Tivadar nvt., Zakariás pr.
◀︎ 
 február 8. 
 ▶︎
Korábbi hangos útmutatók >
 
Korábbi zsolozsma szövegek >
1Kor 8,8-9,2

Testvéreim! „Az étel nem változtat Istenhez való viszonyunkon”; ha nem eszünk, nem lesz belőle hátrányunk, és ha eszünk, abból sem lesz előnyünk. De vigyázzatok, nehogy ez a „döntési jogotok” valamiképpen megütközést váltson ki az erőtlenek között! Mert ha valaki meglát téged, aki a „tudás birtokában” vagy, amint a bálványtemplomban asztalnál ülsz, vajon nem fog-e erőtlen lelkiismerete felbátorodva arra „épülni”, hogy ő is megegye a bálványáldozati húst? És így „tudásod” vesztét okozza erőtlen testvérednek, akiért Krisztus meghalt. Így aztán amikor a testvérek ellen vétkeztek, és erőtlen lelkiismeretüket megsértitek, Krisztus ellen vétkeztek. Ezért ha az étel megbotránkoztatja testvéremet, akkor inkább soha nem eszem húst, hogy testvéremet meg ne botránkoztassam. Vajon nem vagyok-e szabad? Nem vagyok-e apostol? Nem láttam-e Jézust, a mi Urunkat? Ti talán nem az én munkám eredménye vagytok az Úrban? Ha másoknak nem vagyok is apostola, nektek bizony az vagyok, mert ti vagytok apostolságom hitelesítő pecsétje az Úrban.

Mt 25,31-46

Így szólt az Úr: „Amikor eljön dicsőségében az Emberfia, és vele a szent angyalok mindnyájan, akkor leül majd fönséges trónjára. Elébe gyűjtik mind a nemzeteket, ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogy a pásztor elválasztja a juhokat a bakoktól. A juhokat jobbjára állítja, a bakokat pedig baljára. Akkor így szól a király a jobbján állókhoz: »Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, idegen voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és fölkerestetek.« Erre így válaszolnak neki az igazak: »Uram, mikor láttunk éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelenül, hogy felruháztunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy meglátogattunk volna?« A király erre így felel nekik: »Bizony, mondom nektek, amikor megtettétek ezt e legkisebb testvéreim közül egynek is, nekem tettétek.« Akkor a balján állókhoz is szól: »Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, amely a sátánnak és angyalainak készült! Mert éheztem, és nem adtatok ennem, szomjaztam, és nem adtatok innom, idegen voltam, és nem fogadtatok be, mezítelen voltam, és nem ruháztatok fel, beteg és börtönben voltam, és nem látogattatok meg.« Ekkor ezek is így válaszolnak neki: »Uram, mikor láttunk éhezni vagy szomjazni, idegenként vagy mezítelenül, betegen vagy börtönben, és nem szolgáltunk neked?« Erre majd ezt feleli nekik: »Bizony, mondom nektek, amikor ezt nem tettétek meg e legkisebbek közül egynek is, nekem nem tettétek meg.« Ezek örök gyötrelemre mennek, az igazak pedig örök életre.”

Szent Tivadar hadvezér (Theodórosz Sztratilatisz) nagyvértanú

A sok katona-szent és több Szent Tivadar közül is ez a hadvezér tűnik a leghitelesebbnek, s a görög egyház Szent György mellett Theodórosz „sztratilatiszt” tiszteli leginkább. A róla szóló legrégibb tanúságtételünk Nisszai szent Gergelytől származik, aki egy külön szentbeszédet szentelt a nagyvértanú tiszteletére. Ez a kiváló hadvezér lehetett a többi Szent Tivadar nevű harcos szentnek a prototípusa.
Licinius császár idején (308-323) a hagyomány szerint a pontuszi Hérakleia kormányzója volt. Szeretetre méltó egyéniségével és ékesszólásával sokakat térített keresztény hitre. Széttörette az arany ás ezüst bálványokat, s darabjaikat a szegények között osztotta szét. Amikor kereszténysége miatt a császár elé idézték, elítélte annak bálványimádását, és felszólította őt, hogy térjen meg az egy élő Isten hitére. A bátor katonát tanúságtétele miatt szörnyű kínzásoknak vetették alá, s végül 318-ban lefejezték. A keresztények vitték át holttestét Hérakleiából Eukhaiszba.


Szent Zakariás próféta

A tizenegyedik „kispróféta”, az ószövetségi Szentírás utolsó előtti könyvének szerzője, amelynek elején pontos dátum is van: 520. október-november, tehát a fogság utáni évtized. A könyv kezdő képsora Zerubbábelre, a dávidi királyi család egyik sarjára utal, akit a perzsa hatalom kormányzóként küldött Jeruzsálembe. Neki, a dávidi reménység hordozójának kell, mint „Jahve szolgájának” a templomot helyreállítania. A görögösen Zorobbábelnek hívott király titokzatos megkoronázását említi. Ezután annak örökösét, a Józsue főpap által képviselt papságot magasztalja. Zerubbábelt Jozija főpappal együtt „az olajfa fiai”-ként, egy új messiási fölkenés hordozóiként mutatja be (amely királyi és főpapi: a későbbi qumráni két-messiásra való várakozás kiindulópontja). A két Messiás egyenjogúként jelenik meg. A később átdolgozott Zak. 6,11-13 szövegben a most már „főpapnak” nevezett Józsue, a kialakuló istentiszteleti közösség feje kerül előtérbe a dávidi ivadék Zerubbabel előtt, aki sohasem lett király. Helyette Józsuét koronázták meg, aki így a király nélküli nép közösségének egyedüli vezetője és tulajdonképpeni közvetítője lesz.
Zakariás Lévi törzséből származott, tehát pap is volt, s prófétai működését Ezekiel hagyományai szerint folytatta. Témái között különlegesen fontos Isten irgalmas ítéletének, a zsidók és pogányok kibékülésének és Jézus kínszenvedése bizonyos részleteinek megjövendölése.