Kedves Lelkiatya, én csak szeretném elmondani, hogy gyakran olvasgatom a válaszait a különféle kérdésekre (bár nem vagyok katolikus), és számomra is nagyon sokszor fontos és mély gondolatokat találok bennük, amik szívemhez szólnak...akkor is, ha nem érintenek a feltett kérdések. ...
Köszönöm szépen.
Ha személyesebb kérdéseket szeretne föltenni, akkor azt megírhatja a lelkiatya@hd.gorogkatolikus.hu oldalra.
Kedves Atya
Tetoválással lehetek pap?
Azt hiszem, igen. Az fontos, hogy ezt már a felvételinél elmondja az elöljáróknak, nehogy úgy tűnjék, hogy bármit is rejtegetni akar. Jobb volna, ha nem lenne ilyen módon összefirkálva a teste, de ha már ez korábban megtörtént, az akkori felelőtlensége helyrehozható, és nem hiszem, hogy akadálya volna annak, hogy pappá válhasson.
Kedves Lelkiatya! A Jézus-imát már eddig is imádkoztam, de most legutóbb kicsit másképp. Általában nem jellemző, de most kivételesen volt néhány gondolatom, ami elterelte a figyelmem, ezért úgy imádkoztam, hogy közben hallgattam a Jézus ima szövegét. Mondtam és hallgattam. Gondoltam, hogy segít ha közben hallom is, mert jobban odairányítja a figyelmem. Végül úgy csináltam, hogy megpróbáltam akkor kimondani az adott szót, az ima adott részét, amikor azt a hallott verzióban énekelték. Nem énekeltem, csak mondtam, de próbáltam úgy időzíteni. A hallgatott (énekelt) ima oroszul volt, de nekem az nem probléma, mert tudok oroszul, így tényleg tudtam követni. A kérdésem az lenne, hogy lehet-e úgy imádkozni ha közben hallgatok valamit és nem csak imádkozok, persze jelen esetben az imát hallgatom és hogy nem rossz-e ha a hallott imához igazítom a sajátom. Így persze koncentrálni kell az időzítésre is, de azt vettem észre, ahogy már a csotki végénél jártam (100 szemes csotkim van), hogy mintha már természetesen egybeolvadt volna a tempóm az éneklés tempójával. Remélem nem lett így helytelen az imádságom. Bár nem a Jézus-ima az, ami közben leginkább jönnek a figyelemelterelő meg kísértő gondolatok, inkább máshol, de már sokszor inkább a megelőzésre teszem a hangsúlyt. Ez volt az ima, amit hallgattam ima közben, de vannak mások is, csak most én ezt választottam: https://www.youtube.com/watch?v=vyfQo6j0Bvg&t=1217s
Természetesen lehet ezekkel próbálkozni. Annyit mondhatok, hogy hosszú távon mutatkozik meg, hogy valóban hasznos-e, segíti-e az elmélyedést, az Istennel való minél személyesebb kapcsolatot. Az eleve nagyon jó, hogy igyekszik az imádságát minél jobban végezni, komolyan foglalkozik ezzel, kérdéseket tesz föl, hogy hogyan is volna jobb. Van, akit segít a zenehallgatás, van, akit nem annyira vagy kifejezetten zavar. Hosszabb távon én mégis azt javaslom, érdemes minél csöndesebben, minél inkább eszközök nélkül mondani, végezni a belső imát. De lehet, hogy hosszú évek gyakorlása, próbálkozása vezet el oda, hogy az ember megtalálja a sajátját. Tehát nem látok semmi rosszat abban, hogy ilyen módon kóstolgatja az imádságot. De a lényeg ne az legyen, hogy jól tudjon imádkozni, hanem, hogy az egész élete egyre közelebb kerüljön Krisztushoz. Ehhöz, természtesen a cselekedetekre is szükség van.
Kedves Lelkiatya! Lehet e Parasztázt vagy Panachidát végezni pap nélkül(például otthon)? Válaszát előre is köszönöm!
Igen, lehet. Nagyon is üdvös dolog. A kezdő áldás helyett ilyenkor azt mondjuk: "Szent atyáink imái által Úr Jézus Krisztus Istenünk, dicsőség néked!" A Miatyánk utáni papi fennhangot nem mondjuk. Egyébént mindent úgy veszünk, mint amikor pap is van jelen.
