1Kor 7,35-8,7

Testvéreim! A javatokra mondom, nem azért, hogy hurkot dobjak a nyakatokba, hanem hogy feddhetetlenül éljetek, és osztatlan szívvel ragaszkodjatok az Úrhoz. Ha pedig valaki erős szenvedélytől hajtva azt gondolja, hogy nem bánik illő módon eljegyzett menyasszonyával, és ez tűnik helyesnek, tegye meg, amit akar, nem vétkezik! Házasodjanak össze! Aki azonban szilárd elhatározásra jutott, és a szükség nem kényszeríti, mert hatalma van saját kívánsága fölött, és úgy döntött szívében, hogy tiszteletben tartja jegyese szüzességét, jól teszi. Így tehát aki feleségül veszi jegyesét, jól teszi, de aki nem veszi feleségül, még jobban teszi. Az asszony le van kötve, amíg a férje él, de ha a férje meghal, szabadon férjhez mehet ahhoz, akihez akar, de csak az Úrban. Boldogabb lesz azonban – legalábbis az én véleményem szerint –, ha nem megy férjhez. Azt pedig hiszem, hogy Isten Lelke van bennem is. Ami pedig a bálványáldozati húst illeti, tudatában vagyunk annak, hogy „mindegyikünk a »tudás« birtokában van”. Ez a „tudás” felfuvalkodottá tesz, a szeretet viszont épít. Ha valaki azt gondolja, hogy eljutott valamelyest erre a „tudás”-ra, akkor még nem ismer úgy, ahogyan ismernie kellene. De ha valaki szereti Istent, akkor megtapasztalta, hogy az igazi tudás nem más, mint hogy ő ismer minket. Ami tehát a bálványáldozati hús fogyasztását illeti, tudjuk, hogy „nincs bálvány a világon”, és hogy „Isten sincs más, csak egy”. Mert ha vannak is úgynevezett istenek, akár az égben, akár a földön – mint ahogyan sok „isten” és sok „úr” van –, nekünk egyetlen Istenünk van, az Atya, akitől van a mindenség, és ő létünk célja, és egyetlen Urunk, Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, és mi is őáltala. Viszont nem mindenkiben van meg ez a „tudás”, sőt némelyek a bálványimádás szokásának erejében a húst még mindig bálványáldozati húsként eszik, és lelkiismeretük, mivel erőtlen, beszennyeződik.

Mt 15,29-31

Abban az időben Jézus a Galileai-tenger mellé ment. Fölment a hegyre, és ott leült. Nagy sokaság járult hozzá, sántákat, bénákat, vakokat, némákat és sok másféle beteget vittek magukkal, és letették őket Jézus lába elé, ő pedig meggyógyította őket. Amikor a sokaság látta, hogy a némák beszélnek, a bénák meggyógyulnak, a sánták járnak és a vakok látnak, elámult, és dicsőítette Izrael Istenét.

A nikápolyi 45 szent vértanú

Licinius császár, aki a római birodalom keleti felét kormányozta, rendeletet adott ki a keresztények megkínzására sőt megölésére, ha nem akarnak áldozni a bálványok előtt. Vagyonukat el kellett kobozni és pogány templomok építésére kellett fordítani. Amikor ez a rendelet eljutott az Örményországi Nikápolyba, negyvennél több keresztény elhatározta, hogy önként mennek az ítélőszék elé, és megvalják Krisztusban való hitüket. Vezetőik voltak: Leontin, Móric, Dániel, Antal és Sándor. Kihallgatásuk után a helytartó mindnyájukat vasbilincsekbe verette és a börtönbe záratta őket. Az éjszakát imádságban és zsoltáréneklésben töltötték. Másnap megkínozták és a börtönbe zárták újra őket. Két börtönőr általuk a keresztény hitre tért. Sokat szenvedtek a sebektől, hőségtől, némelyikük meg is halt. A szolgák eközben hatalmas máglyát raktak, hogy azon elégessék a vértanúkat. Egymásután dobálták bele a szentek testét, az élőket és a már halottakét is, 319 körül haltak vértanúi halált. Csontjaikat a Likosz folyóba dobták, melyeket az magába fogadott, és egy sekély helyen összegyűjtötte. Istenfélő emberek fáradság nélkül összeszedték és Licinius császár haláláig illő helyen eltemették.