Kasszián szé.
◀︎ 
 február 29. 
 ▶︎
Korábbi hangos útmutatók >
 
Korábbi zsolozsma szövegek >
Ter 7,11-8,3

Noé hatszázadik életévében, a második hónap tizenhetedik napján fel­szakadtak a mélység forrásai és megnyíltak az ég zsilipjei, és eső zuhogott a földre negyven nap és negyven éjen át. Ugyancsak azon a napon ment be Noé meg Szem, Kám és Jáfet, a fiai, meg velük felesége s három fiának felesége a bárkába. Feljutott még Noé bárkájára mindenfajta vadállat, min­den állatfaj, mindenféle szárazföldi csúszómászó és mindenfajta levegőben szárnyaló madár párosával: minden lényből, ami csak lélegzik, egy hím és egy nőstény ment be a bárkára. Isten Noénak adott rendelkezése szerint minden testben élőlényből felszállt egy hím és nőstény. Azután az Úristen kívülről rájuk zárta a bárkát. A vízözön negyven napon és negyven éjen át esett a földre, és igen sok víz gyűlt össze, amely felemelte a bárkát a földről. A vízár elhatalmasodott, és erősen megduzzadt a föld felett, a bárka viszont a víz felszínén úszott. A víz pedig még tovább áradt a földön, úgyhogy már elborította az összes magas hegyet is az ég alatt. Tizenöt könyöknyivel volt magasabb azoknál a víz, s ennyivel emelkedett minden magas hegy föle. El is pusztult minden élőlény, amely a földön mozgott: a madarak és barmok, a vadállatok és minden szárazföldi csúszómászó, és valamennyi ember. Minden, ami lélegzett, és amiben élet volt a szárazföldön, odaveszett. Eltörölte tehát Isten még az emlékét is mindannak, ami a földön volt: az embertől az állatig, a csúszómászóktól az égi madarakig, mindegyiket eltörölte a földről. Csak Noé maradt meg és azok, akik vele voltak a bárkában. A víz pedig százötven napig emelkedett a föld felszínén. Ekkor Isten megemlékezett Noéról és minden állatról meg baromról, minden madárról és csúszómászóról, amely vele volt a bárkában. Isten szelet támasztott a föld felett, mire a víz apadni kezdett. A mélység forrásai meg az ég zsilipjei bezárultak, és megszűnt az eső az égből. A víz pedig lassan visszahúzódott, és százötven nap múlva elapadt.

Péld 10,1-22

A bölcs fiú öröm az apjának, az ostoba fiú viszont bánat az anyjának. Gonoszul szerzett kincsek mit sem használnak, az igazságosság ellenben megment a haláltól. Nem engedi az Úr az igaz lelkét éhezni, a gonoszok életét pedig elveti. A szegénység lealázza az embert, a szorgos férfikéz azonban gazdagságot szerez. A bölcs fiú nyáron gyűjt, a gonosz fiú pedig átalussza az aratást. Az Úr áldása nyugszik az igaz fején, a gonoszok száját pedig korai gyász fogja be. Az igaznak emlékét áldva emlegetik, a gonosznak pedig még a neve is kialszik. Aki bölcs szívű, elfogadja a parancsokat, a bolond viszont szájának ostobaságán bukik el. Aki tisztességesen él, biztos úton jár, aki pedig görbe utat választ, azt rajtakapják. Aki szemével hamisan kacsintgat, keserűséget okoz, aki azonban nyíltan dorgál, békességet szerez. Az igaz keze az élet forrása, a gonoszok szája pedig csak pusztulást takar. A gyűlölet irigységet szül, akik viszont nem keresik a civódást, azokat szeretet borítja. Az értelmes ajkán bölcsességet lehet találni, de az esztelen embernek vessző való. A bölcsek titokban tartják tudásukat, a meggondolatlanul szólók viszont közel vannak a veszedelemhez. A gazdagok számára főnyeremény az erős város, az istentelenek veszedelme pedig a nélkülözés. Az igazak alkotása az életet szolgálja, a gonoszok termése pedig a bűnt. A fegyelmező intelem megőrzi az igaz élet útját, de aki megveti a korholást, eltéved. A gyűlöletet rejtve tartja az igaz ajak, aki pedig rágalmat szór, az ostoba. Ahol sok a beszéd, nem marad el a bűn, s az az okos ember, aki féken tartja ajkát. Tiszta ezüst az igaznak nyelve, a gonoszok elméje pedig semmit sem ér! Az igazak ajka sok embert tanít, a balgák pedig nyomorúságban végzik. Az Úr áldása van az igaz fején, és ez gazdagságot szerez, s azzal nem jár szomorúság a szívben.

Joannész Kasszianosz szentéletű atya

A szökőéveknek ezen a napján a keleti egyház „Római” Kasszianosz néven emlékezik meg arról a János nevű szerzetesről, aki latin nyelvtudása révén Nyugat-Európa felé közvetítette a görög és keleti lelkiséget.

Alapos neveltetés után igen fiatalon ment el Betlehembe, hogy ott beálljon szerzetesnek. Aztán 385-től az egyiptomi aszkétákhoz, a Szketi-sivatagba költözött át, s közben ellátogatott a thébai monostorokhoz is, hogy pontosan megismerje az ottani életszabályokat és szokásokat. Különösen nagy hatással volt rá „a szív tiszta imádságának” tanítómestere (Evagriosz), akitől főleg „a 8 főbűn” elleni küzdelmet tanulta meg. 401-ben az egyiptomi szerzetesek ellen forduló Theofilosz alexandriai pátriárka miatt el kellett hagynia Egyiptomot: Konstantinápolyba ment Aranyszájú Szent Jánoshoz, aki csakhamar diakónussá szentelte. Majd 405-ben a császárváros papsága őt küldte Rómába Ince pápához, hogy támogatást találjon a száműzött pátriárka számára: ott szentelhették pappá, s ott találkozott a római egyház fiatal lektorával, a későbbi Leó pápával, aki majd 430-ban a „Krisztus megtestesüléséről” szóló hét könyv megírására kéri fel őt.

A száműzött Aranyszájú Szent Jánoshoz hű diakónus már nem sok időre térhetett vissza Konstantinápolyba. Valószínűleg Antiochiába menekült, majd onnan Dél-Galliába, a mai Marseille városába. Két kolostort is irányított ott, és a nyugati szerzetesek számára állította össze a keleti „szerzetesek intézménye” és „Az Atyák beszélgetése” című írásait. Tehát a nagyböjt előtti szombaton méltán tekinthetjük kalauzunknak is őt a szentéletű atyák (illetve görög eredetű szóval: aszkéták) életének megismerése felé. 415 körül Marseille-ben telepedett le, ahol két kolostort is szervezett: egyet férfiaknak, egy másikat pedig női szerzetesek számára. 435-ben hunyt el.