Kedves Lelkiatya,
Hogyan tudok ráhangolódni egészen a Szentlélekre,érzékennyé válni a sugallataira?Illetve hogyan tudom megkülönböztetni az Ő hangját más hangoktól, pl. a saját gondolataimtól?
Köszönöm.
Isten áldja!
Az "egészen ráhangolódás" legyen inkább távlati cél. Ez olyan, mint ha a fán éppen megjelenő almácska azt kérdezné, hogyan válhatok nagy, piros almává. Ez a hasonlat talán a válaszadásban is segíthet. Akkor érik meg az alma, ha sok tápanyagot gyűjt alulról és sok napsütés éri felülről. A tápanyagbevitel kemény munka. Az egész fa kell hozzá, vagyis az egész egyház, de a kis almácskának is van benne feladata, hogy mindent magába szívjon, ami alulról érkezik. A lelkiéletet élő embernek is mindent magába kell szívnia, s ezen keményen kell dolgoznia: szentírásolvasás, bűnbánattartás, Eucharisztia vétele, ha lehet gyakrabban, mint hetente, s mindezek mellett pedig a rendszeres közösségi és egyéni ima, amelyben az ember gyakorolja a Szentlélekre figyelést. Ehhez járul az emberek alázatos, odaadó szolgálata. Mindeközben pedig süt a nap. Az ember észre sem veszi, hogy Isten napja érleli őt. Bár ehhöz hozzáteszem, hogy a Jézus-ima (rómaiaknak a szentségimádás), a minél leegyszerűsítettebb belső ima kifejezetten az, amikor az ember nem tesz mást, csak sütkérezik, hagyja, hogy Isten jelenléte fölmelegítse, áthevítse, az addig ért élettapasztalatokat a kegyelmi fotoszintézis által benne életenergiává alakítsa. Lehet, hogy mindezzel nem sok újat mondtam, de nem is kell újat keresni, csak követni kell a régiek tanácsait. A Lélek hangját meghallani, akár adott helyzetben, ehhöz pedig minél nagyobb belső csöndre, a szenvedélyek, önzés, az egyéni érdekek zajától mentes igazi csöndre. Akkor tud a Lélek hozzánk szólni, ha minél inkább hagyjuk, hogy ő vezessen. Ennek az erőfeszítése nélkül kevés esélye van annak, hogy meghalljuk a Lélek szavát.
Kedves Lelkiatya! Órán játszottunk egy társasjátékot és a tanárunk... De most egy kicsit bűntudatom van hogy válaszoltam. Önnek mi a véleménye? Kérem az egész kérdést ne tegye ki. Köszönettel.
Hogy válaszoltál, ez egyáltalán nem bűn. A tiszteletet is meg akartad adni, mások játékát sem akartad megzavarni. A válaszadással pedig nem mentél bele az ezzel kapcsolatos, egyébként valóban káros folyamatokba. A tanárnak nem kellett volna ilyesmire terelni a szót, de végülis, hogy erről beszéltek, még ez is ártatlan dolog. Jó, ha tudatosul Benned, és ezt az osztálytársaid körében is érdemes képviselned,hogy az egész halloween úgy butaság, ahogy van, s igazán nem kellene behozni Magyarországra ezt a kultúránktól teljesen idegen, s egyáltalán nem ártalmatlan szokást. Arra tehát bíztatlak, hogy egymás között beszélgetve ne szégyelld, hogy erről Neked esetleg más véleményed van, mint az, ami mostanában terjed. Ez azért is fontos, mert lehet, hogy az osztályban vannak mások is, akik hasonló módon gondolkodnak, s ezzel, hogy kimondjátok, erősíthetitek egymást. Szóval nem tettél semmi rosszat, ezen nincs mit meggyónni. Inkább ez a helyzet egy jó lehetőség arra, hogy a barátaid körében más irányból hozd szóba ezt a kérdést.
Kedves Lelkiatya! Mit gondol Neale Donald Walsch: Beszélgetések Istennel c. többkötetes művéről? Első látásra hitelesnek tűnik, nagyon sokan dicsérik, de nem sok információt találtam a szerzőről, illetve igen meglepő dolgokat ír a könyvében. Elbizonytalanított az is, hogy főleg ezoterikus könyvekkel foglalkozó kiadó adta ki, illetve a könyvtárban is az ezotéria kategóriában találtam rá. A válaszát előre is köszönöm!
