Miért érzem úgy, hogy nem természetes a misztika az Egyházban, miért vannak kevesen, akik értik és beszélik ezt a nyelvet? Hogy ismerhetnék rájuk jobban? Köszönve: Réka

Föltámadt Krisztus! Az egyik legjobb barátnőm anyukája súlyos rákos beteg. Református vallású. Számára ki lehet-e szolgáltatni a betegek kenet?t? Köszönöm!

Kedves Lelkiatya! Hogyan lehet kiüresitenie magát az embernek , az imádsághoz szeretném ezt is hozzá rakni!?Így helyet készíteni az Úrnak a szívemben és egész lényemben hogy ott Krisztus lakozzék

Feltámadt Krisztus! Kedves Lelkiatya! Szomorúan olvasom, hogy vannak hasonló szituációban lévő emberek. -A kolléganő lekezelő, durván bánik vele,sorozatosan mondja, hogy nem jó. Mitől van ez? Miért nem tudják befogadni a másikat?( Másnak kell a munkahely, tényleg rossz vagyok?) Megoldás lehet a csapatépítés?

Kedves Lelki Atya, szeretném megkérdezni, hogy baj-e, ha sokszor az imádságokat füzetből olvasom és úgy imádkozom? Sokszor hosszabb imádságokat nem tudok megjegyezni, így is számít az imádság, ha nem fejből mondom?

Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy a borderline személyiség zavar lehetséges gyermekkori bűneim miatt (szexuális zaklatás áldozata voltam és nem védtem meg magam)... Akkor kezdtem el ezen gondolkodni mikor a kedvenc atyám elvétele miatt teljesen kiborultam és elhagyva éreztem magam és emiatt otthagytam az egyházat évekig. Hiába mentem vissza közel 10 év után az új atyát nem tudom elfogadni és félek szeretni, mert őt is elveszitem. Azóta többször is hozzám vágták hogy borderline vagyok. A tüneteknél azt mondják hogy állandóan változó partnerek, de én a hitem miatt inkább senkivel sem létesítek kapcsolatot, viszont állandó önkielégítést végzek (erről képtelen vagyok leállni)... Az érzelmi hullámzás és az állandó düh kitörések elviselhetetlenek... Azt mondják hogy a felnőttek másképp kezelik a stresszt. Leírná hogy ön hogyan kezeli? Hátha nekem is bejönne. Sokszor ha dühös vagyok bele vágok a falba ököllel és minden repül (nem tudom hogy stoppoljam).. Viszont káros szenvedélyem nincs mert 5. parancs elleni bűn lenne, de stressz evő vagyok illetve előfordul hogy megbüntetem magam az önkielégítés miatt... Van egy kutyám aki biztosít a szeretetéről... Nem vágom magam, de kicsi korom óta állandóan sebes mindenem és azokat sosem hagytam begyogyulni, nyugtató hatású számomra a sebeim piszkálása. Pszichiáter közelébe sem akarok menni, de ön lelkiatya aki sokat tud és nem veszélyes számomra.

