Egyházi anyakönyvekről

(latinul: matricula vagy liber paroecialis)

Magyarországon elsőként az 1515-ben tartott veszprémi egyházmegyei zsinat rendelkezett az anyakönyvvezetés gyakorlatáról. A zsinat nem túlságosan pontos és egyértelmű határozata arra utasította a plébánosokat, hogy a kereszteléseket jegyezzék fel annak érdekében, hogy a lelki rokonságot nyilvántarthassák. A rendelkezés alapja a kánonjognak az az előírása volt, hogy a lelki rokonság ugyanolyan házassági akadálynak számított, mint a vér szerinti rokonság. A mai anyakönyvezési gyakorlatot a Trienti Zsinat 24. ülése fektette le 1563 decemberében. Az ülés első jegyzőkönyvének első fejezete a házasságok anyakönyvezéséről (matrica copulatorum) intézkedik, a második a megkereszteltek (matrica baptisatorum) és a keresztszülők jegyzékbe vételéről. Hazánkban a római katolikus egyházban a trienti program átfogó megvalósítást elindító 1611. évi nagyszombati zsinat intézkedett az anyakönyvek vezetéséről.

1614-ben V. Pál pápa kiadta a Rituale Romanumot, amely már a halotti anyakönyvezésről (matrica mortuoru) is rendelkezett. 1625-ben Pázmány Péter esztergomi érsek a Rituale Romanumot az egész országban kötelezővé tette. A Rituale Romanum az alábbi öt előjegyzést vezette be: a keresztelési, házassági, halálozási és a bérmálási anyakönyvek mellett egy úgynevezett Status Animarumot, amely a húsvéti áldozás időpontjában az adott plébánia vagy parókia összes hívét összeírja háztartások szerint. Az 1630-as évektől kezdve rendszeresen megtartott kanonika vizitációk (visitatio canonica), azaz egyházlátogatások alkalmával, ellenőrizték az anyakönyvek elhelyezését és helyes vezetését.

A folyamatos és általános érvényű anyakönyvezés a történelmi Magyarország teljes területén csak a törökök kiűzése után kezdődhetett el. A görögkatolikus anyakönyvek közül Magyarországon a legrégibbek a következők: Boldogkőváralja (1724), Baktalórántháza (1749), Tokaj és Hajdúdorog (1750), Hosszúpályi és Nagyléta (1764), Álmosd és Bodrogkeresztúr (1772).

A tridenti Zsinat határozatai befolyásolták a protestáns egyházak anyakönyvezési gyakorlatát is. Az 1782-es türelmi rendelet értelmében nemcsak a katolikus, hanem a református, evangélikus, görögkeleti egyházak és zsidó hitközségek is vezettek anyakönyveket, de ezek nem számítottak hivatalos okiratnak. Az evangélikusok számára a katolikus papok kizárólag anyakönyvezők voltak. Ezért a XVIII. század második felétől ezért az anyakönyvekben két oszlop van a katolikus és a protestáns felekezetek számára. A lutheránus és református anyakönyveket 1829-ben ismerték el hivatalos okiratnak, de a katolikus papok felügyelete alatt. Az evangélikus anyakönyveket végül 1866-ban elismerték jogerős okiratnak. Ettől az évtől vezettek anyakönyveket a járási hivatalok és a városi magisztrátusok a nem vallásos személyek számára is. A zsidó anyakönyveket 1766-tól a helyi vagy a lakhelyhez legközelebbi rabbi vezette, 1797-től segéd anyakönyvelő által, a katolikus papok felügyelete alatt. A zsidó nevekkel gyakran volt gond, ezért II. József 1787-ben elrendelte, hogy minden zsidó polgár válasszon állandó családnevet. Mivel a német nyelvű anyakönyvekben vezették őket, a zsidók általában valamilyen német nevet választottak maguknak. A zsidó családok kutatását nehezíti az is, hogy ugyanazon faluban azonos névvel szerepelhetnek olyan családok is, melyek nincsenek rokonságban egymással.

1822-ben az egyházi hatóságok elrendelték a betűrendes névmutatók készítését - ezek mindenképpen megkönnyítették az anyakönyvekben való visszakeresést. Az 1827: XXIII. tc. viszont elrendelte az egyházi anyakönyvek két példányban történő vezetését, elsősorban biztonsági okokból. A másodpéldányokat az illetékes területi levéltárakban őrzik. Ez alól kivétel a Kalocsa-Kecskeméti főegyházmegye területéről való másodpéldányok, ezeket a Kalocsa-Kecskeméti Érseki Levéltárban őrzik. A Szarvasi Evangélikus Gyülekezet Levéltárában, a budapesti Baptista Levéltárban, valamint a szentendrei székhelyű Budai Ortodox Egyházmegyei Levéltárban szintén őriznek egyházi anyakönyveket. Az izraelita, azaz zsidó vallású lakosság anyakönyvezését Magyarországon általánosan kötelező érvénnyel és hatállyal csak 1851 júliusában rendelték el. Azonban itt is akadnak települések ahol jóval korábban kezdték el az anyakönyvezést.

