Az édesanyjának is igaza lehet, de persze, lehetnek ennek a magatartásnak más okai is. Mi is legyünk megértőek az atyákkal szemben! Egy egyedülálló férfinak sok belső küzdelmet kell megvívnia, hogy egészséges kapcsolatot tartson fenn a másik nemmel. Ezt ki így, ki úgy éli, harcolja meg. Van, akinek ez könnyen megy, van, aki kevésbé sikeres ebben. Tehát több oka is lehet annak, ha ilyen papi magatartást tapasztalunk. Az a tanácsom, hogy ne őket akarjuk megváltoztatni, tehát ne szemrehányással fogadjuk azt, ha nem tökéletes a szeretete. Mindnyájan bűnös emberek vagyunk. Ez az alapigazság, ezt el kell fogadnunk. Még a saját bűnösségünket, a saját tökéletlenségeinket is. Ez nem a bűnnel való megalkuvást jelenti, hanem, hogy az alapállapot ez a bűnös természetünk. Ezzel élünk, ezzel küzdünk. De vegyük észre Isten hatalmas kegyelmét is a saját életünkben és a mások életében is. A bűnös és tökéletlen pap is tud kegyelmet közvetíteni. Arra figyeljünk, ne a hibáira! Ha pedig magunkban látunk hiányosságokat, bátran és bizalommal forduljunk a hatalmas Istenhöz, aki úgy szeret minket, ahogyan vagyunk. Óriási fölfedezés ez a "szeretve vagyok" állapot! Valójában mindent a helyére tudna tenni, ha mernénk hinni ebben.

Bevallom, én nem értem ennek a dalnak a szövegét, amiben ez található. Azt értem, hogy a mostról szól. Hofinak is volt egy vicces dala, amely azt énekelte: "Akkor szeress, ha éppen ott vagyok." De ez az elveszítés számomra értelmezhetetlen. Isten soha nem veszít el. Ha halványulóban van vele a kapcsolatom, vagy ha úgy érzem, meg is szűnt (ilyen végképp nincsen!), akkor a hiba az én készülékemben van. Isten mindig ott van, mindig jelen van, mindig akkor és úgy szeret, ahogy nekem arra szükségem van. Csak éppen sokszor én nem vagyok ott, én nem vagyok jelen, én zárkózom be és nem veszem észre, hogy szeretve vagyok. Mit tegyen, ha "elveszítve" érzi magát? Azt hiszem, az első vagy inkább nulladik lépés ennek a tudatosítása, hogy Isten mindig, minden körülmények között tökéletesen és végtelenül szeret. Nem is tud más tenni, hiszen ő a végtelen és tökéletes szeretet. Nem is értelmezhető, hogy ő egyszer így, egyszer úgy viszonyulna hozzám. Ez teljesen a mi kivetítésünk. Olyannak képzeljük el, mint egy szeszélyes hatalmasság, aki kénye-kedve szerint bánik velünk. Ezt a téves, torz Isten-képet kell mindenekelőtt meggyógyítani. Persze, hozzáteszem, erről szól az egész életünk, hogy folyamatosan tisztuljon ez a kép, hogy szépen lassan megértsem, milyen is az Isten, lassan fölfogjam ezt a végtelen szeretetet. Amikor úgy érzem, elvesztem, minél előbb nyissam ki, tárjam ki a szívem, mert ilyenkor bezárkóztam. A bűnbánattal, a hálával, a bizalom és szeretet kifejezésével forduljak oda Istenhöz. Ha gyakorlati tanácsot kér, javaslom például ilyenkor a zsoltárok imádkozását. Abban sok olyan szöveg van, amely az elveszett ember gondolatait, érzéseit fogalmazza meg. A másik gyakorlati tanácsom a szentgyónás. Értelemszerűen, ha én okoztam az "elveszettséget", akkor nekem kell lépnem újra Isten felé. Ezt leginkább a bűnbánattal tudom megtenni. Ha súlyos életkrízisben van, akkor nagyobb lélegzetvételű visszafordulásra van szükség, Akkor vállaljon böjtöt és zarándoklatot, amely kimozdítja az élet pörgésének vakító, süketítő forgatagából. Ami még nagyon szép, hogy ezeket a visszatérő lépéseket sem egyedül magunknak, a saját erőfeszítésünkből kell megtennünk. Ebben is segítségünkre siet maga Isten. Ezért is kaptuk a Szentlelket, az ő Lelkét, hogy segítsen. Milyen furcsa, nem? Őt kérjük, hogy segítsen nekünk őt szeretnünk. Igen, kérje őt: "Uram, segíts, hogy szeretni tudjalak!" A Szentírásban is olvasunk hasonló emberi megnyilvánulást: "Hiszek, Uram, segíts hitetlenségemen!" (Mk 9,24)

