A fiú magyarázatához nem tudok hozzászólni, hiszen nem csak az a fontos, hogy mit mond valaki, hanem az is, hogy hogyan mondja és mi a célja vele. A bizalomról szólva furcsa nekem a bizalmatlanságot erősíteni. Nyilván lehet jól érteni, azért bizonytalankodom a válasszal. De ha a bizalomról szólunk, szerintem fontosabb a kockázatvállalásra buzdítani mint a biztonságra. Azaz, inkább vállalom, hogy tévedek, de megadom a bizalmat, minthogy óvatosságból vonakodjam megadni annak, akit nem ismerek. Nyilván vannak olyan jelek, amelyek arra utalnak, hogy valakiben nem érdemes megbízni. Ezek többnyire ordító jelek, amelyeket viszont fontos figyelembevenni. Sőt, idővel ki is finomulhat az emberben annak érzékelése, hogy kivel áll szemben, milyen a lelkülete annak, akivel épp beszélek. Ehhöz évek sokaságának a tapasztalata kell. De érdemes rá odafigyelni. Viszont én előre mindig a bizalmat szavazom meg a másik embernek. Ha nincs ok, amiért ne bízzak benne, akkor inkább megszavazom neki a bizalmat. Még az se baj, ha csalódnom kell majd.

Nem tudom egészen pontosan, mire gondolhatott Pio atya, de ha a meditáció szó alatt a belső imát érti, akkor tudok tanácsot adni. Ugyanis napi 5 perc belső ima nagyon sokat tud segíteni az Istennel való kapcsolattartásban. A belső ima azt jelenti: mindent kikapcsolni, teljes (lehetőleg külső és) belső csendet kell teremteni. Ezt érdemes megtanulni, gyakorolni, lelkigyakorlaton elsajátítani. 5 perc az Úr jelenlétében. Nem kell mondani semmit, nem kell gondolni semmire és senkire, nem kell kérni, nem kell köszönni, csak egész egyszerűen hálával, bizalommal az Úr jelenlétében maradni. Ha sikerül ezt a csöndet megtalálni, megteremteni, akkor idővel kitisztul, helyére kerül. Vagyis valóban Isten elé áll az ember, ahol nem lehet más, csak hálás és bizakodó. Aki minden nap meg tudja tartani ezt az öt percet, az idővel még többre vágyik, mert megtapasztalja, hogy az Isten színe előtt eltöltött idő valóban gyógyító, mindent helyre tevő folyamat. Isten ajándéka, amelynek megnyitja magát az ember, ha mindent félre tesz és egyedül az ő szemébe néz. Ez tehát egyfajta kezdet, amely imaidőt persze, érdemes növelni, hogy az egész napját Isten jelenlétében tudja tölteni, akkor már sok egyéb tevékenység közepette is.

Nem tudok olyan egyházi tanításról, amely a tetoválást bűnnek minősítené. Ez ma egy divat, amit vagy érdemes követni vagy nem. Ha engem kérdez, azt mondom, nem. Lehet más másként vélekednék. Én roppant erőszakos divatnak tartom. Amíg csak a hajat körmöt, arcot festették, azokat rövidebb, hosszabb idő után le lehetett törölni. Én azokat is teljesen fölöslegesnek tartom, mert az ember úgysem tud szebb lenni annál, mint amilyennek Isten megteremtette. A tetoválás, ha jól tudom a testbe vésett, égetett(?) rajzolat, amely később sem eltávolítható, vagy csak nagyon nehezen. Azt csak önbecsapásnak tartom, hogy ezt tanúságtételként használja valaki. Ez valójában divatmajmolás, csak mégis nagyjából elfogadható tartalommal. Amikor egyiptomi gyermekek kezére keresztet tetoválnak, akkor az valóban hitvallás, meg óvintézkedés, hogy el ne rabolhassák muszlim szélsőségesek. Amikor palesztin gyermekek hátára ráírják a nevét, hogy esetleges tömegsírokban rátaláljanak, annak erős indoka van. Ezekkel ne keverjük össze azt a magatartást, amikor az emberek jó dolgokban már azt sem tudják mit csináljanak! A divatot követni - józan mértéken belül - nem bűn. Én mégis alapvetően megfontolandónak tartom, hogy mire áldoz időt és pénzt az ember. Erre biztosan nem érdemes.

