Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi tizenkilenc meg hat? (a választ számmal kell beírni)


küldés
eddigi válaszok
DJK! Kedves Lelkiatya, a gyermekre vágyakozó testvérnek és mindenkinek ajánlom szeretettel: Máriapócson advent folyamán minden kedden és csütörtökön reggel 6:30-kor, fél hétkor úgynevezett kisdedváró liturgiákat tartanak, a kisded Jézust várva és kifejezetten a gyermekáldásra vágyókért imádkozva. Ha tud, kapcsolódjon be (ha személyesen nem tud, virtuálisan, a fenti Média Élő közvetítés menüben.) Segíthet a lelke megnyugvásában, az Isten iránti bizalma megerősítésében. Isten segítse!
Bocsánatot kérek, ezt a fontos üzenetet csak most láttam. Hamar közzéteszem. Köszönjük szépen.
Kedves lelkiatya azt olvastam hogy a sátánt a Szűz Anya győzte le, én viszont úgy tudtam hogy az Úr Jézus. Ki győzte le a sátánt? Válaszát előre is köszönöm Piroska
Kedves Piroska! Nyilvánvalóan a sátánt Isten győzte le. Amikor Máriát győzedelmes királynőnek ábrázolják vagy mondják, ez nem jelent mást, mint azt, hogy Isten Máriát használta föl, az ő engedelmességét, hogy elvégezze megváltó művét. Mária eszköz volt, de önmagában, Isten ereje, kiválasztottsága nélkül nem tehetne semmit, hiszen ő is teremtmény, aki rászorult a megváltásra. Úgyhogy Ön jól tudta, az Úr Jézus győzte le a sátánt, Mária pedig ennek a győzelemnek csodálatos eszköze és közreműködője volt.
Kedves Lelkiatya! Azt tapasztalom, hogy vannak olyan helyek ahol a gör. kat. papok több (néha 5-6) szándékra is végeznek egy Szent Liturgiát. Mindegyik szándékért fizettek, de csak egy Szent Liturgiát végeznek el. A róm. kat. templomokban csak egy szándékra szokták végezni a szentmisét. Miért van ez így?
Azért, mert a Szent Liturgia értéke végtelen. Nem lehet egyetlen családnak vagy egyetlen szándékra kisajátítani. Nagyon üdvös dolog, ha a hívek szándékot kérnek a Szent Liturgiában. Akár minden jelenlévő is kérhet valamilyen szándékot, amelyet a pap az oltárra visz. Ezzel nem sérül, nem csökken senkinek sem a lelki érdeke. Ami nálunk is szabály, hogy ha több szándékra adakoznak, az a templom javára szolgál. Szigorú szabály, hogy egy pap egy nap csak egyetlen szándék stóladíját fogadhatja el. Tehát ettől a papnak nem lesz több pénze. Jó volna, ha terjedne ez a szokás, hogy egy-egy Szent Liturgián a hívek több szándékot is kérnek.
Kedves Lelkiatya! Az egyik válaszában az szerepelt, hogy az Egyház tanítása szerint egy gyereknek jobb nevelőotthonban felnőnie, mintha szodomita pár nevelné fel. Mi a helyzet akkor, ha a pár egyik tagja a gyermek vér szerinti szülője? Bizonyára jónéháby ilyen "család" van Magyarországon. Ebben az esetben el kellene vennie az államnak a gyermeket a szülőtől? Válaszát előre is köszönöm!
Nem emlékszem, hogy valaha is ezt írtam vagy mondtam volna. Legalábbis ezt a kifejezést bizonyosan nem használtam soha. De hogy a kérdésére válaszoljak, véleményem szerint meglehetősen ritka, hogy már felnőtt, családos ember jut arra a fölismerésre, hogy valójában szexuálisan a saját neméhöz vonzódik. Ha mégis ilyen eset történik, és emiatt - ne adja Isten! - elválnak, akkor akinél a gyermek van, egyedül kell fölnevelnie azt a gyermeket, és nem házasodhat újra. Legalábbis, ha érvényes házasságot kötött. Ugyanis nem váltogathatjuk a házastársunkat. Főként akkor nem, ha már gyermeket kell nevelnünk. Semmiképpen sem javaslom, hogy egy szülő a gyermeke fölnevelése helyett saját szexuális vágyait kövesse. Ha pedig társra vágyik - és ezt a házassági életállapota megengedi, tehát szabadállapotú - akkor is mindenképpen a gyermeke javát kell keresnie, akinek - ezt teljes meggyőződéssel vallom - egy apára és egy anyára van szüksége. Szóval, ha férfiről van szó, akkor anyát, ha nőről, akkor apát keressen annak érdekében, hogy ő és a gyermeke boldog családban élhessenek. Még egy megjegyzés: ma már nevelőotthon nem létezik. Legalábbis, ameddig az én szemem ellát, számtalan lakásotthon van, ahol családias környezetben próbáljuk a gyermekeket fölnevelni, illetve még inkább ajánlott a nevelőszőlénél való elhelyezés vagy az örökbefogadás. Ezeket tudom ajánlani ezekben a szélsőséges helyzetekben. A két azonos nemű szülő összeköltözését semmiképpen sem.
Tisztelt Lelkiatya! Meg lehet mondani mikor tudta meg Jézus, hogy mi vár rá? Mikor az evagéliumot olvassuk már tényként beszél a jövőéről...
