Kedves Lelkiatya! Abban szeretnék tanácsot kérni, hogy hogy miként tudnám elérni, hogy ne akarjak megértést másoktól vagy jobban fogalmazva, hogy ne fájjon mikor lekicsinylik a problémáimat. Ha Jézusra gondolok, az segít, mert valljuk be őszintén, az emberek többsége nem sokra értékelte és mikor szenvedett, akkor még gúnyolták is ahelyett, hogy segítették volna. Igen, de még így sem mindig könnyű, hogy ne fájjon nekem. Még így sem, hogy Jézus a példa előttem. Nem bűnökről van szó, hogy valaki lekicsinyli a problémám, nem segít, nem érti meg milyen nekem, épp ellenkezőleg, nem érti az a valami nekem miért probléma és akkor én veszekszek, csúnya szavakat mondok, megharagszok. Nem, ilyenről szó sincs. Egy rossz szót se mondok senkinek, nem tartok haragot, még csak nem is kiabálok, ezekre nem is érzek semmi késztetést, szóval nem elfojtásról van szó. Inkább egy szomorúság, egy fájdalom van bennem az ilyenek miatt és az lenne a kérdésem, hogy miként érjem el magamnál, hogy ne is vágyjak arra, hogy megértsenek engem. Próbáltam átgondolni, vajon Jézus mit érezhetett onnantól kezdve, hogy Júdás megjelent és elárulta, vallatták, ütötték, leköpték, Pilátus elé vitték ahol szinte mindenki a halálát akarta és a kereszthordozás közben is gúnyolták, ütötték, megalázták. Próbálom összehasonlítani az ő érzéseit az enyéimmel. Ha jobban belegondolok, lehet, hogy nincs is olyan sok különbség közte és közöttem, leszámítva azt, hogy én nem vagyok Isten és teljesen bűntelen. Azért feltételezem, hogy hasonlóak az érzéseink mert ő nem vétkezett a szenvedése közben sem és igazából én sem bántok meg senkit, nem mondok egy rossz szót se, nem veszekszek, nem tartok haragot. Szerintem ez már önmagában egy elég jó dolog. Azt viszont észrevettem, hogy még nem tudom a saját keresztemet olyan alázatosan, türelmesen, akkora beletörődéssel vinni ahogy ő az övét. Ezt teljesen elismerem, nem tagadom. Szerintem Jézusnak is fájt, ahogy bántak vele, de közben nem várta a megértést, elfogadta a helyzetét, alávetette magát mindennek, még csak nem is panaszkodott szinte közben, sőt, másokat vigasztalt, a jeruzsálemi asszonyokat és a saját édesanyjáról is gondoskodott a keresztről is. Én magam sajnos (még) nem tartok itt. Én a szívem mélyén vágyok a megértésre, néha panaszkodok. Néha sikerül egy nehéz helyzetben megőrizni a türelmem és magam helyett a másikra jobban figyelni, alázattal alávetve magam vinni a keresztemet de valamikor meg ez nehezebb. Mivel sokszor vizsgálom a saját viselkedésem, bűneim, cselekedeteim, érzéseim, így felfigyeltem valamire. Azt vettem észre, hogy leginkább akkor van bennem fájdalom és az alázat hiánya amikor a problémás időszak, helyzet, valami