Kedves Evelin! A hagyományokhoz való visszatérés nem azt jelenti, hogy egyre több mindent át kellene vennünk az ortodox egyház gyakorlatából. Igazán nem mondható, hogy ott minden jó, és nekünk mérlegelés nélkül azt kellene követnünk. A liturgikus ruhadaraboknak sokkal mélyebb tartalma, teológiai jelentése van. Ha csak díszekké válnak, kivált ha emberi elismerések kifejezővé, az nem volna evangéliumi élet része.

Ez nagyon érdekes, de inkább szomorú és sajnálatos jelenség, hogy az emberek önkéntelenül is kegyetlenek tudnak lenni. Látszólag kultúrált, értelmesen élő emberek vagyunk, mégis néha szörnyen kíméletlenek tudunk lenni. Nem tudom, az Ön helyzete is ennek az eredménye-e, de nem csodálkoznék rajta. Olyan, mint amikor a baromfiudvarban a gyengébbet kiűzik maguk közül. Hogy ebben Ön mit vét, miben hibázik, ezt nehéz megmondani. Annál is inkább, mert általában nehéz is ezen változtatni. Ismerek ugyan pszicholóiai módszereket, amikor a félénk kiscicából bátor tigrist nevelnek, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez a leghelyesebb út. Persze, a másik végletet sem tudom képviselni, hogy tűrjön, ameddig csak bírja. Mégis, azt kell mondanom, ez áll közelebb a krisztusi élethöz. Ha tud értük őszintén imádkozni, az már óriási dolog. Ezt tegye is, és meglátja, egészen meglepő változást fog hozni. Csak legyen ideje és kitartása kivárni! Ami a hétköznapokat illeti, azt javaslom, ne csodálkozzék semmin. Mintegy szokjon hozzá ehhöz a méltatlan viselkedéshöz, és azt is tanulja meg közben, hogy belülről se legyen Önben szemrehányás, méltatlankodás. Igazából saját magát minősíti, aki így viselkedik. Inkább sajnálni kell, és imádkozni érte - ahogyan teszi is. Ha kéri, Isten fog Önnek annyi erőt adni, hogy mindezt elviselje, és majd örömmel láthassa meg a jó irányú változások első jeleit. Azokért pedig legyen nagyon hálás!

Ez a kérdés majd a következő húsvétkor lesz esedékes. De már több mint egy fél évet várt rá, nem akarom jobban megvárakoztatni. A pászka kalács készülhet gluténmentes lisztből, tehénmentes tejből, tyúkmentes tojásból (ilyenről is hallottam!). Ennek nincs jelentősége.

