Gal 2,6-10

Testvéreim! Azok, akik tekintéllyel bíróknak számítanak – hogy egykor mik voltak, azzal nem törődöm; Istennél nincs részrehajlás –, ezek a tekintéllyel bírók engem semmire sem köteleztek. Ellenkezőleg, elismerték, hogy rám van bízva a körülmetéletlenek evangéliuma, mint ahogy Péterre a körülmetélteké. Mert aki Péter által a körülmetéltek közötti apostolkodásban munkálkodott, az munkálkodott általam is a pogányok között. Amikor Jakab, Kéfás meg János – akiket „oszlopok”-nak tartanak – felismerték a nekem adott kegyelmet, a közösségvállalás jeléül jobbjukat nyújtották nekem és Barnabásnak, hogy mi a pogányokhoz forduljunk, ők pedig a körülmetéltekhez. Csak azt kérték, hogy emlékezzünk meg a szegényekről. Pontosan ez az, amin fáradozom.

Mk 5,22-24a.35-6,1

Abban az időben Jézushoz jött egy Jairus nevű férfi, a zsinagóga egyik elöljárója. Mihelyt meglátta, lába elé borult, és kérlelte: „Halálán van a lányom. Gyere el, tedd rá kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen!” El is ment vele, és nagy sokaság követte őt. Közben a zsinagóga elöljárójának házából jöttek és közölték: „Meghalt a lányod. Minek fárasztanád tovább a Mestert?” A hír hallatára Jézus nyomban így bátorította a zsinagóga elöljáróját: „Ne félj, csak higgy!” Péteren, Jakabon és Jánoson, Jakab testvérén kívül senkinek nem engedte meg, hogy vele menjen. Amikor odaértek az elöljáró házához, lármás tolongást, sok siratót, jajgatót találtak ott. Bement, és így szólt hozzájuk: „Mit lármáztok itt, és mit sírtok? A kislány nem halt meg, csak alszik.” Erre kinevették. Ő azonban mindenkit kiküldött, maga mellé vette a gyermek apját, anyját, és kísérőivel együtt bement oda, ahol a kislány feküdt. Megfogta a kislány kezét, és így szólt hozzá: „Talita kumi”, ami annyit jelent: „Kislány, mondom neked, kelj föl!” A kislány rögtön fölkelt, és elkezdett járkálni. Tizenkét éves volt ugyanis. A nagy csodálkozástól magukon kívül voltak. De ő szigorúan meghagyta nekik, hogy senki ne tudjon a dologról. Majd hozzátette, hogy adjanak a kislánynak enni. Innen eltávozva hazájába ment, és tanítványai követték őt.

Szent Mózes remete

Mózes Etiópiából származott, és fiatalon egy tekintélyes személy szolgája lett, de miután gyilkosságot követett el, gazdája elűzte. Beállt egy rablóbandába, amelynek tagjai Mózest választották vezetőnek, valószínűleg rendkívüli testi ereje miatt. Ez a csapat válogatás nélkül rabolt és gyilkolt, rettegésben tartva az egyiptomi pusztát. Évekig élt így, az Isten kegyelme azonban megérintette lelkét. Megbánta tetteit, és jelentkezett egy sivatagi monostorba, nyilvános vallomást tett bűneiről, kiállt minden próbát és elvállalt minden vezeklést. Mivel a szerzetesek nem mertek bízni benne, egy magányos cellába vonult vissza, ahol imádkozott és böjtölt. Egyszer volt bandájának négy tagja támadta meg a celláját, Mózes legyőzte őket, és elvitte a monostorhoz, hogy megkérdezze az atyákat, mit tegyen a rablókkal. A szerzetesek szabadon akarták engedni a támadókat, akik inkább bűnbánatot tartottak, és ott maradtak szerzetesnek. Ennek ellenére nehezen szabadult meg szenvedélyei emlékétől, és sokat virrasztott. Éjszakánként a szerzetesek üres edényeit titokban megtöltötte vízzel. Ez meghozta neki a lelki békességet. Szent élete ellenére is előtte voltak korábbi tévelygései és ez nagy alázatosságra nevelte. Részesült az áldozópapság kegyelmében is. Hozzá is sokan fordultak jó tanácsért, lelki utasításért. 400 körül vértanúi halállal fejezte be életét. Megölték a kolostorra támadó rablók.