amivel küzdök eléri a csúcspontját vagy valamelyik csúcspontját a sok közül. A héten édesanyám eltörte a vállát, kötést kapott rá, így sok mindenben be kell segítenem neki, sokkal jobban mint szoktam, ezen a héten más alkalmakhoz hasonlóan voltam adományokat gyűjteni rászorulóknak önkéntesként és ott is pont ezen a héten kell(ett) a legtöbbet dolgozni, meg mostanában mindig összejött nagyon sok intéznivaló, szinte naponta, és így mire elértem ehhez a héthez, addigra már eleve elfáradtam és ez a hét is nehéz volt, tehát valahogy ezen a héten volt a nehézségek csúcspontja. A helyzetet nehezíti, hogy a hús részleges elhagyása mellett azt is vállaltam böjt elején, hogy nem eszek édességet 40 napon keresztül és így sokszor hiába vagyok nagyon fáradt, nem tudok megenni egy kis kocka csokit sem. A legtöbb olyan élelmiszer, ami nagyon kicsi, bárhova magammal vihetem, gyorsan megehető, sokáig eláll, az édesség mert vagy csokoládé vagy csokoládés ostya vagy egy kis adag kakaós piskóta, minden ilyesmi. Egy péksütemény nem ilyen, azokat nem tudom csak úgy a zsebembe betenni, az nagyobb, jobban morzsál, a gyümölcsök sem ilyenek, azokat sokszor meg kell hámozni, sok héja van, valamikor ragad is tőle a kezem, ezért ideális egy kis kocka csoki, de azt nem ehetem meg mert be akarom tartani amit vállaltam böjt elején. Így ez csak nehezítette a helyzetem, hogy hiába voltam már nagyon fáradt az adománygyűjtés közben, nem ehettem meg egy falat csokit sem. Az sem esett jól, hogy én 3 órán keresztül adományt gyűjtöttem, de akivel ott voltam és szervezte az egészet, nekem nem hozott széket, hogy én is leüljek, csak magának. Valahogy nagyon el volt foglalva akkor a gondolataival, telefonozott, velem akkor szinte alig beszélt, pedig máskor igen. Próbáltam mentegetni őt magamban, hogy biztos nehéz hete volt meg próbáltam úgy felfogni, hogy akkor legalább ha jobban szenvedek, akkor jobban mutathatom Jézusnak a szeretetem. És bármily hihetetlen is, de bizonyos fokig még örültem is annak, hogy fáradt vagyok, hogy nem ülhetek le egy percre sem, hogy egy hosszú hét után ezt is megcsinálom, hogy szenvedhetek Jézusért. Valójában egyszerre volt bennem ez az öröm, még mosolyogtam is arra gondolva, hogy Jézusért szenvedek, de volt bennem egy fájdalom is. Abban szeretném a tanácsát kérni, hogy hogyan tudnék teljesen megszabadulni a fájdalomtól, a szomorúságtól és a vágytól, hogy megértsenek engem. Az a vágyam, hogy minden nap úgy vigyem a keresztem, ahogy Jézus vitte az övét: panaszkodás nélkül, csendben, mindig alázatosan, minden pillanatban úgy szeretve mint Jézus. Úgy, hogy én vigasztaljak másokat és én segítsek de ne vágyjak arra, hogy engem vigasztaljanak.

