Kedves Lelkiatya! Hasznos az ha az embernek van lelkivezetője vagy ha jól zajlik a gyónás, lelki beszélgetés. Olyan is van, hogy a hívőnek valami gondja van a pappal. Az én problémám a kettő kereszteződése és ebben szeretném véleményét kérni. Azt nem szeretném megosztani, hogy kiről van szó és én magam ki vagyok, de ez egy anonim oldal, így ez gondolom természetes. Nem is tudom hol kezdjem. Nem olyan nagyon sok pappal beszéltem már, de akikkel igen, velük jó tapasztalatom volt. Eddig három papnál gyóntam és náluk voltam lelkibeszélgetésen, mikor kinél. Az utóbbi két alkalommal egyikőjüknél voltam és nem volt semmi gondom az atyával, pont az ellenkezője miatt írok. Már a legelső találkozásunkkor olyan érdekes hatással volt rám, mert magam sem tudom miért, nagyon nagy erőt éreztem magamban a gyónás-lelkibeszélgetést követő napon. Az atya nagyon türelmes, megértő és segítőkész volt velem. Nagyon jó tanácsokat adott nekem és sokat jelentett nekem a bátorítása, hogy folytassam a keresztény utamat. Az külön megérintette a szívem, hogy felajánlotta, hogy máskor is szívesen beszél velem, megkereshetem ha szeretném. Olyan volt mintha egy angyallal vagy Jézussal találkoztam volna. Azóta egyszer találkoztam vele, vagyis egyszer volt ilyen lelkibeszélgetésem-gyónásom vele. A kettőt összekötöttük, azért írom így. Most még jobban hatott rám mint első alkalommal. Minden kérdésemre választ kaptam tőle, most is hihetetlenül türelmes volt, ha felmerültek problémáim, akkor adott tanácsot. Több olyan mondata is volt, amikkel nagyon eltalálta az érzéseim, a tapasztalataim, mint aki tudja min megyek keresztül, pedig akkor még nem mondtam neki. Máskor valami olyat mondott, amiről nem tudta, hogy küzdök vele, de egyébként úgy van. Ezen el is gondolkodtam, hogy a Szentlélek súgja-e neki ezeket. Ez már önmagában véve sokat jelent nekem, de még ez nem minden. Úgy kezelte a problémáim, amikről panaszkodtam neki, hogy megértett engem. Amiket mondott nekem, néha úgy fogalmazta meg, hogy azt hiszem, nekem ilyen gyönyörűszépeket még senki nem mondott. Ilyen emberségesen, megértően, szeretettel és mindig amikor beszélek vele, akkor segít meglátnom, hogy Isten hogyan lát engem. A többi pap is kedves volt és segített, nem azt mondom, hogy nem, hála mindegyikőjüknek, de ez a harmadik valamiért nagyon a szívem mélyéig hatolt mindennel, amit mondott, ahogy megértett, ahogy viselkedett. Olyannyira, hogy a templomból hazafelé jövet is nagy örömmel töltött el a találkozásunk és örömkönnyeket hullattam. Olyan témákban is segített, támogatott, bátorított, amiben más emberek nem és az egyébként nekem nagy fájdalmat okoz, hogy mások mennyire nem értékelnek, nem értenek meg azokban a helyzetekben, de amióta ezzel az atyával beszéltem és láttam a megértését, bátorítását, az ösztönzését, hogy lássam máshogy, lássam ahogy Isten és nem ahogy az emberek, azóta ha amúgy el is szomorodnék, eszembe jutnak az atya szavai és erőt adnak nekem. Jobban mint bárki más akit ismerek. Még ilyet atyára nem mondtam eddig, de ezt az atyát ha akarnám se tudnám elfelejteni és ha soha többé nem látnám, akkor is örökre emlékeznék rá. Legszívesebben minden nap imádkoznék érte. Megmondom őszintén: annyira a szívemig hatolt minden, amit mondott és tett, ahogy gondolkodott rólam és a helyzetemről, hogy azóta is megesett már velem, hogy elsírtam magam ha eszembe jutott. Nem bánatomban hanem mert annyira hatott rám. Még soha nem beszélt velem így egy emberi lény. Még akik szeretnek, azok sem. Emiatt meg is szakadt a szívem, mert a környezetem teljesen más. A papok egyébként is más emberek még az átlagkeresztényhez képest is, de a keresztények akiket ismerek, még hozzám képest is teljesen mások. Nekik