Zsid 11,8-16

Testvéreim! Hitből engedelmeskedett Ábrahám, amikor Isten hívta, hogy induljon el arra a helyre, amelyet örökségül fog kapni. Elindult, nem tudva, hová megy. Hit által költözött át az Ígéret Földjére mint idegen földre, és sátrakban lakott csakúgy, mint Izsák és Jákob, ugyanannak az ígéretnek az örökösei. Azt a szilárd alapú várost várta ugyanis, amelynek tervezője és építője Isten. Hit által kapott erőt a meddő Sára is, hogy foganjon, noha már idős volt, mert hitelre méltónak tartotta azt, aki az ígéretet tette. Így tehát egytől – méghozzá egy szinte már halottól – származtak oly sokan, mint az ég csillagai és mint a tengerpart fövenye, amely megszámlálhatatlan. Ezek mind hitben haltak meg anélkül, hogy részük lett volna az ígéretek beteljesedésében. Csak távolról látták ezt, és üdvözölték, és megvallották, hogy idegenek és jövevények a földön. Mert akik így beszélnek, jelét adják annak, hogy hazát keresnek. És ha arra a hazára gondoltak volna, ahonnét eljöttek, lett volna alkalmuk visszatérni. Azonban egy jobb után vágyakoztak, mégpedig a mennyei után. Ezért nem szégyelli Isten, hogy őt Istenüknek nevezzék, hiszen várost készített számukra.

Mk 9,33-41

Abban az időben Jézus és tanítványai Kafarnaumba értek. Amikor már otthon voltak, megkérdezte tőlük: „Miről beszélgettetek az úton?” De ők csak hallgattak, mert egymás közt azon vitatkoztak az úton, hogy ki a nagyobb közülük. Leült, odahívta a tizenkettőt, és így szólt: „Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.” Aztán odahívott egy gyermeket, közéjük állította, majd ölébe vette, és azt mondta: „Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem.” Ekkor János szólalt meg: „Mester, láttunk valakit, aki ördögöt űz a te nevedben, de nem követ minket. Megtiltottuk neki, mert nem követett minket.” Jézus így szólt: „Ne tiltsátok meg neki! Aki a nevemben csodát tesz, nem fog egykönnyen gyalázni. Aki nincs ellenünk, az velünk van. Ha csak egy pohár vizet ad is nektek valaki inni az én nevemben azért, mert Krisztuséi vagytok, bizony, mondom nektek, nem veszíti el jutalmát.”

Szent Sebestyén

288. körül halhatott vértanúhalált. Sebestyén a császári gárda tisztje volt, Narbonne-ban született, de Milánóban élt. Diocletianus és Maximianus császár nagyra becsülte, és közvetlen környezetébe rendelte. Sebestyén egyszerre tudott császári tiszt és hűséges keresztény lenni, aki bátran védte a hitet. A legenda tehetséges szónoknak mondja, aki bajtársait el akarta vezetni a hithez. Végül maga Sebestyén is a császári törvényszék elé került, és hite miatt halálra ítélték. Kinn a szabad mezőn karóhoz kötözték, hogy a katonák halálra nyilazzák. Amikor már halottnak vélték, otthagyták. Egy jámbor római özvegy, Iréne házába fogadta a súlyos sebesültet, és addig ápolta, míg föl nem épült. Amikor Sebestyén ismét megjelent a nyilvánosság előtt, úgy fogadták, mint aki holtából támadt föl. Ezután újra a hóhérok kezére került. Másodszor is halálra ítélték, bunkókkal agyonverték, és egy csatornába dobták. A vértanúként tisztelt Sebestyén a legnépszerűbb szentek közé tartozik. Pestis és más járvány idején fordultak hozzá.