A korai anyakönyveket II. József uralkodásáig általában nem rovatok szerint, hanem folyamatosan vezették, napok és hónapok szerint. A rovatok (megkereszteltek, házasság, elhalálozottak) a 18. század utolsó negyedétől kezdtek elterjedni. A római rituálé szerint vezetett anyakönyveknél a 18. század elejéig a feljegyzéseket általában egy könyvben vezették. A 17. század második felében van példa arra is, hogy a három anyakönyvet külön-külön könyvben vezették. A 18. század első felében a helyet, dátumot és az esemény leírását kezdik külön oszlopokban feljegyezni. Az 1787-es udvari dekrétum értelmében megjelentek a sablonszerű, majd a 19. század elejétől az előnyomtatott anyakönyvek. II. József rendelete szerint az anyakönyvnek tartalmaznia kellett a születés évét, hónapját és napját, a gyermek nevét, nemét és azt, hogy törvényes vagy házasságon kívüli-e, a szülők kereszt- és vezetéknevét, vallását, a keresztszülők teljes nevét, a házasságon kívüli gyermek apjának a nevét, ha elismerte az apaságot. A zsidó anyakönyvek tartalmazzák a szülészbába nevét, a fiúk esetében a körülmetélés dátumát és az azt végző személy nevét. A házassági anyakönyvnek tartalmaznia kellett az esküvő évét, hónapját, napját, a házszámot, a vőlegény kereszt- és vezetéknevét, vallását, életkorát, családi állapotát (nőtlen, özvegy, ha özvegy hány évig tartott a házassága), a menyasszony keresztnevét, vallását, korát, családi állapotát (hajadon, özvegy), a tanúk kereszt- és vezetéknevét, családi állapotát. A tanúknak mindig alá kellett írni az anyakönyvet. A halotti anyakönyveknek hat oszlopban tartalmaznia kellett a halál évét, hónapját és napját, a házszámot, a vallást, a halott nevét és korát, a halál okát. A korai születési anyakönyvek csak a legfontosabb adatokat tartalmazták (a gyermek neve és születésének dátuma, a szülők és keresztszülők neve, a születés helye). Néha a keresztelést végző pap neve is szerepel. Mária Terézia 1770-ben elrendelte, hogy anyakönyvezni kell a házasságon kívül született gyermek apjának a nevét, ha elismerte az apaságot. 1771-től a birodalom egyes tartományaiban vezetni kellett a házak és a telkek számát is.

1852-től az anyakönyvekben megjelent a „megjegyzések” rovat az anyakönyvi adatok javítása, a vezetéknév megváltoztatása, halottá nyilvánítás, a halál különleges körülményei számára. Néha itt szerepel bejegyzés a halálról és az esküvőről, hogy elsőszülött-e a gyermek.

A katolikus anyakönyvek nyelve többnyire latin. Az 1840: VI. tc. 7. §-a értelmében 1843-50 között megjelent a magyar nyelv. A régebbi evangélikus anyakönyveket is latinul vezették, 1844-50-től magyarul (1850 után a felvidéki szlovák környezetben bibliai cseh nyelven). A régebbi zsidó anyakönyvekben uralkodik a német nyelv, később a magyar. A görögkatolikus anyakönyvek

A keresztelési, házassági, halotti anyakönyvek nemcsak a szentségek kiszolgálását rögzítették, hanem egyúttal közhitelű dokumentumoknak számítottak, mivel 1895. október 1. előtt állami anyakönyvezés nem létezett.

1894-ben a Szapáry Gyula gróf vezette kormány úgy döntött, hogy a parlament elé terjeszti javaslatát az állami anyakönyvezés megteremtéséről. A szükséges törvénytervezetek ellen foglalt állást I. Ferenc József császár és király (az egyházak, valamint a Vatikán is), akinek a jóváhagyása nélkül nem kerülhetett az országgyűlés elé törvényjavaslat. Az 1894. évi XXXIII. törvénycikk, amely az állami anyakönyvezést elrendelte, 1895. október 1-jétől kötelező lett.