Gondolja csak végig, 20 évesen is sokat látott, tapasztalt az életben, amely alakította az életről, önmagáról való felfogását. 40 évesen viszont már kétszer annyit látott és tapasztalt. Ezek mind beépülnek a gondolkodásunkba. Nagyon sok mindent egészen másként látunk az idő elteltével, a tapasztalatok gyültén. Ez így van rendjén. Egyébként ez csak akkor tapasztalható, ha az ember tudatosan él, ha figyel az értékekre. Úgyhogy, akár jó jelnek is tekintheti, hogy ennyit változott a gondolkodása, Önnek is, a férjének is. Az megint jó dolog, hogy ugyanakkor ma is, szinte gyermeki örömmel tud rácsodálkozni Isten csodálatos világára. Lehet, hogy ehhöz is már élettapasztalat kell, hogy a sok szépség láttán Isten jusson eszébe, aki mindezt megteremtette. Nagyon fontos, hogy ne mulassza el erre a gyermekei szemét is minél hamarabb felnyitni. Mint tudja, tapasztalja, a gyermekek kicsi koruktól fogva nagyon fogékonyak, mindent elfogadnak, amit a szüleik nekik mondanak. Kamasz kortól kezd el megváltozni. Adjon át nekik minél több bölcsességet, beszélgessenek velük minél többet. A közös természetfilm nézés nagyon jó közösségi dolog. Ebből mindig legyen valamilyen beszélgetés, ez nagyon sokat alakít a gyermekek gondolkodásán és lelkületén. Amit az örök jelenről ír, abban a férjének teljesen igaza van. Lehet, hogy most úgy tekintünk a következő napra, hogy az holnap lesz, de mire odaérünk, az mává változik. Tehát az örök mában élünk. Ugyanakkor ez feladat is, hogy ne a múlton révedezzünk, a jövőt találgassuk, hanem mindig a mában éljünk, a jelenben, az adott helyen és pillanatban, ahol vagyunk, ne másutt!

A templomi szertartáson viselt papi fejfedő alapvetően a szerzetesi ruházat része. Ha majd lesz több szerzetesünk, akkor majd jobban megszokjuk ezt a látványt. Mind a három püspök atyánk szerzetes, ezért viselnek a fejükön kamilafkát és fátylat a szertartásokon, amikor nem korona van a fejükön. Ez azért nem volt korábban szokás, mert eddig nem szerzetesek voltak a püspökeink. Igaz, Dudás Miklós püspök atya bazilita szerzetes volt, de abban az időben a bazilita atyák nem viseltek fátylat, mint most Ábel atya. Egyfajta papi kitüntetés, ha valamely fölszentelt pap mitrát viselhet. Ez a püspöki koronához nagyon hasonló díszes fejfedő, amelyen azonban nincsen kereszt, erről lehet megkülönböztetni a püspöki koronától. Úgy tudom, vannak atyák, akiknek más okból van engedélyük szertartáson papi söveget viselni. Ezek inkább kivételek.

Mindenekelőtt egy könyvet ajánlok Önnek beszerezni és elolvasni. Joe Dallas: Amikor a homoszexualitás megrázza a családot. Ez a sok tapasztalatot összegző írás sokat segít abban, hogy megértsük, mi is történik ilyenkor velünk, mik játszódnak le a másikban, illetve közöttünk, a velük való kapcsolatainkban. Teljesen megértem az Ön fájdalmát, hiszen egészen más lett a gyermeke, mint azt Önök elgondolták. Ez mindig nagy csalódás a szülőknek más területeken is. De ez nem okozhatja a szeretetük megvonását. Ez a legrosszabb, ami ilyenkor bekövetkezhet. Hogy mennyire tehet a gyermeke arról, hogy ilyen lett, mennyire nem, ezt nem lehet megítélni. Ne is akarja, ne is keresse. Az Ön gyermeke ilyen, őt így kell szeretni. Semmit nem visz előre sem az ő életében, sem a világban, ha emiatt kitagadja, ha emiatt lefordul tőle. Ez most az Ön nagy harca, hogy tudja-e a gyermekét így is szeretni, hogy egészen más. A gyermeke azt szeretné, ha Ön elfogadná őt, a párját, az örökbefogadott gyermekét. Az Egyház tanítása szerint a homoszexuális hajlamú férfiakkal és nőkkel ?tisztelettel, együttérzéssel és gyöngédséggel kell bánni. Kerülni kell az igazságtalan megkülönböztetés minden formáját.? Ez a családon belüli kapcsolatokra még inkább érvényes. Természetesen én is nagyon rossz dolognak tartom a homoszexualitást. Olyan deviancia, amely miatt nem lehet igazán boldog az, aki ebben él. De nincs tökéletes élet, nincs tökéletes boldogság. Kinek ez, kinek az hiányzik. Az elfogadással és szeretettel nem a devianciát hitelesítjük, hanem világosan megkülönböztetjük az embert attól, amit tesz. Ön a fiát szereti, kell, hogy szeresse, nem azt, amit tesz, ahogyan él. Ez tehát a tanácsom, vívja meg a maga nagy küzdelmét az elfogadással. Ha már túljut rajta, újra várja Önt a családi béke és boldogság. Megismétlem, sokat fog Önnek segíteni az említett könyv.