Kedves Lelkiatya! Egy olyan kérdést tennék fel, amit nem hiszem, hogy gyakran tesznek fel Önnek, de reménykedem a válaszában. Már többször kerültem olyan helyzetbe, hogy más keresztényekkel való társalgásban, akár online, akár személyesen, Júdás volt a téma. Mármint Iskarióti Júdás. Azt már észrevettem, hogy megoszlanak a vélemények vele kapcsolatban, valakik nagyon utálják, valakik sokkal megértőbbek vele az árulását és az öngyilkosságát tekintve is. Ma is beszéltünk erről, én és egy másik keresztény, nem én hoztam fel a témát, de kifejtettem a véleményem és hát nem értettünk egyet. Szerintem nem egy átlagos meglátás volt az, amit én előadtam és nem tudom, hogy igazam volt-e, de szeretném a véleményét kérni. A Júdás-téma egy Facebook-bejegyzéssel kezdődött, amit mindketten láttunk. Az apostolokról szólt, a képük volt ott és mindegyikőjük képéhez egy köszönetnyilvánítás volt írva, köszönet, amiért Jézust szolgálták és annyi mindent tettek érte. Júdás is fel volt tüntetve, csak az ő képéhez az volt írva, hogy "Neked nem köszönjük". Elmondtam a véleményem erről a bejegyzésről, nem vitázni akartam, csak elmondtam. Most elmondanám Önnek is. Azt mondtam ennek a keresztény testvéremnek, hogy természetesen nem értek egyet Júdás bűnös tetteivel, az árulással, a lopással, semmiféle ilyen cselekedetekkel, de nekem nem tetszik ez a bejegyzés. Két oka is van. Mondtam neki, hogy először is azt nem értem, miért kell Júdást belevenni egy ilyenbe ha nincs neki miért hálásnak lenni, miért nem teszi be az illető posztoló Mátyást a helyére. Azt, akit Júdás helyébe választottak. Akkor is meglenne a 12. Mondtam neki, szerintem jobb lenne olyan személyekre koncentrálni, akikről jót tudunk mondani és nem azt nézni, hogy egy másik mi rosszat tett. Neki nem mondtam ezt, de bennem ez azt a benyomást keltette, hogy mindenképp kell valakit találni, akit piszkálni, elítélni lehet, mintha ez lenne a cél, mert amúgy tényleg elég lett volna vagy a 11 másik apostolt említeni vagy Mátyással helyettesíteni Júdást. Ennek a keresztény felebarátomnak azt is kifejtettem, hogy én személy szerint egyébként sem akarnám Júdást 1-2 cselekedete alapján megítélni, akkor sem ha azokkal nem értek egyet. Azzal érveltem neki, hogy nem voltam ott, nem tudhatok mindent az életéről, nem tudhatom miért lett olyan amilyen, nem tudom tett-e jót is, de ha igen, akkor nem lehet úgy tenni mintha az nem számítana. A felebarátom erre azt mondta, hogy de hát Júdás öngyilkos lett és lopott is, nem változtatta meg jó irányba az életét, nem mentette meg a lelkét ahogy tehette volna, férges földbe hullottak a belső részei, Jézus esélyt adott neki, ő meg megfosztotta ettől saját magát a büszkesége és szabad akarata miatt. Ekkor hozzátettem, hogy én magam is rászorultam Isten bocsánatára, segítségére és Jézus értem is meghalt és ha én nem vagyok tökéletes, nekem mi jogom ítélkezni? Az öngyilkosság kapcsán pedig azt feleltem, hogy nem tudhatjuk, ki miért követ el öngyilkosságot, csak az tudja milyen, aki olyan helyzetbe kerül és Júdás helyzetét főleg nem tapasztalhattuk meg mivel ha egy átlagos bűn is nagy bűntudatot kelthet egy keresztényben, akkor mennyivel inkább az ha az ember tudja, hogy a Messiás azért fog meghalni és azért kínozzák, mert ő maga vezette el hozzá a katonákat? Bizonyára nem véletlenül lett öngyilkos, különben is bevallotta a bűnét a főpapoknak, kimondta Jézus ártatlanságát és meg akarta menteni Jézust. Utólag, de akkor is. Azt mondtam a keresztény testvéremnek, hogy hát milyen lenne már az ha azt mondanám egy bűnét megbánt