Dicsértessék! Kedves Lelkiatya! Egy dolog már régóta nem hagy nyugodni. Elnézést, hogy ilyen témában kérdezek, de ha önkielégítek úgy, hogy NEM nézek mellé szemérmetlen tartalmat, akkor az úgy is bűn? Úgy sem szabad? Válaszát előre is köszönöm, kedves Lelki Atyám! Szép Nagypénteki napot Önnek, az Úr áldja meg magát! Dicsértessék!

Kedves Atya, Nem vagyok hívő annak ellenére, hogy az összes családtag, rokon ill. ismerős aktívan gyakorolja. Évtideken keresztül próbáltak megváltoztatni, rávenni, megszerettetni a szertertásokat zero sikerrel. Kérdésem: mi bennem a hiba? Annak ellenére, hogy nem találok/érzek semmi "gonoszat" magamban. Köszönöm! "A"

Tisztelt Lelkiatya! Szeretnék imádságot kérni egy súlyosan beteg emberért. Tisztelettel: I.

Kedves Lelkiatya! A férjemmel van bajom. Szerintem nagyon hazug ember. Mindig azt mondja, amit hallani szeretnénk, közben pedig teljesen mást mond és tesz. Én azt mondom, amit gondolok. Ő nem. Nem tudok egyáltalán hinni neki. Nagyon keveset van velem, inkább a szüleivel szeret lenni a nyaralójukban. A szülei nem szeretnek engem, szerintem alig várják, hogy elváljunk. És az anyósom nagyon kotnyeles, a legfőbb tanácsadó. A férjem állandóan írja, hogy hiányzom és rám gondol, de én azt hiszem, hogy akinek hiányzom, az megkeres. Eljön hozzám. Emellett rettenetesen lusta ember is szerintem. Ha tehetné, átaludná a napot. Amikor itthon van, akkor is csak fekszik. Vagy alszik vagy telefonozik. Ha szóvá teszem, hogy szerintem ez nem helyes viselkedés és nem férjhez illő, akkor zaklatásnak veszi. És mindig azt mondja, hagyjam abba. Sok pénzt keres, de az is mind az övé. Nekem fogalmam sincs, mennyi a fizetése, mert mindig azt mondja, nem tudja. Általában nem tud semmit: mikor fejezi be a munkát, mikor tudunk találkozni, mennyi a fizetése, mikor lesz közös otthonunk. Egyfolytában ködösít, engem pedig ostobának néz. És évek teltek el így. Amikor véget akarok vetni a kapcsolatnak, akkor meg nem lehet elküldeni, mert mindig visszajön. Annyira el vagyok már fáradva ebbe a sok hazugságba! Köszönöm, ha tud tanácsolni valamit!

Dicsőség Jézus Krisztusnak! Tisztelt Lelkiatya! Lehet, hogy aggályos lelkiismerettel küzdök? Sokszor történik, hogy miután gyónok, és elkövetek valami bűnt, egyből azt érzem, hogy újra mennem kell gyónni. Volt, hogy két nap után mentem el. Most is ez történt. Egy dolgot említettek nekem, én pedig erre reagálva viccelődve - talán lehet a szituációra nézve gúnyosan is - a liturgia egyik szavát említettem. Hirtelen jött, én kimondtam nem gondolkodva, és aztán kezdtem el gondolkodni, hogy nem kellett volna, hisz a szertartás szövege szent, én pedig ezt a szent szöveget használtam fel arra, hogy viccelődjek. Aztán meg is bántam, hogy kimondtam, és a jó Istenhez imádkoztam, hogy bocsássa meg ezt az elszólásomat. Aztán, amikor később egy Szent Liturgia keretében az áldozásra került sor, gondolkoztam, hogy menjek-e, vagy sem, súlyos bűnt követtem-e el, vagy sem. Végül elmentem áldozni, de azóta sajnos ezen gondolkodom. Elég, ha ezt a bűnt, ezt az elszólást a legközelebbi gyónásomban meggyónom, vagy menjek el most és tegyem le? Illetve azzal, hogy így mentem el részesülni az Úr Jézus testében, követtem el bűnt? Válaszát előre is köszönöm!

Kedves Lelkiatya! Én nem vagyok papné, de ha az lennék és új településre küldenének minket lakni, biztosan alkalmazkodnék a helyi viszonylatokhoz. Arra gondolok, hogy 2-3 liturgián csak hallgatnám a helyi dallamvilágot és igyekeznék igazodni hozzá. Engem rettentően zavar, hogy idejön egy új pap a feleségével és minden 40-50-60 éve templomba járó nénit, bácsit elhallgattatnak, mert a papné a saját dallamával áriázza végig a szentmisét. Szinte megsemmisül az a pár ember, aki eddig áhítattal vett részt a liturgián. Elhiszem, ha egységesíteni kell a dallamokat, ismerjük mi azt is és ha más templomba megyünk, nyilván azon a hangon énekelünk. Én mégis úgy érzem, hogy a helyi változatok értékként foghatóak fel. És az a veszélyes ebben az egészben, hogy pár év múlva már senki sem fog emlékezni a régi, szép, helyi dallamokra, melyek legalább 100 éve jellemzőek voltak a településre. De javítson ki, ha rosszul gondolom. És elnézést, ezzel nem akarok megbántani senkit.

Dicsértessék a Jézus Krisztus! Az lenne a kérdésem, hogy Nagypénteken (amikor csak csonka szentmise van) ha nem megyek el misére, mert akkor pont családi rendezvényen leszek, akkor azt meg kell gyónni?