Nekem gyanúsnak tűnik az a kijelentése, hogy eddig nem születtek jó válaszok az emberek megmentésére, vagy legalábbis az eddigiek ma már nem alkalmasak. S egy másik, hogy egy fölmérésre hivatkozva azt állítja, hogy az emberek - legalábbis az amerikaiak - nagy többsége szerint világban a békétlenséget a sok vallás közti ellentét okozza. Bár nem állítja, hogy új vallást akarna indítani, vagy bárkit is eltéríteni a saját vallásától. Szépnek tűnő ígéret, hogy a könyv elolvasása hozzásegít ahhoz, hogy az ember Istenre találjon, tudjon hozzá imádkozni. Mindenképpen zavarónak, de legalábbis erősen hiányosnak érzem azt, ha nem Krisztusról beszél és nem az ő megváltásáról. Én nem javaslom a könyv elolvasását. Sok hasznosabb könyv is van, inkább azokra érdemes időt fordítani.
Magyar Görögkatolikus atyák, szerzetesek szoktak e Áthosz szent hegyén megfordulni , van e esetleg kapcsolata az egyhazunknak elojároinak az Ottani szerzetesekkel?
Ferenc
Kedves Ferenc! Úgy tudom, igen. Több alkalommal is szerveztek már atyáknak zarándokutat Áthosz hegyére. Közvetlen kapcsolatról nem tudok, de van ott atya, aki Magyarországról származik, meg olyan görög atya, aki mindig szívesen fogadja és segíti a Magyarországról érkezőket.
Adj áldást, Atya! Sokszor gondolkodom azon, hogy a tisztaság szó megfelelő-e a nemiségtől megtartóztatott élet leírására. Kétségtelen, hogy az Istenszülő esetében "egyedülvaló tisztaságos..." a tisztaság szó az Istenre hagyatkozás olyan minőségét képviseli, ami minden ember számára példa. Ezt azonban inkább a teljes személyiségre gondolom érteni. Problémám, hogy a tisztaság szó, ha kimondjuk, már magában hordozza az ellentettjét. Implikálja, hogy van a piszkosság. Számomra ez nagyon zavaró. Engem mindig megbotránkoztat, ha pl. a Maradjatok meg szeretetemben c. újság a házasság előtti tisztaságról beszél. S eszerint a házasság után piszkosság van? Ráadásul több házasságot ismerek, akik esetében egyik, vagy másik, vagy mindkét fél számára inkább kereszt a házasélet, mint öröm. De egy tisztességes, házasságban élő ember tudja, hogy kísértések és bűnök is övezik a megszentelt házasságban élt házaséletet is. Ez azonban a tisztaságban élt életre is igaz lehet. Ismerem az Egyház tanítását és tudom, hogy nem gondolja piszkosnak a házaséletet. Mégis a tisztaság látszólag a házassággal szemben is értékként tételeződik. Ismerem Szent Pál ide vonatkozó gondolatát is, de Szent Piroska például nyolc gyermeket szült a férjének, és ekként vált szentté. Ugyanezért nagyon zavar Szent Imre herceg alakja is, akinek volt ugyan házastársa, mégis tisztaságban éltek. Az el nem hált házasság ráadásul érvénytelen házasság. Segítsen, kérem, helyretenni ezt a fejemben (lelkemben, (szívemben)). Nem létezne a tisztaságnál "ügyesebb" szó? Köszönettel: L.
Kedves L.! Nagyon érdekes kérdést vetett föl, sokat gondolkodtam rajta. Igazat is adok, de azért kicsit meg is védem a tisztaság fogalmát. Talán az segíthet a helyesebb megértésében, ha leszögezzük, a házasság előtti tisztaságnak egyik fontos célja és gyümölcse a házasságban való tisztaság. Ami előtte tisztátalan volt, a szentség által éppen az válik tisztává. Van egy szép imaszövegünk, amely, talán meglepő módon, nagyböjt egyik legmélyebb bűnbánati szertartásának a része. A szöveg így hangzik: "A házasság tiszteletreméltó, * és a nászágy szeplőtelen, * mert Krisztus mindkettőt eleve megáldotta, * amikor a kánai menyegzőn testileg étkezett * és első csodájaként a vizet borrá változtatta, * hogy te is megváltozzál, lelkem!