embernek, hogy nem számít, értéktelen, rosszabb a többinél. Mondtam neki, ha én vallanám be a hibámat és másoktól ilyen hozzáállást kapnék, biztos nem esne jól és ha magamnak nem kívánom ezt, miért tenném meg mással, akkor is ha az illetővel sosem találkoztam. A felebarátom válasza erre az volt, hogy a 17. századi apáca, María de Jesús de Ágreda által írt Mystical City of God című könyvben le van írva, hogy Szűz Mária közeledett Júdáshoz és megpróbálta rávenni, hogy bánja meg a bűnét, de Júdás nem volt hajlandó. Ahogy a felebarátom mondta, Júdás felakasztotta magát, de nem azért, mert sajnálta volna a tettét hanem mert nem volt igaza tehát valami olyasmit akart mondani ez a testvérem, hogy Júdás bakot lőtt, tévedett, ezért ölte meg magát. Én még erre is csak azt tudom mondani, ezt neki már nem mondtam, csak most itt Önnek, hogy hiába írta le ezt egy apáca mert Szűz Mária ezt mondta neki, én nem voltam ott sem Júdás halálakor, sem Szűz Mária megjelenésekor, így miért kellene nekem ítélkezni valamiről, amiben nem vagyok biztos? A felebarátomnak csak azt mondtam, hogy még ha így is lenne, hogy Júdás kereken visszautasította a megbocsátást, akkor sem kellene nekem felette ítélkezni, elítélni, megvetni. Az az igazság, kedves Lelkiatya, hogy én úgy viszonyulok az ilyenhez, hogy Jézus miattam is meghalt, követtem el én is bűnöket, ebből a szempontból nem különbözök másoktól, legfeljebb a bűnöm jellege más vagy a hitem lehet erősebb/gyengébb, másabb kapcsolatom Jézussal, más tapasztalataim vannak, de az alapvető tény ugyanaz. Innentől kezdve nekem nincs jogom ítélkezni. Vonatkozik ez mindenkire, Júdásra és mindenki másra is. Kijelenthetem, hogy nem értek egyet X.Y, tetteivel, de piszkálni, gúnyolni, megvetni, szándékosan emlegetni és kibeszélni mások előtt, ehhez nem vagyok méltó. Másképp szólva, nem mentem fel Júdást, de nem is ítélem el. Ha soha nem lett volna egy bűnöm sem, akkor elvileg megtehetném, de akkor se tenném, mert Jézus bűntelen volt és még ő is megbocsátó volt, amikor meg majd meghozza az ítéletet, az az ő dolga. Ön szerint melyikünknek van igaza, ennek a keresztény testvéremnek vagy nekem? Maga Jézus vajon hogy látja ezt? Haragszik rám, amiért így viszonyulok ahhoz, aki elárulta vagy örül neki, mert pont így vagyok jó tanítványa? Hadd tegyem hozzá, hogy egyébként nagyon hasznosnak tűnik nekem az, ahogy Júdáshoz tudok viszonyulni, mert ha vele tudok megbocsátó lenni, nem elítélni, nem gúnyolni, ehelyett szeretni, már amennyire szerethetek valakit, akit sose láttam, akkor könnyebb ugyanezt megtennem másokkal is. Azt természetesen sajnálom, hogy Jézus annyi szenvedésen ment keresztül. Annyira nem is nehéz nekem megérteni és őszintén együttérezni vele, mert sok mindent átéltem ami hasonlít az ő szenvedéséhez, még ha nem is azzal megegyező. Évekkel ezelőtt engem is elárultak pénzért és olyanok, akik közel álltak hozzám. Becsaptak engem, átvertek, rosszat tettek ellenem azért, hogy így pénzhez jussanak. Semmi nem számított nekik, az én érzéseim sem, az sem hogy milyen hatással lesz a kapcsolatunkra, csak a pénz. Nem tudhatom, Júdás fejében mi játszódott le, de meg tudom érteni Jézust, azt hiszem, és ennek ellenére mégsem akarok ítélkezni Júdás felett és azoknak is megbocsátottam, akik velem tettek hasonlót. Nekem még segít is ez, ha szeretem Júdást és nem ítélem el, akkor tudok szeretni minden más bűnöst is és nem ítélkezni. Bízom benne, hogy nem mondtam semmi olyat, amivel megsértettem Jézust. Mondana véleményt a helyzetről, Lelkiatya? Nagyon megköszönném. Elnézést a hosszú levélért.