nem fontos a hitük, Isten, a gyónás, jobb kereszténynek lenni. Nem meglepő hát ha ezek után valósággal szíven talál amit egy ilyen segítőkész atya mond nekem. Nagyon különös tapasztalás, hogy találkozok véletlenül egy emberrel, akivel előtte sosem beszéltem, nem ismertem, beszélek vele egyszer és máris hatalmas erőt ad nekem, beszélek vele másodszor és megváltoztat bennem valamit, úgy beszél velem mint senki más. Az még inkább fájdalmas, hogy szerintem velem más nem fog így beszélni, csak ez az atya, rajta kívül csak Isten. Egy másik atya esetleg, de azok akik az életben közel állnak hozzám, rokonok, ismerősök, barátok, sosem fognak. Ez az atya is megmondta nekem, hogy rengeteget kaptam Istentől, a keresztények közül sokan a feléig se jutnak el annak, ahova én. Az atya fogalmazott úgy, hogy "szakadék" van köztem és mások között és teljesen így is van. Ezzel is fantasztikusan leírta amit érzek. Másokkal nekem kell olyannak lennem mint ez az atya (volt) velem, de nekem ezt nem adja meg más ezen az atyán kívül. Még ha egy másik atya lenne is, akkor is ugyanaz a helyzet. Eddig is volt szakadék köztem és mások között, szeretem őket, nem kerülöm, találkozok velük, segítek ha kell, ez rendben, de a hitem miatt nagyon más vagyok. Az atyával történt beszélgetés felerősítette bennem azt a tapasztalatot, hogy sajnos nekem bizony Istenhez vagy a templomban az (egy) atyához kell fordulnom ha igazi megértést és segítséget szeretnék. Van ebben valami nagyon fájó. Olyan jó azoknak, akik papok vagy pap a férjük, akár azoknak akiknek nincs pap a családjukban, csak nagyon hithű keresztények és igazán próbálnak jobb keresztényként élni, ahol bátorítják egymást ezen az úton. Sajnos nekem teljesen ellentétes tapasztalataim vannak, inkább nekem kell másokat Istenhez vinnem. Irigység ilyenre gondolnom, hogy bárcsak nekem is könnyebb lenne ilyen téren? Nem kívánom másoknak, hogy ne legyen jó nekik, legyenek rossz keresztények, a papok meg váljanak el, szó sincs róla. Csak fáj látnom, hogy mennyire egyedül vagyok ebben az egészben sokakhoz képest. Legközelebbi gyónáskor ezt is gyónjam meg? Az atya azt mondta nekem, hogy adjak hálát Istennek, hogy én oda jutottam ahol vagyok és azt is, hogy másoknak én adhatok jó példát. Azt mondta, én is pap vagyok, a saját templomom vagyis a lelkem papja és másoké is ha példát mutatok neki mert Krisztus minden tanítványára igaz ez. Ez jól esett és bátorító volt, de akkor is fáj nekem az, hogy én vagyok mások papja, de nekem nincs ilyen személy az életemben. Ez az atya nagyon kedves és segítőkész, de nem a rokonom, nem a férjem, nem a barátom. Más, amikor az embernek van ilyen hozzá közel álló valaki, aki ilyen. Nem akarok sokat gondolni magamról, de kezdem átérezni, milyen lehetett Jézusnak, amikor neki kellett mindenkit megtéríteni, segíteni másoknak, de neki a mennyei Atyához kellett fordulnia ha baja volt. Így vagyok ezzel én is. 1-2 keresztény barátom van, de az egyikőjük nem is katolikus és ritkán ér rá beszélgetni, a másik meg külföldön lakik, messze innen. Ön szerint van azzal bármi baj, hogy ez az atya így hatott rám? Hogy örömkönnyeket hullattam miatta és úgy érzem, senki más nem ilyen velem? És az, hogy felerősítette bennem azt, hogy egyedül vagyok? Meghallgat és segít, de hogy ezen kívül egyedül. Ha Istent és a papokat nem számítom. A papok sem tökéletesek, de mégis olyan hatással volt rám, mint talán még senki. Így is szabad hozzá mennem lelki beszélgetésre vagy így, hogy ennyire a szívemig hatolt, így nem? Neki már említettem, hogy sokat jelentett nekem a segítsége, csak nem ennyire részletesen mondtam neki és nagyon örült, fontos volt neki a visszajelzés, megköszönte. Remélem semmi rosszat nem mondtam.
