Zsid 12,1-10

Testvéreim! Mi, akiket a tanúknak ekkora sokasága vesz körül, tegyünk le minden terhet és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatosan fussuk meg az előttünk levő pályát! Szegezzük tekintetünket Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte lévő öröm helyett a gyalázattal nem törődve szenvedte el a keresztet, és helyet foglalt Isten trónjának jobbján. Gondoljatok őrá, aki a bűnösök részéről ilyen ellenségeskedést viselt el, hogy lelketekben megfáradva el ne csüggedjetek! A bűn elleni harcban még nem álltatok ellen egészen véretek ontásáig. Elfeledkeztetek a bátorításról, amely nektek mint fiaknak szól: Fiam, ne vedd kevésbe az Úr fegyelmezését, és ne csüggedj el, ha megfedd téged, mert akit szeret az Úr, azt megfegyelmezi, és megbünteti minden fiát, akit elfogad. Amit elviseltek, fegyelmeteket szolgálja: Isten úgy bánik veletek, mint fiaival. Hát milyen fiú az, akit nem fegyelmez az apja? Ha pedig fegyelmezés nélkül maradtok – amelyben mindenki részesül –, akkor fattyak vagytok, nem fiak. Továbbá test szerinti atyáink fegyelmeztek bennünket, és mi tiszteletben tartottuk őket. Nem kell-e sokkal inkább engedelmeskednünk a lelkek Atyjának, hogy éljünk? Ők néhány napig a saját elgondolásuk szerint fegyelmeztek, ő pedig a javunkra teszi ezt, hogy szentségében részesüljünk.

Mt 20,1-16

Mondta az Úr ezt a példabeszédet: „A mennyek országa hasonlít a gazdához, aki kora reggel kiment, hogy munkásokat fogadjon szőlejébe. Miután napi egy dénárban megegyezett a munkásokkal, kiküldte őket a szőlejébe. A harmadik óra körül megint kiment, és látta, hogy mások is ácsorognak tétlenül a piacon. Megszólította őket: »Menjetek ki ti is a szőlőbe, és ami jogos, majd megadom nektek.« Azok ki is mentek. A hatodik és kilencedik órában újra kiment, és ugyanígy tett. Amikor pedig a tizenegyedik óra tájban is kiment, megint talált ott ácsorgókat. Megkérdezte tőlük: »Miért ácsorogtok itt egész nap tétlenül?« Azok így válaszoltak: »Mert senki sem fogadott fel minket.« Erre ezt mondta nekik: »Menjetek ki ti is a szőlőbe, és ami jogos, majd megkapjátok.« Amikor beesteledett, így szólt a szőlősgazda vincellérjéhez: »Hívd össze a munkásokat, és add ki bérüket, kezdve az utolsókon az elsőkig!« Jöttek tehát, akik a tizenegyedik óra tájban álltak munkába, és egy-egy dénárt kaptak. Amikor aztán az elsők jöttek, azt hitték, hogy ők majd többet kapnak, de ők is csak egy-egy dénárt kaptak. Amikor átvették, zúgolódni kezdtek a gazda ellen, és ezt mondták: »Ezek az utolsók egy órát dolgoztak, és ugyanúgy bántál velük, mint velünk, akik viseltük a nap terhét és hevét.« Ő pedig feleletül egyiküknek ezt mondta: »Barátom, nem vagyok veled igazságtalan. Vajon nem egy dénárban egyeztél-e meg velem? Fogd, ami a tiéd, és menj! Én ennek az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked. Vagy nem tehetem-e a sajátommal azt, amit akarok? Rossz szemmel nézed talán, hogy jó vagyok?« Így lesznek az utolsók elsőkké, az elsők meg utolsókká, mert sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.”

A szebasztei negyven szent vértanú emlékezete

A katonaszentek közül a szebasztei 40 vértanú lett a leghíresebb csoport. Mindannyian a híres 12. légióhoz (Legio fulminata) tartoztak, amely évszázadokon át Örményországban tevékenykedett. Licinius császár, Kappadókiában elrendelte, hogy minden kereszténynek halálbüntetés terhe alatt meg kell tagadnia hitét. Agrikolaosz, Kappadókia és Kis-Arménia helytartója az ediktum tartalmát azzal a szigorú felszólítással közvetítette a hadsereghez, hogy szerezzenek érvényt neki. Ekkor előlépett negyven keresztény katona, s mindegyikük röviden és határozottan kijelentette: ,,Keresztény vagyok”, és megtagadták a bálványok előtti áldozatbemutatást.

Arméniában a tél még márciusban is olyan hideg volt, hogy lóval és kocsival is át lehetett kelni a folyók és a tavak jegén. A helytartó kivárt egy különösen hideg éjszakát, és ekkor megparancsolta, hogy a negyven katonát meztelenül tegyék ki az egyik városszéli befagyott tavon a hidegre. Egy ott található fürdőházban ugyanekkor meleg fürdőt készíttetett azoknak, akik nem maradnak állhatatosak. Az elítéltek nem várták meg, hogy megfosszák őket ruháiktól, hanem maguk vetkőztek le, és szenvedésük helyére igyekeztek. Egy szívvel-lélekkel imádkoztak Istenhez: ,,Urunk, negyvenen kezdtük el a harcot; ne engedd, hogy negyvennél kevesebben kapjuk meg a győzelmi koszorút!” Az egyik katona, aki már nem bírta a hideget, a fürdőhöz rohant fölmelegedni, de azonnal meghalt. A fürdőháznál őrségben álló katonának volt egy látomása: égi sereg szállt le, hogy a hős harcosok között kiossza a győzelmi koszorúkat, amint az a római hadseregben szokásos volt. Erre ledobta ruháit, és bajtársaihoz futott a jégre, hogy betöltse a gyengének mutatkozott katona helyét. Másnap aztán eltörték végtagjaikat, és elégették holttestüket. Ereklyéiket Péter, a város püspöke összegyűjtötte, és tisztességgel eltemette.