Föltamat Krisztus kedves lelekiatya én kántor vagyok had kezgyem egy evangéliumal szakaszal:egy gazdag ember szőlőt ültett tornyot építet körbe ásata és ki ata bérbe majd szolgákat küldött hogy be szegyék a termést de a béresek meg verték őket aztán más szolgákat küldött többet az előzőnél ezeket is meg verték meg csúfolták nemejek nem tudtak visza térni ,azt a gazda saját fi?t külde el a termésért és a béresek egy más között mont?k gyertek öljük meg és milyék lesz a termés ,a folytatás ön is tugya na most én hasonló helyzetben vagyok a szerződés kántor először nem akartak le szerződni és kevés bért kaptam ,masocor szerződésBen voltam de amint ki számoltam kevés bért kapok ami 8 óraban volt és most jelenleg 5 óraban van ,meg emelték a bérmet ,ahoz hogy meg kapjam még egy napot kellene dolgozni ,de most az összeg 8 óraban volt annyi de a tisztelendő úr úgy döntött hogy nem fog járni azért mert drága az üzemanyag ,és most pedig meg adná de dolgzak meg érte ne haragudjön hogy ezt írom de most 5 órába meg adná ez így nekem nem jó,a kérdésem következő mint csináljak hogy jó járjak,tisztelettel s.r. Romániából

Tisztelt Lelkiatya! 3 gyerekes anya vagyok, egy 18 evvel férfival kötöttem házasságot. Az elmúlt napokban borzasztóak a napjaim. A férjem folyamatosan vagy dolgozik alszik vagy tévézik. Semmibe se segit. Egyedül szenvedem a napjaim. De ha valami nincs mondjuk főtt ételt vagy elturve a tiszta ruha akkor már ordibal atkozodik. Elvárja hogy 3 gyerek mellett a kívánságát lessem. Mindig az kell amit ő akar. Úgy érzem magam mintha csak szolga lennék aki neveli a gyerekeket. Ha elmegyek az ocodaba a nagyobbik gyermekért a többire ő ügyel akkor ordibal utana hogy sokáig voltam. Soha nem játszik a gyerekekkel. Nem segít semmit. Miközben a középső Asperger szindiromas a kisebbik egy éves éjjel nappal sír. De őt nem érdekli. Úgy kell furodnom hogy a 3 gyerek ott van mellettem foleg ha sírnak azon a röpke 5 perc ami nekem is jut. Kerem mit tanácsol? Gondolom. Az ördög mive ez ? A valas nem opció a mi családunkba senki nem vált még el és a csok miatt nem is lehet !! Elnézést hogy hosszú lett.

Tisztelt Lelkiatya! Már az elmúlt évben Lelkiatya tanácsát kértem az alábbiakban, melyre köszönettel megkaptam válaszát. Kérdés: Kedves Lelkiatya! Református vallású vagyok. Családom (feleségem és gyermekeim) valamennyien görögkatolikus vallásúak. Feleségemmel görögkatolikus és református szertartás szerint is megesküdtünk. Családommal rendszeresen görögkatolikus liturgián veszek részt. Már hosszú ideje gondolkodom azon és egyben ez is lenne a kérdésem, hogy lehetőség van-e az átkeresztelkedésre? Válasz: Átkeresztelkedésre semmiképpen sincs szükség. Aki egyszer érvényesen megkeresztelkedett, az ezzel eltörölhetetlen jegyet vett magára, bármelyik felekezetben volt is a keresztelkedés. A katolikus egyházba másutt megkeresztelt ember, megfelelő előkészület után a bérmálás szentségével léphet be. De meggondolandó, hogy ez valóban szükséges-e. Ha eddig is meg tudta élni a hitét a családtagjaival együtt, akkor ezt ezután is folytathatja. Ha azonban a szentgyónás és szentáldozás szentségére vágyik, akkor azt valóban csak a katolikus (és ortodox) egyházban kaphatja meg. Válaszát megfontolva döntöttem el, hogy a szentgyónás és szentáldozás szentségére vágyva, a görögkatolikus egyházba kívánok lépni. Tisztelettel fordulok ismét Lelkiatyához, hogy az ezzel kapcsolatos további lépésekről, eljárásokól (mit, mikor, hol kell megtennem) szíveskedjen tájékoztatni. Megtisztelő válaszát előre is köszönöm!