Hogy meggyónta a 6. parancsolat elleni vétkét, ezt teljesen jól tette. Hogy ezzel botránkoztatná az atyát, ez teljesen félrevezető gondolat. Jól néznénk ki, ha amiatt hallgatnánk el a gyónásban valamely bűnt, hogy az atyát megkíméljük tőle. Ez így teljesen értelmetlen. Isten szolgái azért vannak, hogy közvetítsék az ő irgalmas szeretetét és gyógyító hatalmát. Hogy közben mit gondol Isten szolgája, ezzel egyáltalán nem kell foglalkozni, ez egy félrevezető gondolat. Ráadásul az atyák sokkal többet hallottak már és tudnak, mint azt a hívek jó része föltételezi. Ezért ez a kiegészítés, hogy "olyat mondott, ami botránkozásra adhatott alkalmat", teljesen fölösleges volt. A gyónás érvényességét, persze, nem kérdőjelezi meg egyáltalán. Inkább csak a jövőre vonatkozó tanulság miatt részleteztem, hogy az atyát nem kell kímélni, a gyónásban minél mélyebben föl kell tárnunk a dolgokat. Az igaz, hogy a paráznaságra vonatkozó bűnöket nem kell részletezni, taglalni. Ez is nyilvánvaló. De be kell vallani.

Természetesen. Bármilyen jellegű is az. A függőség betegség. Persze, annak kialakulásában van felelősségünk, de ezeket az idevezető ballépéseket kell meggyónnunk, illetve azokat is, amelyek meg már a függőségből fakadnak. A függőségtől szenvedő embernek még nagyobb szüksége van az Eucharisztia gyógyító erejére.

Imádkozom Önért. De első és legfontosabb, hogy ne maradjon el a templomtól, a szentmisétől, a szentáldozástól (ha esetleg nincs attól eltiltva - de ha igen, akkor is legyen ott minden alkalommal a szentmisén!). Nagyon is áldásos állapot, amikor az ember egyszercsak azt érzi, már nem tudok segíteni magamon. Ilyenkor vehetjük elő az egyetlen és utolsó kapaszkodót: a Mindenható viszont tud segíteni. Azt tiszta balgaság volna gondolni, hogy itt már ő sem tud segíteni. Mondom, ő mindenható. És ráadásul mondhatatlanul szereti Önt, segíteni akar. Úgyhogy őhozzá forduljon. Az a gondolat honnan jöhet, hogy ne is menjen el szentmisére? Nyilván nem a Szentlélektől. Épp ellenkezőleg, ezt a gonosz súgja Önnek, hogy továbbra is távol tartsa Istentől. Az ilyen esztelen gondolatokra nem szabad hallgatni. Mindenképpen legyen ott minden vasárnap a szentmisén, ha teheti, akár hétköznap is.

