Egyáltalán nem vagyunk elszigetelt helyzetben, sokrétű misszió a miénk - interjú Janka Ferenc veszprémi parókussal

Milyen az élet a szervezőlelkészségben?

Szabó Mihály tábori lelkész atyát a közvetlen elődöm, Dr. Mosolygó Péter atya váltotta Veszprémben, és kettejük munkájának eredményeképpen ma már nem szervezőlelkészség vagyunk, hanem parókia. Veszprémben ősi gyökerei vannak a bizánci rítusnak, 1000 körül már volt itt egy görög apácakolostor, amit Szent István (vagy az újabb kutatások szerint még Géza fejedelem) alapított, és görög nyelvű alapítólevele megmaradt. Innen gyökerezik tehát az egyik legősibb bizánci jelenlét Magyarországon.

Jelenleg a megyeszékhelyen háromszáz körüli, az egyházmegye területén több mint ezer görögkatolikus hívet számlálunk. A közösség sajátossága, hogy többnyire értelmiségiekből áll, akik egyetemi tanulmányaik, vagy a kedvezőbb munkalehetőségek révén kerültek ide, majd itt alapítottak családot. Nagyon hűséges és családias görögkatolikus közösség a miénk, azt szoktam mondani, hogy bizonyos értelemben ez afféle “posztmodern” egyházközség. 

Ez mit jelent pontosan? 

Az itteni görögkatolikus hitéletében nem egy történelmileg szervesen egybeforrt falusi vagy városi közösség hagyományai, szokásai, rokoni szálai játsszák a döntő szerepet, hanem a személyes hitből fakadó elköteleződés. Korunkban a hagyomány ereje még a tradicionális közösségekben sem elég erős ahhoz, hogy az embert megtartsa a hitben. Jelentősebb a családi értékrend, de a legdöntőbb a személyesen elsajátított hit és elköteleződés. Ennek révén kapcsolódnak az emberek egy közösséghez. Nagyon igaz, amit XVI. Benedek pápa még fiatal teológuskánt ír a Bevezetés a keresztény hitbe című könyvében: „olyan korban élünk, amikor a hívőt megkísérti a hitetlenség, a hitetlent pedig a hit”. Sok olyan emberrel találkozom, akik nem származnak hagyományosan vallásos környezetből, és ugyan nem gyakorolnak semmilyen vallást, de tapasztalatom szerint mégis megszólíthatók. Az olyan alkalmakon, mint amilyen a keresztelő, esküvő vagy a temetés, lehetőség adódik arra, hogy a pap olyanokhoz is szóljon a hitről, akik nem sűrűn kerülnek a templom közelébe. Én igyekszem élni ezekkel a lehetőségekkel. Tavaly tizenöt keresztelésünk volt, ebből öt alkalommal felnőttet kereszteltem. Többször előfordult olyan is, hogy valaki azért döntött úgy, hogy kéri a keresztséget, mert baráti, rokoni alapon felkérték, hogy keresztszülő legyen és az ezzel járó felelősséget nagyon komolyan gondolta. A keresztségi felkészülés során aztán nagyon jó beszélgetések szoktak kialakulni és a kapcsolatok nagy része megmarad a katekumenátus után is. 

Nehéz ma megszólítani az embereket? Milyen a 21. századi evangelizáció görögkatolikusként? 

Minden emberben ott van az érdeklődés, a vágy a teljes és boldog életre. Ugyanakkor mindenki nagyon sokat dolgozik, rengeteg terhet cipel, és ha valaki nem ismeri Istent, a hit lényegét, azt gondolhatja, hogy a vallásos élet is csak egy plusz terhet rak az emberre. Ennél nagyobbat azonban nem is tévedhetnénk, hiszen a hit által egy új minőséget tapasztalhatunk meg, ami átalakítja a gondolkodásunkat és az életvitelünket is. Ha a hitünk lényegét két gondolatban kellene összefoglalni, azt mondhatnánk, hogy Isten azt mondja ránk: „jó, hogy vagy, szeretlek téged”. A másik pedig, hogy ugyan van bűn, de Isten szeretete újra és újra felkínálja a bűnbocsánat lehetőségét is. A gyónás például, ebben az összefüggésben, nem egy szégyenletes kötelesség, hanem az önismeret, az Istennel és az embertársaimmal való kiengesztelődés ajándéka és iskolája, a magam okozta függőségekből való szabadulás lehetősége. Pilinszky írja ezzel kapcsolatban, hogy kevés felnőtt tudja összekapcsolni a gyerekkorában kapott lelki-tükörrel a felnőttként megtapasztalt szorongást, gondot, félelmet, szégyenérzetet, életének bukásait, amit felnőve Isten elé lehetne és kellene tárni. Ha ez mégis sikerül, nagyon mély megszabadulás élményt tud okozni. Az evangelizáció legnagyobb feladata az lenne, hogy megsejtesse az emberekkel, hogy a hit nem az életük plusz terhe, hanem a kibontakozás és elmélyülés lehetősége, amitől a házasság, a gyermekkel való kapcsolat is jobb lesz, és amitől a munkáját felszabadultabban tudja végezni. Az Istennel való személyes kapcsolatból születő hit, remény és szeretet belső derűt és fényt ad az embernek. 