Tisztelt Lelkiatya! Múlt alkalommal a pár hónapos gyermekemmel mentem ki a Szentáldozáshoz és az atya megkérdezte, hogy a gyermeknek is adhat e. Én nemet mondtam, mert még csak folyékony ételeket eszik és félek, hogy nem tudná lenyelni a Szent Testet. Miért lett szokás a gyermekeket is áldoztatni és mi lesz ezek után az elsőáldozás ünnepével? Köszönöm a választ!

Kedves Lelkiatya!Egy érdekes dolgot osztott meg valaki a facebookon! Ne erőlködj ne idegeskedj felesleges mert minden akkor történik meg mikor eljött az ideje és az történik ami történik! Elgondolkodtam mert ma dühös lettem egy ügyintézés miatt de most akkor nyugodjak meg valahogy hogy hiszen az van ami van nem tudom megváltoztatni ennyi erővel nyugodt is lehetnék de ha ez így van ez nekem borzasztó nehéz mi segítheti az elfogadást? köszönöm szépen !

Kedves Lelkiatya! Én írtam Önnek a hétköznapi helyzetekről, melyekről szerettem volna tudni, hogy bűnt követtem-e el. Az egyik eset volt, amikor édesanyámnak szerettem volna segíteni a szatyrokkal a törött válla miatt (is), a másik eset a karfiollal volt. Ön azt írta, ezek érzelmi reakciók voltak és jó az ha igényes vagyok apróságokra is. Nem szeretném Önt feltartani ilyen apróságokkal, de valamire még szeretnék rákérdezni. A mai napon édesanyámmal a kórházban voltam, vártuk, hogy behívja az orvos. Nagyon sok beteg volt ott. Volt ott egy néni kerekesszékben, de botja is volt, tulajdonképpen a bottal és a saját lábával ment előre a székkel, nem volt kísérője. Először furcsálltam a helyzetet, még nem láttam ilyet, bármilyen bután is hangozzék ez. Akiket eddig láttam, nekik mindig vagy hozátartozójuk velük volt, vagy a mentősök vitték őket mikor kerekesszékben voltak, esetleg egy orvos vagy ha egyedül voltak, akkor más módon közlekedtek. Szóval először furcsálltam. Aztán rájöttem, hogy lehet jól jönne neki a segítség. Csakhogy sajnos végül nem segítettem neki. Az egyik ok az volt, hogy volt bennem egy bizonytalanság, hogy mi van ha mégse szorul segítségre és örülne-e egyáltalán ha segítenék. A másik ok az volt, hogy nem mertem anyukámat ott hagyni, mert bár akkor éppen nem volt a rendelőben az orvos, gondoltam, sose tudni mikor jön vissza, csak ebédszünete volt, lehet addig szólítják anyukámat amíg én elmegyek a néninek segíteni. Azt nem tudtam, hogy a néni hova akar menni, ott marad, másik részlegre megy, pontosan hova megy, ilyen részleteket nem tudtam és gondolkodtam, hogy ha esetleg messzire menne, akkor lehet vissza se találnék anyukámhoz vagy elkésnék. Mivel édesanyám csak az egyik karját tudja most használni a törés miatt, így azért neki is szüksége van a segítségemre. Igen, de nem tudom túltenni magam azon, hogy nem segítettem annak a néninek. Egyszer megkérdezett valakit, hogy nem segítene-e neki, de az illető nem akart, meg is indokolta, hogy miért. Akkor már távolabb volt tőlem, az említett okokból nem mertem odamenni. Azóta sem tudom, mivel tettem (volna) jobbat, ha anyukámmal maradok végig, hogy biztosan ott legyek mikor szükség van rám és nem segítek, bár mint írtam, a bizonytalanság is oka volt a mulasztásomnak (és ha nincs rá szüksége? - kérdeztem