Aligha tudok Önöknek tanácsot adni, hiszen csak ott, helyben tudják, látják, hogy mi jelenthet megoldást és mi nem. Arra érdemes törekedni, hogy a szentáldozásban mielőbb részesüljön. Tudom, végtelenül sok türelemre van szükség az autista személlyel. Ezt kell ebben a kérdésben is elővenni. Nyilván nem jelent semmi súlyos bajt, ha most egy ideig mégsem részesül az Eucharisztiában. Esetleg elhelyezték azt az atyát? Akárhogy is van, az lesz az igazi eredmény, amikor majd személytől függetlenül mindig elfogadja az Eucharisztiát, bármilyen helyzetben is. Ebbe az irányba érdemes őt terelni. Hogy ezt hogyan fogják tudni elérni, azt nem tudom, sok találékonyság is kell az ilyen helyzet megoldásához. De ahogy említettem, türelem is. Majd eljön annak az ideje, amikor sikerül átlépni ezt a küszöböt. Persze, imádkozzanak is ezért. Isten egészen bizonyosan gazdagon megáldja ezt kitartásukat és szeretetüket, amellyel a beteg testvérét körbeveszik, gondozzák, szeretik. Én is imádkozom Önökért.

Továbbítottam. Remélem, mielőbb megtörténik.

Ha szentségi kötelélkben élnének, az is segítene Önnek abban, hogy legyen Istentől kapott ereje kitartani ebben a rossz házasságban, s akár fordítani is rajta. Érdekes, hogy most az állami szerződés miatt tart ki a férje mellett. Régen ugyanezt a közgondolkodás tette meg: nem volt lehetőség a válásra, tetszett, nem tetszett, ki kellett tartani. Ha nem volnának gyermekei, akkor akár én is azt vetném föl, hogy érdemes-e fönntartani ezt a kapcsolatot? Minthogy azonban Isten megáldotta Önöket gyermekekkel, nekik végtelenül fontos, hogy ne széttört családban éljenek és nőjenek föl. Ezért a gyermekek és a korábban meghozott döntése miatt azt mondom Önnek, tartson ki a férje mellett. El kell fogadnia, hogy ő ilyen. Hogy ne legyenek napi csalódások, azt tanácsolom, ne is legyenek elvárásai. Ilyen férfival kötötte össze az életét, ebben kell élnie. De ha elfogadja ezt a helyzetet, és kitart Isten mellett, akkor ez nem fogja elvenni az Ön életének a boldogságát. Lehet, hogy nem nagy vígasz, de számtalan nő élte le így az életét. Elfogadta, hogy rossz férje van, és megpróbálta ebből a helyzetből a legjobbat kihozni. Gyönyörű feladata, hogy szépen, becsülettel, hitre nevelje föl a gyermekeit. A férjétől ebben annyi segítséget kap, amennyit kap, de legjobb, ha önmagára számít. Közben, persze, a mindenható Istenre. Ha ezt elfogadja, meglátja, szépen rendeződik az élete. Nem lesz ideális, amiről kislány korában álmodott, de egészen más örömök és boldogságforrások lesznek benne. Ehhöz minél szorosabbra fonja a kapcsolatát Istennel. Egyáltalán nem kizárt, erre is volt már számtalan példa, hogy a férje valaminek a hatására aztán magába száll, megtér, belátja, hogy hogyan is kellene rendesen élni. Ebben is bízzon, ezért is imádkozzék rendszeresen. Tehát nem a ház miatt, hanem Istenbe vetett bizalmára alapozva maradjon meg és tartson ki a férje mellett. Hogy nincsenek összeházasodva, ezért Ön most nem gyónhat, nem áldozhat. Ezt is mielőbb rendezni kell. Igaz, ha esetleg nincs Önök között testi kapcsolat, akkor megteheti, de nem ezt tanácsolom, hogy ne legyen. Ha már házasok, igenis legyen házaséletük, testi kapcsolatuk. Ennek ez a rendje, de Isten előtt mindenképp rendezze ezt a házasságot. Ennek módja a "gyökeres orvoslás", amelyet majd az atya el fog magyarázni Önnek, hogyan is történik. Tartson tehát ki, és Isten megáldja ezt a jóra törekvését.