Kedves Lelkiatya! Eligazításra lenne szükségem egy kérdésben, ami időnként mindig felmerül bennem. Mit jelent az, hogy ne ítélkezzünk és mit jelent az ítélkezés? Tegnap egy baptista barátnőmmel beszélgettem és kiderült, hogy a húsvéti ünnepeket nem otthon tölti, pénteken elutazik. Nekem ez furcsa volt, mert nekem gyerekkoromban is mindig hozzátartozott az ünnephez a templomi mise, húsvéti ételek, a találkozás a rokonsággal. A barátnőm is családi okokból utazik, mert a húgához megy külföldre, hogy ott pontosan mit csinál, nem tudom. A barátnőm az egyetlen hívő a családjában. Mikor még csak annyit tudtam, hogy utazik valahova, felmerült bennem 1-2 elképzelés, hogy mit tervezhet és mikor mondta, hogy a húgához megy, megértettem, hogy ez nyilván fontos, hogy találkozzon vele és teljesen érthető ha a húgának is főleg hétvégén van ideje erre, de közben volt bennem egy értetlenkedés, valamiféle ellenérzet is, mert arra gondoltam, hogy lehet olyan napokat mint a nagycsütörtök és a nagypéntek, két nagyon súlyos, szenvedéssel teli nap Jézus életében úgy eltölteni, hogy az ember csak teszi amit akar és nem figyel Jézusra eléggé. Persze ez lehet a katolikus hitemből is adódik, mert nálunk van nagypénteki sírbatételi szertartás, nagycsütörtökön kínszenvedési evangéliumok szóval nálunk ez hangsúlyozottabb mint egy baptista egyházban, szerintem. Ha nem a katolikus szertartásokra gondolok, akkor is olyan furcsa lenne nekem, hogy azon a napon, amikor Jézus félelem közben vért izzadt értem a Getszemáni kertben és másnap megverték, kínozták, megalázták, átszúrták a kezeit én úgy töltsem azokat a napokat mintha egy átlagos nap lenne. Szerintem egy nem katolikusnak is jó ezt az időt csendben, elmélkedve, Jézussal tölteni. A barátnőm meg jövő héten nem is dolgozik tehát így elvileg akkor is mehetne a húgához. Velem például jövő héten tervez találkozni. De ha nem is találkozhatna vele, nekem valahogy annyira Jézus mindennek az alapja, a Megváltó aki miatt egyáltalán a szeretteinkkel lehetünk az örök életben, hogy nekem nagyon furcsa, hogy egy keresztény "megvonja" Jézustól a figyelmét ezen a pár napon, nem tölti el ezeket úgy mint ünnepeket. A Jézus iránti szeretetem miatt vannak bennem ilyen érzések, gondolatok, de közben meg bűntudatom van amiért ezt érzem és gondolom, mert ez biztos ítélkezésnek minősül. Ez valóban az?

Tisztelt Lelkiatya! Az egyik nagyheti prédikációban hallottam, hogy Isten meghalt és mi öltük meg. Ennek kapcsán szeretném a tanácsát kérni, hogy kell mindezt jól érteni? Én ott akadtam el, hogy Jézus halála és Isten halála közt nem látom az egyenlőséget, hiszen akkor nem tudta volna Őt az Atya a Szentlélek erejével föltámasztani. Másfelől Istent nem lehet megölni sem, a Fiát is csak az engedelmessége tette az akkori hatalmaskodó áldozatává, akik a zsidók voltak, a választott nép, akiket megmenteni jött, s talán ez lehetett számára a legfájdalmasabb és azóta is megkerülhetetlen?de erről nem illik beszélni? Vajon ha megnéznék a világon ma élő keresztényeket, nemde a pogány népek váltak Krisztus népévé, ahogy Izajásnál is mondja az Úr (49.fej): Kevés az, hogy szolgám légy, s fölemeld Jákob törzseit, és visszatérítsd Izrael maradékát. Nézd, a nemzetek világosságává tettelek, hogy üdvösségem eljusson a föld határáig

Dicsőség Jézus Krisztusnak! Kedves Lelkiatya! Lehet, hogy már késve írok, és az ünnep előtt nem olvassa senki az írásomat, de bízom benne, hogy eljut még időben önhöz. A feltámadási kánon két sora az idei húsvéton különösen nagy reménnyel és hittel tölt el engem: "Tegnap veled temetkeztem el Krisztus, veled ébredek ma a feltámadóval." Karácsony előtti héten tüdődaganatot diagnosztizáltak nálam. Azóta már túl vagyok a harmadik kezelésen. Mindenki erősíti bennem a hitet, hogy meg fogok gyógyulni. Azt szeretném kérni öntől, hogy ön vagy az atyák a húsvéti liturgiák vagy szertartások idején könyörgéseikkel emlékezzenek meg rólam. Szeretettel: K.A. Áldott húsvéti ünnepet kívánok!