Ferenc atya milyen úton jutott el a veszprémi szolgálatig? 

Teológiai tanulmányaimat Rómában a Pápai Gergely Egyetemen végeztem, amit filozófiai doktorátussal zártam le. Nyíregyháza környéki lelkipásztori szolgálatok mellett 12 évig tanítottam filozófiai tárgyakat Nyíregyházán, a Szent Atanáz Főiskolán, hosszabb ideig a filozófia tanszék vezetőjeként. 2007-ben Erdő Péter bíboros úr, aki akkor az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának elnöke volt, a megüresedett főtitkár helyettesi posztra keresett két európai nyelven beszélő, közép-kelet európai régióból származó papot a titkárság székhelyére Svájcba, Sankt Gallenbe. Felkérésére igent mondtam, így 5 évet éltünk ott a családdal. Nagyon sokrétű egyházi, kulturális és emberi élményekkel, tapasztalatokkal gazdagodtunk, csodaszép időszak volt. 

Ez idő alatt gondolom csak magának és a családjának tartott Liturgiákat. 

Egyszer gimnazista koromban tettem egy könnyelmű kijelentést. Az osztálytársaimnak azt mondtam, a görög papság annyira szép, hogy ha az ember csak a családjának misézik, akkor is van értelme. Öt évig miséztem a családomnak! A jó Isten meghallgatta, amit mondtam. Vigyázni kell arra, mit mondunk... (nevet) 

És milyenek a mostani évek? Sűrű napirend jellemzi? 

Veszprémben az Érseki Hittudományi Főiskolán dogmatikát és fundamentális teológiát tanítok. Szegedre, a szeptembertől egyetemi rangra emelkedő Gál Ferenc Főiskolára is meghívtak filozófiát tanítani. Tavaly óta főiskolai tanár, a filozófia tanszék vezetője is lettem. Egyszer bencésekkel beszélgetve mondtam nekik, hogy ugyan nagyon nehéz, de egyszersmind lenyűgözően érdekes is a teológia keresztmetszetével foglalkozni: egyszerre tanulni és tanítani a filozófiát, a fundamentális teológiát és a dogmatikát. Erre az egyik szerzetes a fejét csóválva azt mondta, hogy véleménye szerint a teológia gerince nem ez a három tárgy, hanem a biblikum, a patrisztika és a liturgika. Végül mindketten rácsodálkoztunk a kétfajta lehetőségre és megértettük egymás álláspontját. Úgy érzem, a filozófiától a dogmatikáig egy olyan gondolati térben tájékozódom és tanítok, melyben az ember a józan észtől, a hitre nyitott józan észen keresztül eljut a hit által megvilágosított értelemhez. Erre pedig nemcsak a teológusoknak, hanem minden mai embernek is nagyon nagy szüksége lenne. 

Ezek felé a tárgyak felé az élet vagy a személyes érdeklődése sodorta? 

Nagyon hálás vagyok Keresztes Szilárd püspök úrnak, aki annak idején kiküldött Rómába, és hozzájárult ahhoz, hogy filozófiát tanuljak. Már az általános iskolában a hit és hitetlenség dilemmája volt életem egyik legfontosabb és legizgalmasabb kérdése. Szerettem a tanáraimat és kedveltem az osztálytársaimat, de a hetvenes évek ateista doktrínája által meghatározott világi iskola és tankönyvek mentalitása, illetve a szüleim által elénk élt hit között számomra gyötrelmes volt a különbség. A mai napig érzem ezt a feszültséget a hit és a hitetlenség vagy hit-nélküliség között. A prédikációkban, lelkigyakorlatos elmélkedésekben többnyire nem a kész hitből indulok ki, hanem az emberi lét egy kérdéséből, problémájából. Úgy érzem meggyőzőbb a hithez újra meg újra eljutni, és bölcsebb azt nem eleve feltételezni. Az ismert okok miatt kortársaink jelentős részének nincs értelmileg is megalapozott tudása a hittel kapcsolatban és életük eseményeit nem tudják szervesen összekapcsolni a hitélettel. Egyre mélyebbről jelentkező vágyaik beteljesedését rossz helyen keresik, és vallási jellegű megrendüléseikkel nehezen tudnak mit kezdeni. Persze ezek olyan valóságok, amelyekben mindnyájan úton vagyunk Isten emberszerető irgalma felé. 

Milyen szerep jut a görögkatolikus egyháznak a Veszprémi Egyházmegyében a többi történelmi egyház ölelésében? 