Tehát a nászágy szeplőtelen, tiszta. Az is segíthet még az eligazodásban, ha tudatosítjuk, hogy különböző élethivatásokban élünk, s ami az egyiknek tiszta, a másiknak nem az. És nem lehet összekeverni őket, nem lehet egyiket a másik fölé emelni. Azt mondhatom, mindenki őrizze vagy még inkább építse a saját tisztaságát. Ilyen értelemben inkább a bűntelenségre lehet érteni ezt a szót. Miként az Istenszülő esetében is nem azért tisztaságos Szűz, mert nem volt férfivel kapcsolata, hanem, mert semmiféle bűn nem szennyezte be az életét. Ami az egyik embernek bűn, az lehet a másiknak erény és fordítva. Tehát, ha bűntelenségnek, vagy legalábbis a bűntől való tartózkodásnak értelmezzük a tisztaságot, akkor nem kell másik szót keresni helyette. De valóban tudatosítsuk, hogy a szexualitás nem bűnös, tisztátalan dolog, hanem ki kell várni. Henry Boulad atya azt mondta, "én nem mondok le a házasság öröméről és boldogságáról, csak kivárom azt, majd odaát megkapom". Ez egy kicsit tréfás megfogalmazása annak, hogy mindennek megvan a maga helye és ideje, s a mennyei boldogságban pedig minden megadatik.
Kedves Atya!
Most nem kérdezni szeretnék, hanem megosztani tapasztalatomat ,ami szerintem sok embernek segíteni fog. Mindannyian küzdünk a saját bűneinkkel. Többen írták, hogy kétségbe vannak esve ,mert képtelenek betartani Isten elvárásait, képtelenek elhagyni valami bűnüket és félnek a kárhozattól. Egy általam nagyrabecsült katolikus Atya szavait idézném: "A keresztségben Krisztus katonái lettünk. Hitünk a fegyverünk és minden nap meg kell vívni a csatát saját magunkkal. Jézust nem érdekli hányszor estünk el. Az érdekli, hogy hányszor próbáltunk felállni. Nála a próbálkozás is számít. Az a lényeg, hogy az Úr harcban találjon bennünket. Nem az van kárhozatra ítélve, aki sokszor bukott el, hanem az, aki eldobva fegyverét kapitulál. Testvéreim ,vegyük fel újra a kardot és térjünk vissza a harcmezőre Jézus zászlója alá".
Köszönjük a gondolatait. Íme, közzéteszem.
Ongyilkos udvozulhet köszönöm
Igen, mindenki üdvözülhet. De ha valaki azzal a gondolattal játszik, hogy önkezével vet véget a saját életének abban a reményben, hogy hátha mégis átcsusszan a mennyországba, az nagyon-nagyon veszélyes játékot űz. Olyan, mint amikor valaki bűnökben, gyűlölködésben, kegyetlenkedésekben töltötte az életét, de azzal a gondolattal, hogy majd az utolsó pillanatban mindezeket megbánja, és a jóságos Isten magához öleli. Éppen nem kizárt, de annyi esélye van az ilyen ember üdvözülésének, mint a ház teteje fölé ferdén nőtt fának, hogy kivágáskor mégis a másik irányba dől majd.
Ez a rész az öngyilkossági gondolatok közt vergődő embernek szólt.
A következő szavak pedig azoknak, akik elhunyt szerettük üdvössége miatt aggódnak. Senki sem lát bele a másik ember lelkébe, szívébe, hogy ott mi játszódik le. Az a reménységünk, hogy aki öngyilkos lett, az az életből távozó lelkének utolsó rezdüléseivel megbánja a tettét, és mégis némán bár, de az Úrhoz kiált irgalomért. Ennek megvan az esélye. Annál is inkább, mert azt mondják a szakemberek, hogy az az ember, akiben elkeseredése felülírja az élethöz ragaszkodó legmélyebb ösztönt, az nem is teljesen beszámítható. Nem tudjuk megítélni tettének erkölcsi minőségét. Nem is dolgunk. Reménykednünk kell, és imádkozni azért, aki így, Isten akarata ellenére hamarabb véget vetett az életének. Isten minden embert üdvözíteni akar. Csak azt nem tudja üdvözíteni, aki maga sem akar azt. Aki az utolsó ítéleten nemet mond neki. Csakhogy egész életünkön át ezt az utolsó feleletet készítjük elő.