magamban) vagy akkor ha segítek a néninek vagy legalábbis felajánlom. Segítene ha elmondaná a véleményét. Hozzátartozik az egészhez, hogy nekem az utóbbi időben, ahogy egyre jobban változik a hitem miatt az életem, sorozatosan vannak belső késztetéseim és nagyon észre tudom venni, hogy kinek van szüksége segítségre. Akkor is amikor sok ember van körülöttem, valahogy észreveszem azt az egy személyt. Hadd soroljam fel ezeket, hogy jobban látszódjon, mi is játszódik le bennem. Egyik alkalommal egy bevásárlóközpontban voltam, volt sok ember körülöttem, nem egy kicsi bolt volt. Egy helyen egy néni ült a bevásárlótáskája mellett és észrevettem, hogy mintha a leesett szatyrot próbálná felemelni, próbálkozott egy darabig, de nem ment könnyen. Végül odasiettem és felvettem neki, aminek nagyon örült. Akkor annyira hirtelen cselekedtem, hogy a saját szatyromat ott is hagytam ahol voltam és a segítés után mentem vissza érte. Másik eset volt, amikor egy néni akart bemenni egy társasház épületébe, ismertem egyébként az illetőt de csak látásból és egy bevásárlókocsit húzott maga után, amibe sokszor a piacon és boltokban pakolnak az idősebbek. Mivel pár lépcsőn fel kellett menni, úgy gondoltam, hátha kell neki segítség, meg is kérdeztem, udvariasan visszautasította, mert azt mondta, jobb ha ő viszi, nem mindegy hogy mozog, mi hogy van. Harmadik eset a kórházban történt, amikor láttam egy nénit, akit szólítottak az orvoshoz, de botja is volt, táskája is volt, nehezen mozgott, így gyorsan odaugrottam, hogy segítsek neki vagy a kezét megfogni vagy valamit amit tudok. A negyedik eset és egyben utolsó, amit leírnék, szintén a kórházban volt, amikor egy idős néni volt kerekesszékben. A kabátja a háta mögé volt téve. Látszott, hogy keres valamit, végül kivett egy zsebkendőt. Akkor is volt bennem egy érzés, hogy menjek segíteni, de nem tettem. Aztán később ismét hátranyúlt, akkor már nem bírtam ki, hogy ne segítsek és megkérdeztem, mit segíthetek neki, a sálját kereste, így odaadtam. Látszott rajta, hogy nagy fájdalmai vannak, emiatt is csak nyugtalanított az egész, nagyon megérintette a szívemet a fájdalma, pedig nem én éreztem, hanem ő. Szinte alig tudtam levenni róla a szemem egész idő alatt. Végig nagyon sajnáltam és ez a sajnálat már nekem is valamiféle szenvedés lett. Olyan gyorsan mentem oda és álltam fel, hogy anyukám, aki mellett ültem, megijedt, hogy mi történt. Volt már 1-2 eset mikor nem segítettem, ez akkor volt mikor a templomban vagy nem adtam át valakinek a helyem. Idős embernek vagy valakinek. Nem úgy, hogy kérte és megtagadtam hanem nem ajánlottam fel. Engem az akkor úgy nyomasztott, hogy 20-30 percig nyugtalanított, hogy mit tegyek. Ezekben az esetekben is bennem volt egy bizonytalanság, mint a mai nap amikor nem segítettem, de mint írtam, az esetek egy részében végül összeszedtem a bátorságom. Akkor már vagy éppen jobban ráértem vagy jól belátható, kisebb helyen voltam. Sajnálom a mai mulasztásom. Be kell vallanom, hogy amikor ilyen helyzet van, ha nem segítek, akkor eszembe jutnak Jézus szavai, hogy amit másnak nem tettem meg, azt neki nem tettem meg. Mivel kimondhatatlanul