Zsid 3,5-11.17-19

Testvéreim! Mózes hitelt érdemelt az ő egész házában mint szolga, hogy tanúságot tegyen azokról a dolgokról, amelyeket később kellett hírül adni. Krisztus viszont mint Fiú hitelt érdemel a saját háza fölött. Mi vagyunk az ő háza, ha szilárdan megtartjuk a bátor bizalmat és a reménységből fakadó büszkeséget. Ezért, amint a Szentlélek mondja: Ma, ha az ő hangját halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket, mint a lázadás idején, a kísértés napján a pusztában, ahol atyáitok azzal kísértettek meg, hogy próbára tettek, és látták tetteimet negyven éven át. Ezért megharagudtam erre a nemzedékre, és ezt mondtam: „Állandóan tévelygő szívűek, és útjaimat nem ismerték meg.” Így megesküdtem haragomban: „Nem fognak bemenni nyugalmamba.” És kikre haragudott negyven éven át? Ugye azokra, akik vétkeztek, akiknek a teste elhullott a pusztában? És kiknek esküdött meg, hogy nem mennek be nyugalmába, ha nem azoknak, akik engedetlenekké váltak? Látjuk tehát, hogy hitetlenségük miatt nem mehettek be.

Lk 20,27-44

Abban az időben Jézushoz mentek néhányan a szadduceusok közül, akik azt mondják, hogy nincs feltámadás, és megkérdezték őt: „Mester! Mózes előírta nekünk: ha valakinek meghal a testvére, akinek felesége volt, de gyermektelenül halt meg, akkor a testvére vegye el az asszonyt, és támasszon utódot testvérének. Volt hét testvér. Az első megnősült, aztán meghalt gyermek nélkül. Aztán elvette a második is az asszonyt, de ez is meghalt gyermek nélkül. Aztán a harmadik vette el őt, majd hasonlóképpen mind a heten, gyermeket nem hagyva mind meghaltak. Végül meghalt az asszony is. A feltámadáskor közülük vajon kié lesz az asszony? Hisz mind a hétnek felesége volt.” Jézus feleletül ezt mondta nekik: „E világ fiai nősülnek és férjhez mennek. Akik pedig méltók lesznek rá, hogy eljussanak a másik világba és a halálból való feltámadásra, nem nősülnek, és nem is mennek férjhez. Hiszen már meg se halhatnak többé, mert az angyalokhoz hasonlítanak, és az Istennek a fiai, mert a feltámadás fiai. Azt, hogy a halottak feltámadnak, már Mózes is jelezte a csipkebokornál, amikor az Urat Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákob Istenének mondta. Isten pedig nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki neki él.” Ekkor néhány írástudó feleletül ezt mondta: „Mester! Helyesen szóltál.” Többé pedig nem mertek tőle kérdezni semmit. Ő viszont így szólt hozzájuk: „Hogyan mondják, hogy a Krisztus Dávid fia? Amikor maga Dávid mondja a Zsoltárok könyvében: »Ezt mondta az Úr az én Uramnak: ülj az én jobbomra, míg ellenségeidet zsámolyul vetem lábad alá.« Dávid tehát Urának hívja őt. Hogyan lehet akkor az ő fia?”

Szent Ambrus püspök

Régi római főnemesi családból született 333 körül. Atyja Gallia helytartója volt. Korai halála után özvegye három gyermekével Rómába költözött. Ambrus, a családi hagyományokat követve államférfiúi pályára lépett. Fényes tehetsége folytán hamar emelkedett, alig 26 éves korában Emilia és Liguria helytartója lett, 370-ben. Négy évvel később a püspök megválasztásánál vetélkedő milánóiak egyhangúlag őt választott püspöknek. Ambrus akkor keresztelkedett meg, majd az egyházi rend minden lépcsőfokát megjárva, december 7-én lett püspökké szentelve. Mint püspök nagyon szerényen élt, de annál erőteljesebben harcolt az önzés és fényűzés ellen. A szegényeknek atyja volt. Mivel addig csak a világi tudományokkal foglalkozott, áttanulmányozta a szent atyák műveit, hogy napról-napra jól és hitelesen tudjon prédikálni. Beszédeiben és külső magatartásában harcolt a még meglevő pogányság ellen, de a eltűnő ariánus eretnekség ellen is. Mivel politikai viharok is próbálták gyengíteni a birodalmat, kénytelen volt állami ügyekben is fellépni, de ezekben az ügyekben nagylelkűséget, értelmességet, de hajlíthatatlanságot is mutatott. Irodalmi tevékenységet is gyakorolt, egyházi himnuszokat szerzett, sőt több hittani és erkölcstani művet is. 397-ben, április 4-én, Nagyszombaton halt meg. Testét Milánóban temették el.