Én is úgy gondolom, hogy Jézusban ez a messiás-tudat fokozatosan alakult ki. Kisgyermekként bizonyosan nem, kamasz korban is csak sok töprengés során erősödhetett meg benne a fölismerés. Ahogyan általában kialakul egy emberben a hivatástudat. Hozzáteszem, ez csak egy föltételezés, de én elképzelhetőnek tartom. Nos, hogy aztán a Jordán parti esemény kapcsán, vagy a 40 napos elvonulás végén vagy netán még később formálódott ki benne, ez már nem kimutatható. Az sem, hogy ezzel együtt már az elején tudta volna, hogy kínszevedés vár rá, vagy ez is fokozatosan rajzolódott ki benne, amikor látta, hogy sok jó tette, csodája, csodálatos tanítása ellenére is az életére törnek, ezt sem tudhatjuk. Én ennek a fokozatosságát is el tudom képzelni, de ezek csak töprengések. Azt hiszem, a Szentírásból nem mutatható ki ez pontosan. Legalábbis az én ismereteim szerint. De lehet, hogy egy hozzáértő biblikus szakember ennél pontosabb választ tudna adni.
Tisztelt Lelkiatya! Az interneten olvastam az MDM üzeneteket nem tudom ismeri e de ebbe az üzenetekbe az is benne van hogy nem szabad felvenünk a covid oltásokat mert megöl benünket volt ahol azt is olvastam hogy elszakít minket Istentől Én egyet vetem föl mikor meghallotam egy Ordodox papnak a szigorú birálatát az oltotak felé Akkora félelem fogott el hogy én akkor megéltem az Istentől való elszakadást!!!! Akkor elmondtam a Szent Vér kilencedet teljes hittel amitől meg is nyugodtam meg akkoriba nagyon sok bátorító Szentirási részleteket kaptam a többi Katolikus ismerőseimtől!!! Mára már többé kevésbé túl vagyok rajta de ha elém jönnek újra ezek az üzenetek amiket a többi ismerösöm megoszt akkor elfog a szorongás és attol is félek hogy ilyenkor Krisztust is megbántom a kicsiny hitüségemel hiszen elmondtam az oltás károshatásai elleni Szent Vér kilencedet Tehát nem szabadna félnem és érzem is Krisztus jelenlétét az életembe illetve a Drága Szűzanya oltalmát!!! Kérem adjon valami tanácsot hogyan tudom legyözni a félelmet
Istentől nem lehet minket olyan könnyen elszakítani. Ha tegyük föl, a vírus elleni védőoltásnak káros hatása volna, és aki fölveszi, az bűnt követ el - nem így van, de játszunk el ezzel a gondolattal! -, akkor vajon lehetséges, hogy egyetlen ilyen, jó szándékból elkövetett tévedés eltávolítaná Istentől azokat, akik egyébként ragaszkodnak hozzá? Isten nem hagyja, hogy gyermekei ennyire kiszolgáltatottak legyenek. Szóval, még csak nem is logikus, hogy ilyen torz tanításokat komolyan vegyünk. Másrészt ez ugyanaz a hisztéria, mint ami annak idején, a járvány fokozott terjedésekor nagy erővel terjedt, de ami azóta már erejét és jelentőségét vesztette. Ha újra előjönnek ezek az üzenetek, akár a képernyőjén, akár az emlékezetében, akkor tudjon róla, hogy ezek kísértések. Ha imával védekezik ellene, az nagyon jó. De bőven elég, egyetlen Üdvözlégy-et elmondania, vagy a Jézus-imába kapaszkodni, s addig mondani, amíg egyéb feladatba nem fog, és eltereli a figyelmét erről a butaságról. A félelem is a gonosztól származik. Akik az oltás okán félelmet oltanak az emberekbe, azok talán nem is tudják, milyen súlyos dolgot okoznak ezzel. Éljünk békében, örömben és szeretetben! Ha betegek vagyunk, forduljunk orvoshoz, ha lelki betegek vagyunk, imádkozzunk többet! Sokkal egyszerűbb az élet, ha bízunk Istenben, mint ha az emberek vélekedésére figyelünk.
Kedves Lelkiatya! Még mindig foglalkoztat ez a nagyon furcsa jánosi kérdés. Erzsébet és Zakariás tisztában volt azzal, hogy Mária kit hord a méhében: "Mária még ezekben a napokban útnak indult, és a hegyekbe sietett, Júda városába. Zakariás házába tért be és üdvözölte Erzsébetet. Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, örömében megmozdult méhében a gyermek, maga Erzsébet pedig eltelt Szentlélekkel. Nagy szóval felkiáltott: ?Áldott vagy az asszonyok között, és áldott a te méhed gyümölcse! Hogy lehet az, hogy Uramnak anyja jön hozzám? Lásd, mihelyt meghallottam köszöntésed szavát, az örömtől megmozdult méhemben a gyermek. Boldog, aki hitt annak a beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!? (Lk 1,39-45) Sőt, kicsit később azt olvassuk, hogy "Mária még ott maradt három hónapig, aztán hazatért" (Lk 1,56). Lehetetlen, hogy János, a legnagyobb próféta ne tudta volna teljes bizonyossággal, hogy az Úr Jézus a Messiás. Ugyanakkor Lukács is eléggé képzett volt ahhoz, hogy lássa, ez teljesen illogikus. Lehetséges, hogy (a) ez egy betoldás, vagy hogy (b) János tanítványai füllentettek, és egyszerűen csak ők maguk voltak kíváncsiak arra, hogy tényleg ő-e a Megváltó?