Most egy kicsit kiábrándító dolgot mondok Önnek. Ha ez az atya görögkatolikus, akkor vélhetően van felesége is. (Nagyon kevés cölebsz pap van a magyar görögkatolikus egyházunkban.) Nos, ha megkérdezné a feleségét - persze, ne tegye - akkor az illető atya felesége nem biztos, hogy ugyanilyen szépeket mondana róla. Nem mintha nem lenne igaz az, amit Ön leírt, amit átélt az atyával kapcsolatban, hanem azért, mert Ön ennek az embernek egy kicsiny részét kapta csupán. Isten fölhasználta őt, hogy Önnek kegyelmet, megerősítést adjon. De az a tanácsom, hogy ennek örvendezve ezt legfőként Istennek köszönje meg. Hála Istennek, ez az atya nagy megértést tanúsított és sok jó tanáccsal látta el Önt, de ezeket a lelki élményeket, gondolatokat Ön a Jóistentől kapta, nem ettől az embertől. Az sem kizárt, hogy ha ez az atya éppen valami miatt rossz passzban volna, akkor nem tudna Önnek ilyen szépeket mondani. Persze, ez nem biztos, hála Istennek vannak nagyon mély lelkiéletet élő papjaink. De még az is lehet, hogy ez az atya Önnek nagyon jó élményt nyújtott, de másnak meg más atya adja meg ugyanezt vagy hasonlót. Tehát azt mondhatom, az emberi élményektől és gondolatoktól minél inkább tisztítsa meg a saját gondolkodását. Ezt a beszélgetést és magával az atyával való találkozást Istennek köszönje meg. S arra megint nem kell gondolnia, hogy mások meg milyenek, akár papokra, akár más emberekre vonatkozik is ez. Szép lelki élményben volt része, ezt köszönje meg Istennek, merítsen belőle erőt. De ne fordítsa át másokra, hogy mások miért nem ilyenek. Meg, ahogy arra az elején is utaltam, egyáltalán nem biztos, hogy ha a közvetlen közelében, esetleg a családjában volna ilyen lelki atya, akkor az Önnek milyen állandó lelki élményt nyújtana. Ez nem így működik. A legjobb papnak is (ha családos) vannak családi problémái, nehézségei. Valószínű, hogy ennek az atyának a felesége egy másik paphoz jár lelki vezetésre, neki egy másik papon keresztül segít az Úr a lelki előhaladásban. Persze, a férjén keresztül is, mint ahogyan ez minden jó házasságban is így működik, nem csak a papcsaládokban.
Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy mi a teendő akkor ha a szülők nekünk gyerekeknek szidják egymást? Tiszteld a szülőket! De ha nem reagálok akkor azt mondják hogy a másik pártján állok, ha meg reagálok akkor meg én érzem úgy hogy ezáltal a másik szülőt nem tisztelem... Segítségét előre is köszönöm onegirl
Dear Onegirl! Nagyon nehéz kérdést tett föl. Szinte lehetetlen megtalálni, hogy mi a helyes, amikor a szeretteink marják egymást. Nyilván mind a kettő fontos nekünk, mind a kettő mellett szeretnénk állni. A veszekedők meg szeretnének a magunk oldalára állítani. Annyit tudok mondani Önnek, hogy amikor ilyen helyzetbe kerül, akkor nagyon világosan mondja ki a saját álláspontját: Ne veszekedjetek! Olyan biztos, hogy nincs, hogy az egyiknek igaza van, a másiknak meg nem. Mindkettőnek van igaza is, meg tévedése is. Az alapvető tévedés, hogy veszekedéssel akarnak érvényt szerezni a saját igazuknak. Ilyenkor az Ön állásfoglalása nagyon fontos és világos eligazítást adhat: "Ne veszekedjetek!" Vagy amit a Szentírás is mond: "Ha elfog is benneteket az indulat, ne vétkezzetek. A nap ne nyugodjék le haragotok fölött!" (Ef 4,26)
Kedves Lelkiatya! Van olyan, hogy a Sátán hallja amit hangosan kimondok és akkor jobban tud valamit tenni mintha nem hallaná mert csak magamban mondom? Már megfigyeltem, hogy amikor hangosan imádkozok és Jézusnak mondok valami olyasmit, hogy olyan szeretnék lenni mint ő vagy hogy megpróbálok bűn nélkül tölteni egy hetet, hogy kimutassam mennyire szeretem, ezért próbálkozok, akkor utána több kísértésem van mint amikor ugyanezeket csak úgy magamban mondom Jézusnak és nem hangosan. Úgy tudom, hogy a Sátán nem tudja mi van a gondolatainkban, azt nem hallja, de ha hangosan mondunk valamit, azt igen. Ebből következtettem arra, amit írtam és kérdeztem rá.