Igyekszünk a szociális szférában is képviseltetni magunkat. Az Árpád-házi Szent Piroska Szeretetszolgálatunk házi segítségnyújtást végez, és körülbelül 70 emberrel vagyunk napi kapcsolatban. Az idős, beteg, rászoruló személyeknek segítünk olyan, a napi életvitelükhöz nélkülözhetetlen feladatok ellátásában, amit maguk már képtelenek ellátni. Bevásárlás, gyógyszer beszerzés, közvetlen környezetük takarítása, mentális, lelki segítés, és a kliens állapotától függően kisebb nagyobb higiénés szolgáltatásokat is elvégzünk. Remek lehetőség ez arra is, hogy a városban minél többen tudomást szerezzenek rólunk. A szolgálatvezetőnk, Csucsi Gabriella és munkatársaink magas szakmai és emberi színvonalú munkájának köszönhetően kifejezetten jó hírünk van.

A liturgikus élet területén minden hónapban egy-egy vasárnapi alkalommal végzek Szent Liturgiát Veszprémen kívül is: Ajkán, Várpalotán és Balatonfüreden. Nagyon jó a kapcsolatunk a római katolikus paptestvérekkel. A fiatalabb generációt már taníthattam is. A főpásztorok közösségünk iránti figyelmének és szeretetének jele például az is, hogy az egyházmegye előző és mostani főpásztora, Márfi Gyula és Udvardy György érsek úr megtiszteltek jelenlétükkel az ezüstmisémen. György érsek úr személyes hangvételű, baráti homíliája felejthetetlenül kedves emlékem marad. A tihanyi bencések közül Richárd atya igazgatóm, Maurus atya osztályfőnököm volt Pannonhalmán. A bakonybéliekkel az évente közösen énekelt Akathisztosz himnusz kapcsol össze. A zirci Ciszterci Szerzeteseknek és a Boldogasszony Iskolanővéreknek lelkigyakorlatot tarthattam. Székesfehérváron a Szent István Művelődési Házban már tíznél többször tarthattam előadást. Egyházközségi lelkigyakorlatok, iskolai rekollekciók, nyári tábori elmélkedések mellett a KÉSZ helyi szervezetének lelki vezetőjeként többször invitálnak ennek kapcsán is előadásokra.

Egyáltalán nem vagyunk tehát elszigetelt helyzetben, „vakvágányon”, hanem egy nagyon szép és sokrétű misszió a miénk, amit nagy örömmel végzek. Meggyőződésem, hogy a teológiai oktatói és tudományos munka, a születéstől a halálig tartó lelkipásztori kísérés és a családi élet örömei és feladatai kölcsönösen megtermékenyítik és elmélyítik egymást. Számomra általuk tárul fel az Isten- és emberszeretet titkainak mélységei és magasságai között feszülő intenzitás, amit életnek, örömnek, üdvösségnek nevezünk. 

Milyen terveik vannak Veszprémben és környékén a jövőre nézve? 

Az élő kövek építése az elsődleges feladatom, aztán jöhet majd a templom is. Nem sürget igazán semmi, de hosszú távon szeretnénk, ha lenne saját helyünk. Most a Károly templomban végezzük a Liturgiákat, ami egy nagyon ízlésesen megépített szent tér, jó száz éve Hornig Károly bíboros építtette temetkezési kápolnájának. 

Gyönyörű ikonokat fest, és gyakran idéz szerzőket, könyveket. 

Nálam sok olvasottabb ember él a földön. Ami az én specialitásomnak nevezhető: a könyvek lényeges gondolatainak kijegyzetelése, átelmélkedése és „megrágása”. Nem az a lényeg, hogy sokat olvassunk, hanem amit elolvastunk, azt meg is emésszük. 

Tovább megy a papság családon belül? 

Édesapám nagyon bölcsen soha nem mondta azt, hogy legyünk papok és azt sem, hogy ne. Én ezt folytattam a fiammal, Ferivel is, aki egy jó darabig szeretett volna pap lenni, aztán úgy érezte, neki ez az életforma túl kötött, és végül idén summa cum laudéval végzett az ELTE  jogi karán. A szülőnek nem a saját elképzeléseit kell a gyermekeiben megvalósítani, hanem annak örülni, ha megtalálja a saját beteljesült életre, üdvösségre vezető útját. Feri fiunk mellett még két ragyogó lányunk is van, és lehet, hogy egyikük révén a papcsaládi életformának is folytatása lesz a családban. Aztán vannak olyan papok is, akiknek az unokájuk választja újra ezt a hivatást. De nem az az élet értelme, hogy valaki pap legyen, hanem, hogy a maga területén tudja a Jóistent szolgálni, a hitét megőrizze, gyakorolja és továbbadja. Nagyon tetszik nekem ezzel kapcsolatban egy mondás: “Ha rám hallgatsz, azt csinálsz, amit akarsz. Csak tudd, hogy mit akarsz.”