Eddig a félelem vezette abban, hogy ne kövesse el ezt a bűnt. Nem rossz eszköz, láthatóan eléggé hatékony, hiszen évtizedekre segített Önnek. Most azonban át kell, hogy értékelje mindezt. Ne azért ne kövesse el a bűnt, mert fél az elkárhozástól, hanem, mert szereti az Urat, és méltatlanná teszi magát erre a szeretetre, ha enged a lefelé húzó csábításnak. Most másként kell küzdenie. Sajnos, ennek következménye lett néhány elbukás. Nem vész el ez a küzdelem, hanem folytatódik - magasabb szinten. Akarja jobban szeretni az Urat, hogy ez a szeretet akadályozza meg Önt a bűnbeesésben.

Nehezen tudom értelmezni ezt az álláspontot, hogy ha valakinek örökletes betegsége van, akkor jobb, ha nem vállal gyermeket. Nem tudom, kinek a véleménye ez, de én nem mernék ilyen tanácsot megfogalmazni. Éppen az Ön utolsó kérdése is erre világít rá: milyen súlyos betegség, mennyire nagy valószínűséggel kiszámítható öröklődés esetén érdemes követni ezt a tanácsot? Szerintem ez túlságosan emberi és túlságosan óvatoskodó gondolkodás. A tudomány rendkívüli fejlődésével hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mindent kiszámíthatunk, mindent bebiztosíthatunk. Számtalanszor megtörtént már, hogy a biológiai számításokat teljesen keresztülhúzta a valóság. De talán még elgondolkodtatóbb ebben a kérdéskörben az a tény, hogy azok, akik örökletes betegségben szenvednek, azért azok megszülettek és leéltek egy teljes életet. Nekik vajon jobb lett volna nem megszületniök? Ez megint az emberi számítás szerinti értékítélet. Az vajon kevésbé értékes élet, ha valaki ilyen betegséggel él, inkább kerüljük el az ezzel járó kellemetlenségeket? Nem tudok ezzel egyetérteni. Az igaz, amit ír, hogy ha valaki kizárja a gyermeket a házasságból, akkor nem érvényes a házasságkötés. Persze, ha valaki eleve tudja, hogy nem születhet gyermeke, azért nyugodtan köthet házasságot. Akár éppen az örökbefogadás útján. De azt is hozzá kell tenni, hogy ilyen esetben sem kötelező az örökbefogadás. Minden Isten kezében van, hagyjuk, hogy ő irányítsa az életünket! Főként ilyen rejtelmes és fennkölt dolgokban, mint a gyermekszületés.

Semmi baj, kedves Piroska, azért csak imádkozzék. Gondolom, föl tudja olvasni az imakönyvből az imákat. Tegye meg! El tudja olvasni a Szentírásból a kijelölt részeket. Ne hagyja el! El tud menni a templomba. Ki ne hagyja! Lehet, hogy úgy érzi, ezeknek semmi értelme, mert nem érzi, hogy benne lenne. Csakhogy ezt csupán a sátán súgja a fülébe, hogy pontosan ezzel távol tartsa Önt Istentől. Ne higgye el semmiképp! Az mind imádság lesz, ami időt Ön ezekre szán. Ezt egészen addig csinálja így, amíg egyszercsak meg fog változni az egész, és újra örömöt jelent majd az Úrral együtt töltött idő. Nincs rossz imádság, csak az, amit elhagyunk. Sejtem, hogy ez nem túl kellemes így, de ennek a küzdelme fogja majd megerősíteni az Ön hitét, Istenhöz ragaszkodását.

Igen. Erről többször is és hosszabban írtam nem is olyan régen. Szeretettel ajánlom azokat is elolvasásra.