tiszta szívemből szeretem Jézust, ezért emiatt még rosszabb érzés. Az összes leírt helyzetben volt bennem egy belső késztetés, egy érzés, valami megmagyarázhatatlan, ami folyamatosan ott volt bennem és addig nem ment el tőlem, amíg meg nem tettem, amire késztetve éreztem magam. Mint amikor valaki ott van mellettem és mondogatja, hogy csináljam már meg vagy noszogatna, lökdösne, hogy menjek már. Nem érzem senki jelenlétét, ez csak szimbolikus. Mikor megteszem, akkor megnyugszok, mint aki megtette amit meg kellett tennie és tudom, hogy jól döntöttem. Bevallom, ez néha már szinte idegesít, ez a késztetés. Jóra irányul, de közben néha szinte nyomaszt. Nekem ez olyan mint mikor más kísértve van egy bűnre, önkielégítésre, lopásra, irigységre, bármire és "megteszem" és "nem teszem" küzd benne. Körülbelül olyan nekem nem megtenni azt a jót amire késztetve vagyok mint másnak rosszat tenni. Nekem ez ugyanolyan fájdalmas mint egy bűn. Szívesen fogadnám ha kifejtené erről az egészről a véleményét és tanácsot adna nekem, hogy hogy kezeljem ezeket. Említette, hogy említsem meg a két esetet a gyónásomban (a szatyros és a karfiolos esetet) és őszintén szólva, tényleg várom már, hogy elmondjam majd a következő gyónásomban. Különösen a mai esetet, mert én nem tudom ezeket csak úgy elfelejteni, nekem egy mulasztás olyan mint egy bűn, mint rosszat tenni. Pedig valahogy mégsem egészen ugyanaz. Főleg akkor nem ha nem rossz szándékból mulasztok. Az igazat megvallva magamhoz képest így is fejlődtem, mert nem is vagyok olyan típus, aki könnyen teremt kapcsolatot másokkal, erre is csak a Jézus iránt érzett szeretetem vitt rá engem. Neki olyan dolgokat megteszek és megtennék, amiket senki másnak ezen a világon. Amikor először nem merek segíteni, de aztán csak odamegyek, az a belső késztetés és Jézus miatt van, nálam már az is haladás. Olyan ez, mint az önkéntes munka, amit szoktam végezni. Eddig még csak adományokat gyűjtöttem, először attól is féltem, de már sokkal könnyebb és Jézus bátorított pont akkor pont úgy, ahogy szükségem volt rá. De ezzel is úgy vagyok, hogy még van hova fejlődnöm, még tehetnék többet másokért és Istenért és érzem, hogy még gyakorolnom kell. Mindig van bennem egy késztetés, hogy menjek a következő szintre, utána a következőre, aztán tovább és így ki tudja meddig. Abban bízom, hogy hátha egyre jobban fog menni. Igazából 25 és 30 között vagyok szóval nem olyan tapasztalt mint egy idősebb személy, lehet ennek is köze hozzá, nem tudom. Az elején gondolom minden nehezebb. Nagyon komolyan veszem, amit Istennek teszek és mivel Jézust annyira szeretem, nem is tudnám máshogy csinálni, csak ennyire komolyan, igényesen, ahogy Ön mondta. Persze ebből következik, hogy fáj is, amikor valami nem megy vagy nem mindig. Néha úgy érzem, még rosszabb ez mint amikor bűnbe esik valaki és rosszat tesz. Valamiért jobban fáj nekem. Annak is örülök, hogy megoszthatom Önnel. Rossz ha magamban kell tartanom. Restellem, hogy így feltartottam Önt, de hálás lennék a segítségéért. Bízom benne, hogy nincs velem semmi baj, már szinte kissé bolondnak érzem magam, de remélem, hogy nem így van.