Érdekes megközelítés. Az kétségtelenül igaz, hogy a sátán nem lát bele a gondolatainkba. De azért nagyon okos, ne feledjük, és sok mindent ki tud következtetni. Mégsem úgy van mellettünk, mint egy filmszereplő az életünkben, aki áskálódik, és úgy tudom becsapni, ha valahogyan elhallgatok előle dolgokat. Ez így nem működik. Azt látja, hogy imádkozunk. Hogy mit, azt nem, azt nem érti, arra ő nem is kiváncsi. De következtet a lelki állapotunkból. Például, ha gyöngeséget lát valahol, abba nyomban belecsimpaszkodik. Istennel hangosan beszélgetni nagyon is jó dolog. Ez biztos, hogy nem az ellenség malmára hajtja a vizet. Ha ilyenkor erősebb kísértéseket tapasztal, az annak is lehet a jele, hogy ilyenkor sikerül közelebb kerülnie Istenhöz, mélyebben átélnie a vele való szeretetkapcsolatot, s ez a sátánt rettentően bőszíti, ilyenkor még nagyobb erőket vonultat fel.
Kedves Lelkiatya! Az egyik kérdést olvasva rájöttem, hogy valamit én sem értem azzal a témával kapcsolatban. Az egyik levél a csodákról szólt és az Ön válasza az volt, hogy a csodákért lehet imádkozni és amíg nem derül ki, hogy az nem Isten akarata, addig imádkozhatunk érte. Engem nagyon érdekelne a következő: imádkozok egy csodáért, sokáig nem történik meg, de az sem derül ki egyértelműen, hogy az nem Isten akarata. Lehet azt tudni, hogy azért nem történt még meg mert Isten akarata ugyan, de Isten későbbre tervezi és türelmet vár tőlem vagy azért nem történt meg mert Isten ezzel a csenddel, néma nemmel fejezi ki, hogy nem az akarata?
Ahogy írtam, amíg nem derül ki, hogy az nem Isten akarata, addig lehet a csodáért imádkozni. Az Ön által fölvetett kiegészítésben inkább az a kérdés, hogy mikor és hogyan derülhet ki, hogy az adott dologgal kapcsolatban mit akarhat Isten. Amikor valakinek az életéért imádkozunk, de az illető meghal, akkor elég nyilvánvaló, hogy Isten másként akar tanítani és erősíteni, mint mi addig gondoltuk. De az is igaz, hogy keresnünk is kell, hogy mi az Isten akarata, s az arra utaló jelekre, adott esetben a dologgal kapcsolatban egy-egy lelki atyának a tanácsára is figyelnünk kell. Ebből a megközelítésből inkább az látszik fontosnak, hogy valóban keresem-e Isten akaratát, nem csak makacsul ragaszkodom a saját elképzelésemhöz. Tény, hogy Isten a kivárással is próbára tehet minket, ez is számtalanszor megtörténik. De mindig megmarad a feladatunk, hogy keressük, fürkésszük Isten akaratát. Ő azt nem rejti el előlünk. A saját vakságunk, hitetlenségünk is akadályozhat abban, ha nem ismerjük föl. Szóval, lehet, szabad, érdemes akár csodáért is imádkozni, de közben tartani kell az élő kapcsolatot az Úrral, hogy megértsük, megtaláljuk, mi az ő akarata.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Kedves lelkiatya!
Helyes-e ha Ferenc pápát, Fülöp metropolitát, Ábel és Szilárd püspököt említi egyik-másik atya Máriapócson.(Nem helybeli atya). Én nem tartom helyesnek. Mivel Máriapócs az egész görögkatolikus emberek legfontosabb kegyhelyen, ezért Atanáz atyát is említeni kellene. Szilárd püspököt nem kell feltétlen említeni, de ha már Őt említik, Atanáz atyát is említsék szerintem Máriapócson. Atya hogy látja?
Várom válaszát: Marika
Kedves Marika! Amit ír, az teljesen egyértelmű. Így is van. Máriapócson a metropolitát és mindkét püspök atyát kell említeni. Szokták is, ez elő is van írva. Ha netán kimaradt volna, az csak véletlen lehet, szerintem.
Bűn, ha kiábrándult vagyok az egyházból? Volt egy lelkiatyám, sokat jelentettek nekem a jó tanácsai, a gyóntatása, de egy idő után eltették betegsége miatt, ott meg meghalt. Azóta is csak sírok, a temetését is zokogva viseltem, nehezen nyugodtam már abba is bele, hogy elment, a halálába meg pláne. A gyerekeim is nagyon szerették. Sajnos, problémás volt a környezete, beteggé tette őt. Azóta nincs kedvem templomba menni, teljes nihil, amit érzek.