Erre az utóbbi megoldásra nem is gondoltam. Még akár ez is elképzelhető. Bár én kevésbé tartom valószínűnek. Azt mondhatom továbbra is, hogy az az élethelyzet korántsem volt annyira nyilvánvaló, mint azt visszavetítve gondoljuk. Vajon Mária megértette-e, hogy mi történik vele? Vajon Erzsébet fölfogta-e, hogy mit jelentenek azok a szavak, amelyeket örömében önkéntelenül is kimondott, hogy "Uramnak anyja jön hozzám"? Az együtt töltött három hónap alatt bizonyára sokat beszélgettek. De egy szülés előtt álló asszony esetében valószínű, inkább az ő gyermekének a születése volt középpontban, amely nem kevés rejtélyt hordozott, hiszen már idős asszony volt, mégis gyermeket fogant. Szóval, hogy miről beszélgetett a két édesanya, s később ebből mennyit mondtak el gyermekeiknek, igazán nem tudhatjuk. Egyáltalán nem tarthatjuk természetesnek, magától értetődőnek, hogy Mária tudta volna és szépen elmagyarázta volna, hogy az, akit a szíve alatt hord, az Isten Fia. De még ha arra is gondoltak, hogy e különleges események bizonyosan a Messiás érkezését készítették elő, a sok csalódás, ami érte a zsidókat, hogy nem olyan messiást kaptak, mint amit gondoltak, szerintem igenis kelthetett bizonytalanságot a pusztában élő remete számára.
Tisztelt Lelkiatya! Az áteredő bűnnel kapcsolatban kérdeznék. Van-e? Hozzátartozik-e az emberségünkhöz? Ez csak azért kérdés bennem, mert Jézus teljes emberségünket magára vette. Ha ez igaz, akkor az áteredő bűnünket is fel kellett vegye, ahhoz hogy attól meg tudjon váltani. Ha viszont nem vette fel, akkor az azt is jelenti, hogy az nem tartozik az emberségünkhöz. Sőt mivel Jézus megváltása teljes volt, a teljes emberségünkre vonatkozott, ezért a megváltásával akár fel kellett vegye, akár nem, Ő már eltörölte vagy nem így van? Kicsit elbizonytalanodtam. Mi is a megoldás?
A bűn alapvetően, teremtettségünkből fakadóan nem tartozik hozzá az emberi természethöz. Éppen erről szól a teremtés és bűnbeesés története: Isten az embert jónak, nagyon jónak teremtette, de az a saját döntése miatt a bűnt választotta, és viselnie kell annak következményeit. Jézus a mi teljes emberségünket vette magára a bűnt kivéve (Zsid 4,15). Akkor érthetjük meg ezt jobban, ha a megváltást nem csak a bűntől való szabadulásnak tekintjük, hanem Istennel való egyesülésnek. Krisztus azt hozta meg nekünk, amit Isten kezdettől fogva adni akart, csak a bűn és annak következménye miatt elveszítettük ennek lehetőségét. Vagyis a megváltással nem csak a paradicsomi állapotot kapjuk vissza, hanem az ember igazi hivatását, hogy egyesüljön Istennel. Amivel a kígyó léprecsalta Ádámot, az éppen az volt, hogy ha esznek a fáról, olyanok lesznek, mint Isten. Ezt a vágyat maga Isten ültette belénk, amikor saját képére és hasonlatosságára teremtett meg minket. A baj tehát nem az volt, hogy Ádám olyan akart lenni, mint Isten, hiszen Isten is ezt akarta, hanem az, hogy mindezt Isten nélkül, Isten akarata ellenében akarta megszerezni, nem pedig Istennel együtt. Ezért Krisztus magára vette a mi emberi természetünket, és benne megvalósult Isten kezdeti akarata, hogy lett egy ember, aki teljesen olyan, mint Isten. Ezért nevezi Szent Pál utolsó Ádámnak Krisztust (1Kor 15,45), akiben helyreállt az Isten ember teremtésére vonatkozó terve. A bűn nem más, mint ennek a képességnek a hiánya, ettől való elzárkózás. Ezt a hiányt Krisztus nyilván nem vehette föl, mert éppen abban áll a megváltás, hogy ő olyan ember, akiben ezt a hiányt betölti az Isten iránti tökéletes szeretete. A bűntől nekünk magunknak kell szabadulnunk, nekünk kell küzdenünk ellene, Krisztus csak a lehetőséget adta meg hivatásunk beteljesedésére. A megváltás nélkül akármennyit erőlködnénk, nem juthatnánk el Istenhöz. Így viszont a lehetőséget is megkaptuk, és az erőt, a segítséget is hozzá, mégpedig azáltal, hogy nekünk már Krisztust kell követnünk, aki elénk élte az isteni életet.