Kétségtelen, azt tapasztalhatjuk, hogy a technikai fejlődés félelmetesen felgyorsult. Korábban évszázadokat majd évtizedeket kellett várni egy-egy nagyobb fölfedezésért. Most meg évenként kapkodjuk a fejünket, hogy mi minden újat találtak ki megint. Azért azt fontos tudatosítani, hogy ez még önmagában nem fejlődés. Még ha annak is nevezik sokan. Attól, hogy az ember újabb és újabb gépeket talál föl, egyre jobb megoldásokat talál erre vagy arra, attól még az ember nem lesz értékesebb. Az élete kényelmesebb lesz, dehát a kényelem fokozódása nem fejlődés. Sőt, épp azt látjuk, hogy az ember ebben a kényelemben inkább visszafejlődik, egyre több életre való képességét elveszíti. Hogy mi az oka a fejlődés e szélsebes gyorsulásának, ez érdekes filozófiai kérdés, nem merek vállalkozni arra, hogy megmagyarázzam. Azt hangsúlyozom inkább ennek kapcsán, hogy az egyes embernek figyelnie kell a valódi fejlődésre. Nem fejlődés az sem, ha egyre nagyobb vagy egyre több házat tudunk megvenni, egyre nagyobb vagy egyre drágább autót tudunk megszerezni. A fejlődés az ember lelkében zajlik, hogy mivé válik. Ennek a bölcsességét kell átadnia a gyermekeinek is.

A rendszeres imaélettel. Ez az első. A második pedig a rendszeres szeretgyakorlás. De ez valóban a második, mint a két főparancsban is. Ugyanis, ha nem Isten szeretetéből fakadnak az emberek iránti tettei, akkor azok hamar kifulladnak, akkor abba csak a saját, hamar kimerülő szeretetét adja. A rendszeres imaélettel a gondolatait Istenhöz emeli, és vele beszéli meg az életét, a munkáját, a gyermekei nevelését, a házastársa kapcsolatát, mindent. Isten szeretne az Ön életében jelen lenni, mert szereti Önt. Minél inkább beengedi oda, annál jobban fogja Ön is szeretni őt.