Kedves lelkiatya! Szeretném megkérdezni hogy érvényes volt e a szentgyónásom. Elmondtam a bűneimet viszont egy kissé elrontottam mert eszembe jutott egy bűn elmondtam majd hozzáfűztem hogy bár ez régen/régebben történt. Viszont eszembe jutott gyónás közbe hogy bár azért most is megesik ez a bűn de azt valamiért nem mondtam, kicsivel később elfelejtettem. Érdekes módon nem éreztem hogy b?rmit eltitkoltam volna kivéve azokat amiket ténylegesen elfelejtettem felolvasni mert nem vettem észre. Teljesen felszabadultnak éreztem magam utána és csak pár órával később jöttek a kérdéseim hogy mivan ha mégsem érvényes. A másik pedig hogy nem jutott eszembe mert régen voltam gyónni hogy át kéne gondolni részletesen hogy tényleg teljesen megbántam e. Tudja matematikából sosem voltam jó és némelyik feladatban csaltam hogy szerezzek 1-2 órai munka ötöst. De ezt azért nem tudom bűn e mert így mondtam: "Volt hogy csaltam enyhébb dolgokban mint például társasjáték" szóval ekkor a matematika eszembe sem jutott a gyónás és templom alatt. A matematikából tudom hogy nem ez a legjobb megoldás de nem tudom és nem szeretnék idegeskedni vagy hogy anyukám idegeskedjen miatta. A kérdésemre nagyon szeretném ha válaszolna. Érvényes volt a gyónásom? (Római katolikus de remélem tud rá mondani valamit) 15 vagyok, Dominik

Dicsőség Jézus Krisztusnak! Esetleg lehetne-e fent az oldalon többszólamú kotta a szertartásokból?

Kedves Lelkiatya! A gyónással és a szentáldozással kapcsolatban szeretnék kérdezni. A halálos bűnöket meg kell gyónni szentáldozás előtt, de egyébként úgy tudom, hogy lehet menni áldozni gyónás nélkül is és nem muszáj minden áldozás előtt gyónni. A kérdésem az lenne, hogy ha gyóntam egy bizonyos napon, utána elkövettem - nem halálos - bűnöket, azután részesültem szentáldozásban, akkor mikor legközelebb utána megyek gyónni, meg kell gyónni azokat a bűnöket is, amiket a legutóbbi gyónás és szentáldozás között követtem el vagy azokat már Krisztus teste és vére eltörölte ezért nem kell a gyónásban megbocsátani újra?