Kedves Lelkiatya! Jézus elküldte tanítványait, hogy hirdessék azt, amit mond nekik és minél több embernek beszéljenek Istenről, az Atyáról és az ő tanításairól is. A mai keresztényeknek mennyire kötelességük ez, jó ezt csinálni vagy ezt meg kell hagyni az egyházi személyeknek? Ma már nagyon ritka, hogy egy hétköznapi ember csak úgy elkezdjen egy másiknak Istenről beszélni. Az interneten vannak videók, hogy valaki kiáll az utcára és mindenkinek elkezd Jézusról magyarázni, de még ha ezt is beleszámítjuk, akkor is ritka az olyan eset, hogy egyszerű hétköznapi ember beszéljen Jézusról egy másiknak. Egyházon belül egymás közt a hívek már sokkal inkább. Nem általánosítani akarok, ez az én tapasztalatom. Ez már önmagában egy érdekes kérdés lehetne, de van konkrét oka is annak, hogy erről kezdtem írni. Olyan már történt velem, hogy imádkoztam másokért, akiket ismerek de idegenekért is. Felvázolnék most egy konkrét esetet, ami miatt ez az egész érdekel. Ismerek valakit, de nem közvetlenül nagyon jól. Közös ismerős által is ismerem, de a munkahelye kapcsán is. Nem szoktam vele beszélni, csak köszönünk egymásnak. A közös ismerős az ő munkatársa. Tőle tudom, hogy nincs valami jó lelkiállapotban és akkor még finoman fogalmazok. Ez úgy jött szóba, hogy az utóbbi napokban át kellett vegyen tőle tennivalókat a munkahelyén, mikor beszéltük, hogy miért lett több munkája, akkor került szóba és mondta, hogy azért, mert a munkatársa nem jól van. Már korábban is említette, hogy nincs mindig jól lelkileg és pszichiáter is kezeli. Többrétű a problémája mert gyerekkori traumái is vannak, amiatt is kezeli a pszichiáter de a szerelmi élete is nehezíti, mert van párja, de a párkapcsolat néha megszakad, újraindul, megszakad, nem tudom miért, emiatt is el van keseredve. Azt nem tudni, hogy az egyéb lelki problémái miatt van ez vagy más az oka. Összetett a helyzet, több probléma miatt szenved az illető. A kezelésekre jár és a munkatársak is beszélgettek már vele, próbálták támogatni, de az ismerősöm szerint ez mindig csak ideiglenesen hat. Amikor beszélnek vele, adnak tanácsot, meghallgatják, akkor mond rá valamit, hogy oké, persze, igazuk van, máshogy kell, valami ilyesmi, aztán egy ideig helyrejön és aztán kezdődik megint a visszaesés. Az egyik munkatársa már nem mer vele beülni egy autóba, úgy vettem ki abból, ami nekem lett elmondva, hogy tartanak tőle, hogy veszélyes magára és másokra. Úgy tudom, valóban akart már önmagának ártani mert kifeküdt a forgalom elé. Nem vagyok pszichiáter és pszichológus sem, de azt hiszem nem tévedek ha azt mondom, ez elég komoly helyzet és ki kellene belőle jönnie. Kérdeztem az ismerőst, miért nem kezelik akkor pszichiátriai klinikán huzamosabb ideig, ez azért nem történik meg elvileg, mert ő nem akarta, azt mondta, dolgozni akar. Mindent ettől az ismerőstől tudok. A munkahelyen türelmesek vele általában de a főnöke is mondott már neki olyat, hogy kirúgja ha most már nem teljesíti jól a munkáját és mások is javasolták már neki a munkahelyen, hogy inkább menjen egy klinikára és addig ne menjen vissza dolgozni, amíg ki nem kezelik. Nem vagyok pletykálkodó alkat, senkinek nem is mondom el amit tudok, ez az ismerősöm sem ment volna bele ilyen részletesen. Csak annyit mondott elsőre róla, hogy nincs jó lelkiállapotban, de már nem első volt, hogy ilyet hallottam és nem tehetek róla, érdekelni kezdett mi baja lehet és sajnáltam is, így rákérdeztem. Imádkoztam egyszer érte és utána jobban is lett de tekintve, hogy ez a jó-rossz lelkiállapot váltakozás rendszeres nála, így nem tudom köze volt-e hozzá az én imámnak. Nem tehetek róla, de mindig sajnálom azt, aki szenved. Akkor is ha nem ismerem közelről. Idegeneket is sajnálok, akit egy kicsit is ismerek, őket még jobban. Történt már olyan, hogy amikor láttam egy idős nénit átmenni a zebrán, akkor nem mentem oda segíteni, mert lassan, de mégis boldogult és zöld volt a lámpa, még addig szemmel tartottam, amíg át nem ért a zebrán és láttam, nem lett baja. Nem tudom jól teszem-e, de nem akarok senkire segítséget ráerőltetni, nem tolakodok oda senkihez, kivéve mikor tényleg egyértelmű a helyzet, de azért távolról figyelek, hogy tudjak segíteni ha kell. Segítettem már lépcsőn csomagot felvinni