Polihisztor, aranymisés atya sok kinccsel megáldva - interjú Cselényi István (Gábor) atyával

A teljesség igénye nélkül igazak rá a következők: két gyermeke és öt unokája van, 1967-ben teológiai doktorátust szerzett, 1970 óta görögkatolikus lelkész. Tizenöt éven át tanított a nyíregyházi Szent Atanáz Görög Kato­likus Hittudományi Főiskolán, Alma Matere, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Teológiai Kara 1997-ben munkás­ságát Ph.D.-fokozattal ismerte el. Esztergomban végzett szervezőlelkészi majd parókusi munkát 1999-től 2011-ig. Piliscsaba görögkatolikus híveinek lelki ellátását nyugdíjas lelkészként is a mai napig végzi.

Karácsonykor hívta el Isten a papi szolgálatra, gondolom ezért ez az esemény minden karácsonykor eszébe jut. Egy életre szólóan is lehet erőt meríteni az ilyen egyértelmű hívásból, Istenélményből?  

Igen, karácsony éjjelén ért utol a meghívás. Érettségi előtt álltam, mindenféle terveim voltak. Már gimnazista koromban is jelentek meg verseim, emellett zenével is foglalkoztam. Az éjféli zsolozsmát édesapámék végezték nyíregyházi templo­munkban, Izaiás Emmánuel-jövendölését épp ő énekelte, szinte ma is hallom: „Térjetek meg, mert velünk az Isten”. Ezt hallva rádöbbentem, hogy a legfontosabb számomra világba kiáltani, hogy ez az Emmánuel – Krisztus, és az ő velünk-létét, szeretetét kell elvinnem az emberek közé. Ebben a hivatásban azután tudtam kamatoztatni a mennyei Atyától kapott adományokat: igét hirdettem, írtam, énekeinket gyűjtögettem, de már nem öncélúan, hanem Krisztus küldötteként.
Igenis Isten-élmény volt ez. Valahol Szent Mihály döntéséhez hasonlóan egy egész életre kihatott ez az alapelhatározás, újabb és újabb döntésekre ébresztett. Ilyen volt, amikor odahagytam egy harminc éves életszakaszt, és a szórvány pasztorációra vállalkoztam. 

Valóban szinte a semmiből épített közösséget Esztergomban. Milyen volt látni, ahogy felnő, nagykorú lesz a csapat és feldolgozni azt, hogy egyszer csak el kell engednie a kezét? 

Énelőttem csak alkalomszerűen jártak ki Esztergomba a budai atyák, így Bacsóka kanonok úr, és nem volt templomunk. Először a Szegényház téri kápolnában, majd a kórház-kápolnában végeztük a Liturgiát, de volt egy pap-családból származó neves orvos itt, dr. Magyarsóki Ferenc, aki korábban városi képviselő volt. Az ő révén 2000 elején ingyen és bérmentve megkaptuk a várostól a volt szerb templomot és a hozzá tartozó telket. A vallási turizmus pályázatain Latorczai János akkori miniszter segítségével sikerült támogatást szereznünk, és elkezdődhetettek a munkálatok. A paplak teljesen romos volt, le kellett bontani, és a templom is siralmas állapotban volt. Közben kiderült, hogy a parókia olyan romokra épült, amelyek a Szent István korabeli Johannita kolostor maradványai. Ezeket bele foglaltuk a közösségi ház alsó szintjébe. Így a keleti egyház jelenléte szinte egész évezredet fog át Esztergomban. 

Mikor tudtak ezzel a gazdag hagyományokkal rendelkező templomban először Liturgiát végezni? 

2004-ben, és 2005-ben lettünk hivatalosan is egyházközséggé. Ezt követően is tovább folyt a belső építkezés, és 2011-re értük el, hogy ikonosztázion kerüljön a templomba, amelynek képeit az azóta már elhunyt Gregori Jánosné Pannika a szentendrei Szerb múzeumban őrzött eredeti képek alapján festette meg. De van egy egyedülálló ikon-kompozíció is a templomban, Latorczainé Újházi Aranka műve: Lázár feltámasztása, amely talán jelképe is az ország lelki újjászületésének.

Közben híveink is kezdtek gyülekezni, nemcsak a városból, hanem Komárom-Esztergom megye többi részéből is, több filiát is sikerült kialakítanom: Piliscsabán, Tatabányán, Tatán és Környén. Igazság szerint anyagi megélhetésemet annak köszönhettem, hogy a Vitéz János Főiskolán tanítottam. 2011-ben nyugdíjba kerültem. Felesé­gemmel még a kezdet kezdetén Pilismarótra költöztünk, 2011-ben ide vonultunk vissza. Újabb és újabb kollégák vették át Esztergomot, volt, aki afféle másod-állásban látta el, míg végül Takács Gusztáv atya szívvel-lélekkel felvállalta az itteni munkát. Közben mára már egy egészen új nemzedék nőtt fel, a gyermekek felnőtté váltak. Olyan ez, mint otthon, a családban. Fájdalmas is elengedni a gyermekek kezét, de öröm is, hogy tovább viszik a hitet, szertartásainkat, énekeinket. 

Milyenek a nyugdíjas évek? Tud sokat pihenni vagy inkább az aktivitás a jellemző? 