Tisztelt Lelkiatyám!
Évek óta nyomaszt egy gondolat, súlyos dolgot írok le Önnek.
Lassan 10 éve, hogy elkövettem gondolati szinten a legrosszabb bűnt, amit ember társamnak okozhatok.
A férjemet majdnem megöltem. Sajnos nem, az a bizonyos átmeneti harag suhant át akkor bennem ami szerintem sokunkkal megesik, hogy “most meg tudnám fojtani egy kanál vízben”, hanem konkrétan, saját érdekeimet előre helyezve futattam le a gondolatot, úgy, hogy ő ott volt mellettem. Azt éreztem, hogy csak egy hajszál választ el tőle és még bíztattak is magam a lépésre, hogy gyors lesz és nem fogja megtudni senki. A pszichológia sem ment fel, mert a férjem szeretett engem, nem akartam megtorolni rajta semmit, jól bánt velem. Csak a tiszta kegyetlenség borított el.
Azóta úgy érzem, hogy elkárhozott a lelkem. A férjemmel elváltunk szerencsére, azóta mással él boldogan. Nem érdemeltem meg őt.
Minden nap eszembe jut, hogy majdnem megtettem. Olyan valósnak érzem még mindig azt a bűnt, mintha valóban elkövettem volna. Most már annyira emészt, hogy a minden napjaimban is nehezebben funkcionálok, büntetem magam és megvetem minden nap.
Lehet még arra esélyem, hogy ezzel megbékéljek? Van egyáltalán jogom az Úr megbocsátását kérni?
Tisztelettel
K
Nagy kár, hogy akkor nem tudta ezt valaki hozzáértő emberrel megosztani, gyónásban elmondani, kibeszélni, kikeveredni belőle. Ez valójában egy nagy semmi, fekete lufi, mérgezett pókháló. Amíg a fején ül, amíg behálózza a gondolatait, addig bénítja az egész személyiségét. Holott ki lehetne pukkasztani, kézzel könnyen le lehetne fejteni és eldobni. Azt hiszem, azonban, hogy olyan mélyen beleivódott a gondolataiba, hogy ezen már leginkább szakember tud segíteni. Vagy egy tapasztalt lelkiatya vagy pszichológus vagy lelki tanácsadó. Keressen föl valakit ezek közül, mert egyedül nem fog tudni szabadulni ettől a fekete pókhálótól. Holott, mondom, semmi az egész. Sem az életére nincs hatással, de kivált az örökéletéhez nincsen semmi köze. Végre a saját, szabad, önmagának örülni tudó életet kellene élnie és élhetné is. Nem tudom, meggyónta-e már? Az is fontos, az is sokat segíthet. De a mély beágyazódás miatt ennél többre is szükség lehet. Ez tehát a tanácsom, keressen föl valakit, aki ebben Önnek a segítésére tud majd lenni. Hogy megismertem a sorsát, én is imádkozom Önért. Segítse az Úr, vezesse ki ebből a látszólagos barlangból! Ott a kijárat, egészen közel, egy picit jobbra...
Kedves Lelkiatya!
Nàlam egy olyan probléma àll fenn hogy jobban tölt és többet ad a Jézussal való személyes kapcsolat mint a szentségek.Hanyagabb vagyok a Szentmisén való részvételben is.Viszont rendszeresen imàdkozom,kötött imaformàkat és személyesen is kiöntöm a szívemet Istennek.A templomba is betérek.A napokban voltam egy lelkigyakorlat első napjàn.A màsodikon sajnos nem tudtam.Kapcsolatom van de valahogy a többi dolgot az imàn,személyes bestélgetésen kívül formàlisnak élek meg.Ön mit tanàcsolna?
Üdvözlettel,Tina
Kedves Tina!