idős néninek, de róla tudtam, hogy nehezen megy neki és az ajtót is nehezen nyitotta, így nem éreztem tolakodásnak amit csinálok. A lelki bajokkal ugyanilyen vagyok. Tolakodva segíteni nem akarok, nem mernék, de hatása van rám ha tudom, hogy X.Y. szenved valamiért és nem tudok nem aggódni érte. Eszembe jut csak úgy a semmiből, sajnálom, van bennem egy késztetés a segítségre. Sokan olyanok, hogy egyszer gondolnak a szenvedőre, akkor sajnálják és utána elfelejtik. Nem tudom ez jó vagy rossz, de én más vagyok. Megérintett ennek a lelki szenvedő embernek a története is. Voltam én is depressziós, öngyilkos gondolatokkal, nem láttam értelmét az életnek, tudom milyen ez. Ha nincs Jézus, még mindig ott tartanék. Az a vad gondolatom támadt, hogy próbáljak-e beszélni ennek az embernek Jézusról. Szinte teljesen biztos, hogy nem hívő. A munkatársai sem azok, ebben szinte biztos vagyok. Ez a közös ismerősünk sem hívő. A terv ellen szól, hogy nem közelről ismerem, nem hívő, nem szoktunk beszélni, bizonyára súlyos az állapota és ki vagyok én, hogy prédikáljak mint a próféták? Ki tudja, lehet semmi hatása nem lenne. Azzal kell kezdeni, hogy akarná-e egyáltalán vagy elzárkózik. Igen ám, de mintha mégis lenne ami az elképzelésem mellett szól. Az, hogy tudom milyen érzés a depresszió, reménytelenség. Ahogy Jézust ismerem, biztos szívesen segítene ennek az embernek is és támogatná, hogy ez az ember megtérjen, boldog legyen, meggyógyuljon. Mit mondana nekem Jézus: legalább ajánljam fel a segítségem és beszéljek neki róla vagy ne csináljak semmit és fel se ajánljam? Olyan furcsán érzem magam, mert nagyon sok ismerősöm, rokonom, barátom nem törődik igazán Jézussal. Sokan nem hisznek és a megkereszteltek is mellőzik a témát mert kisebb bajuk is nagyobb annál. A szomorúság, betegség, szerelmi bánat, reménytelenség is már annyira megszokott, hogy nem hatja meg az embereket. Ha mégis, akkor sem úgy, ahogy engem. Meg is lehet érteni, nem ítélkezek. Ha adnak neki tanácsot és nem fogadja meg, mit tehetne mást az a másik, aki a tanácsot adja. Igaza van. Azt érzem mégis, hogy én más vagyok, mert én nem felejtem el egy perc múlva ha olvasok egy cikket, hogy egy gyerek megölte az anyját, a háborúban megerőszakoltak valakit, egy harmadik ember meg kiszolgáltatottan szenved egy betegségben. Nem esek át a ló túloldalára mert nem egész nap depressziósan erre gondolok, de nem is vagyok olyan mint mások. Tényleg elszomorít mások baja, a gonoszság és ki nem állhatom a szenvedést, a bűnt. Azt tapasztalom a környezetemben, hogy az emberek beletörődnek, hogy a világ ilyen és nem érdekli őket. Elfogadom én is, de jobban megérint és a rossz csak ösztönöz engem a jóra ahelyett, hogy eltűnne és köddé válna az emlékezetemben. Minél több rosszat olvasok, látok, hallok, annál jobban akarom a jót tenni és a saját bűneimet legyőzni. Minél több a mocsok a világban, annál tisztább szeretnék lenni. A második megtérésem óta ilyen lettem. Gyerekként hittem Istenben, de igazán azóta akarok krisztusi keresztény lenni, hogy a sok bűn és szenvedés után újra hinni kezdtem. Most alaposan megmagyaráztam a bizonyítványom. El akartam mondani, hogy miért vagyok én olyan csodabogár, hogy ennyire érdekel egy közvetetten ismert ember baja, akinek az élete semmilyen hatással nincs az én életemre. Ma már ez annyira nem divat, még a keresztények többségénél sem, hogy szinte UFO-nak érzem magam mások között. Egy másik keresztény mondta azt nekem erre egyszer, hogy ne aggódjak, mert nem nekem kell változnom, én krisztusi keresztény vagyok, inkább a világnak kellene változnia, de én ne változzak meg. Mindezt azért írtam meg, mert Ön előtt is feszélyezve érzem magam, hogy mit fog rólam gondolni, hogy én ilyen vagyok, ezért magyarázkodok ennyit. Valami olyan érzésem volt, mintha meg kellene magyaráznom Önnek, hogy engem miért foglalkoztat egy olyan ember baja, akit közelről nem is ismerek és nincs hatással rám, mert ma már engem ezért a világ hülyének nézne és ilyenkor én is attól félek, valami nem stimmel velem. El is szoktam bizonytalanodni, hogy Jézusnak tetszenék-e ebben a formában vagy bolondnak nézne ő is, hogy én egy kis hangya, aki se próféta, sem apostol nem vagyok, azt hiszem tudok bármit is tenni.
