Zsid 9,8-23

Testvéreim! A Szentlélek nyilvánvalóvá teszi, hogy addig nem nyílik meg a szentélybe vezető út, amíg az első sátor fennáll. A jelenre vonatkozó jelkép ez: ott olyan ajándékokat és áldozatokat ajánlanak fel, amelyek nem tudják lelkiismeretében tökéletessé tenni a szolgálatot végzőt, mivel ezek csak ételekre, italokra és különböző mosakodásokra vonatkozó külső rendelkezések, melyek csak az új rendelkezés idejéig vannak érvényben. Krisztus viszont mint a jövendő javak főpapja a nagyobb és tökéletesebb sátoron át jelent meg, amely nem emberkéz alkotása, azaz nem e világból való, és nem is bakok és borjak vérével, hanem a tulajdon vérével ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök megváltást szerzett. Mert ha a bakok és a bikák vére és a tehén hamva a tisztátalanokra hintve megszentel, vagyis az istentisztelet számára tisztává teszi a testet, akkor Krisztus vére, aki az örökkévaló Lélek által önmagát ajánlotta föl Istennek, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől, hogy az élő Istennek szolgáljunk. Ezért új szövetség közvetítője, hogy miután meghalt az első szövetség alatt elkövetett bűnök váltságáért, a meghívottak elnyerjék az örökkévaló örökség ígéretét. Mert ahol végrendelet van, ott be kell következnie a végrendelkező halálának is; ugyanis a végrendelet csak halál esetén érvényes. Amíg a végrendelkező él, addig nem hatályos. Ezért az első szövetség sem lépett életbe vér nélkül. Mert amikor Mózes a Törvény szerint elmondott az egész népnek minden parancsolatot, vette a borjak [és bakok] vérét együtt a vízzel, a vörös gyapjúval és az izsóppal, és meghintette magát a könyvet és az egész népet, e szavakkal: Ez annak a szövetségnek a vére, amelyet Isten kötött veletek. Aztán hasonlóképpen meghintette vérrel a sátrat és az istentisztelet minden eszközét is. A Törvény szerint majdnem mindent vérrel tisztítanak meg, és vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat. Szükséges volt tehát, hogy a mennyei dolgok képmásait ezekkel tisztítsák meg, magukat a mennyei dolgokat viszont ezeknél különb áldozatokkal.

Mk 8,22-26

Abban az időben Jézus Betszaidába érkezett. Egy vakot hoztak eléje, és kérték, hogy érintse meg. Kézen fogva a vakot, kivezette a faluból. Nyállal megkente a szemét, rátette a kezét, és megkérdezte tőle, hogy lát-e valamit. Az felnézett, és így szólt: „Embereket látok, olyan, mintha a fák járkálnának.” Ezután ismét a szemére tette a kezét, erre tisztán kezdett látni, és úgy meggyógyult, hogy élesen látott mindent. Erre hazaküldte, mondván: „A faluba ne menj be, a falubeliek közül pedig senkinek el ne mondd!”

Szent Ménász, Hermogenész és Evgráfosz

Ezeknek a vértanúknak az ünnepe ahhoz a kultuszhoz kapcsolódik, amelyet a fővárosi hívek Szent Ménász konstantinápolyi templomában kezdetek a híres alexandriai vértanú felé tanúsítani. Egy Nagy Szent Athanáznak tulajdonított „Szenvedéstörténet” azt a látszatot keltette, hogy itt újabb szentek csoportjáról van szó. Az athéni származású, de Alexandriában híressé lett Ménász a Diocletianus-féle keresztényüldözés idején Egyiptomban (304−313 között) a legkülönfélébb kínzások során nyerte el a vértanúság koszorúját (Szent Ménászt már november 11-én is ünnepeltük). Vele együtt szenvedett kínhalált rokona, Evgráfosz, és kettejük tanúságtételének láttára megtért és vértanú lett Hermogenész is.