Kedves Lelkiatya! Kicsit hosszú, de nagyon fontos nekem. Több fontos dologban nem tudom mit tegyek. 1. Hogy lépjek túl a sérelmeken, hogyan gyógyítsam be lelki sebeimet, melyek már testi betegséget okoznak. 2. Nem tudom elbírok-e menni az anyósom temetésére, egyáltalán el kell oda mennem? 3. Nem tudnék a lakásába felmenni, vagy ott élni, annak ellenére, hogy nem sok lehetőségünk van változtatni. Érzem, hogy most nagy változások következnek az életemben, szeretném, ha a múlt terheit nem kéne cipelni, és nyugodt mederbe terelni életünket. Tanácsát kérem ezekben. Közel 10 éve vagyunk együtt férjemmel, nekem második házasságom, ezért templomi esküvő nem lehetett, csak polgári. Anyósommal laktunk egy ideig, eleinte jól kijöttünk, de később elzavart engem és a férjem, mondván egyedül akar élni. Aztán visszahívott minket hogy lakjunk vele, és újra kidobott, szó szerint. Volt hogy karácsony előtt 1 nappal kellett összepakolni 24 óra alatt, és elmenni mert nem tűrt meg maga mellett. Ez kb ötször ismétlődött. Okot nem adtam rá, szerintem ő se tudta miért nem tudott elviselni. Tudta mivel okozhat lelki fájdalmat, és azokkal gyötört. Egy abortuszba is belekergetett, lelkileg terrorizált, zsarolt minket. Ilyenkor olyan volt, mint a filmekben akibe gonosz költözött. Máskor(ritka esetben) meg békülékeny, kedves. Mindig kibékültünk utólag, de az utolsó eset más volt. Megtámadott engem is, a férjem is aki a testével védett tőle. Ki kellett menekülnöm a házból, a rendőrség is kint volt. 2 éve történt, még mindig nagyon felzaklat. Ebbe belebetegedtem szó szerint. Szívritmus zavaraim, és gyomor problémáim vannak, rosszul viselem a stresszt, fáradékony vagyok, nem bírok dolgozni azóta. Egyszer beszéltem vele telefonon, kibékültünk, azóta még betegebb lettem. Ő meg később nem is emlékezett a beszélgetésre. Ezután elhatároltam magam tőle. Semmilyen formában nem érintkeztem vele (szerintem ő se akart) Idős volt, parkinzonos, időnként zavart, irreális elvárásai voltak a környezetével szemben. Csak a férjem járt fel hozzá, nem panaszkodott, de tudom sok szidást, kritikát kapott ő is. Sosem voltam ilyen, haragszom rá azért amilyenné tett: elkeseredésemben, haragomban, azt vártam mikor kerül már olyan állapotba, hogy otthonba kerül (attól félt a legjobban) azt kérdeztem az Istentől mikor veszi magához, meddig szenvedjünk még, a legjobban azt szerettem volna, ha kitisztul az agya, és megérti milyen kárt okozott a fiának és nekem, és mit tett azért, hogy ne legyen unokája. Legalább bűntudata lett volna. De azt mondta mindig őt igy kell elfogadni. Nem tudok ránézni a dolgaira, nem szeretem, ha szóba kerül, tudom mennyire utált, ezért nem vagyok képes elmenni a temetésére, felmenni oda ahol lakott, használni a dolgait, mert ő nem akarná úgy érzem. Pedig a férjem mellett lenne a helyem. Nem kéne foglalkozni mit gondolt egy zavaros elméjű idős ember, aki már nem él. De akit valahol nagy megrázkódtatás ér, nem szívesen megy oda vissza. Hátra szeretném hagyni a múltat. Ez nem én vagyok. Ez jó alkalom változtatni. Ötven éves leszek, talán az utolsó lehetőség hogy változtassunk, jobb, nyugodtabb, könnyebb, egészségesebb legyen az életünk. Albérletbe lakunk. 2 éve nem bírok dolgozni, post covid, és a ritmuszavar, gyomorpanaszok, zöldhályog gyanú. A férjem minimálbért keres abból fizetünk mindent. Albérletet, ételt, gyógyszert, stb. Adná magát visszamenni a lakásba, de félek még jobban megbetegszem. Nem bírnám lelkileg. Annyi pénzünk nincs hogy felújítsuk és másikra cseréljük a lakást (nagyon le van lakva). Nekem fájó pont, hogy nem járhatok gyónni, áldozni, megnyugvást adhatna. Meggondolatlan volt az első házasságom, az élethelyzetem vitt bele. Többször visszatérő gondolat megpróbálni érvényteleníteni. De félek tőle, lehet ok nélkül. (pl mit szól a volt férjem, és tanút se tudok csak legfeljebb aput, aki már 84 éves szintén nincs a legjobb formában.) és gondolom anyagi vonzata van, amit félek, nem tudunk előteremteni, és akkor még újra meg kéne esküdni is, ami megint kiadással jár. És most a lakhatást kéne megoldani, és azt se tudjuk hogy? Jó lenne ha legalább 4 órás munkát tudnék vállalni, úgy könnyebb lenne. Talán ha helyre kerülnének a dolgok a lelkemben, és biztonságban merném érezni magam, hogy már nem bánthat, nem okozhat fájdalmat. Ez jelenleg elérhetetlennek látszik. El vagyok keseredve, össze vagyok törve, néha imádkozni sincs erőm, nagyon nehéz időszak előtt állok. Annyi a probléma, nem látom a fától az erdőt. Kívülállóként Lelkiatya talán jobb tanácsot, útmutatást adhat. Mit hogyan csináljak ezekben a kérdésekben? A temetés, a lakáskérdés, a lelki sebek, a megbékélés a hogyan tovább.