2Kor 1,21-2,4

Testvéreim! Isten az, aki nekünk veletek együtt Krisztus iránti szilárdságot ad, és felkent minket. Ő meg is jelölt minket pecsétjével, és foglalóul szívünkbe adta a Lelket. Én pedig – Isten a tanúm – az életemre mondom, hogy irántatok való kíméletből nem jöttem el újra Korintusba. Ez nem jelenti azt, hogy uralkodunk a hiteteken. Ellenkezőleg, örömötök munkatársai vagyunk, mert szilárdan álltok a hitben. Arra a döntésre jutottam tehát, hogy nem megyek hozzátok ismét szomorúan. Hiszen ha én elszomorítalak titeket, akkor ki vidámít fel engem? Biztos, hogy nem az, akit én elszomorítok. Pontosan azért írtam éppen ezt, hogy amikor megérkezem, ne érjen szomorúság azok miatt, akiknek örülnöm kellett volna. Ugyanis meg vagyok győződve arról, hogy az én örömöm mindnyájatoké. Sokat gyötrődve, szorongó szívvel és könnyek között írtam nektek, nem azért, hogy elszomorodjatok, hanem hogy megismerjétek azt a túláradó szeretetet, amely irántatok él bennem.

Mt 22,2-14

Mondta az Úr ezt a példabeszédet: „Hasonló a mennyek országa egy király emberhez, aki menyegzőt készített a fiának. Elküldte szolgáit, hogy szóljanak a meghívottaknak, jöjjenek a menyegzőre, de azok nem akartak eljönni. Erre más szolgákat küldött e szavakkal: »Mondjátok meg a meghívottaknak: íme, lakomámat elkészítettem, ökreimet és hizlalt állataimat leölettem, minden készen van, jöjjetek a menyegzőre!« De azok nem törődtek vele, az egyik a földjére ment, a másik meg az üzlete után, a többiek pedig nekiestek a szolgáknak, bántalmazták és megölték őket. A király ennek hallatára haragra lobbant. Elküldte csapatait, a gyilkosokat felkoncoltatta, városukat pedig fölégette. Aztán így szólt szolgáihoz: »A menyegző ugyan kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók. Menjetek ezért ki az útkereszteződésekre, és akit csak találtok, hívjátok a menyegzőre!« Azok a szolgák ki is mentek az utakra, és összeszedtek mindenkit, akit csak találtak, gonoszokat és jókat egyaránt, és megtelt a menyegzős terem vendégekkel. Amikor a király bejött, hogy lássa a vendégeket, észrevett egy embert, aki nem volt menyegzői ruhába öltözve. Megszólította: »Barátom, hogy jöttél ide be, amikor nincs menyegzői ruhád?« Az hallgatott, a király pedig azt mondta a szolgáknak: »Kötözzétek meg kezét-lábát, és dobjátok ki őt a külső sötétségre. Lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás.« Mert sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.”

Szent Sándor, János és Pál főpapok

Konstantinápolyi pátriárkák voltak. Bár különböző időben éltek, mindegyikük életét az eretnekségekkel való harc jellemezte. Szent Sándor először segédpüspök volt. Részt vett az első egyetemes zsinaton Metrofán pátriárka megbízásából, aki idős kora miatt nem tudott jelen venni. Buzgón védelmezte az igaz hitet az ariánusok ellen. Metrofán halála után ő lett a konstantinápolyi pátriárka 325-40 között. Az ő imádságára büntette meg Isten a tévtanító Ariust. Tanításával és Isten kegyelméből sok pogányt térített a hitre.
Szent János pátriárkáról, a böjtölőről külön is megemlékezünk szeptember 2-án. Kappadókiából származott, a konstantinápolyi egyház papja és vezetője volt. Timóteus pátriárka halála után Anasztáz császár emelte a pátriárkai rangra 518 húsvét harmadnapján. A monofiziták ellen harcolt.
A Ciprus szigetéről származó Szent Pál 780-ban lett s főváros pátriárkája. Erényes és istenfélő ember volt, de mellette gyenge akaratú. Szomorúan látta a képrombolás tévtanításának terjedését, s vértanúk nagy számát látva kiegyezett a képrombolókkal. Szerette volna Kazár Leó képromboló császár halála után a szentképek tiszteletét helyreállítani, de nem tudta, mert a tévtanítók még nagyon erősek voltak. Látva gyengeségét, titokban elhagyta pátriárkái székét és Szent Florus kolostorába belépve szerzetessé lett. Szakított a skizmával, magányos csöndjében megbánta az ikonrombolókkal való együttműködést, és szólt az egyetemes zsinat összehívásának szükségéről. Tanácsára Szt. Tarázt választották utódjául. 804-ben halt meg.