A kislányával bármikor leülhet erről beszélgetni. Egészen bizonyos, hogy nagyon hálás lesz érte, nagyon fogja élvezni. A kislányoknak külön öröm, amikor az édesapjukkal beszélgethetnek. (Ez kb. olyan igazság, mint az, hogy a nők általában szeretnek virágot kapni. Mi, férfiak nem nagyon értjük, hogy ez miért öröm nekik, s ezért sokszor el is hanyagoljuk ezt az apró, de számukra nagyon kifejező gesztust. Hasonlóan vagyunk a gyermekünkkel való beszélgetéssel is!) Azt látom azonban, hogy az igazi nehézséget az okozza, hogy a hitben nincsenek egy hullámhosszon a feleségével, a kislány édesanyjával. Ez bizony igen nehéz helyzet. Két irányú a tanácsom. Egyik a felesége felé. Nagyon erősen, nagy hittel és kitartóan imádkozzék azért, hogy ő is hitre találjon. Még ha most ez elképzelhetetlennek tűnik is. Istennek semmi sem lehetetlen. Imádkozzék, de erről csak az Úrnak beszéljen (meg lehet Máriának:-), és nem neki. Vele akkor beszélgessen a hitről, hogyha kérdezi. Ne akarja őt megtéríteni. Ez lehet, hogy furcsán hat, de a tapasztalat azt mutatja, hogy sokkal többre jutnak, ha elfogadják egymást úgy, ahogy vannak, és nem megváltoztatni akarják, hanem feltétel nélkül szeretik egymást. Önnek fáj, ha a felesége nem osztozik a vasárnapi templomban. Őneki meg az fáj, hogy vasárnap azt az egy-két órát is nem együtt töltik. Főként, ha elviszi a kislányát. Ugyanaz a fájdalom két oldalról. Ezzel az elfogadással és megértéssel sokkal jobban tudja segíteni a feleségét, mintha próbálná őt megtéríteni. A másik tanácsom a kislányra vonatkozik. Nyilván, mindent meg kell tenni, hogy minél több templom élménye legyen, hogy megismerje a hitet, megtanuljon imádkozni, stb. A felesége ezt ellenzi, de legalábbis nem pártolja. Ez így nagyon nehéz. Javaslom, hogy kössenek egyességet a feleségével ezen a téren. Egyezzenek meg abban, hogy mennyit mehet el a templomba, és utána Ön ahhoz tartsa magát. Ne kelljen újra meg újra vitázni azon, hogy mennyi az a sok vagy kevés. Még akkor is, ha ennek az az ereménye, hogy csak minden második vasárnap megy el a kislány. Egyébként már az is jó, mert a rendszeresség miatt ez is nagyon sokat számít. Érdemes lesz majd egyházi iskolába is beíratni, hogy több oldalról is kaphasson jó hatásokat a hit irányába. A szentáldozásról meg annyit mondhat, hogy vannak szerencsés gyermekek, akik már kereszteléskor megkapták a bérmálás szentségét. Neki egy kicsit várnia kell. De javaslom, ha ilyen vágy jelenik meg a gyermekben, akkor legyen csak minél hamarabb elsőáldozó. Beszéljen neki arról, hogy ez vár rá, s akkor majd ő is várni fogja.

Tény, hogy nem könnyű mindig okosnak lenni. Szavaiból úgy érzékelem, hogy Ön nem egy harcias típus, inkább szereti a békét, a megnyugtató megoldásokat. Ez már egy fontos kiindulópont. Nem hiszem, hogy magára kellene erőltetnie az igazságmondó szerepét. Vannak olyan személyiségek, akik ebben sokkal járatosabbak. Ön inkább akkor mondjon véleményt, ha kérdezik. Egyébként nem szükséges előhozakodnia a saját álláspontjával. Ha kérdezik, akkor fontos azt mondani, amit gondol, nem pedig azt, amit az adott környezet vár, vagy amit a helyzet diktálna. Legyen tehát belülről erős, legyen véleménye a dolgokról, nézzen utána, kérdezzen rá. De ezt nem szükséges közzétenni, hangoztatni. Csak akkor, amikor kérdezik, amikor Önhöz fordulnak egy-egy kérdésben. Ez így nem gyávaság, hanem a természetéből fakadó visszafogottság. Ez egyébént is jobb, mint a vagdalkozó igazságmondás. Az említett példákban, melyeket itt nem tettem közzé, azt hiszem, igaza van. De csak akkor kell erről tanúságot tennie, amikor olyan helyzet teremtődik. Nyugodtan maradjon csak a béke embere. S törekedjék arra is, hogy ha valaki másként gondolkodik, azt belülről is tudja elfogadni, ne csak elhallgatnia kelljen a véleményét, hanem tudja elfogadni a másik embert a véleményétől függetlenül. Az embert igen, amit mond, azt nem feltétlenül.