A keresztényeknek alapvető feladatuk, hogy hirdessék az evangéliumot, adják tovább az örömhírt. Nem azért kapták csak, hogy ők boldogok legyenek, hanem azért is, hogy vele másokat boldoggá tegyenek. Tehát leszögezhetjük, hogy divat vagy nem, de mindnyájunknak kell törekedni arra, hogy ezt a boldogságot másoknak továbbadhassuk. A módjáról viszont lehet beszélni, beszélgetni. Van, akinek van hozzá adottsága, hogy beszéljen a hitéről, van fogékonysága arra, hogy fölismerje az ilyen alkalmas helyzeteteket, és késztetése is, hogy ilyenkor lépjen, szóljon, s van, akinek nem. A igehirdetés tehát nem mindenkinek feladata. De az igen, hogy az életünkkel hirdessük, hogy jó dolog Istenhöz tartozni. Ez a fontosabb. Sokszor visszás is az, hogy valaki elszántan beszél Jézusról és az evangéliumról, de a tettei ezt egyáltalán nem tükrözik. Az ilyen ember jobb, ha hallgat, és majd csak akkor beszél az evangéliumról, ha már a tettei beszélnek róla. Ahogy mondtam, ebben a késztetésben sem vagyunk egyformák. Valószínű, hogy Ön azért is érez erre késztetést, mert van ilyen jellegű feladata. Hallgasson erre a belső indíttatásra! Azzal egyáltalán ne törődjék, hogy mások ezt nem teszik, netán furcsállnák, ha Öntől ilyet látnának. Nem az a mérvadó, hogy mások mit várnak tőlem, s mit nem, hanem hogy Jézus mit vár tőlem. Ha úgy érzi, segítenie kell ennek a személynek, akiről beszélt, akkor ne habozzék, tegye meg, keresse a módját, hogy megszólítsa. Könnyen lehet, hogy az Ön közvetítésével akarja az Úr megsegíteni. Az sem számít, hogy mennyire tartja magát erre képesnek, alkalmasnak. Van egy érdekes mondás: az Úr nem az alkalmasokat hívja meg, hanem a meghívottakat teszi alkalmassá a szolgálatra. Tehát, ha imádkozik érte, és késztetést is érez, hogy megszólítsa, akkor tegye meg ezt a lépést ezen embertársa felé! Persze, nagyon alaposan meg kell gondolnia, hogy mit mond. Ne Jézussal hozakodjék elő, sem azzal, hogy Ön most segíteni szándékozik. Ezek mind mesterkélt lépések, nem az emberi kapcsolatok természetes következményei. A bajban lévő embernek általában nem is tanácsra van szüksége, hanem meghallgatásra, megértésre. Ne beszélni akarjon vele Jézusról, hanem hallgatni akarja őt Jézussal. Jézus ott van az Ön szívében, a gondolataiban. Elég, ha természetes együttérzéssel meghallgatja őt, és aztán a Lélekre hagyja, hogy mit kell majd mondania (Mk 13,11; Lk 21,15). Nem javaslom, a bevezetés nélküli nyílt igehirdetést, mert az erőszakkal akar olyan dologba beleszólni, amelyre senki nem kérte. Az örömhirdetés része, hogy megvárjuk és fölismerjük, esetleg hozzásegítjük, hogy az illetőnek legyen meg a nyitottsága a befogadásra, s csak akkor szólunk. Mint látja, ez azért nem is annyira egyszerű dolog, mégis bíztatom Önt, hogy hallgasson erre a belső indíttatásra.
Kedves Lelkiatya! Korábban már írtam Önnek, hogy nem tudok imádkozni. Illetve sokszor nem nagyon tudom rávenni magam. Sajnos, generalizált szorongással küzdök, és van,a mikor az ima sem ad megnyugvást, sőt! DE mostanában esténként szívesen bekapcsolódok itt a neten a vecsernyébe, illetve szívesen hallgatok-éneklek szintén itt Jézushoz vagy Szűz Máriához szóló dalokat. Ezek megnyugtatnak. Ilyenkor érzem valóban Isten szeretetét. Kérdésem, hogy mindezek helyettesíthetik-e az esti imát? Válaszát előre is köszönöm!
Pillanatnyilag igen, hosszú távon nem. Az ima nem arra való eszköz, hogy lecsillapítson minket. Van, amikor nagyon is küzdelmes az imádságunk. Nem csoda, hiszen rendkívüli értéket hordoz, s mint ilyen, nem mindig könnyen adja meg magát. Az jó, ha bekapcsolódik a szertartásokba (még jobb, ha el is megy arra). Az is jó, ha lelki tartalmú énekeket énekel vagy hallgat. De ezzel nem helyettesíthető az imádság. Azt javaslom, hogy ha ezeket szívesen hallgatja, nézi, akkor folytassa nyugodtan ezt a gyakorlatot, ez azonban ne helyettesítse a napi imáját. Ne adja fel, küzdjön meg vele és érte. Önnek Istent kell megtalálnia, megszólítania, a hangját meghallania. Ezért érdemes küzdeni. Tartson ki az imában, még ha nem is esik jól. Persze, ha van egy nem egészséges szorongása, akkor nem kell erőltetni azt, ami feszültséget kelt. Azért mondtam, hogy ideiglenesen jó lehet a mások imájába való bekapcsolódás, de egy ponton ezen túl kell lépnie, illetve mindenképpen hozzá kell adnia a saját megküzdött imáját is.
Kedves Lelkiatya! Miért kérdezi Keresztelő Szent János az Úr Jézustól a követei által, hogy "te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?" (Lk 7,20). János megkeresztelte a Jordánban, amikor hallotta a szózatot az égből: "ez az én szeretett Fiam" (Lk 5,37). Sőt, Jánosnak rokona is volt az Úr, így minden bizonnyal tudott a csodálatos születéséről és működéséről is. Válaszát előre is köszönöm!
