Zsid 11,8-16

Testvéreim! Hitből engedelmeskedett Ábrahám, amikor Isten hívta, hogy induljon el arra a helyre, amelyet örökségül fog kapni. Elindult, nem tudva, hová megy. Hit által költözött át az Ígéret Földjére mint idegen földre, és sátrakban lakott csakúgy, mint Izsák és Jákob, ugyanannak az ígéretnek az örökösei. Azt a szilárd alapú várost várta ugyanis, amelynek tervezője és építője Isten. Hit által kapott erőt a meddő Sára is, hogy foganjon, noha már idős volt, mert hitelre méltónak tartotta azt, aki az ígéretet tette. Így tehát egytől – méghozzá egy szinte már halottól – származtak oly sokan, mint az ég csillagai és mint a tengerpart fövenye, amely megszámlálhatatlan. Ezek mind hitben haltak meg anélkül, hogy részük lett volna az ígéretek beteljesedésében. Csak távolról látták ezt, és üdvözölték, és megvallották, hogy idegenek és jövevények a földön. Mert akik így beszélnek, jelét adják annak, hogy hazát keresnek. És ha arra a hazára gondoltak volna, ahonnét eljöttek, lett volna alkalmuk visszatérni. Azonban egy jobb után vágyakoztak, mégpedig a mennyei után. Ezért nem szégyelli Isten, hogy őt Istenüknek nevezzék, hiszen várost készített számukra.

Mk 9,33-41

Abban az időben Jézus és tanítványai Kafarnaumba értek. Amikor már otthon voltak, megkérdezte tőlük: „Miről beszélgettetek az úton?” De ők csak hallgattak, mert egymás közt azon vitatkoztak az úton, hogy ki a nagyobb közülük. Leült, odahívta a tizenkettőt, és így szólt: „Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.” Aztán odahívott egy gyermeket, közéjük állította, majd ölébe vette, és azt mondta: „Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem.” Ekkor János szólalt meg: „Mester, láttunk valakit, aki ördögöt űz a te nevedben, de nem követ minket. Megtiltottuk neki, mert nem követett minket.” Jézus így szólt: „Ne tiltsátok meg neki! Aki a nevemben csodát tesz, nem fog egykönnyen gyalázni. Aki nincs ellenünk, az velünk van. Ha csak egy pohár vizet ad is nektek valaki inni az én nevemben azért, mert Krisztuséi vagytok, bizony, mondom nektek, nem veszíti el jutalmát.”

Eusztrátiosz, Auxent, Jenő, Mardár és Oresztész vértanúk

Kappadokiai származásúak lehettek, s Örményországban szenvedtek vértanúságot Diocletianus alatt 300 körül (talán 302-ben). A tüzes ágyon való megsütésükről szóló szenvedéstörténetüknek nem biztos, hogy sok történeti értéke van, de a benne szereplő vallatások szövege miatt igen sokan olvasták azt, mert szinte teológiai értekezés lett belőle, amely a Szentháromság tiszteletét is elősegítette. Tiszteletük szorosan kötődik az Olümposz hegyének monostorához, amelyet nekik szenteltek.

Szent Lúcia szűz vértanúnő

A szicíliai szűz nem akart férjhez menni addig, míg vőlegénye keresztény nem lesz - aki viszont ezért följelentette őt, s 304-ben (a Diocletianus-féle üldözés során) lefejezték. Az 5−6. századi legendás szenvedéstörténet szerint Lúcia Siracusa városának egyik legelőkelőbb családjából származott. Elkísérte beteg édesanyját Szent Ágota sírjához, s miután az édesanya meggyógyult, Ágota jelent meg Lúciának, hazafelé pedig Lúcia megkapta az engedélyt anyjától, hogy ne kelljen férjhez mennie, s amit hozományként birtokol, azzal tetszése szerint bánhat, Erre Lúcia szétosztotta hozományát a szegények között. Vőlegénye, egy pogány ifjú bosszúból a bíróság elé hurcolta, mert elesett a házasságtól és különösen a hozománytól. A bíró parancsot adott arra, hogy nyilvánosházban gyalázzák meg. S ekkor a Szentlélek olyan nehézzé tette a testét, hogy semmi módon nem tudták elmozdítani helyéből. Ezután a legkülönfélébb kínzások követték egymást, de Lúcia imádságának hatására egyik sem tudott fájdalmat okozni. Végezetül a bíró parancsára karddal döfték át a torkát, de nem halt meg azonnal, sőt, ebben az állapotában még tanította is a népet, s csak akkor halt meg, amikor egy odasiető pap kezéből fölvette az utolsó kenetet.

A középkorban Lúcia a legkedveltebb szentek közé tartozott. Oltalmáért folyamodtak a vakok és a szembetegségekben szenvedők (mivel a neve a lux = fény szóból ered), a bűnbánó utcanők, a földművesek és a különféle kézművesek, de ugyanígy a varrónők, a párnakészítők és a nyergesek is, mivel valamennyien hegyes szerszámokkal dolgoznak.