Mind a kettő kell, az egyéni ima és a kötött, közösségi ima is. Egyszer az egyik, másszor a másik erősíti a lelket. Hogy formálisnak éli meg az imát, ez azt jelenti, hogy nem érzi a lelkében azt a lelkesültséget, mint, amikor saját szavaival imádkozik? Annak nincs jelentősége, hogy mit érez az ember az imádság közben. Legalábbis annál, aki rendszeresen imádkozik. Arra egyáltalán nem kell figyelni. Arra kell figyelni, hogy az ember minél jobban jelen legyen az imában. Eleinte az egyénileg mondott imában tud jobban elmélyülni az ember. Később azonban a szentek által megírt, másokkal közösen énekelt ima vezet mélyebbre. Vagy ez is változhat, mikor így, mikor úgy. Az ember lelkiállapota is nem olyan, mint az időjárás: hol derűs, hol borús, hol szeles, hol csendes? Hasonló az imaállapotunk is. De akár esik, akár fú, élni, menni, dolgozni akkor is kell. Akár jól esik, akár kínlódás, az imádságot sosem hagyhatjuk el.
Kedves Lelkiatya! A kérdésem talán babonás dolognak tűnhet, de valamit nagyon érdekesnek tartok és szeretnék magyarázatot találni. Többször volt már olyan, hogy egy pappal megbeszéltük, hogy majd mikor beszélünk legközelebb, mikor mehetek hozzá gyónni, vagy esetleg lelkibeszélgetésre, vagy ha éppen valamiben szerettem volna a tanácsát, de nem ért rá, akkor megmondta, hogy mikor és érdekes módon amikor egy pap mondja nekem, hogy majd x napon megbeszéljük, találkozunk, akkor sose jön össze. Ez nem egy pap esetében volt így, hanem 2 papnál is, legalább két ilyen alkalom volt, de lehet volt az több is. A másik hasonló tapasztalatom, hogy amikor egy bizonyos dolgot konkrétan kérek az imáimban, akkor nagyon sokszor, ha nem mindig, mégse sikerül. Nem csak vasárnap megyek templomba, de azt már megfigyeltem, hogy ha kérem az imáimban, hogy aznap hadd vegyem magamhoz Krisztus testét, akkor gyakran nem sikerül. Hogy mindig így volt-e, már nem emlékszem, de több ilyen eset volt. Valamiért nem tudok elmenni a liturgiára vagy nem tudok odaérni addig, amíg kellene ahhoz, hogy részesüljek vagy valamiért nem sikerül. A harmadik dolog, amire felfigyeltem az az, hogy mintha nem mindig ugyanolyan hatása lenne az imámnak attól függően, hogy kihez imádkozok vagy kinek a közbenjárását kérem. Bizonyos helyzetekben, mint például amikor a Sátántól félek, akkor ha Szent Mihály arkangyalhoz fordulok, az nagyobb békét ad és mintha jobban segítene mint egy másik ima. De volt olyan is, hogy édesanyám nem érezte jól magát és amikor az említett angyalhoz imádkoztam, mintha az többet segített volna mint egy másik ima amit máshoz intéztem. Vagy az apostolok kapcsán, mintha jobban sikerülnének dolgok, több erőt kapnék ha az egyikhez fordulok mintha a másikhoz. Máskor meg azt tapasztalom, hogy ha valakihez fordulok, akkor mindig a fejemben gondolatok jelennek meg és konkrétabb válaszok érkeznek arra, amit mondok, de máskor meg más imára nem igazán kapok ilyen közvetlen választ hanem csak közvetettet, bibliai igeszakaszokon, filmeken, képeken, stb. keresztül. Ha az egyik apostolhoz fordulok, akkor mintha hallanám a fejemben, hogy mit mond, mint amikor két ember beszélget, de ha egy másikhoz intézek egy imát, akkor nagyon ritka az ilyen. Ezek, amiket felsoroltam, ezek lehetnek valódi dolgok, lehet ezekben valami igazság vagy babona ebbe valami rendszert látni és csak véletlen? Ha azt mondjuk, hogy Isten mindenben ott van és az ő beleegyezése vagy aktív munkája nélkül valami nem lenne lehetséges, akkor elvileg véletlenek sincsenek, nem? Én már nem tudom mit gondoljak és mi hogy van.