A kiábrándultság az egy érzés, amelyről kevéssé tehet az ember, legföljebb közvetve. Ott jelentkezik a felelősség, hogy mit kezdek ezzel a nagyon rossz érzéssel. Ha átadom magam neki, ha hagyom, hogy eluralkodjék rajtam, kivált, ha a tetteimben befolyásol, akkor nagyon rossz utat választottam. Ez gyakorlatilag egyenlő az kísértés elfogadásával. Azzal a különbséggel, hogy a kísértés, ha elfogadjuk, ha beleegyezünk, akkor azzal el is tűnik, míg az efféle rossz lelkiállapot csak még tovább mélyül és mélyít. Ezt biztos, hogy nem szabad hagyni. Sokszor megélünk hasonló hiány helyzetet, akár halál, akár más változások miatt. Semmiképp sem szabad hagynunk, hogy ezek az Istennel és az Egyházzal való kapcsolatunkat a rossz irányba tereljék. Sem Isten, sem az Egyház nem hibás abban, hogy az Ön lelkiatyja elment. Nyilván egyházi személyek, akik ilyen döntést hoznak, igen, de hát nyilván ők tudják, hogy milyen döntést miért hoznak. De ettől az Egyház továbbra is Krisztus Titokzatos Teste, Isten családja marad, amely Istenhöz hasonlóan továbbra is végtelenül szeret. Sem az Egyházat nem szabad összekeverni a tagjaival, sem Isten szeretetét nem szabad csupán abból kiolvasni, hogy jó vagy rossz dolgok történnek-e velünk. Az Ön számára, és a gyermekei számára ez most egy nehéz helyzet, amelyet bölcsen és még inkább hittel kell föl- és megoldani. Az Ön mostani magatartása, gondolkodása, ennek a helyzetnek a kezelése döntő hatású lehet a gyermekei hitére vonatkozóan. Ha azt eredményezné, hogy nem járnak el templomba, nem építenek új kapcsolatot az atyákkal, akkor bizony egy egész életre elveszíthetik a hitüket. Ez is nagy mértékben ott kell, hogy legyen a szeme előtt, amikor ezt a nehéz helyzetet próbálja jól kezelni. Javaslom, hogy annál többet imádkozzanak otthon, és mindenképpen menjenek el vasárnaponként együtt a Szent Liturgiára /szentmisére, hogy a gyermekekben rögzüljön, hogy nem élhetünk templom és vasárnapi közös imádság nélkül.
Tisztelt Lelkiatya!
Érdeklődni szeretnék, hogy mikor kerül ki a honlapra a 2024/25-ös egyházi év szertartási útmutatója, illetve annak melléklete?
Vélhetően majd csak augusztus hónapban.
Kedves Lelkiatya!
A csodajelenséggel kapcsolatban szeretnék kérdezni. Lehet, hogy nevetséges és túl egyszerű a kérdésem. Sok helyen olvastam ugyanis , hogy imádságáradat indult az akkor még nagyon beteg fiatal papjukért és sokan a csodáért imádkoztak. Ez a csoda nem valósult meg. A Jóistennél ez hogy működik? Van, akinek ad, van, akinek nem? Vagy esetleg másképpen, de mi észre se vesszük. Egyáltalán napjainkban is van csoda, mint az Újszövetségben, mikor betegeket meggyógyított, holtakat feltámasztott Jézus?
Igen, napjainkban is vannak csodák. Nem mindig látványosak. Ami látványos, az inkább gyanús is. Azok látják meg a csodákat, akik hisznek benne. Akik képesek fölismerni Isten keze művét akár a legjelentéktelenebb dolgokban is. A hit tesz képessé minket arra, hogy meglássuk a csodákat. Szabad csodáért imádkoznunk, de nyilván mindig úgy, ahogyan arra Jézus tanított minket, illetve példát is adott. ("Ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!") De amíg nem ismerjük meg világosan Isten akaratát, addig nyugodtan imádkozhatunk, hogy úgy legyen, ahogyan mi szeretnénk. Ha aztán kiderül Isten akarata, nyilván akkor azt fogadjuk el. Nem csak tehetetlen beletörődéssel, hanem immár a magunk akaratát elhagyva egyesülve az Istenével.
Kedves Lelkiatya!
Nemrég halt meg az édesanyám hirtelen, aránylag fiatalon. Szabad-e , nem bűn-e , ha a Jósitentől a miértekre kérem a választ folyamatosan? A hitem megmaradt, de háborgok, hogy miért ez az angyali édesanyám ment el?
Köszönöm a válaszát!
Kriston Andrea Zita
Kedves Andrea! Igen, bátorítom is rá: ostromolja az Eget a kérdéseivel. Ez nem lázadás, hanem az Isten iránti bizalmunk bátor megélése. Ő nem haragszik meg ezért. S ha keresi a miértekre a választ, akkor esetleg meg is találja. Feltéve, ha őszinte szívvel, teljes nyitottsággal fordul Istenhöz. Úgyhogy ezek a kérdések is közelebb vihetik Önt Istenhöz, még az édesanyja halála is eredményezheti ezt.
Kedves Lelkiatya!
