Szent Illés próféta ünnepe Máriapócson

A liturgia előtti imaórát Feczák László Miklós atya vezette. A hívek között idén is ott voltak a fiatal zarándokok, a 22+ útonlevői, valamint kárpátaljai magyar zarándokok, akik előző este érkeztek meg gyalogosan Beregsurányból – immár harmadik alkalommal ajánlva útjukat a békéért.

A liturgia során a könyörgések a Munkácsi Egyházmegye püspökeiért, Tódor püspökért és Nílus segédpüspökért is szóltak.

Ábel püspök szentbeszédében a remény prófétájaként állította elénk Illést, akinek életében ugyanúgy jelen volt a kétségbeesés és a kérdés, mint a ma emberében: „Vajon mi lesz?”  A főpásztor a szombati találkozásai során felmerülő, az eljövendőért aggódó kérdéseit sorolta: mi lesz a fiatal párral, akik most indulnak közös útra? Mi lesz a missziós hivatást vállalókkal, a házassági évfordulójukat ünneplőkkel, az idős emberekkel, a háborús országból érkezőkkel?

– „Én is önökkel együtt teszem fel a kérdést” – vallotta meg a főpásztor. Válaszul Illés prófétát állította a hallgatóság elé, ahogyan az egyház teszi ezt ezen a napon, július 20-án. Illést, aki máshogyan várta az Urat, a szelíd szellőben érintette meg Isten, és bízni kezdett. – „A remény nem valami, hanem valaki” – mondta Ábel atya, majd három üzenetben foglalta össze Illés példáját: szembe kell nézni a közömbösséggel és istentelenséggel; hűségesnek kell maradni akkor is, ha nem azt kapjuk, amit megérdemlünk; és vállalni kell a küldetést a remény jegyében.

A szentbeszéd gondolataihoz kapcsolódva a zarándoklat fő szervezője, Csirpák József atya a liturgia végén így buzdította a híveket: „Három éve zarándoklunk a békéért, de nem csak a békéért kell zarándokolnunk. Annak ellenére, hogy nehéz élethelyzetből jöttünk, hogy a családjaink szétszakítva élnek, nekünk arról kell tanúságot tennünk, hogy velünk van az Isten – nem félünk.”

A liturgia zárásaként a főpásztor megáldotta a kegytárgyakat, majd szentelt vízzel hintette meg a jelenlévőket, megerősítve őket – Illés próféta nyomán – a remény útján való járásban.