Egészségi állapotom már egyre rozogább, de nemigen tudok ölbe tett kézzel ülni. Papi munkám mellett mindig is írogattam, már nem annyira verseket, mint teológiai, filozófiai tanulmányokat, sőt könyveket, több tudományos társaság tagja voltam, itthon, sőt külföldön is. Ez a munka teljesedett most ki. Már nemigen jutok el könyvtárakba, de a világhálón szinte mindent utol tudok érni, ami csak érdekel. Annak idején még Nyíregyházán egy kolléga azt írta rólam: polihisztor vagyok. És ez így is van, nem szégyellem. Alapvető hittantól filozófián át a liturgiáig és énekeinkig sok mindennel foglalkoztam, de ezek végül is egy tőről fakadnak: karácsonyi élményemből, annak átéléséből, hogy a Szentháromság titka Jézus Krisztusban osztályrészünk lett. 

Sok papné otthon neveli a gyermekeit, háztartásbeli lesz, ám az ön(ök) esetében két hivatás is volt családon belül. Hogy tudta ebben ön a feleségét és a felesége önt segíteni. Nem volt-e sokszor emiatt nagyon nehéz?  

Feleségem, Pál Magdolna negyedéves orvostanhallgató volt, mikor hozzám jött feleségül, és ötöd- majd hatodévben szülte két fiúnkat. Pesti szolgálatomtól kezdve gyakorolta orvosi hivatását. A testi és a lelki orvos szerepe egymásra épül, hiszen ő is ad lelki tanácsokat, nemcsak a testet gyógyítja. Amellett a híveket is övéinek tekinti, segíti, ahol tudja. Úgy is mondhatnám, a papné ér annyit, mint egy káplán, a pap elsőszámú munkatársa. Magdika a kántorom is volt. Én jóformán csak azzal tudtam őt segíteni, hogy mindegyik állomáshelyemen vittem-hoztam a munkából, mint ahogy gyermekeinket is, amíg még otthon voltak. Most persze már csak kettesben élünk itthon, a fiúk kirepültek, egyikük Pesten, másikuk a messzi Stockholmban él családjával. 

Amikor könyvet ír, önmaga is gazdagodik általa. Volt olyan, hogy írás közben értett meg mélyebben bizonyos témát, jelenséget? 

A szellemi munka – építkezés. Egyik réteg a másikra épül. Még Nyíregyházán kezembe került Thomas Schipflinger Sophia – Maria c. könyve. Ennek alapján kezdtem el foglalkozni azzal a kérdéssel, megvan-e, hogyan is van meg Istenben a női-anyai vonás. Indíttatást adott ehhez I. János Pál pápa kijelentése is, hogy Isten a mi atyánk, de még inkább anyánk! Ennek a kutatásnak a terméke volt először Isten anyai arca c. könyvem, annak újabb és újabb változata, végül A Szentlélek anyai arca c. művem, amelynek most épp egy bővített kiadásán dolgozom. Végső alapja Jézus kijelentése, hogy a Szentlélek szül újjá bennünket! Azt szokták mondani: Roma locuta, causa finita, vagyis: Róma szólt, és az ügy be van fejezve. Én azt tartom: ha az Egyház kimondott egy titkot, annak mélyén további mélység rejtőzik, további titkok tárulnak fel. 

Mi volt eddigi papi pályája talán legszebb pillanata?  

Amikor 2009-ben itteni híveimmel lesétáltunk a Kisduna-partra, és ott végezhettem a vízszentelést. Úgy, mint valamikor a johannita görög szerzetesek, vagy Mária Terézia korától a szerb ortodoxok is. Átélhettem: a katolicizmus, a nyugati szertartás felleg­várában is itthon vagyunk, megélhetjük ősi identitásunkat. 

Honnan ez a derű, ami idős korában is ennyire jellemzi? Ilyen a természete, vagy azért a derű megmaradásáért dolgozni is kell.  

A derű nyilván alaptermészetem is. Jó szüleim, jó hitvesem, jó fiaim és unokáim vannak, és jó hívekkel áldott meg az Úr Jézus. De a derűt második védőszentemtől, Gábor főangyaltól is öröklöm, hiszen ő volt a legfőbb örömhír-vivő, és az ma is. Persze, az élet során sok-sok csalódás, baj, betegség ér minket, de tudjuk, lelkünk jó kezekben van: Krisztuséban, és a Szentlélek szívében, aki „Szeretet, öröm és békesség”. 

Milyen érzés volt megélni az aranymisét? Olyan, amilyennek fiatal korában elképzelte vagy egészen más?  

Nagy kegyelem, hogy megélhettem az aranymisémet, hiszen körülöttem sorban „elhull­tanak legjobbjaink a hosszú harc alatt”. Ez máris több, mint amit remélhettem. Igaz, semmilyen címet vagy rangot nem értem el, nincs sem aranyam, sem ezüstöm. De úgy van ez, mint azt lakóhelyemen, Pilismaróton templombúcsúk alkalmával már többször hallottam. Templomunk védőszentje Szent Lőrinc, akitől megkérdezték: hol van a templom aranya meg ezüstje, és ő a szegényekre mutatott, mondván: „Ezek az én kincseim és aranyaim!” Nos, az én aranyaim és az én kitüntetésem: családom, híveim, tanítványaim!

Kapcsolódó írás: 

Aranymise és templombúcsú Esztergomban