Forrong a világ, rossz a híradót nézni, a harmadik világháború küszöbén állunk az emberi gonoszság, az ördög munkálkodása folytán.
Lesz teljes igazságszolgáltatás valamikor? Vagy mindenki egyenkét felel az életével az Úr Jézusnál?
Üdvözlettel,
Feldbauer Rita
Kedves Rita!
Mindenki egyenként felel. Bár igaz, hogy van közös felelősség is, aami azt jelenti, hogy hatással vagyunk egymásra. Valóban, a gyűlölet, mint valami rosszindulatú vírus át tud terjedni a másik emberre, egész nemzetekre. Ezek szülik a háborút, s ennek vagyunk ma is tanúi. Ami a híradókat illeti, azért azt tudnunk kell, hogy a hírekbe nem jutnak be a hétköznapi nagyszerű események: egyik családanya reggel útnak indította a családját, egyik este szívárványt láttak az emberek, Budapesten két órán át nem történt baleset, stb... Ilyen hírek nincsenek, pedig ezzel sokkal inkább televan a világ. Tehát nem olyan a világ, mint amilyennek mutatja a híradó. De az is tény, hogy a háború veszedelme ma, sajnos, egészen közel van, ezt nem tagadhatjuk. De ne igazságszolgáltatásért kiáltsunk, hanem irgalomért, Isten szeretetének kiáradásáért. Azért, hogy megtérjenek a bűnösök, és fejezzék be végre ezt az aljasságot, hogy háborút kreálnak emberek ezrei szenvedéseivel. Természetesen ők is felelni fognak Isten ítélőszéke előtt. Csak azt volna téves gondolni, hogy mi előrébb kerülünk a sorban, mint ők. Azt sem tudjuk, hogy is van ez a sorbanállás odaát. Mindenki a saját üdvösségét munkálja. S ahogyan kezdtem, hatással vagyunk egymásra, tehát közvetve egymás üdvösségén is munkálkodhatunk. Leginkább erre kell, hogy irányuljon a figyelmünk, nem a háborús és egyéb szörnyűséges hírekre.
Kedves lelkiatya régen azt tanultam hogy az ember a keresztség által lesz Isten gyermeke és a mennyország örököse. Most meg már többször is hallottam hogy mindannyian Isten gyerekei vagyunk. András atya úgy tanított hogy aki nincs megkeresztelve ő csak Isten teremtménye, de nem gyermeke. Emellett pedig már többször hallottam hogy minden gyerek menybe megy. Régen még úgy tanították hogy az a gyerek aki nincs megkeresztelve az nem üdvözül. Most mi az igazság? Mi értelme lenne a keresztségnek ha anélkül is Isten gyermeke mindenki és anélkül is üdvözül minden gyermek? Válaszát előre is köszönöm gemboy
Nem ugyanarról a valóságról van szó. Isten minden teremtett embert gyermekének tekint. A Miatyánk imádságot nem csak a megkereszteltek mondhatják, nem csak akkor válik számukra "érvényessé", amikor megkeresztelkedine. Az emberiség is bizonyos értelemben egy nagy család, embertársainkra testvéreinkként kell tekintenünk, akár meg vannak keresztelkedve, akár nem. Aki viszont megkeresztelkedik, Krisztus testébe oltódik, sokkal közvetlenebb kapcsolatba kerül Istennel. Más, sokkal szorosabb értelemben lesz Isten gyermeke, Isten családjának a tagja.
Nem volt egyértelmű tanítás, de teológiai vélekedés, hogy aki nincs megkeresztelkedve, az nem juthat be a mennyországba. Ez a Szentírás egyik mondatának, a missziós parancsnak a félreértelmezése folytán születhetett. Márk evangéliumának a végén ezt olvassuk: "Aki hisz, és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik." (Mk 16,16) Csakhogy Jézus nem azt mondja, hogy aki nem keresztelkedik meg, az elkárhozik, csak az, aki nem hisz. (Persze, arról is sokat lehet töprengeni, hogy mit jelent ez a hit, amely nélkül nem lehet üdvözülni.) S valóban, a korábbi teológia azt tanította, hogy még a csecsemők sem üdvözülhetnek, ha nincsenek megkeresztelkedve. De azt mégsem mondhatták, hogy a kárhozatra jutnak, ezért kitaláltak egy köztes állapotot, hogy ezek oda kerülnek. Ez azonban merő emberi elképzelés, amely Isten végtelen irgalmát és igazságát próbálja az emberi logikába beszorítani. Nem sikerült és nem is fog sikerülni. Be kell látnunk, hogy vannak titkok. Nem tudjuk pontosan, hogy ki üdvözül és ki az, aki elkárhozik. (Akikről biztosan tudjuk, hogy üdvözültek, azok a szentek.)