Ez nagyon érdekes kérdés, sokan feszegették már. A válasz - mint mindig - nagyon összetett lehet. Leggyakrabban azzal szokták magyarázni, hogy bár Keresztelő Szent János találkozott Jézussal, hallhatta a mennyből róla tanúságot tevő szózatot, de később nem volt közöttük kapcsolat. Csak híreket kapott róla, amelyek egészen különbözőek lehettek. (Mint azt látjuk ma is, hogy egy-egy eseménynek mennyire sokféle értelmezései lehetnek!) Keresztelő Szent János tanítványi köre minden bizonnyal buzgó zsidó emberekből állt, akik azért sok megbotránkoztató dolgot is láthattak Jézus tetteiben: bement nem zsidó emberek házába, hagyta, hogy megérintse az utcanő, szóbaállt, beszélgetett pogányokkal, nőkkel, szamariaiakkal. Nem kizárt, hogy elbizonytalanodhatott ő maga is, és ezért tette föl a kérdést: "Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?" (Mt 11,3) Erre a kérdésre Jézus olyan feleletet adott, idézett Izaiás könyvéből, hogy abból a Keresztelő teljesen bizonyosan megérthette, hogy valóban ő a Messiás. Jóllehet, a környezete, ezekből a szavakból még nem nyerhetett teljes bizonyosságot.
Tisztelt Lelkiatya! Egy régi -még a két világháború között kiadott- könyvben azt olvastam, hogy ha valaki végszükségben lop, nem vétkezik, ha pedig nem végszükségben, de súlyos szükségben, akkor bocsánatos bűnt követ el. Ma is ezt tanítja az Egyház, vagy ez korhoz kötött tanítás volt? Válaszát előre is köszönöm, egyúttal kegyelemteljes karácsonyi ünnepeket és boldog új évet kívánok.
Talán annyi változás van a mai egyházi tanításban, hogy nem merjük olyan könnyen kategorizálni a dolgokat, így a bűnöket sem. Nagyon sok körülmény befolyásolhatja, hogy egy tett mennyire súlyos. Adott esetben lehet egy tett jócselekedet is, meg bűn is, a körülményektől függően. Nyilván a legfontosabb tényező a szándék. Nem könnyű annak körülírása sem, hogy mit jelent a végszükség. Ha éhhalál környékez valakit, akkor azt mondanám neki, bárhonnan vehet ételt, csak megmeneküljön. De van olyan "végszükség" is, amikor egy anyuka végső elkeseredésében lopáshoz folyamodik, mert különben nem tudja megvenni a gyermekének a karácsonyi játékot, amit annyira szeretne. Érezzük, hogy messze nem ugyanolyan súlyú élethelyzetről van szó, még ha az utóbbi példában az anyuka így is látná. Az ad helyes eligazítást, ha nem teoretikusan vizsgáljuk a tetteket, hanem saját magunkat vizsgáljuk, hogy mit miért teszünk. Ez előrébb vihet. A példák felsorolása és vizsgálgatása, melyet a korábbi erkölcstan igen kedvelt, ma már úgy látjuk, nem igazán segít az eligazodásban.
Ma azt kérdezte az egyik hatodikos tanítványom, hogy a gyerekének lehet-e az a neve, hogy Jézus? Mi erre a válasz?
Alapvetően lehet. Ugyanis egyes népeknél ez ma is elterjedt keresztnév. Én is találkoztam már ilyen portugál fiúval. De tény, hogy kicsit zavarbaejtő volt vele focizni. Nehezen jött a számra, hogy: "Jézus, passzolj már!"
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Kedves Atya! Akit egyszer fölvettek kispapnak a szemináriumba és otthagyta, attól még lehet görkat. pap?
A papsághoz az út a szemináriumon keresztül vezet. Ha valaki otthagyja a szemináriumot, azért később még visszatérhet, nem vágta el magát teljesen a papságtól. Vannak ilyen sorsok. De ezek az életutak sokkal nehezebbek, küzdelmesebbek. Ha valaki imaéletében és gondolkodásában úgy érzi, hogy Isten papnak hívta, akkor nem szabad a nehézségek miatt megtorpannia, elmenekülnie. A pappá válás rendes útja a szeminárium 7 éve. Aki ezt meg akarná kerülni, az még nem ismeri, hogy milyen htalmas dolog a papság, mennyire nem szerezhető meg olcsón és könnyedén.
