2Kor 5,1-10a

Testvéreim! Tudjuk, hogy ha földi sátrunk összeomlik, Istentől kapunk örök hajlékot a mennyben, amelyet nem emberkéz alkotott. Ezért sóhajtozunk e földi sátorban arra vágyakozva, hogy felölthessük rá mennyből való hajlékunkat, feltéve, hogy amennyiben felöltöttük, többé nem leszünk mezítelenek. Mi is tehát, akik e sátorban vagyunk, mintegy teher alatt sóhajtozunk, mert ezt nem akarjuk levetni, hanem amazt fel akarjuk rá venni, hogy a halandót elnyelje az élet. Isten pedig, aki minket erre felkészített, foglalóul adta nekünk a Lelket. Ezért mindenkor bizakodunk, és tudjuk, hogy amíg e testben van otthonunk, távol vagyunk az Úrtól – azaz a hit irányítja lépteinket, nem a látás –, de bizakodunk, és jobban szeretnénk kiköltözni a testből, és hazaköltözni az Úrhoz. Ezért arra törekszünk, hogy – akár itt lakunk még, akár elköltözünk – tetszésére legyünk. Mert mindnyájunknak meg kell jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt.

Lk 7,1b-10

Abban az időben Jézus betért Kafarnaumba. Egy százados egyik szolgája pedig, aki annak nagyon kedves volt, haldoklott. Mivel hallott Jézusról, elküldte hozzá a zsidók véneit, és kérte őt, hogy jöjjön el, és gyógyítsa meg a szolgáját. Azok pedig, amikor odaértek Jézushoz, nagyon kérték: „Méltó arra, hogy megtedd ezt neki, mert szereti nemzetünket, és a zsinagógát is ő építtette nekünk.” Jézus tehát velük ment. Amikor már nem volt messze a háztól, a százados elküldte hozzá a barátait ezekkel a szavakkal: „Uram! Ne fáradj, mert nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj! Éppen ezért nem is tartottam magamat méltónak, hogy hozzád menjek; hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul a szolgám! Mert én is alárendelt ember vagyok, és katonák szolgálnak alattam; és ha azt mondom az egyiknek: »Menj!«, akkor elmegy; vagy a másiknak: »Gyere!«, akkor odajön; és a szolgámnak: »Tedd meg!«, akkor megteszi.” Ennek hallatán Jézus elcsodálkozott. Megfordult, és így szólt az őt követő tömegnek: „Mondom nektek, még Izraelben sem találtam ekkora hitet.” Amikor a küldöttek hazatértek, a beteg szolgát gyógyultan találták.

Szent Aretász nagyvértanú és társai

Az etiópok átkelve a Vörös-tengeren, a mai Jemen területén élő arabok és zsidók feletti uralmat kívánták elérni, és terjeszteni akarták a keresztény hitet. Egy Dunaan nevű, zsidó hitre tért törzsfőnök fellázadt ellenük, bevette Szafar városát, lemészárolva a helyőrséget és a klérust. Minden igyekezetével ki akarta birodalmában a keresztényeket irtani. Csak a népes és megerősített Nagránban merték megvallani Krisztust. Dunaan uralkodó ellenük fordult, de mivel heves ellenállással találkozott, amnesztiát ígért, s így ment be katonáival a városba, amit aztán kiraboltatott. Magához kérette a város tekintélyes embereit. Közöttük volt Aretász, egy 95 éves bölcs keresztény. Az uralkodó bilincsbe verette mindnyájukat, és vagyonukat elkobozta. Hízelgésekkel és kínzásokkal próbálta őket Krisztustól eltéríteni, de nem ért el semmi eredményt. Aretászt ezért karddal lefejeztette. Ugyanígy halt vértanúhalált vele együtt felesége, a város sok polgára, papja, szerzetese és Istennek szentelt szüze, mintegy 4000 vértanú. Ez 522-523-ban történt.