Hogy így nem volna értelme a keresztségnek? A keresztség nem bérlet a mennyországra, hanem erőforrás hozzá. Óriási jelentősége van, mert aki a szentségekkel él, aminek az előfeltétele a keresztség, az sokkal több és nagyobb erőt kap a földi élet küzdelmeihöz.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Kedves Lelki atya!
Ma az elsőpénteki szentliturgián az evangeliumban azt olvasta az atya, hogy Jézus tanítja a tizenkettőt, és azt mondja a nekik, hogy ? Nem békét hozni jöttem, hanem kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam a fiút az apjával, a leányt az anyjával, a menyet anyósával. Az embernek a tulajdon családja lesz az ellensége.? Ezt hogy kell érteni? Nem világos nekem, hogy mit üzen ezzel Jézus?
Válaszát köszönve
Sándor
Kedves Sándor!
A Bibliát mindig összefüggésében kell olvasni, és soha nem szabad kiragadni önmagában egy-egy mondatot. Legalábbis az nagy félrevezető lehet. Miként az Ön által idézett mondat is. Ne feledjük, hogy Máte evangéliumának ez a 10 fejezetében található, amely Krisztus követéséről, annak szépségeiről és nehézségeiről szól. Éppen azzal kezdődik, hogy "Úgy küldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé." (Mt 10,16). Ez a végtelen szelídségről szól, ugyanakkor fölkészít a kemény küzdelmekre is. Amikor ebben a részben a kardot említi Jézus, akkor erre a kemény küzdelemre utal. Amely bizony akár még a családtagokkal való szembefordulást is eredményezheti. A kezdeti keresztényüldözésekkor bizony, erre is nem ritkán volt példa, hogy szembefordultak egymással gyermekek és szülők. Persze, ezt Jézus nem akarja, de ezzel a szavával fölkészíti őket rá. Az üldözés, üldöztetés alatt igen kemény próbatétel a hit megvallása, voltak, akik nem is mertek rá vállalkozni. Inkább a békésebb meghunyászkodást választották.
Hozzáteszem, hogy a lelkiatyák nem ritkán ezt a mondatot a lelki küzdelmekre értették. Föl kell vérteznünk magunkat a Lélek kardjával, amelyet Krisztustól kapunk. Ekkor az ellenség sohasem a másik ember vagy a világ, hanem a kísértések, a gonosz lelkek. Ezekkel való szembenállásra kell legfőképpen fölkészülnünk.
Kedves Lelkiatya!
Isten látja előre tudja a jövőmet ugye?
Látja előre majd akkor hogy fogok dönteni?
De nekem sok olyan van amit akkoriban azt hittem így jó lesz és utólag azt vettem észre hu de máshogy csinálnék már dolgokat mert már látom hogy is alakultak a dolgok,és ez elkerülhetőek lettek volna jól alakult volna
Miért nem tudunk egyből jól dönteni?
Vagy mi kell hozzá?
Köszönettel
A döntéseinket nagyon sok minden befolyásolja. Mondhatjuk bátran: kikutathatatlanul sok. A legtöbb részét nem is látjuk. Genetika, átvett magatartásminták, berögzött szokások, társadalmi elvárások és még csak ezek után jön az egyéni tudás, mélyebb gondolkodás, nem beszélve a rosszra hajló akaratról, amely még a jól fölismert döntés meghozatalát is nehezítheti. Szóval, igen összetett a dolog. Ez, persze, egyáltalán nem azt jelenti, hogy lutri az egész, hogy alig van esélyünk megtalálni a helyes döntéseket. Sőt, ez az összetettség arra világít rá, hogy nagyon sokat tehetünk a későbbi jó döntéseinkért is. Tehát már most jól kell élnem, kitartanom az evangéliumi életben, hogy akár 20 év múlva egy éles helyzetben jól döntsek. A döntéseinket a gondolkodásunkkal készítjük elő. A gondolkodásunkat kell jó irányba terelni, tiszta törekvésekkel táplálni. De még az is hozzásegíthet a jó döntésekhöz, amiről Ön ír: a korábbi rossz döntések fölismerése is segíthet tisztázni azt, hogy később pedig már jó döntéseket hozzak.
A kulcs az imádság. (Mint mindenben!) Tartani kell a személyes kapcsolatot az élő Istennel, naponta hallgatni kell az ő szavát, azaz olvasni a Szentírást, naponta beszélgetni vele, ha lehet, nem is keveset (az imának számtalan módját lehet ezalatt érteni). Az imáinkban pedig hangsúlyos szerepet kell, hogy kapjon a Miatyánk 7 kérése. Mindegyik sarokpontja a lelkiéletünknek, az Istennel való kapcsolatunknak.