Kedves Lelkiatya! Egy bűnbeesés után olyat mondtam Jézusnak egy imában, ami lehet nem tetszett neki: kértem Jézust, engedje nekem, hogy én is szenvedjek ahogy ő szenvedett. A bocsánatát is kértem, ez magától értetődik. Kértem, hogy megtapasztalhassam az ő sebeit a testemen és az ő fájdalmát. Ha nem is ugyanúgy, mert keresztre feszíteni engem nem lehet, nem szokás, de kértem, hogy engedje ezt nekem, hogy valami ahhoz nagyon hasonlót tapasztaljak. Képes lett volna rá, hogy ezt lehetővé tegye, a szentek is részesültek csodákban, amikor megjelentek rajtuk Jézus sebei és átéltek a fájdalmát. Nem maguk kérték ezt és lehetséges, hogy más volt az esemény célja. A csodákat ki kell érdemelni és én nem érdemlem, de nem is ezért kértem. A fájdalmának átélése, a sebeinek megtapasztalása segíthetett is volna nekem, mert máskor elég lett volna arra gondoltam, hogy milyen volt a saját bőrömön érezni amit érzett ahhoz, hogy könnyebb legyen leküzdeni a bűnt. A legnagyobb motivációm más volt, ez csak mellékes következmény. Azt gondoltam, hogy megérdemlem a szenvedést és a bűntudatomat akartam kifejezni neki, ezért kértem, hogy adja nekem a sebeit, fájdalmát, amennyire a körülmények engedik. Nem teljesítette a kérésem. Miért nem adta meg, amit kértem? Az a jó ha sajnálja az ember a bűneit. Jobb mintha nem tenné. A fájdalom nem jó, Jézus jót akar másoknak és nem rosszat, de ez a kérés biztos, hogy rossz? Miért ellenzi? A fájdalom és a szenvedés lehet jó is ha segít felvennem a harcot a bűneimmel. Értem, hogy (Jézus) nem az a típus, aki fájdalmat okoz másoknak, de miért ellenzi a kérést ha az a személy (itt most én) annyira bánja a bűneit, hogy szenvedni is képes lenne? Szeretem Jézust nagyon és ezért elég érzékenyen érint amikor bűnbe esek mert ez ellentétben áll vele, az akaratával, tanításával, elszomorítom vele. Szenvedett és meghalt helyettem, nem is érdemelte amit át kellett élnie, legalább egy minimális szinten részt vállalhatnék a szenvedéséből ha engedne a kérésemnek. Ő szenvedett értem, mert szeretett, akkor miért nem adja meg nekem még kérésre sem, amit kértem, hiszen csak a bűnbánatom és szeretetem jele lenne? Az már csak a hab a tortán (ezzel az abszurdnak tűnő kifejezéssel élve) hogy biztosan segítene is a bűneim ellen egy ilyen csodás történés. Szeretném megérteni miért nem kaphattam meg ezt tőle. Csak azért, mert nem akarta? Mi van mindazzal, ami szólhatna a kérésem mellett? Ha nem lenne bennem ez a nagyon nagy fokú szeretet iránta, akkor nem lenne nagy bűnbánatom, nem akarnám átélni az ő fájdalmát. Jézusnak ez lehet nem tetszik, a kérés legalábbis, de jó szándék vezérelte. Ha szentekkel történhetett ilyen, nekem miért nem adta meg? Ha megadta szenteknek, akik lehet nem is kérték, nem is bűnbánatban voltak abban a pillanatban, nem is akarták átélni amit ő, akkor miért nem kaphatom én is, aki kérem, szeretném, jó céllal? Mi a rossz abban, mármint miért ellenzi ezt, ha nagyon bánom ha megbántom akit szeretek (őt) és szeretném megérteni, átélni a szenvedését, picit részt vállalni benne, hogy kifejezzem szeretem, sajnálom ha megbántom, szabadulni akarok a bűneimtől, szeretnék részese lenni a szenvedésének és fájdalmának, vele lenni a legrosszabb pillanataiban és visszaadni neki egy nagyon picit abból, amit kaptam tőle, értem tett? Lehet, hogy kitartóan kellene imádkoznom ezért és megkapnám, amit kérek? Azért nem adta meg nekem, mert nem akar nekem rosszat? Nem tagadom, ilyen szempontból a kérésemmel még magamra is haragíthatnám, de ott van az a sok jó cél is, amit felsoroltam.
Számtalanszor föltehetjük a kérdést, hogy miért nem teljesíti Jézus a kérésünket. Nagyon sok ilyen helyzet van az életünkben. Akár jó akár rossz dolgot kérünk. A lelkiatyák általában azt tanácsolják, hogy rossz dolgot, szenvedést ne kérjünk az Úrtól. Igaz, van rá példa, ismerünk ilyen élettörténeteket, de ez inkább a kivétel. Nem tudjuk, ha megkapjuk a szenvedést, az hogyan hat ránk. Isten jól tudja előre. Nem is értem, hogy Ön miért nem fogadja el Isten bölcsességét, Ön iránti szeretetét. Az elképzelés és érvelés nagyjából megállja a helyét, dehát ez annyira lapos emberi logika, hogy azt követelni Istentől, hogy ő is így gondolkodjék, ez botorság. "Tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mire van szükségetek." (Mt 6,32) Isten mindig meghallgatja a kéréseinket, de azt sokszor tapasztalhatjuk, hogy nem pontosan úgy hallgatja meg, ahogy mi azt megfogalmaztuk, ahogyan elképzeltük. A válaszra nyitottnak kell lennünk. De Isten bölcsességén túl én magam is azt tanácsolom, mint a lelkiatyák, hogy rosszat, betegséget, fájdalmat ne kérjen. Az effélét bízzuk teljesen őrá. Szép dolog a fölajánlott szenvedés, de ennek természetes módja az aszkézis, a böjt és egyéb önmegtagadás. Bár ebben is mértéktartónak kell lenni, de azt javaslom, hogy ne Krisztus sebeinek megismétléséhöz ragaszkodjék, hanem fogadja el azt, amit kap. Ne legyen ebben sem türelmetlen!
    ... 2 3 4 5 6 
7
  8 9 10 11 12 ...