Az efféle vizsgálódások nem vezetnek sok ereményre, sőt, inkább félrevezetnek. Hajlamosak vagyunk az emberi értelmünkkel, rendszerező elménkkel megpróbálni befogadni a befogadhatatlant. Ez lehetetlen. Isten dolgai, a szentek fentről való munkálkodásai egészen másként működnek, mint ahogy mi itt, a földön el tudjuk képzelni. Kivált téves volna a földi folyamatokat az égiekre vetíteni: egyik jobban segít, a másik kevésbé, egyszer ez hallgat meg, másszor a másik. Ezek nem egyebek, mint a mi emberi elménk kivetítései. Erőst javaslom, hogy ne foglalkozzék ilyesmivel, nem viszi előrébb. Törekedjék minden gondját, baját, örömét, kérését az Úr elé vinni! Ebben sokat segítenek nekünk a szentek, abban az értelemben, hogy velünk egy családba tartoznak, ők is ugyanazt a Mennyei Atyát imádják, mint mi, csak sokkal tökéletesebb módon. Ám, hogy ennek milyen vetülete volna földön, azt, hangsúlyozom, ne akarjuk elemezni. Azt sem kell vizsgálnia, hogy melyik imádsága mennyire hatékony. Erre sincsen rálátásunk. Lehet, hogy adott esetben valamely imakérés közvetlenül teljesül, egy másik meg évekig eredménytelennek tűnik, mégis ez utóbbi sokkal több kegyelmet közvetít akár az imádkozónak, akár annak, akiért imádkozik. Hasonlót mondhatok a földi folyamatok elemzéseire is. Ha sokat vizsgálódik ezek fölött, akkor sok minden érdekes dolgot is megfigyelhet, de ezek is teljesen hiábavaló és jelentéktelen dolgok, nem viszik előrébb az embert. Igyekezzék mindenben meglátni a jót, az eredményt, a legkissebbet is. Egy elmaradt találkozónak is lehet fölismerhető haszna. Mindig ezt nézze, s akkor észreveszi, hogy minden jól alakul az életünkben, illetve Isten mindent jóra föl tud használni. Erre kell figyelni, erre érdemes.
Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy a boldogság tényleg rajtunk múlik és ha nem vagyunk boldogok akkor az a mi hibánk? Vasárnapi misén mondta az atya és azóta ez jár a fejemben. Depressziós betegséget diagnosztikált nálam az orvos és most összezavarodtam mert ő mást mondott. Szerinte ez nem az én hibám, hanem egy betegség és írt fel rá antidepresszáns gyógyszert amitől jobb lesz. De mi van ha az atyának van igaza és mégis az én hibám, akkor nem ér semmit a gyógyszer és meg kell gyónnom?
Alapvetően igaz, de nem érvényesíthető minden élethelyzetre. Az Ön esetében például egészen másról van szó. Szó sincs arról, hogy hibás volna a depressziós betegségében. Igaz, nem kizárt, hogy korábbi élete, netán rossz döntései valamelyest befolyásolták a mostani állapotát, de a gyógyulás érdekében ezeknek egyáltalán nincs jelentőségük. Persze, ha a terápiában előkerül, megfelelő szakember mellett van létjogosultsága a múltat elemezni, értékelni, de csakis szakemberrel együtt. Ha egyedül akarná ezt megtenni, úgy járna, mint aki egy labirintusba kerül, s onnan akarna valahogyan szabadulni, de minél tovább kereng, annál kilátástalanabb. Szóval, a boldogság forrása valóban bennünk van, a szívünkben. De van, hogy nagyon nehezen találunk el a szívünkig. Egy depressziós betegségnek épp az a lényege, hogy ezt az utat nem találja az ember. Ezen a betegségen olykor a gyógyszerek is segíthetnek, legalábbis bizonyos mértékben. Egyértelmű tapasztalat, hogy nem szabad a gyógyszerkezelést túlzásba vinni. Lehetőleg terápiával egybekötve érdemes vele élni. De a legjobb terápia a rendszeres imádság. Mégpedig annak lehetőség szerint közösségi formája. Ha minden nap elmegy a templomba, részt vesz az ottani szertartáson, ha Szent Liturgián/szentmisén, akkor áldozik is, ez a legjobb gyógymód a boldogság megtalálására. Csak Istenben lehet maradéktalanul boldog az ember.