Isten a szabadságunk tiszteletben tartása miatt engedi, hogy azt tegyük, amit mi jónak látunk. Még akár a legrosszabb döntéseinket is megengedi nekünk. De minden rosszból ki tudja hozni a jót is. Úgyhogy még a téves döntéseink miatt sem kell aggódnunk. Istenhöz kell fordulni, és ő helyére teszi azokat utólag is.
Kedves Lelkiatya!Közel 20 éve van jogosítványom! 41 éves feleség,anyuka vagyok!Nagyon rég vezettem már több mint 15 éve!Két autónk is van az egyik pár éves a másik már régebbi!Férjem elakarta adni de azt mondta inkább kicsit költ rá rendbe teszi és használjam én vigyem a kicsit bölcsibe tesókat suliba ha esik az eső ,vagy boltba munkába ,bármi azt mondja van jogsim ne féljek majd gyakorol velem segít !!
Valahol én is szeretnék vezetni is már meg gyorsabb lenne mint gyalog bicajjal kamasz fiam is mondja anya vezess már kitudnál vinni buszhoz,stb?annyi nő vezet
Múltkor láttam idős nénit vezetni gondoltam is na ha ő tud én miért nem merek??
De mindig attól tartok balesetet okozok elrontok valamit
mi ez a félelem bennem?Férjem szerint ha gyakorlunk menni fog
Hogy tudnám leküzdeni ezt?
köszönöm szépen
Két dolgot javaslok. Legyen őszinte és bízzon a férjében! Nagyon szép dolog ez, hogy a féjre és a gyermekei is erre a vezetésre bíztatják. Az őszinteség alatt azt értem, hogy ne féljen megvallani ezt a félelmét, beszéljen erről nyugodtan a férjének, a fiának is akár. Így a vezetésbe való beletanulás az egész családnak öröm lesz majd, közös győzelem. Így, ebből a gyöngeségéből nagyon szép értéket tud kovácsolni. A másik, a férjében való bizalom. Igen, üljenek be a kocsiba és kérjen tőle tanácsokat, azokra figyelve szépen sajátítsa el mindazt, ami szükséges ehhöz a kis mesterséghöz. Persze, a Jóistenben is bízzon! Javaslom, hogy közösen imádkozzanak, mielőtt elindulnak az autóval. Ez is lehetne állandó szokásuk (ha esetleg eddig nem így lett volna), hogy a kocsiba ülve együtt elmondják a Szokásos kezdetet, vagy csak eléneklik a Mennyei Király-t. Vagy ha Ön római katolikus, akkor valami más imádsággal induljon mindig útnak. Én is bátorítom, hogy ha ilyen sok szerető ember veszi körül, akik szintén ezt szeretnék, hogy Ön is vezessen, sőt, ezzel segíteni is tud rajtuk, akkor nyugodtan belekezdhet, szépen lassan bele fog jönni, menni fog az.
Tisztelt Lelkiatya!
Elnézést, ha együgyűt kérdezek (milyen szép a magyar nyelv egy ügyű, és valóban nem jobb azoknak, akiknek csak egy ügyük van s az az Isten?) Szóval ez a mondat Jézus szájából miért is magyarázat a feltámadásra? Én vagyok Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene?
Köszönöm a segítségét, hogy megértsem.
Jézusnak egy zseniálisan újszerű egzegézisét kapjuk ebben. Ez a kifejezés a zsidó nép körében nagyon ismert volt. Jahwe ugyanaz az Isten, aki meghívta Ábrahámot, kiválaszotta Izsákot, ezt továbbvitte a fiára, Jákobra. Jézusig ezt a mondatot mindig úgy értelmezték, hogy az elhunyt ősatyák is annak idején ugyanahhoz az Istenhöz imádkoztak, mint a mai emberek. Viszont Jézus ezt a képet teljesen átfordította, és ezzel annyit mondott, hogy Ábrahám, Izsák és Jákob most is ott vannak Isten közelében. Hogy Jahwe az ő Istenük (is), ez nem csak annyit jelent, hogy amíg éltek, hozzá imádkoztak, hanem ez a mondat a jelenben is érvényes, azaz, ők most is élnek. S ilyen módon sokkal erősebb, élő kapcsolatuk van a jelenben is az Istennel. Ezt sejteti Jézus ezzel a mondatával. S hogy ezt a hallgatóság megértette, vagy legalábbis megsejtették, hogy mire utal Jézus, a következő mondat igazolja: "Amikor a sokaság ezt hallotta, álmélkodott tanításán." (Mt 22,33) Illetve a folytatás is ezt igazolja, mely arról számol be, hogy Jézus ezzel a szavával a föltámadásban nem hívő szadduceusokat elhallgattatta.