Hogy a kereső egymás mellé tette ezt a két igehelyet, ezen nincs mit csodálkozni. Így van kialakítva a megfelelő algoritmus, hogy az összetartozó helyeket össze tudja kötni. Hogy a Mt 23,47 beírásakor miért éppen a Mt 23,14 igeverset hozta, ez meg abból gondolható, hogy mivel szegény gugli nem találta a beírt igehelyet, a legközelebbit hozta elő, amelyben majdnem minden keresett szám megtalálható. Így jutott Ön a Mt 23,14 jelzésű vershez. Innen pedig a gugli már közös tartalmat keresett, ezért hozta a Lukács evangéliumában szereplő verset ugyanerről. A gugli kereső programja tehát logikusan hozta ki ezt a helyet. Hogy ebben mennyire volt az Ön számára isteni üzenet, ez az Ön hozzáállásán múlik. Az a jel, amit annak veszünk. Az az üzenet, amit komolyan követünk. Önnek kell elgondolkodnia, hogy ha már álmában ilyen élesen egy téves igehely jelent meg, ennek van-e valódi üzenete az Ön számára, vagy egész egyszerűen az álomban is saját életét élő agy rakta össze kicsit tévesen ezeket a betűket, számokat. Annyit tanácsolhatok Önnek, hogy vegye komolyan ezt az érdekes jelenséget. Gondolkodjék el azon, hogy nem szokott-e farizeus módon viselkedni. Illetve, hogy nincs-e a közelében olyan özvegyasszony, akin segíthetne. Akár erre, akár arra jut, az érdekes agyi és világhálós jelenség immár isteni üzenetté vált az Ön számára.

Ha egy másik személy miatt veszítjük el a türelmünket, akkor abban a helyzetben a másik ember ellenséggé válik, én pedig áldozattá. Ez a felfokozott, teljesen negatív töltésű érzelmi állapot szinte képtelenné teszi az embert arra, hogy helyes módon cselekedjék, szóljon vagy döntsön. Majdnem azt mondhatom, olyankor már mindegy is, szinte kezelhetetlen a helyzet. Azt kell elérni, hogy ne alakuljon ki ez a kettőnk közötti ellenséges állapot. Ezt közösen, együttműködve lehet leginkább elérni. Ez egy családban a legkézenfekvőbb módon tud működni. Másutt, munkahelyen, más közösségekben már nehezebben, mert nem állunk annyira közel egymáshoz, hogy ezt a közös stratégiát ki tudjuk alakítani, követni tudjuk. Jó barátok között esetleg. De a családban fontos, hogy erről többször is szó essék. Amikor jó hangulatban van mindenki, akkor együtt beszélgessenek róla! Felnőtt, gyermek, kamasz, kicsi, ki-ki másképpen fogja fel, de ez nem baj. Lényeg, hogy találkozzék, szembesüljön vele. Beszélgessenek róla: van ez a jelenség, mi váltja ki, mik az előjelei, stb. Úgy beszéljenek róla, mint közös ellenség. Ez, a kialakulófélben lévő helyzet dacára, egymás mellé állítja az érintett szereplőket. Ne egymásnak legyenek ellenségeik, hanem a civódásnak, kiabálásnak. Az a közös ellenség. Sokat jelent, ha tudnak ezen nevetni. Persze, főként annak kell tudni nevetni, aki elveszíti a türelmet, mert a másik oldalról a nevetés esetleg olaj lehet a tűzre. Egyáltalán, a gyermekek nevelésébe sok nevetést, játékot kell bevetni. Erre a gyermek nagyon fogékony, ezt esetleg a szülőnek kell magára erőltetnie. De inkább csak arról van szó, hogy le kell tudnia vetni a korral rárakódott kemény rétegeket, és újra gyermekké, gyermekivé válni. Ahol több gyermek van a családban, ott ez könnyebben megy. Ez az oka annak, hogy a jó pedagógus sokáig fiatal marad, mert az őt körülvevő gyermekek, fiatalok segítenek neki abban, hogy ő is gyermeki lelkületű tudjon lenni.