Nagyon köszönöm, hogy erről írt. Érdekes és fontos kérdésfölvetés. Elmondom az én véleményemet, lehet, más másként gondolkodik erről. Én nagyon szépnek tartom azt, hogy megtanítjuk a gyermekeket (és felnőtteket), hogy Jézus nevével köszöntsük egymást. Ez a mai szekuláris világban idegenül hathat, de vajon azt kell követnünk? Az iskolában elfogadhatónak és természetesnek tűnhet ez a köszönési mód. Hogy a gyermekek kihozzák az iskola falai közül, ezen nem kell csodálkozni, nekik ilyenkor ez válik természetessé. Ha arra tanítanánk őket, hogy ezt másutt ne alkalmazzák, ezzel kettős magatartást késztetnénk bennük. Holott épp arra jó ez a köszönési mód, hogy Isten jelenlétét, közelségét érzékeltessük vele, aki mindig ott van velünk, nem csak az egyházi intézményben. A "Dicsőség, Tanár úr!" köszönés kissé mulatságos is, akár arra is gondolhatnak, hogy nebuló Tanár urat részesíti a dicsőítésben. Akár meg is lehet maradni ennél a tréfássá vált köszöntési formánál, de néha azért jó kiigazítani, hogy kinek is szól a "Dicsőség"? Ha ezt nem akarjuk vállalni a hétköznapi életben, akkor az iskolai viselkedésünk pusztán szerepjátékká válik, amelyet kényszeredetten elfogadhatunk, de abból a gyermekek nem vesznek át semmit. Pedagógusként csak azt tudjuk átadni, ami a szívünkből jön. Úgyhogy, ha már rákérdezett, én arra bíztatom Önt, hogy ne vonakodjék görögkatolikus egyházunkhoz tartozását ilyen módon is vállalni. De ha ez Önnek visszásnak tűnik, akkor ne érezze ezt elvárásnak. Nincs ilyen egyházi előírás, hogy az iskolán kívül is így kellene köszönni. Pusztán azt mondhatom, logikusabb, egyenesebb, bátrabb, ha másutt is elfogadja és alkalmazza ezt a köszönési módot.

Kedves Gábor! Köszönöm a pontosítást. Csak megerősíthetem, hogy teljesen igaza van, ilyenkor bátran számíthatunk Isten megbocsátására. Isten sokkal rugalmasabb az ő szeretetében, mint mi gondolnánk.

Igen, ez nagyon fontos igazság. Isten sohasem hagy el bennünket. Amikor bűnbe esünk, ő akkor sem fordul el tőlünk. Ilyenkor a bűn következménye az, hogy mi bezárkózunk, érzéketlenné válunk a szeretetére. Ilyenkor türelmesen vár, esetleg apró, alig észrevehető jelzéseket küld (Jel 3,20), néha azonban egészen erőseket is (Apcsel 9,3), hogy ráébresszen, nekem a legrosszabb, ha bűnben maradok, ha bűnbánat nélkül elzárkózom előle. Ezért annyira fontos, hogy legyen bennünk bűnbánat. Ennek két eleme van: a saját bűnöm fölismerése és Isten irgalmának elismerése. Amikor nincs meg ez a második, addig az csak bűntudat, az nem vezet ki a sötétségből. Tehát ezért nagyon fontos tudatában lenni annak, hogy Isten mindig szeret, teljesen függetlenül attól, hogy bűnt követek-e el vagy sem. Ez azonban nem vezethet oda, hogy könnyelműen belesétálok a bűnbe, mert akkor nem élek Isten irgalmával, hanem visszaélek vele. Ilyenkor nem szeretettel válaszolok az ő szeretetére, ezért az számomra meddő marad. Istennek ez a végtelen szeretete kell, hogy késztessen arra, hogy lehetőleg sohase kövessek el bűnt, hogy őt meg ne bántsam. De ha mégis elbukok, minél előbb bűnbánatot kell tartanom, és fölállnom a bűnből, bízva Isten soha ki nem meríthető irgalmában.