Róm 2,28-3,18

Testvéreim! Nem az az igazi zsidó, aki közismerten az, és nem az az igazi körülmetélés, ami a testen látható. Az a zsidó, aki nem mutatja, akinek a szíve van körülmetélve, a lélek, és nem a betű szerint: ez részesül dicséretben, nem az emberektől, hanem Istentől. Akkor hát mi a zsidó előnye, és mi a körülmetélés haszna? Minden szempontból sok. Először is, Isten igéi rájuk lettek bízva. Mi van akkor, ha egyesek hűtlenné váltak? Vajon hűtlenségük semmivé teszi Isten hűségét? Szó sincs róla! Isten igaz, s az emberek valamennyien hazugok, amint meg van írva: Hogy igaznak bizonyulj beszédeidben, és győzz, amikor ítélkeznek rólad. Ha pedig a mi gonoszságunk teszi nyilvánvalóvá Isten igazságát, akkor mit mondjunk? Talán igazságtalan az Isten – emberi módon szólok –, hogy kiönti ránk haragját? Szó sincs róla! Hiszen akkor hogyan ítéli meg majd Isten a világot? De ha Isten igazsága az én hazugságom által gyarapodott az ő dicsőségére, akkor én miért esem még mindig ítélet alá mint bűnös? Vagy talán igaz az, amivel rágalmaznak minket, és amit állítanak némelyek? Hogy tudniillik így beszélünk: „Tegyük a rosszat, hogy a jó következzék belőle”? Az ilyeneket méltán sújtja az ítélet. Mire jutottunk hát? Vajon különbek vagyunk? Egyáltalán nem! Hiszen előbb már kimondtuk a vádat, hogy mindannyian – zsidók is, görögök is – a bűn uralma alatt vannak, amint meg van írva: Nincs igaz egyetlenegy sem, nincsen, aki értsen, nincs, aki keresse Istent. Mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tegyen, nincs egyetlenegy sem. A torkuk nyitott sír, nyelvükkel ámítanak, kígyóméreg az ajkukon; szájuk átokkal és keserűséggel van tele. Lábuk gyors a vérontásra, rombolás és nyomorúság jár a nyomukban, és nem ismerik a békesség útját. Isten félelme nincs a szemük előtt.

Mt 6,31-34; 7,9-11

Így szólt az Úr: „Ne aggodalmaskodjatok, és ne kérdezgessétek: »Mit eszünk?«, »Mit iszunk?« vagy »Mibe öltözködünk?« Ezeket a pogányok keresik. Mennyei Atyátok tudja, hogy mindezekre szükségetek van. Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, és ezeket mind megkapjátok hozzá! Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról! A mának elég a maga baja. Ugyan ki volna közületek olyan ember, aki ha fia kenyeret kér tőle, követ ad neki? Vagy ha halat kér, kígyót ad neki? Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jókat Atyátok, aki a mennyekben van, a tőle kérőknek?”

Szent Jusztinosz filozófus, vértanú

Szentünk Palesztinában, Szichem városában született, pogány szülőktől. Éles elméje lévén mindenütt kereste az igazságot, de nem találta. Egy idős ember megismertette a Szentírással, és a keresztény vallásban találta meg a keresett igazságot. Kereszténnyé lett és nagy buzgósággal hirdette az evangélium tanítását a tudomány eszközeivel. A keresztényeket nevezte igazi bölcseknek, filozófusoknak. Ennek megmutatására hordta a filozófusok megkülönböztető ruháját, nyilvános vitákban megszégyenítette a pogányokat, de a zsidókat is, hitük védelmére oktatta a tudományra éhes keresztény ifjúságot. Romában külön iskolát is alapított erre a célra. Fájt neki, amikor megtapasztalta a keresztények üldözését. Magához a császárhoz nyújtott be védőiratot a kereszténység érdekében. Sejtette, hogy hitéért szenvednie kell majd. Pogány ellenfelei feljelentették Rusztikus római prefektusnál. Hat társával együtt került az ítélőszék elé. Kihallgatása után a prefektus megvesszőzésre és fejvesztésre ítélte 165-ben. Testét titokban temették el a keresztények.

Amikor a fentebb említett szent Jusztin filozófust Rusztikus prefektus elé állították, fogták el Jusztin, Euelpiszt, Hierax, Peon, Valerián és Khariton keresztényeket és ennek feleségét Charitát. Mivel ők is megtagadták, hogy a bálványoknak áldozatot mutassanak be, a helytartó őket is megvesszőzésre és lefejezésre ítélte.